Harminckettedik fejezet - Háború és béke

Harminckettedik fejezet

Háború és béke

- Gyere Jimmy, köszönj a nagyiéknak! – fogtam meg Jimmy kicsi kezét, majd együtt tettük meg a háromlépéses utat Dianahoz és Frankhez. – Adj puszit a Mamának és a Papának. – bíztattam. Láttam rajta, hogy nem igazán érti a helyzetet. Lassan négy hónapja volt, hogy Julie szülei legutóbb ide látogattak, akkor is csak néhány napot töltöttek itt. A kicsinek szinte idegenek voltak. Hiába meséltünk már neki napokkal ezelőtt kettőjükről, mutogattunk neki képet róluk, egyértelmű volt, hogy mivel eddig életében nem látta őket valami sűrűn, semmilyen érzelmet nem váltottak ki belőle. Tudtam, hogy ez az adott helyzetben nem túl szerencsés. Látniuk azt, hogy hozzám sokkal jobban kötődik, mint hozzájuk, a vér szerinti rokonaihoz, még több fájdalmat okozott nekik, még ha tudták is jól, hogy ez nem is lehetne másképp.

- Audrey, segítenél nekem egy kicsit? – kérdezte Helen, háta mögött egy tortát rejtegetve, én pedig már pattantam is.

- Nos? Hogyan fogadták? – súgta halkan, mire én egy nagy levegőt vettem.

- Hát nem túl jól. – vallottam be az igazságot. – De talán mostanra megbékültek kicsit.

- Gondolom, hogy Diana nagyon kiborult. – csúsztatta át Helen egy nagy tányérra a tortát. – De ez nem a személyednek szól. Bárki lenne is itt, bárkit szeretett volna meg James, ugyanígy reagálna. – mosolygott rám.

- Igen, tudom. – feleltem, miközben kistányérokat és villákat vettem elő. – Azért jobban örültem volna, ha egy kicsit békésebben telik James születésnapja. – sóhajtottam nagyot. – Az első igazi ünnepünk együtt. Szerettem volna, ha boldog ezen a napon és felszabadult. Ha jól érzi magát…jól érzi magát az új életében, velem és Jimmyvel. De ez most nagyon nem jött össze. – csóváltam meg a fejemet.

- Ugyan, Audrey. – fogta meg a kezemet. – Majd kettesben megünneplitek újra. – kacsintott rám. Én pironkodva hajtottam le a fejemet. – Na, bevisszük a tortát? – kérdezte mosolyogva, én pedig bólintottam, majd meggyújtottam a torta tetején a gyertyákat. – Istenem…már harmincöt éves. – sóhajtott nagyot Helen. – Hogy szalad az idő… - révedezett el, láttam, hogy elérzékenyült.

- Megköszöntem már neked? – kérdeztem, miközben megsimogattam a hátát.

- Ugyan mit? – nézett rám nagy szemekkel.

- Jamest. – mondtam ki, közben pedig a hála könnyei fojtogatták a torkomat. Helen elmosolyodott, szemei ismét fátyolosak lettek és egy csókot nyomott az arcomra.

- Csak szeresd őt. Ezzel köszönöd meg. – mondta, majd megtörölte a szemeit és elindultunk a nappali felé.

Együtt énekeltük a „Happy Birthday”-t, még Jimmy is besegített egy kicsit. Helen letette a tortát az asztalra, miközben én sietve kaptam a mobilomhoz, hogy sikerüljön néhány képet csinálnom. A fényképezkedés után mindenki boldog születésnapot kívánt az ünnepeltnek.

- Isten Éltessen. – léptem oda hozzá. Meg akartam ölelni, mert a pillanatnyi helyzetben nem tartottam túl okos dolognak megcsókolni. Ám ő megtette helyettem. Karjaival átfonta a derekamat és megcsókolt. Úgy éreztem, hogy méterekkel a föld fölött repkedek.

- Köszönöm. – mondta és boldogan nézett rám. Ő is nagyon jól tudta, hogy ez a gesztus most milyen érzéseket válthatott ki Julie szüleiből, de úgy láttam rajta, hogy felszabadultabb lett és fontosabb volt neki ebben a pillanatban az, hogy megcsókoljon, mint a szülők véleménye.

- Nézzetek ide! – nevetett Helen fényképezőgéppel a kezében. Felé fordultunk, ő pedig elkattintott néhány képet. Az egyiken még Jimmy is ott pózolt.

Mivel láttam, hogy már csak másodpercek választják el attól Jimmyt, hogy kézzel kóstoljon bele a tortába, gyorsan elkezdtem szeletelni. Az első kettőt Julie szülei felé nyújtottam, majd a következőt az ünnepeltnek, végül James szüleinek és magamnak. Jimmy még nem volt elég nagy ahhoz, hogy egyedül egyen, ilyenkor általában egyikünk segített neki.

- Gyere Jimmy, a mama ad neked tortát. – próbálta Diana felültetni a térdére és a szájába adni egy falat tortát, de Jimmy hisztisen kiszabadította magát és hozzám szaladt, majd jelzés értékűen kinyitotta a száját. Éreztem, hogy elvörösödök.

- Anya, tojtát! – követelőzött, én pedig nem tehettem mást, mint levágtam neki egy apró falatot, majd óvatosan a szájába adtam. Ő boldogan majszolta el, közben futott a nappaliban egy sort.

- Gyere ide Jimmy, nézd csak, mit hoztunk neked! – próbálta Frank oda édesgetni egy hatalmas, becsomagolt dobozzal, amelyet ajándékba hoztak a kicsinek. Jimmy először távolról, sandán méregette Franket és a dobozt is, aztán felülkerekedett természetes, gyermeki kíváncsisága és közelebb lépett. Izgatottan toporgott, amíg nagypapája kibontotta a dobozt, majd kivette belőle az űrhajót, aminek minden egyes kis része mozgatható volt. Jimmy tapsikolt örömében.

- Gondoltuk egy ilyen nagyfiúnak már ilyen komoly játék dukál. – simogatta meg Jimmy arcát Frank, aki viszont alig láthatólag elhúzódott tőle, majd maga után vonszolta újdonsült szerzeményét először Jameshez, majd pedig hozzám. Julie szülei így próbálták meg kompenzálni azt, hogy oly keveset lehetnek Jimmyvel. Mindig, ha ide jöttek, drága ajándékokkal halmozták el.

- Jimmy, köszönd meg szépen a mamáéknak. – mondta neki James, de Jimmy már a padlón ülve játszott, egy másik galaxisban járt és semmi hajlandóságot nem mutatott a dologra.

- Az a lényeg, hogy tetszik neki. – mosolygott Frank, de láttam, hogy mosolyába fájdalom vegyült.

Míg Jimmy játszott, James, Helen és David próbált kedélyes beszélgetést kialakítani Frankkel és Dianaval, amiben Frank partner volt, Diana már kevésbé. Őt sokkal jobban megviselte az elmúlt néhány óra, mint a férjét, vagy a férfi egyszerűen csak kevésbé mutatta ki fájdalmát. Mindenesetre látható volt, hogy Diana romjaiban van. Szeme folyamatosan homályosak voltak, ajkai néha megremegtek, ahogy Jimmyt nézte. Most vettem csak észre, mennyire hasonlítanak egymásra. Bár Jimmy haja, szeme egy az egyben James volt, orra, ajkai és álla viszont olyan, mint Diana-é. A fotómontázs előtt állva már többször megállapítottam, hogy Jimmy bizonyos dolgokban az édesanyjára hasonlít. Ez a hasonlóság azoknak, akik elveszítették Julie-t, egyszerre volt kedves és fájdalmas.

Próbáltam a beszélgetésre figyelni, de háborgó gondolataim annyira elterelték a figyelmemet, hogy képtelen voltam felfogni, hogy éppen miről is beszélnek. Aztán valami egészen más térített magamhoz.

- Jimmy! Nem szabad! – szóltam rá, mikor megláttam, hogy suttyomban a tortához kúszott és kézzel látott neki a falatozáshoz. – Gyere, most megmossuk a kezedet. – fogtam meg a karját. Bűntudattal az arcán hagyta, hogy megmossam a kis mancsát, majd mikor tiszta lett, eszembe jutott, hogy másra is kihasználhatnám ezt a helyzetet. Letérdeltem Jimmy mellé és egy nagy levegőt vettem.

- Jimmy, emlékszel, hogy miről beszélgettünk tegnap, Apa, te és én? – kérdeztem tőle, ő pedig bólintott. – A Mama és a Papa nagyon messziről jöttek, hogy téged láthassanak, mert nagyon-nagyon szeretnek. Még ajándékot is hoztak neked. – pillantottam a nappali felé. – Legyél velük egy kicsit kedvesebb. Kérlek… - néztem nagy, kék szemeibe. – Megteszed nekem? – kérdeztem. Ő kelletlenül bár, de bólintott. – Köszönöm! – adtam egy puszit az arcára, majd visszamentünk. Örömmel láttam, hogy frissen kapott űrhajóját Diana és Frank felé tolta, majd ott állt neki játszani, hagyta, hogy nagypapája is csatlakozzon hozzá. Végre Diana arca is megenyhült kissé.

Amíg Jimmy mással volt elfoglalva, gyorsan kivittem a torta maradékát a hűtőbe, még mielőtt ismét kedve támad bele mászni. Éppen a tányérokért fordultam volna vissza, mikor Diana lépett be a helyiségbe és felém nyújtotta mindet. Zavartan megköszöntem, majd próbáltam rá mosolyogni. Nem akartam most elmosogatni őket, csak beáztattam, hogy később majd könnyebb dolgom legyen velük.

- Sajnálom. – mondta váratlanul Diana, de láttam, nagyon nehezen jön ki ez a szó a száján. – Sajnálom, hogy olyan szörnyen viselkedtem. – nyelt nagyot, majd nagy nehezen rám nézett. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi mondjak. Váratlan volt ez a fordulat.

- Ugyan…ugyan, semmi baj. – intettem a kezemmel. – Megértem Önt. – bólintottam. Nagyon nehéz lehet ez most mindkettőjüknek. – tartottam egy kis szünetet. – De higgye el nekem, hogy semmi bűnt nem követek el a lánya ellen. És James sem. – védtem meg őt. – Örökre szeretni fogja Julie-t és ha Jimmy már elég nagy lesz, hogy megértse, neki is elmondunk majd mindent az édesanyjáról. De most még nem lehet…még nem szabad. – néztem be a nappaliba, ahol Jimmy még mindig Frankkel játszott. – Túlságosan kicsi…túlságosan sérülékeny.

- Igen, tudom. – bólintott. – Igazatok van. – sóhajtott nagyot. – Csak remélni tudom, hogy egyszer majd Julie elfoglalja a szívében az őt megillető helyet.

- Így lesz, ígérem. – fogadtam meg. – Tudni fogja, hogy az édesanyja mennyire szerette. Hogy milyen csodálatos nő volt. – Diana szemei könnybe lábadtak, majd ajkán halvány mosoly jelent meg.

- Örülök, hogy az unokám melletted nő fel. – hangja komoly volt, nem éreztem benne iróniát, vagy szarkazmust. Nem mondott semmi mást, lassan megfordult és visszament a nappaliba, Jimmyhez. Én pedig megkönnyebbültem. Háborúban kezdődött ez a találkozás, de úgy néz ki, a végére sikerült valahogy békét kötnünk.

Azon a napon még elmentünk együtt vacsorázni, Julie szülei, Helen, David, James, én és persze Jimmy. A hangulat már valamivel oldottabb volt, Jimmy is közvetlenebbül viselkedett a nagyszüleivel, akik láthatóan boldogok voltak ettől. James és én pedig fellélegeztünk, mert úgy éreztük, Julie családja elfogadott minket, elfogadta a kapcsolatunkat, a tényt, hogy együtt neveljük Jimmyt, megbíznak a döntéseinkben, amelyeket hozunk vele kapcsolatban, még ha pillanatnyilag ezek sokaknak fájdalmat is okoznak. Ez óriási lépés volt, mindkettőnk lelke nagy tehertől szabadult meg.

Este, miután Jimmyt megfürdettük és lefektettük, hulla fáradtan hevertünk egymás mellett az ágyban. Sokkal inkább idegi kimerültség volt ez, mint testi, mégis úgy éreztem magamat, mint akit kerékbe törtek.

- El sem hiszem, hogy túl vagyunk rajta… - mondtam halkan, miközben Jameshez bújtam.

- Szerintem elég jól vettük az akadályt…és szerintem Diana és Frank is… - suttogta James.

- Igen. Azt hiszem, a végén már Diana is kitűzte a fehér zászlót. Örülök, hogy belátta, nem akarok rosszat…

- Hát lehet neked ellenállni? – incselkedett, majd megcsókolt.

- Azért elég erőteljesen próbálkozott vele… - idéztem fel a délután néhány igen kínos pillanatát. – De most már nem számít. Túl vagyunk rajta és béke van. Ez a lényeg.

- Apropó, ha már itt tartunk… - könyökölt fel az ágyban. – Csak nekem tűnt fel, hogy azt mondtad Diananak, hogy ez a hely az otthonod? – emelte fel csibészesen a szemöldökét.

- A francba…tudtam, hogy ezt még fel fogod használni ellenem. – húztam el a szájamat. Nem akartam ilyesmit mondani, de Diana úgy kihozott a sodromból, hogy kibukott belőlem.

- Bizony-bizony, nem tagadhatod le! – nevetett. – Jól érzed itt magadat! Sőt otthon érzed itt magadat! – csikizett, miközben azt várta, hogy megadom magamat, majd hirtelen abbahagyta. – Itt van az otthonod. Velem. Velünk. – nézett rám hatalmas, kék szemeivel. – Mitől félsz  még mindig? Mire vársz? – kérdezte, én pedig lesütöttem a szememet. Rettenetesen féltem meghozni ezt a végső döntést. Feladni mindent, a saját, megszokott életemet, tényleg, véglegesen Jameshez és Jimmyhez kötni magamat. Mindig az járt a fejemben, hogy milyen jó volt elmenekülni, amikor megbántott, jó volt egyedül maradni a gondolataimmal…de ha föladom az albérletemet, akkor mindez lehetetlenné válik. Már nem lehet többé elszökni a problémák elől. – Audrey… - szólt újra, mikor látta, hogy messze járok. – Nem lesz semmi baj. – mondta komolyan. – Mindent megbeszélünk. Figyelünk egymásra. – húzta a tenyeremet az arcához, majd belecsókolt. – Költözz hozzám. – mondta ki a szavakat, amelyekbe az egész lelkem bele remegett. – Költözz haza. – mosolygott rám, én pedig egyszerre éreztem boldogságot és kétségbeesést. Féltem, de tudtam, ennél jobb pillanat soha nem lesz arra, hogy végre elhatározzam magamat. Bólintottam, James pedig megcsókolt, majd magához szorított. – Mi már annyi mindent végig csináltunk együtt. Julie szüleit is túléltük. Igazán nincs mitől félned. – mosolygott rám. - Ennél rosszabb már úgysem jöhet!

Jött.

Legalábbis a számomra. Felmondtam az albérletet, a következő héten szépen, lassan átvittem a cókmókomat Jameshez, munka után több fordulót is csináltunk, mígnem a bérelt lakásomban már szinte nem maradt semmi. Tudtam, eljött az idő, hogy megmondjam Jessicának és Zoénak, hogy újra összejöttem Jamesszel.

Az elmúlt néhány hétben igyekeztem kivédeni a találkozásokat és látogatásokat mindenféle hülye ürügyre hivatkozva, próbáltam minél inkább késleltetni azt a pillanatot, amikor szembe kell néznem Zoéval és el kell mondanom neki, hogy újra összejöttem Jamesszel. Ám miután összeköltöztünk, már nem húzhattam tovább ezt a dolgot.

Először Jessicát hívtam fel, aki boldogan sikongatott bele a telefonba, mikor elmondtam neki a „jó” hírt és már alig várta, hogy újra együtt láthasson minket. Aztán tárcsáztam Zoé számát, de nem vette fel. Valahogy megkönnyebbültem ettől. Amíg kicsöngött a telefon, végig az ajkamat harapdáltam, féltem attól a szóáradattól, amit majd a nyakamba fog zúdítani. Előre láttam, hogy mi lesz a véleménye erről az egészről. Végül Jessicát kértem meg, hogy hívja fel Zoét, mondjon el neki mindent és beszélje meg vele a találkozót, mert én nem értem el. Természetesen rossz volt a lelkiismeretem amiatt, hogy igazából csak egyszer próbáltam, de valahogy nem voltam felkészülve egy ilyen beszélgetésre. Arra gondoltam, ha személyesen találkozunk, Ő is meglátja a különbséget az előző kapcsolatunk és a mostani között.

Már ott ültünk a törzshelyünkön, Jessica is a barátjával, Peterrel, mikor az órámra nézve láttam, hogy Zoé már igencsak késésben van. Ez nem volt jellemző rá.

- Jessica, ugye Zoé mondta, hogy jönni fog? – kérdeztem gyanakodva, ám Jessica szomorúan lehajtotta a fejét. Akkor már tudtam, hiába várunk.

- Ne haragudj, de utolsó pillanatig azt hittem, hogy meggondolja majd magát. – sóhajtott nagyot. – Tudod…tudod azt mondta, hogy valami más dolga van és…és…

- Nem hiszem, hogy erről lenne szó. – tanulmányoztam Jessica arcát, akinél rosszabbul senki nem tudott hazudni az egész világon. - Mit mondott pontosan? - Láttam rajta, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát, semmi kedve sincs megismételni a hallottakat. – Csak nyugodtan Jess. Semmi baj. – bíztattam. Jessica kétségbeesett szemekkel körbe nézett mindenkin, majd lassan bele kezdett.

- Amikor elmondtam neki, hogy újra együtt vagy Jamesszel, akkor nagyon mérges lett. Azt mondta, nem csodálja, hogy nem merted te magad elmondani neki. – éreztem, hogy elvörösödök. – És hogy ő ezt még egyszer nem csinálja végig veled…mert elege volt…és…és azt mondta, hogy bolond vagy, ha hiszel neki. – láttam Jessicán, mennyire kellemetlen számára kimondani ezeket a szavakat.

- Mondott még valamit? – kérdeztem, mert éreztem, hogy ez túl finom üzenet Zoéhoz képest. Jessica megrázta a fejét, de nem tűnt túl meggyőzőnek.

- Mond el nyugodtan. Tudni szeretném, hogy hányadán állunk. – sóhajtottam egy nagyot.

- Azt…azt mondta, hogy őt soha többé ne hívd fel zokogva, ha James újra megbánt…és az ő vállán ne akarj többet sírni… - Jessica lehajtotta a fejét, mintha csak ő szégyellné magát Zoé kemény szavai miatt.

- Értem. – nyeltem egy nagyot. Zoé mindig is ellenezte a kapcsolatomat Jamesszel, ő volt, aki tartotta bennem a lelket a szakításunk utána, amikor depressziósan fetrengtem otthon. Ő hallgatott meg mindig, bármi fájdalmam is volt. Éreztem, hogy James szorosan magához húz, ajkaival apró csókot ad a halántékomra.

- Audrey, tudod, hogy ő milyen…hirtelen haragú, de aztán megbékél! – próbált Jess lelket önteni belém.

- Igen, tudom. – hagytam rá, de az járt a fejemben, hogy talán tényleg új életet kezdhetünk Jamesszel, de közben elveszítettem a legjobb barátomat…

Harmincegyedik fejezet - A bitorló

Harmincegyedik fejezet

A bitorló

Tudtam, hogy Jamesnek idáig mindez meg sem fordult a fejében. Most viszont láttam rajta, hogy feje fölött kezdenek összecsapni a hullámok. Egy igen kellemetlen beszélgetés állt előtte Julie szüleivel miattam, magát a tényt közölni velük, hogy új életet kezdett egy másik nő oldalán, éppen elég embert próbálónak tűnt. Ám semmi volt ahhoz képest, amit az a tudat okoz majd nekik, hogy unokájuk egy számukra jelentéktelen, idegen nőt hív Anyának, nem pedig az ő lányukat, aki az életét adta azért, hogy őt a világra hozhassa.

Őszintén sajnáltam James és most már tisztán láttam, ez az egész helyzet sokkal kényesebb annál, mint amilyennek én néhány hónapja, első sértődésemben láttam. Szerettem volna segíteni neki, de tudtam, ebben a harcban magára van utalva. Tudta, hogy még azelőtt fel kell készítenie őket a találkozásra, mielőtt az megtörténne. Láttam rajta, hogy húzza-halasztja, fél, hogy nem találja majd a megfelelő szavakat és még ha minden a legjobban megy is, ha jól fogadják a hírt, még akkor is ott van a probléma Jimmyvel, amit tudtam, végképp képtelen lesz elmondani  nekik.

Szerettem volna vele lenni, mikor telefonon elmondja nekik, hogy van valakije és szeretné nekik bemutatni, de nem engedte. Különösen kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy ezt telefonon kell közölnie velük. De nem volt más megoldás. Még Amerikában voltak és amikor holnap megérkeznek majd, a szálloda után ide vezet az első útjuk. Ide, Jimmyhez, aki valószínűleg boldog pillanatok helyett inkább fájdalmas perceket fog szerezni a számukra.

Mikor James elvonult a hálószobába a telefonnal, láttam rajta, milyen nehéz a szíve. Nem akartam már ezt az egészet. Csak békét akartam. Nem érdekelt, hogy megismerem-e Julie szüleit, hogy James felvállal-e előttük, csak azt szerettem volna, hogy ne kelljen Jamesnek miattam ilyen kellemetlen dolgon keresztülmennie. Tudtam, hogy vegyes érzések dúlnak most benne, egy részről szeretne új életet kezdeni, egy új életet VELEM, elszakadni a múlttól, a fájdalomtól, más részről viszont Julie szülei a régi életét jelentették a számára, azt az életet, amelyet nem tudott és nem is akart elfelejteni. De én soha nem is kértem ezt tőle. Soha nem akartam, hogy elfelejtse Julie-t, vagy bármit, aki a régi életéhez köti. Tudtam, ez a vallomás most Julie szülei felé és a várható negatív reakció olyan a számára, mintha megindulna a föld a lába alatt, mintha elveszítené a gyökereit…

Amíg bezárkózott a szobába, én próbáltam főzéssel elterelni a figyelmemet. Bármilyen kíváncsi is voltam arra, hogy miként zajlik a beszélgetés, képtelen lettem volna oda lopózni és hallgatózni.

Körülbelül fél óra telt el, mikor lassan kinyitódott a szoba ajtaja. Láttam Jamesen, hogy megtört, szemei pirosak voltak. Képtelen voltam bármit is kérdezni. Valami oknál fogva féltem odamenni hozzá, féltem közelebb lépni. Az futott át az agyamon, hogy lehet, olyan rosszul fogadták a hírt, hogy minden szörnyűséget James fejéhez vágtak, ő pedig most talán rám sem bír nézni. Éreztem, hogy a szívem hevesen kalapál. Végül James lépett közelebb, nem nézett rám, szemeivel végtelenül szomorúan a földet nézte. Hozzám lépett, majd magához húzott és szorosan megölelt. Éreztem mennyi fájdalom és kétségbeesés van ebben az ölelésben. Belém kapaszkodott, mert ez az egy dolog jelentett most a számára vigasztalást. Nem kérdeztem semmit, csak öleltem…úgy öleltem, mint még soha.

- Jó leszek így? – fordultam meg James előtt, mikor éppen Julie szüleinek az érkezésére vártunk. Nadrágot és egy szolid, ám csinos, türkizkék fölsőt vettem fel, szolid, hozzá passzoló ékszerekkel. Nem akartam, hogy azt higgyék esetleg, hogy versenyezni kívánok a lányukkal öltözködésben, vagy megjelenésben. Viszont azt sem szerettem volna, hogy szürke kisegérnek tartsanak.

- Tökéletes. – mosolygott rám, de mosolyát idegesnek éreztem.

- Nem lesz semmi baj. – léptem oda hozzám és egy csókot nyomtam az arcára.

James csak egy nap elteltével volt képes mesélni a lezajlott telefonbeszélgetésről. Diana első reakciója a mélységesen mély döbbenet volt, a csend a vonal túlsó végén mindent elárult. James attól tartott, hogy letette a telefont, de másodpercek múlva szűkszavúan közölte, hogy nyugtázta a helyzetet. Az első sokkhatás nem engedte, hogy szemrehányást tegyen Jamesnek, vagy, hogy kikeljen magából. Kissé rideg hangon beszélte meg Jamesszel a mai találkozót, majd letette a telefont.

Jamesszel úgy döntöttünk, hogy előbb kettesben fogadjuk Julie szüleit, beszélgetünk velük egy kicsit, Jimmyt majd kicsit később hozzák majd Helenék. Ez alatt az idő alatt valahogy módot és időt kell találnunk arra, hogy elővezessük a Jimmyvel kapcsolatos dolgot.

Ahogy teltek a percek, mind a ketten érezhetően egyre feszültebbek lettünk. Azt kívántam, bárcsak itt lennének már és tűnne el ez a szörnyű érzés a gyomromból…szerettem volna már velük szembe nézni, a legjobb arcomat mutatni, hogy ha már barátként nem tudnak, de semmiképpen se ellenségként tekintsenek rám.

Aztán végre megszólalt a csengő. Egymásra néztünk, és gyorsan még megigazítottam az egyébként kifogástalan frizurámat és ruhámat, majd James mellé álltam, aki szélesre tárta az ajtót.

- Üdvözöllek titeket. – mondta ideges mosollyal. – Fáradjatok be. – invitálta be őket, én pedig idegesen topogtam mögötte. Láttam, hogy ez idáig még egyikük sem vett tudomást rólam. Diana csókot adott James arcára, Frank pedig kezet fogott vele. Csak ezután fordultak felém.

- Diana, Frank… - lépett hozzám és a derekamra tette a kezét. – Ő a párom, Audrey. – próbáltam mosolyogni, miközben kezet nyújtottam Diana-nak.

- Örülök, hogy megismerhetem. – léptem közelebb, Diana pedig lassan nyújtotta a kezét. Leplezetlen kíváncsisággal mért végig, amitől kicsit úgy éreztem magamat, mint egy ló a vásáron, akinek még a fogait is megnézik. Kezet fogtam Frankkel is, majd beinvitáltuk őket a nappaliba.

- Nahát! – nézett körül Diana. – Hová tűntek a bútoraitok? – ekkor jutott csak eszembe, hogy őket most váratlanul éri a lakás új berendezése. Oldalra tekintve láttam, hogy ez Jamesnek sem jutott az eszébe.

- Kicseréltük őket. – vallotta be aztán őszintén. Erre a kérdésre nem állt készen előre megfontolt válasz, féltem, túlzottan keményen hangzik.

- Julie nagyon szerette azt a bútort. – sóhajtott nagyot. – Na persze ez már nem számít. – nézett körbe. Diana tekintete Jamesre rebbent, akinek arca lángba borult, majd végül rajtam állapodott meg. Láttam, hogy összevonja a szemöldökét.

- Nem találkoztunk mi már valahol? – kérdezte. – Olyan ismerősnek tűnsz… - láttam rajta, hogy vadul keresgél a memóriájában, hogy rátaláljon a válaszra. Én pedig tudtam, hogy honnan vagyok neki olyan ismerős…visszagondoltam arra a pillanatra, amikor egy másodpercre összeakadt a tekintetünk…

- Ó, igen! – csettintett az ujjával. – Te vagy a „szomszéd”, igaz? – kérdezte győzedelmesen, én pedig úgy éreztem, hogy megnyílik alattam a föld. Láttam, hogy James is képtelen erre reagálni. Hiába vettünk számba minden kellemetlen szituációt és eshetőséget, az élet mégis teljesen mást produkált, mint amire számítottunk. – Tehát így ismerkedtetek meg? Hogy szomszédok voltatok? – jártatta kíváncsian a szemét kettőnk között. Úgy éreztem, ha még egyszer kimondja azt az „sz” betűs szót, menten sírva fakadok.

- Nem. – lépett hozzám James, mikor úrrá lett zavarán. Ismét átölelt, mert tudta jól, hogy az a bizonyos szituáció mennyire szörnyű emlék a számomra. – Nem így ismerkedtünk meg. Audrey nem szomszéd. – nagyon esetlenül hangzottak ezek a szavak, de tudtam, ő sincs jobb állapotban, mint én. – A volt munkahelyemen keresztül ismerkedtünk meg. Glenda egyik buliján. – magyarázta.

- Értem. – bólintott Diana, de láttam, hogy nem áll neki össze a kép. – Ezek szerint már akkor is együtt voltatok, amikor… - nem fejezete be a mondatot, de mindketten tudtuk, hogy miről beszél.

- Igen. – válaszolta James. – De akkor még nem akartam elmondani.

- Aham. – nyugtázta Diana. – Pedig úgy lett volna logikus. Különben miért jött volna pont akkor ide? – mutatott rám, de a nevemet képtelen volt kimondani.

- Diana, kérlek váltsunk témát. – indítványozta James, majd a kanapé felé terelgette őket.

- Mit hozhatok inni? – kérdeztem, miután kezdtem újra magamhoz térni. – Narancslevet? Bort? Esetleg valami üdítőt? – próbáltam jó háziasszony lenni.

- Köszönöm, én csak valami üdítőt. – próbált kedvesebb hangot megütni Frank.

- És Önnek, Diana? – kérdeztem idegesen.

- Én MINDIG csak vizet iszom. – nézett mélyen a szemembe. – James, van itthon ásványvized? – fordult felé, mintha ebben a lakásban csupán csak James lenne otthon és pedig csak valamifajta felszolgáló személyzet.

- Természetesen Diana, készültem. – fordított hátat, majd a konyhába ment. Egy másodpercig ott tébláboltam, de láttam rajtuk, hogy nem igazán tudják elkezdeni a beszélgetést.

- Addig én hozom az üdítőt. – vágtam ki magamat és kimenekültem Jameshez. Ő rám pillantott, de nem szólt semmit. Örültem volna, ha mond valamit, akár rosszat, akár jót, csak tudni akartam, éppen mi jár a fejében. Kétségbeejtő volt ez a csend. Kitöltötte az ásványvizet, én pedig remegő kézzel az üdítőt, majd a nappali felé indultunk. Ám a konyhaajtónál egy pillanatra megtorpant, rám nézett, majd egy apró csókot nyomott az ajkaimra. Ennyi elég volt ahhoz, hogy fellélegezzek.

- És hogy vagytok mostanában? Brittany? A gyerekek? – James mesélte, hogy Julie nem egyetlen gyerek volt, Diana és a férje a másik lányukhoz, Brittany-hoz költöztek ki Amerikába, hogy az ő közelsége és az unokák fényt vigyenek az életükbe.

- Köszönjük, mindenki jól van. – felelte Frank. – Az ikrek már négy évesek és néhány napja derült ki, hogy Brittany újra terhes. – mosolygott a férfi.

- Ó, gratulálunk nekik! – mosolyodott el James. – Most biztosan nagyon örültök.

- Inkább újra aggódunk. – felelte Diana. – Azok után, ami Julie-val történt. – arcát a tenyerébe temette és megrázta a fejét. – Ha bele gondolok, hogy még mindig élhetne…és itt lehetne velünk…

- Diana, kérlek… - simogatta meg a hátát Frank. – Megígérted…

Képtelen voltam Jamesre nézni. Nem akartam látni, hogy milyen érzelmek ültek ki az arcára. Nem akartam látni, hogy ő is visszaemlékezik minderre, hogy neki is átfut az agyán, milyen lenne, ha most Julie ülne itt mellette. Diana szavai még ha csak érintőlegesen is, de azt jelentették, hogy bárcsak Julie lenne most itt, nem pedig ez az idegen nő…de persze ez érthető volt. A lányukat veszítették el. Viszont abban nem voltam biztos, hogy ezt a kirohanást csak a hirtelen támadt fájdalom szülte, vagy tényleg ellenem irányult. Nem tudtam mit mondani, de már nem is akartam. Valahogy semmi másra nem vágytam, csak hogy legyen vége a napnak, ennek a kellemetlen látogatásnak és újra Jameshez bújhassak…bár tudtam, éreztem, mindkettőnket teljesen felkavar ez a találkozás, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés. A szőnyeget bámultam, sem a zokogó Dianara, sem pedig Jamesre nem voltam képes ránézni. Ujjaimat tördeltem és csak vártam, hogy túllépjünk ezen a témán.

Ekkor James keze az enyémhez ért, ujjai az enyémekbe kulcsolódtak. Hálásan, fátyolos szemekkel néztem rá. Ő közelebb húzódott és átkarolt. Vártunk, amíg Diana megnyugszik, következő kérdése pedig már Jimmyre irányult. James megnyugtatta, hogy már csak néhány perc és ő is itt lesz, aztán óriási meglepetésemre James vezette fel azt a témát, amitől mindketten annyira féltünk.

- Diana, Frank… - kezdett bele olyan hangon, amely már előre vetítette a két ember számára, hogy itt bizony valami komoly dologról lesz szó. – Tudnotok kell, hogy Audreyval már több, mint egy éve együtt vagyunk és…és mivel Jimmy másfél éves korától őt látja maga körül…ő játszik vele és ő gondoskodik róla…szóval…Jimmy Audreyt tekinti az édesanyjának. – bukott ki Jamesből az a vallomás, amely beláthatatlan következménnyel járt. Diana néhány pillanatig csak bámult ránk, aztán robbant a bomba.

- Mi??? Micsoda??? – nézett hol rám, hol pedig Jamesre Diana. Láttam, hogy ismét közel áll a hisztérikus síráshoz.

- Jimmy Anyának szólítja Audreyt. És akként is szereti. – mondta ki James a nehéz szavakat. Diana olyan szemekkel meredt rám, amitől legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.

- TE!!! Ugye TE mondtad neki, hogy az Anyja vagy??? És TE erőltetted, hogy Anyának  hívjon? – mutatott rám, miközben hangosan kiabált. – Mindent megteszel annak érdekében, hogy a lányomnak még csak az emlékét is kitöröld mindenkiből! – ordította. – Hát nem elég mindez? – mutatott körbe. – Nem elég, hogy megszerezted magadnak a férjét? Még a gyereke is kellene neked??? – éreztem, hogy ereimben meghűlik a vér. – Neked semmi közöd Jimmyhez és semmi közöd az anyasághoz! Az én lányom az életét adta azért a kicsiért! Hogy merészeled…

- Diana, ezt most azonnal hagyd abba! – állt fel James, láttam, hogy ő is magán kívül van attól a vádtól, amelyet Diana a fejemhez vágott. Én még mindig alig tértem magamhoz. – Jimmy magától kezdte el Audreyt Anyának szólítani, nem pedig azért, mert valaki rá erőltette! – emelte fel ő is a hangját. – Ő pedig egy csodálatos nő, aki elfogadta a kisfiamat. Elhihetitek, hogy neki sincs valami könnyű dolga! – állt ki mellettem. – Inkább örülhetnétek neki, hogy Jimmy úgy nő fel, hogy van édesanyja! – éreztem, hogy ez már kicsit sok lesz.

- És az én lányom??? – csattant fel ismét Diana. – Meghalt Jimmyért, de ő még csak azt sem tudja, hogy Julie valaha is létezett! Én azt hittem, hogy szeretted a lányomat, hogy ő volt a mindened. Erre összejössz ezzel a kis…

- Elég! – pattant fel én is. – Nem vagyok hajlandó ezt elviselni! – mondtam emelt hangon. – Nem akarom átvenni Julie helyét sem James, sem pedig Jimmy szívében. És soha nem is akartam. Én úgy gondolom, hogy ott mindkettőnknek van hely. Mindkettőnknek megvan a maga helye. – láttam Diana arcán, hogy meglepetésként érte a kifakadásom. – Jimmy pedig még túl kicsi. Túlságosan sérülékeny. Hiába is mondanánk el neki az igazságot, még túl kicsi ahhoz, hogy meg is értse. És miért kellene értelmetlenül ilyen megrázkódtatásnak kitenni??? – kérdeztem, majd tartottam egy kis hatásszünetet. – Ami pedig engem illet, nem tűröm tovább, hogy az otthonomban sértegessenek. Megértem, ha nem tudnak elfogadni engem, de adják meg a tiszteletet, ahogyan én is megadom Önöknek! – fejeztem be a mondandómat. A hirtelen beállt csöndben a kés is megállt volna a levegőben. Tudtam, hogy ez most fordulópont. Ha James most mellém áll, akkor tudom, hogy tényleg új életet akar velem kezdeni, kockáztatva azt, hogy talán soha többé nem látja sem ő, sem pedig Jimmy a nagyszülőket. Ha viszont ellenkezőképpen reagál…

- Audreynak igaza van. - Lépett mellém James, majd ismét átkarolt. – Kérlek Diana, próbáld megérteni a helyzetet. Most mindnyájunknak nehéz. Lehet, hogy te ezt nem hiszed, de attól még így van. Audrey pedig semmiről sem tehet. Csak ártatlan elszenvedője ennek az egész helyzetnek. Szeretem őt és Jimmy is szereti. Nagyon jól tudjátok, hogy Julie milyen fontos volt az életemben…hogy majdnem belepusztultam az elvesztésébe. De nem hiszem, hogy ha most lát minket, azt akarná, hogy őt gyászolva éljem le az egész életemet. – Diana lesütötte a szemét, láttam rajta, hogy elgondolkozik. – És azt sem szeretné, ha Jimmy úgy nőne fel, hogy nem ismeri az Anyai szeretet. – egy nagyot nyelt. – Ha most lát minket, akkor biztosan szomorú. Mindannyiunkat szerette és mindig boldognak akart látni minket. Nem pedig úgy, hogy bántjuk egymást. – néhány másodpercnyi csend állt be, én pedig boldog voltam és elérzékenyült. James kiállt mellettem, a kapcsolatunk és az új életünk mellett.

A következő pillanatban megszólalt a csengő, James pedig az ajtóhoz ment, hogy kinyissa. Helen és David lépett be és persze Jimmy, aki, miután Apukája felkapta és agyon csókolgatta, kalimpálva igyekezett újra a földre kerülni, majd hozzám futott. Lehajoltam hozzá, túláradó örömétől mindig elérzékenyültem.

- Annnyaaa! – csimpaszkodott a nyakamba, én pedig megcsókoltam szöszke fejét.

Nem mertem Dianára nézni…de hallottam az elfojtott sírás hangjait.