Harmincnyolcadik fejezet - Édesek és mostohák

Harmincnyolcadik fejezet

Édesek és mostohák

Helen

- Istenem… - sóhajtottam nagyot, majd megráztam a fejemet. – És hogy viselte szegény? – kérdeztem Jamestől, mikor megtudtam, hogy Audrey egyik barátnőjének megkérték a kezét.

- Nem jól. – mondta James rövid hallgatás után. – Nagyon nem jól. Azt hiszi, hogy nem szeretném elvenni.

- És talán téved? – kérdeztem. James nem válaszolt, láttam rajta, hogy sarokba szorítva érzi magát.

- Időre van szükségem. – bökte ki végül. – Tudom, Audrey sem szeretné, ha kényszerből venném el. Mármint…mármint ha úgy kérném meg a kezét, hogy közben még kétségeim vannak. – próbálta James mentegetni magát.

- Hihetetlen… - ráztam meg a fejemet. – Mond, te tényleg nem félsz attól, hogy Audrey megint el fog menni? – szemei ijedt hirtelenséggel rebbentek rám. – Hogy megint elege lesz belőle, hogy folyamatosan csak ad és közben szélmalomharcot vív? – láttam rajta, hogy ő is elgondolkodott már ezen. – Audrey egy nagyon erős nő, nem fél szembenézni az igazsággal, nem úgy, mint te. – James arca elvörösödött, de most valahogy nem tudtam sajnálni. – És ha elmegy…én nem fogok segíteni neked visszaszerezni őt…

Audrey

Másnap minden úgy ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Szőnyeg alá söpörtük az érzéseinket, kétségeinket és színleltünk tovább. Ehhez nagyon értettünk.

Tovább ment az élet, munka, Jimmy, az otthoni dolgok. Ahogy teltek a hetek, beszélgetésünk emléke egyre jobban elhalványult, mindkettőnk lelke megnyugodott kissé. Tavasz volt, tele mosollyal, reménnyel és napsütéssel. James számára viszont ez a tavasz is újra felszakította a régi sebeket.

- Biztosan ne menjek? – kérdeztem még egyszer. – Szeretnék menni…

- Tudom. – mosolygott rám, majd megcsókolt. – Anyáéknál találkozunk, jó? – simogatta meg az arcomat, elbúcsúzott Jimmytől, majd kilépett az ajtón.

Nagyon nehéz nap volt ez a számára. Anyák napja. Ez volt az első év, amikor már nem merte elvinni magával Jimmyt Juliehoz. Néhány hét választotta el csupán kisfiát a harmadik születésnapjától, már nyitott volt a világra, folyamatosan kérdezősködött mindenről, ami csak az útjába került. James félt, hogy a temetőben, édesanyja sírjánál állva is ugyanez történne. Ő pedig még nem állt készen arra, hogy elmondja kisfiának az igazságot, és ha el is mondta volna, Jimmy valószínűleg nem értette volna meg, csupán zavart keltett volna a lelkében.

Az előző két évben, kettesben mentek el, most viszont James egyedül indult útnak. Tudtam, milyen nehéz lehet neki úgy menni Juliehoz ezen a napon, hogy nem tudja megmutatni neki a kisfiukat. Egészen biztos voltam benne, hogy most még inkább magával ragadja a bánat, féltem ismét megroppan az emlékek súlya alatt, de nem tudtam hogyan segíteni.

Jimmyre néztem, aki békésen játszott, nem tudva arról a szörnyű veszteségről, ami születésekor érte. Féltem a pillanattól, amikor fény derül az igazságra. Ahogyan rám nézett és csibészesen rám mosolygott, nagyon jól tudtam helyemet a szívében. De fogalmam sem volt róla, mi leszek a számára, ha egyszer majd tudomást szerez Julieról.

Hirtelen felpattant a játékok mellől és hozzám futott. Karjait felém nyújtotta, jelezve, hogy ő most bizony arra vágyik, hogy karba vegyék.

- Jézusom Jimmy, nagyfiú vagy te már ehhez! – nyöszörögtem, miközben nem kis nehézségek árán sikerült felemelnem. – Te kis sózsák! – paskoltam meg a popsiját, mire ő felkuncogott, kis karjait a nyakam köré fonta és hozzám bújt.

- Szeretlek, Anya!

- Szia Helen! - léptem be az ajtón Jimmyvel. – Boldog Anyák Napját! – öleltem meg Helent, akinek olyan hálás voltam Jamesért.

- Köszönöm Audrey, neked is Boldog Anyák Napját. – simogatta meg a hátamat. Jimmy azonnal randalírozni kezdett, így szinte fel sem fogtam szavai értelmét.

- Jimmy, ne futkározz, ülj le szépen játszani. – próbáltam nyugalomra inteni a kis zsiványt, de úgy láttam, ma tele van energiával.

- Hagyd csak! Daviddel jól ellesznek. – nevetett Helen, miközben David játékosan megfogta a körülötte rohangáló fiúcskát, majd a magasba emelte, Jimmy nagy boldogságára.

- Jól van, akkor segítek a konyhában. – mosolyogtam, majd követtem Helent. Láttam, hogy igazi ünnepi ebéddel készült.

- És hogy vagytok? Minden rendben? – kérdezte, de mosolya mögött aggodalmat láttam.

- Jól vagyunk, minden rendben. – válaszoltam automatikusan. – Kicsit összesűrűsödtek a dolgok mostanában. Folyamatosan szaladgálok valamerre. Segítek Jessicának az esküvő körüli hercehurcában, az ember el sem hinné, mennyi mindent el kell intézni ilyenkor. – nevettem fel zavartan. – Aztán ott vannak még a ruhapróbák is. Elég fárasztó az egész. Elkél neki a segítség. – meséltem, miközben az elkészült ételt segítettem tálalni. Helen sokáig nem szólt semmit.

- Neked kellene a helyében lenned. – mondta végül halkan, arcán láttam a csalódottságot, amely talán az én arcomról tükröződött vissza. Mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt a csengő.

- James is megérkezett. – mosolyogtam kényszeredetten, majd mindketten az ajtó felé vettük az irányt.

- Boldog Anyák napját! – lépett be James mosolyogva, bár e mosoly mögött nem kevés szomorúság bújt meg. Örültem, hogy így alakult a mai nap. Szüksége volt arra, hogy a Julienál tett fájdalmas látogatása után azok között vigasztalódjon, akiket oly nagyon szeret és akik olyan nagyon szeretik.

- Köszönöm kisfiam. – mondta Helen, majd sokáig ölelték egymást. Szétáradt bennük, közöttük és körülöttük a szeretet. Az a szeret, ami csak anya és gyermeke között létezhet. Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem.

- Szia. – fordult hozzám mosolyogva, majd engem is megölelt. Szerettem volna, ha az ölelések, melyek itt fogadják, meggyógyítják háborgó lelkét. Befogadja őt a szeretet, a törődés.

- Gyertek, üljünk asztalhoz. – mondta Helen, miközben egy vázába rendezte a Jamestől kapott hatalmas csokrot. - Ez gyönyörű… - csillogott a szeme, miközben újra és újra megszagolta a szemet gyönyörködtető csokrot.

- Te is ilyen szépséges csokrot kaptál? – nézett rám meghatottan Helen, majd arca megváltozott, látva tanácstalanságomat. Szeme hol Jamesre rebbent, hol pedig ismét az én arcomra.

Eddig még csak nem is gondoltam erre. Egész nap eszembe sem jutott, hogy én is anya vagyok. Most jutott csak el az agyamig, amit Helen az érkezésemkor mondott. „Neked is boldog Anyák Napját.” Bár nem én szültem Jimmyt, de mégis…”vagy mégsem?” – vetődött fel most bennem a kérdés.

- Segítek behordani az ebédet. – hallottam James ideges hangját, majd a választ meg sem várva a konyhába vágtatott. Láttam Helen arcán a tanácstalanságot, majd ő is James után ment. Tanácstalanul néztem Davidre, aki egy erőltetett mosollyal nyugtázta a történteket.

- Gyere Jimmy, mossunk kezet. – fogtam meg a kicsi kezét, majd a fürdő felé indultunk. Teljesen összezavarodtam. Hirtelen nem tudtam, hogy most mit is gondoljak. Talán még én sem tartottam magamat anyának, azért is nem gondoltam erre. De most, hogy Helen olyan természetes, magától értetődő dologként vette ezt az egészet, dübörögni kezdett agyamban a gondolat, hogy ez az én napom is…bár valószínűleg James nem így gondolja.

- Annnya, jépát is! – kalimpált Jimmy a zöldséges tányér felé, miközben kissé ügyetlenül kanalazta a levest. Most nagyon kellemetlennek éreztem, hogy anyának szólított. Érezhető volt a feszültséget minden asztal körül ülőnél, amitől én magam is ideges lettem. Ennek az itt töltött napnak pozitívnak kellene lennie, hogy James jól érezze magát. Erre itt ülünk mind a négyen, mint a sült halak, csak Jimmy viselkedett természetesen, amiért hálát adtam neki.

Megpróbálkoztam bedobni néhány témát, a ruhapróbákat, az esküvői készülődést, vagy Jimmy dicséretét, amit a bölcsiben kapott…de úgy láttam, ezt a napot már semmi sem menti meg, így egy idő után feladtam az erőlködést. Az ebéd nagyon kínos hallgatásban és semmitmondó közhelyek elpuffogtatásával telt, így nem lepődtem meg, mikor James nem sokkal ebéd után indítványozta, hogy menjünk haza. Igazság szerint úgy gondoltam, most így lesz a legjobb mindnyájunknak.

Mikor beszálltunk a kocsiba, éppen a biztonsági öv becsatolásával bajlódtam, mikor magához húzott és megcsókolt. Az a fajta csók volt, amibe az ember a feje búbjától a kislábujjáig bele remeg. James rám mosolygott, látva lángra lobbant arcomat.

- Nagyon szeretlek…

Mikor beléptünk a lakásba, először az andalító illatot éreztem meg, majd ahogy a nappaliba léptem, megláttam az óriás csokrot, amelyben rózsaszín minden árnyalatában játszó rózsák voltak, az erős pinktől a fehérbe hajló színekig. Egyszerűen gyönyörű volt. Ízléses, tökéletes. A szavam is elállt.

- Remélem nem hitted, hogy megfeledkezem a világ legcsodálatosabb édesanyjáról. – lépett hozzám, majd tenyerébe fogta az arcomat. Éreztem, hogy még mindig bután, értetlenül nézek rá. Megráztam a fejemet.

- Egészen addig, amíg Helen nem mondta, eszembe sem jutott, hogy én… - egy nagyot nyeltem. Olyan furcsa volt ez az egész.

- Annyira sajnálom. – csókolt meg finoman. - Elfelejtettem szólni Anyának, hogy mit tervezek. Meglepetést akartam neked szerezni. És szörnyű volt úgy végig csinálni ezt a napot, hogy közben azt gondoltad, megfeledkeztem rólad. – láttam rajta, hogy tényleg mennyire bántja, hogy homok került a gépezetbe. – Boldog Anyák napját Audrey. Köszönöm, hogy ilyen csodálatos édesanyja vagy Jimmynek. - A szívem vadul kalapált, szemembe könnyek gyűltek. Nem tudtam válaszolni, csak megbújtam James ölelésében és az érzésben, hogy James igazán Jimmy édesanyjaként tekint rám.

- Anya! – rángatta meg rajtam Jimmy a ruhát. Kezében egy minden bizonnyal saját készítésű kis csokrot tartott. Letérdeltem hozzá, ő pedig felém nyújtotta az enyhén megviselt virágokat. – Ez egyszerűen gyönyörű. Nagyon köszönöm. – mondtam elszoruló torokkal, majd megszagoltam az apró csokrot, amitől felderült a kis arca.

- Szeretlek! – ölelte át karjaival a nyakamat, én pedig sírva fakadtam.

- Jimmy, gyorsan hozd a játékaidat, aztán indulunk! – pusziltam meg a feje búbját, mire ő már futott is a csoportszobába. Még mindig a tegnapi csodálatos köszöntés hatása alatt voltam. Már egy ideje én is eljártam néha Jimmyért, de ezen a hétfőn kifejezetten jól esett, hogy én hozhatom őt haza. Őt. A kisfiamat.

Szétnéztem az előtérben, míg várakoztam. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen gyereknek van itt egy kis külön fakk, ahová esetlegesen a szülőknek szóló üzeneteket teszik a nevelők. Megkerestem Jimmy fakkját és láttam, hogy egy boríték van benne. Kivettem és elolvastam a címzést: Anyák napi meghívó Mrs. Atherton részére.

Egy nagyot dobbant a szívem. Mosoly ült ki az arcomra. Bár nem voltam James felesége, úgy nézett ki, hogy a bölcsőde alkalmazottjai megelőlegezték nekem.

- Jó napot. – köszönt rám az egyik fiatal nevelő.

- Jó napot. – mosolyogtam rá. – Megtaláltam a meghívót, majd igyekszem pontosan ideérni. - A lány arcán láttam, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát.

- Ön Mrs. Atherton? – kérdezte. Egy pillanatra haboztam a válasszal.

- Nos…nem vagyunk összeházasodva, de én vagyok James Atherton élettársa. – adtam meg a helyzet pontos leírását. – Együtt neveljük Jimmyt.

- Értem… - felelte feszengve a nevelő. – Kérem, ne haragudjon, hogy ezt mondom, de…de az ilyen különleges esetekben, mint Jimmyé… - körbe nézett, nehogy a kicsi a közelben legyen – ha az anya valamilyen oknál fogva nem jöhet el, akkor a legközelebbi nő hozzátartozót hívjuk el az ünnepségre, akit általában az apa szokott megjelölni. – Teljesen lefagytam a hallottaktól, hirtelen nem értettem, mit jelent ez az egész. – A meghívó Mr. Atherton édesanyjának szól.

Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Így már érthető volt minden. Hiszen Helen is Mrs. Atherton. James őt jelölte meg…aztán beugrott, hogy Jimmy akkor kezdett bölcsibe járni, amikor mi külön voltunk. Valószínűleg ezért alakult így. Mégis nagyon rosszul esett ez az egész.

- Megtenné, hogy átadja neki a meghívót? – nézett rám az ajkát harapdálva.

- Igen, persze. – mondtam egy kínban érlelt mosollyal. Ebben a pillanatban megérkezett Jimmy, így próbáltam arcomat valamivel természetesebbé tenni.

- Anyaaa!!! – kiáltotta, miközben majdnem ledöntött a lábamról. Adtam neki egy puszit, majd automatikusan öltöztetni kezdtem. Észre sem vettem, hogy a lány még mindig ott áll mellettem. Mikor elindultunk, még futólag rá néztem. Láttam rajta, hogy mennyire kellemetlenül érzi magát.

- Én…én sajnálom. – rebegte a nevelő, én pedig szó nélkül az ajtó felé indultam.

- Sziasztok! – nyitott ajtót James, majd felkapta Jimmyt, engem pedig megcsókolt.

- Szia! – köszöntem, közben reméltem, hogy nem olvas az arcomról. – Szia Helen. – mondtam meglepetten, mikor megláttam a nappaliban.

- Szia Audrey. Nem is zavarok tovább, csak összefutottunk Jamesszel és beszélgettünk néhány percet. – szabadkozott, majd felállt, hogy távozzon.

- Maradj csak nyugodtan. – mosolyogtam rá, közben belém hasított a felismerés, hogy itt a nagyszerű alkalom odaadni a meghívót. James levetkőztette Jimmyt, aki ezek után bevonult a szobájába játszani. – Jó is, hogy itt vagy, mert a bölcsődében megkértek, hogy ezt adjam át neked. – vettem ki remegő kézzel a meghívót a táskámból. Helen és James is értetlenül nézték a borítékot. Mikor Helen meglátta a címzést és a meghívás tárgyát, láttam, hogy elsápad, megrázta a fejét és felém nyújtotta azt. – Ez nem nekem szól, hanem neked.

- Nem. – ráztam meg most én a fejemet. – Elég egyértelműen a tudomásomra hozták, hogy nem nekem szól. – mintha gombóc lett volna a torkomban, képtelen voltam nyelni.

- Mi ez? – lépett oda borús arccal James, majd megnézte a meghívót. Láttam, hogy ő is elsápad, majd a hajába túr. Nagyon jól tudta, miről van szó.

- Azt mondta a nevelő, hogy ilyen különleges esetekben a legközelebbi női rokonnak küldik az Anyák Napi meghívót. Vagy akit az apa megjelöl. – Helen szeme azonnal Jamesre rebbent.

- Ne haragudj Audrey, én…én teljesen elfelejtkeztem erről. – szabadkozott James, majd hozzám lépett és átkarolta a derekamat. – Amikor meg kellett adni a nevet, akkor éppen külön voltunk és én…

- Igen, tudom. – próbáltam nyelni, de a gombóc nem adta meg magát. – De azóta már több, mint fél év eltelt. – láttam rajta, hogy tudja, bármit is mond, ez most nagyon rosszul jött ki.

- Holnap felhívom a bölcsödét és elmondom nekik az egész helyzetet. Annyira sajnálom, hogy…

- Nem kell. – állítottam le. – Ne hívd fel őket. Nem akarok elmenni. Nem illek oda. – éreztem, hogy elfutja a könny a szememet. – Sem rokon, sem pedig anya nem vagyok…