Ötvennegyedik fejezet - Baba-buli

Ötvennegyedik fejezet

Baba-buli

- Sajnálom, hogy csak mostanra tudtuk elintézni. – lépett be a szobába bűnbánó arccal James, miközben Julie új születési anyakönyvi kivonatát nézegettem. „Julie Atherton” állt benne az új név, a régi, Julie Adams helyett.

- Tudtam, hogy így lesz. – ráztam meg a fejemet. – Várható volt, hogy Julie születése után kisebb dolgunk is nagyobb lesz annál, hogy jegyzőhöz járkáljunk. A lényeg az, hogy sikerült. – mosolyogtam rá, ő pedig leült mellém a kanapéra.

- Előbb kellett volna erre gondolnom, csak… csak nekem annyira természetes volt, hogy Julie az én kislányom… - képtelen voltam erre bármit is reagálni. James számára túl sok dolog volt természetesé és magától értetődő, és túl sok, ami nem. A hivatalban elég lusták voltak, így az „Anya neve: Audrey Adams” utáni sorban szereplő „Anya leánykori neve” mellé csak egy hányaveti „u. a.” volt beírva. Összehajtottam a papíros, majd elrendeztem Julie dolgai közé.

- Arra gondoltam, hogy rendezhetnénk egy baba-bulit a családnak és a legközelebbi barátoknak. – vetette fel James, mikor visszaültem mellé.

- Baba bulit még a születés előtt szoktak rendezni. – néztem rá értetlenül. – Olyan babaváró buli szerűséget. – magyaráztam. – Ezzel már azt hiszem, jócskán elkéstünk. – nevettem ironikusan.

- Akkor ez egy más buli lesz. – vonta meg a vállát mosolyogva. - Amolyan „hahó, megérkeztem!” típusú…

- De James, erre semmi szükség. Már mindenki látta Julie-t, lassan három hónapja lesz, hogy megszületett. Mindenkitől kaptunk már ajándékot, gratulációkat, jó szót… most miért ugrasszuk ide mindegyiküket újra?

- Szerintem az elmúlt hónapokban eléggé elhanyagoltuk a barátainkat és a családunk többi tagját, de most már felvettük az új ritmust és jó lenne, ha barátaink újra a mindennapjaink részei lennének. – próbált meggyőzni. Egy nagyot sóhajtottam, mert én még mindig nem éreztem úgy, hogy a hétköznapokban minden gördülékenyen működne.

- Szóval akkor most ki kell takarítani fülpiszkálóval a lakás legeldugottabb sarkát is, és terülj-terülj asztalkámat csinálni? – nyűglődtem.

- Nem. – nevetett, megkínzott arcomat látva. – Az otthonunkba jönnek, nem pedig egy múzeumba. Rendet rakunk, és ennyi. A kaja dolgot pedig majd megoldom. – kacsintott, én pedig egy nagyot sóhajtva adtam beleegyezésemet.

Tényleg csak a legszűkebb baráti- és családi körünket hívtuk el. Ott volt Helen és David, Jeccisa és Peter, Zoé és Jack, Glenda, és James egyik barátja a munkahelyéről, a feleségével, akiket én is nagyon megkedveltem. Anyámat is elhívtuk, de ő valami zavaros okra hivatkozva lemondta a vendégséget. Szégyelltem magamat érte, de örültem ennek. Nem volt kedvem az ironikus, fájó pontokba találó megjegyzéseit hallgatni.

Jamesnek igaza volt, tényleg nagyon jó érzés volt újra leülni, és beszélgetni a barátokkal, együtt nevetni, feleleveníteni a közös emlékeket.

- Hogy érzed magadat? – kérdeztem Jessicát, akin még csak épphogy elkezdtek mutatkozni a terhesség első jelei.

- Hát, sokszor émelygek és ég a gyomrom, de megpróbálok sokszor keveset enni, állítólag az segít.

- Igen, nekem is ezt ajánlották. – mosolyogtam rá. – Tarts ki! Megéri! – adtam a kezébe Juliet, aki bájosan gagyarászott.

- Igen. – válaszolta, közben pedig Juliet nézte. – Az elején kicsit megrémültem, de most már nagyon várom. – mosolygott rám. És Peter is teljesen be van sózva. – fogta meg párja kezét, aki csillogó szemekkel nézett rá. Ők voltak számomra a tökéletes pár. Tudtam, hogy ez a baba nagyon jó helyre fog érkezni, keresve sem találhatott volna magának jobb családot. Az első pillanattól fogva érzi, mennyire szeretik és mennyire várják. Akaratlanul is az én első három hónapom jutott az eszembe, a csalódások, amik értek, a magány, a lelki fájdalom. Juliera néztem és csak remélni tudtam, hogy ő nem érezte mindezeket úgy, ahogyan én, és nem lesz kihatással a további életére.

- Audrey, valami baj van? – érintette meg a kezemet Jessica, én pedig tudtam, hogy borús gondolataim kiütköztek az arcomra.

- Jaj nem, semmi… - hárítottam, közben pedig valami jó okot kerestem, amit Julie popsiját tapogatva meg is találtam. - James, szerinted lehet valami a pelusban? – fordultam hozzá, miközben úgy szagolgattam kislányunkat, mint egy vadászkutya. – Nem érzek semmit, de azért jobb, ha megnézem… - koncentráltam még mindig a problémára, és közben észre sem vettem, hogy hirtelen milyen csönd lett a szobában. Mikor felnéztem, James ott térdelt a kanapé előtt, családunk és barátaink pedig lélegzetvisszafojtva figyeltek minket. Szemem értetlenül rebbent hol James arcára, hol pedig vendégeinkre. A következő pillanatban James a zsebébe nyúlt és egy apró dobozt vett ki belőle, kinyitotta, nekem pedig villogó hangyák kezdtek el mászkálni a szemem előtt.

A hattyús gyűrű volt a szív alakú dobozban, az a gyűrű, amelyet akkor láttam utoljára, mikor elhagytam Jamest… a búcsúlevelem mellett feküdt. Emlékeztem a pillanatra, amikor ugyanígy láttam James kezében, emlékeztem a csalódás keserű ízére a szájamban, a fájdalomra a lelkemben. Tudtam, hogy arcom holtsápadt, miközben James megfogta jéghideggé vált kezemet.

- Audrey… - kezdte remegő hangon, szemében pedig félelemmel vegyes reménykedést láttam. – Audrey… talán… talán már sejted, hogy nem csak Julie miatt gyűltünk most itt  össze… – próbált arcára némi mosolyt erőltetni. – hanem miattad. Mert szeretlek, úgy, mint senki mást. – ujjaival idegesen simogatta az enyémeket. – Tudom, hogy nagyon hosszú volt az út idáig, és csak a te érdemed, hogy most itt vagyunk. A te kitartásod, bátorságod, szereteted és szerelmed miatt lehetünk most itt. – éreztem, hogy arcom semmilyen érzelmet nem közvetít. Egy dermedt, fagyott maszk volt csupán, melynek képét James szemében láttam tükröződni. Láttam, hogy valami reakciót vár, de én minderre képtelen voltam. – Tudom, hogy… hogy mennyi minden történt velünk. Hogy milyen sokat hibáztam és mennyi csalódást kellett miattam elviselned. – kék szemei kétségbeesetten néztek rám. – Talán nincs is most jogom hozzá, hogy megkérjelek, légy a feleségem… - remegő ujjaival kivette a dobozból a gyűrűt, és csak várt. Alig volt néhány centire ujjamtól a gyűrű, de nem húzta rá. A válaszomra várt.

Érthetetlen volt ez az egész. James térden állva megkérte a kezemet, minden olyan volt, amilyennek megálmodtam, mégsem éreztem semmit. Egyáltalán semmit. Visszaemlékeztem a napra, ott bárban, amikor azt hittem,  el fog jegyezni… emlékeztem a boldogságra, amikor megláttam a gyűrűt, amelyet oly sokszor nézegettem… akkor áradt szét bennem először és utoljára az érzés, hogy kellek Jamesnek… emlékeztem az örömre, mikor azt hittem, azon az estén végre elmondhatom neki, hogy gyerekünk lesz… emlékeztem arra az egy szóra, amelyet annyira de annyira ki akartam mondani… és emlékezem a pillanatra, amikor ez az egy szó örökre bennem ragadt. Most pedig itt ültem, karomban Julie-val, és a gyűrű semmi mást nem juttatott az eszembe, csak a csalódást… emlékeztem, hogyan perzselte az ujjamat, és mennyire megkönnyebbültem, amikor megszabadulhattam tőle…

- Tudom, hogy milyen rossz emlékeket ébreszt benned ez a gyűrű. – mondta, mintha csak tudta volna, mi játszódik le bennem. – Soha nem bocsájtom meg magamnak, ami akkor történt. – láttam, hogy szemei elfátyolosodnak. – De én ezt a gyűrűt mindig is neked szántam. Ezzel szerettem volna megkérni a kezedet, mert annyira illik hozzád… gyönyörű, tökéletes és különleges. Akárcsak te. Tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy igent mondj nekem, de őszintén szeretlek, és remélem, hogy van még annyi szerelem és bizalom a szívedben irántam, hogy igent mondj… - hangja egyre halkabbá, suttogóvá vált, biztos voltam benne, hogy a csendben, tapintatos távolságban körülöttünk állók már szinte semmit nem hallanak belőle. Perifériás látásomból érzékeltem, hogy néhányan tanácstalanul egymásra néznek, de nem szólalnak meg.

- Audrey… kérlek, tisztelj meg azzal, hogy a feleségem leszel. – hangja immár határozottabb volt, de szemében mégis kétségbeesést láttam. Tudtam, hogyan érezheti most magát. Tudtam, milyen érzés várni egy kérdést, és várni a választ. Valami gonosz erő a lelkemben azt sugallta, hogy tegyem azt Jamesszel, amit ő tett velem. Azt akartam, hogy ő is tudja meg, milyen a szégyen, milyen az érzés, mikor megérted, nem kellesz annak az embernek, akit mindennél jobban szeretsz… De aztán Juliera néztem, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Azt akartam, hogy minta családja legyen, Apukával és Anyukával, akik férj és feleség, akikre nem néznem furcsán más szülők. Azt akartam, hogy ő soha ne érezze úgy magát, ahogyan én éreztem. Egy nagyot sóhajtottam, majd Jamesre néztem. Emberfeletti erővel sikerült bólintanom, mert azt az egy szót képtelen voltam kimondani… az az egy szó örökre bennem ragadt. James arcára pedig halvány mosoly ült ki, finoman megcsókolta a kezemet, majd ujjamra húzta a gyűrűt. Az egybegyűltek megkönnyebbülve tapsviharban törtek ki, James pedig le sem vette a szemét arcomról. Tudtam, hogy végre meg kell szólalnom.

- Köszönöm… - mondtam, hangom még a saját fülemnek is teljesen idegennek és élettelennek csengett. James arcáról is azonnal eltűnt a mosoly, szemei könnybe lábadtak. Tudtam, hogy miért. Megköszöntem neki, hogy végre több,  mint három év és két gyerek után hajlandó volt feleségül kérni. Mintha ez valami kegy lett volna, amit végre sikerült kiérdemelnem. Én fejeztem ki a hálámat ezért, pedig neki kellett volna megköszönnie, hogy hozzá megyek, mindazok ellenére, ami történt. – Én mégiscsak megnézem ezt a pelenkát… nagyon gyanús nekem… - próbáltam könnyedén viccelődni, Julieval a hálószoba felé vettem az irányt, közben pedig fogadtam a gratulációkat. Egymás után ölelt magához Helen, David, Jessica és Peter… Zoé elém állt, közben alig láthatóan megrázta a fejét. Éreztem, hogy elfátyolosodik a szemem. Zoé volt az az ember, akivel először megosztottam a csodálatos hírt, hogy kisbabát várok… ő volt az, akivel megosztottam a kétségeimet és a reményeimet, és aki egy pillanatig sem tétovázott, hogy segítsen, mikor úgy éreztem, nincs miért tovább maradnom. Mikor visszajöttem Jameshez, sokáig nem tudott megbékélni a döntésemmel, de aztán belátta, hogy Anyaként a gyermekeim a legfontosabbak nekem.

- Megértem a döntésedet… - suttogta a fülembe, miközben magához ölelt. – De a szívem mélyén reméltem, hogy nemet mondasz… - szavaitól gombóc nőtt a torkomban, egy óriási sóhaj hagyta el a testemet. Tudtam, hogy Zoé kezdettől fogva idegenkedett Jamestől és a kapcsolatunktól. Nem egyszer érezte magát igazolva a történtek tükrében, és velem ellentétben ő már képtelen volt újabb esélyt adni Jamesnek, vagy a kapcsolatunknak. – Ne haragudj… - simogatta meg anyáskodva az arcomat, mikor látta, szavai sűrű könnyekre fakasztottak. Megráztam a fejemet, majd gyors léptekkel a hálószobába mentem, és magamra csuktam az ajtót.

- Gyere kicsim, nézzük meg azt a pelust. – csókoltam meg Julie édes kis arcocskáját, amit ő egy ennivaló mosollyal honorált. – Ó igen, jól éreztem én… - sóhajtottam nagyon, miközben a koszos pelenkát egy tisztára cseréltem. Próbáltam nem az ujjamon meg-megcsillanó gyűrűre koncentrálni, de mélyen bent zaklatott voltam. Halk kopogást hallottam az ajtón, majd James feje jelent meg az ajtóban.

- Ezek szerint tényleg volt valami a pelusban… - nevetett zavartan, majd mikor én egy kínban érlelt mosolynál többet nem tudtam reagálni, belépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. – Haragszol? – kérdezte rövid idő után, miközben én a ficánkoló Juliet próbáltam visszabújtatni a rugdalózóba. Egy nagyot sóhajtottam.

- Megleptél. – hallatszott a válasz, hangom pedig ismét nagyon idegenül csengett. Jamesre pillantottam, aki lehajtotta a fejét.

- Ne haragudj a közönség miatt… én… én szerettem volna kettesben megkérni a kezedet, egy romantikus vacsora mellett, vagy… vagy ilyesmi, csak… csak azért történt mégis így, mert…

- Tudom... – vettem a karomba Juliet. Mikor legutóbb Jamesszel a házasságról beszélgettünk, éppen külön voltunk, akkor tudta meg, hogy gyereket várok, és hirtelen vágyat érzett arra, hogy elvegyen feleségül. Akkor megmondtam neki, hogy már nem vágyom erre a titulusra. Nem akarom, hogy a gyermekünk miatt elvegyen, és már magamban sem éreztem a késztetést, hogy valaha is egyenlő akarjak lenni a feleségével. Tudtam, James a történtek miatt attól félt, ha kettesben kérne meg, visszautasítanám. A közönség viszont nagyban növelte az esélyét annak, hogy igen mondok. – Tudom, hogy miért. – ismételtem meg, mire ő továbbra is kellemetlenül feszengett. – Ki kellene mennünk a többiekhez. – léptem az ajtó felé, mire James megfogta a kezemet, arcán őszinte kétségbeesést láttam.

- Szeretlek Audrey. Őszintén. Nem tudom neked szavakkal elmondani, milyen boldognak érzem magamat, mióta Julie megszületett. Olyan boldogságot, olyan meghittséget hoztál az életembe, amiről azt gondoltam, hogy számomra már nem létezhet. – éreztem, hogy ellágyulok szavai hallatán. – Szeretném, ha megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel. Tudom, hogy az elmúlt három évünk nem volt éppen könnyű és felhőtlen. De szeretném, ha újra kezdhetnénk. Szeretnék… szeretnék őszinte és nyitott lenni feléd… és szeretném, ha újra úgy tudnál szeretni, mint az elején. – éreztem, hogy ajkam megremeg. Olyan távolinak tűnt az a lány, aki rajongásig szerette Jamest, aki butaságokat beszélt össze zavarában, és aki csillogó szemmel itta minden egyes szavát. Az a lány eltűnt valahol a csalódások és a hazugságok tengerében, elvesztette a hitét magában és a férfiban, akit szeretett.

Képtelen voltam megszólalni, annyira elmerültem a múlt árnyai között. James hozzám lépett, szorosan átkarolt mindkettőnket Julie-val, majd megcsókolt. Finom, édes, és őszinte volt ez a csók, amitől teljesen ellágyultam.

- Nos… így négyszemközt is igent mondasz nekem? – ajkán huncut mosoly bujkált. – Kérlek… - suttogta, majd még egy apró csókot lehelt ajkaimra. Az én torkomon azonban ismét fennakadt az az egy szó. Képtelen voltam kimondani, így hát bólintottam. James boldogan magához ölelt, mire Julie méltatlankodni kezdett.

- Jól van, bocsánat… - vettem át tőlem, majd őt is szorosan megölelte. Mobilja ekkor hangosan csörögni kezdett. – Helyes! Pont a legjobbkor. – nézte meg a számot, majd rám kacsintott. – Megjött a vacsora!

Ötvenharmadik fejezet - Mókuskerék

Ötvenharmadik fejezet

Mókuskerék

A következő két hónap gyereksírás, kakis pelenkák, alvásmegvonás és folyamatos fáradtság végeláthatatlan folyamának tűnt. Bár tudtam, hogy így lesz, a legtöbb esetben tudni valamit sokkalta egyszerűbb, mint megélni.

- Mond meg neki, hogy ne síjjjon! – toporzékolt Jimmy, miközben Julie még hangosabban kezdett sírni, hiába ringattam. – Nyem hajjom a tévét!!! – tapasztotta Jimmy mindkét kezét a fülére. – Hagyja abbaaa!!! – kiáltotta immár ő is, amitől úgy éreztem, hogy felrobbanok.

- Jimmy, legalább te ne kiabálj! Ettől csak még jobban megijed! – próbáltam uralkodni magamon.

- Ha ő ojdíthat, akkor én is! – toporzékolt tovább Jimmy, én pedig elkaptam az egyik karját.

- Kérlek, hagyd ezt abba! – emeltem meg a hangomat. – Julie még kicsit, de te már nagyfiú vagy! Menj a szobádba és játssz ott valamit! – próbáltam hatni rá.

- De én a kék macit akajom nézni! – dobbantott ismét, tudtam, a hiszti már csak pillanatok kérdése.

- Jimmy, nagyon kérlek, menj most a szobádba. Ígérem, ha Julie megnyugszik, akkor visszajöhetsz, jó? – próbáltam remegő hangomra nyugalmat erőltetni, miközben Julie még egy decibellel felnyomta a hangerőt.

- Utájom! – nézett Jimmy villámló szemmel kishúgára, majd még mielőtt bármit is tehettem volna, bele csípett az apróság karjába.

Ösztönös cselekedet volt, még mielőtt gondolkodhattam volna. Óriási pofon csattant Jimmy apró arcán, melyre először meglepetés, majd fájdalom ült ki, testi és lelki egyaránt. Szeméből borsónyi könnycseppek potyogtak, a két gyerek sírása pedig egy olyan duettet képzett, amitől úgy éreztem, mentem megőrülök.

- Mi történt? – lépett be ekkor a nappaliba James, aki pont ebben a pillanatban ért haza a munkából.

- Apaaa, apaaa, anya megütött. – futott hozzá Jimmy, tenyerét pirosan izzó arcára tapasztva. James letérdelt mellé, majd szomorúan nézte kezem nyomát. Jimmy szorosan hozzá bújt, James szeme pedig magyarázatot követelt tőlem.

- Csak megkértem, hogy játsszon a szobájában, amíg Julie megnyugszik. Erre ordibálni kezdett és bele csípett a kicsibe. – mutattam meg én is Jimmy keze nyomát. James nem szólt semmit, csak becsukta a szemét, egy nagyot sóhajtott, majd felnyalábolta Jimmyt és a szobájába vitte.

Agyamban veszett iramban kavarogtak a gondolatok. Hibáztattam magamat azért, mert ez megtörtént, utáltam a gondolatot, hogy majd magyarázkodnom kell James előtt, és mindennél jobban bántott, hogy nem tudtam, mi baja van Julienak.

- Bárcsak el tudnád mondani… kérlek, hagyd abba… - rimánkodtam neki, mikor már túl voltunk a cumival és az étellel való próbálkozáson, a pelenka száraz volt és tiszta, kislányom viszont ennek ellenére rekedtre ordította magát.

- Add csak ide…. – hallottam a hátam mögül James hangját. Láttam arcán a feszültséget, mégis olyan gyengédséggel vette kezébe Juliet, amit csakis ő tudott.

- Na, mi újság hercegnő? – duruzsolta mély, megnyugtató hangján, amitől még bennem is oldódott a feszültség. – Csak nem a pocakod fáj? – kérdezte, majd leült vele a kanapéra, tenyerével óvatosan simogatni kezdte a kicsi hasát, amitől érzékelhetően halkult a sírás, majd nemsokára egy ismerős hang hallatszott a pelenka tájékáról. James nevetve, csillogó szemmel csókolta meg kislányunk homlokát, aki immár egyetlen hang nélkül feküdt a kezében. – Ahogy Shrek mondaná, jobb kint, mint bent, ugye? – felállt a kanapéról, majd egy szó nélkül átment a hálószobában lévő pelenkázóhoz, és elkezdte átcsomagolni kis szeretet csomagunkat. Én nehéz szívvel követtem, majd hangtalanul végig asszisztáltam a folyamatot, közben pedig James arcát tanulmányoztam. Tudtam, hogy feldúlt, akárcsak én, de egy pillanatra sem engedi meg magának, hogy ennek a gyermekünk lássa kárát. Nem úgy, mint én… Néztem gyakorlott, határozott mozdulatait és éreztem, hogy könnyel telik meg a szemem.

- Pocsék anya vagyok… - rebegtem, mire rám nézett, majd a kiságyba fektette Juliet.

- Gyere, most hagyjuk pihenni. – mondta, én pedig követtem a nappaliba. Oldalra tekintve láttam, hogy Jimmy ajtaja is zárva van. Kettesben voltunk. Senki nem látott- és hallott minket.

- Ne haragudj… - suttogtam halkan, mikor már a kanapén ültünk. – Nem tudom, hogy történt… én nem akartam, egyszerűen csak… csak megtörtént… - törölgettem arcomról a könnycseppeket. Ő nem szólt semmit, csak tenyerébe fogta sírástól forró arcomat.

- Kimerült vagy. Pihenned kell. – mondta tárgyilagosan.

- Haragszol rám, ugye? – hallottam mennyire remeg a hangom. Arca meglágyult, ahogy kétségbeesésemet látta. – Csalódtál bennem. Nem vagyok jó anya, bármennyire is igyekszem. – egyik pillanatról a másikra robbant ki belőlem a hisztérikus zokogás. Csalódott voltam. Csalódtam magamban, mint anyában. Úgy éreztem, hogy mindez meghaladja a képességeimet. Legszívesebben Jameshez bújtam volna, de féltem, hogy most nem fogadná szívesen.

- Audrey… Audrey figyelj rám… - próbált James csitítani, miközben én képtelen voltam abbahagyni a zokogást. – Nem haragszom rád. – simogatta meg az arcomat, én pedig éreztem, hogy hangja ugyanúgy csitítóan hat rám, mint lányunkra, Juliera. – Nagyon jól tudom, hogy min mész most keresztül. Tudom, hogy erőd végén jársz. Látom. – simogatta meg a hajamat. – Én egy gyerekkel csináltam ezt végig, neked viszont itt van Jimmy is. Sokkal nehezebb dolgod van. Többet kéne veletek lennem, hogy segítsek. – arcán őszinte megbánást láttam, amitől megnyugodtam.

- Rengeteget dolgozol értünk. Nem tudsz egyszerre két helyen lenni. Tudom, hogy te is fáradt vagy. És Helen is sokat segít… Nekem kellene megemberelnem magamat. – sóhajtottam nagyot. – Jó anyává kell válnom. Meg kell tanulnom kezelni az ilyen helyzeteket. – sóhajtottam nagyot.

- Audrey, te jó anya vagy. Mindig is mondtam. Már Julie előtt is csodálatos anya voltál. – mosolygott bátorítóan rám. – De mindnyájan emberek vagyunk. Elbizonytalanodunk, elfáradunk… de ettől még jó anya vagy!

- Nem tudom… - ráztam meg a fejemet. – Mindennél jobban szeretnék az lenni. Jimmyért, Juliért és… és miattad. – néztem rá fátyolos szemekkel. – Szeretnék olyan anya lenni, amilyen Julie lehetet volna. Ő biztosan…

- Julie soha nem tapasztalhatta meg, hogy milyen az anyaság. – mondta fojtott hangom James, arcán a fájdalom árnyéka suhant végig. – Sem a szépségeit, sem pedig a nehézségeit. Nem tudhatom, hogy ő milyen anya lett volna… - hajtotta le a fejét, miközben érzelmeivel viaskodott. – de azt tudom, hogy Jimmyt mindennél jobban szerette. És csak ez kell ahhoz, hogy egy nő jó anya legyen. – egy nagyot sóhajtott, majd rám nézett. – Te is ezért vagy csodálatos anya. Mert óriási benned a szeretet és a kitartás. Bizonyítottad, amikor fiaddá fogadtad Jimmyt… és hogy a végletekig kitartottál mellettem… mellettünk. – mondta halkan, ajkaival az arcomat csókolta.

- Köszönöm… - suttogtam, miközben szorosan hozzá bújtam. Nyugalmat éreztem a karjaiban, ami most mindennél többet jelentett.

- De komolyan mondtam, hogy egy kicsit lazítanod kell…

- Nem, arra semmi szükség. – ellenkeztem. – Most már teljesen jól vagyok.

- Audrey… ki kell kapcsolódnod egy kicsit. Tudom jól, milyen lehet egész nap két gyerekkel együtt lenni. Szükséged van egy kis felnőtt társaságra, egy kis kikapcsolódásra… hogy magadra is fordíthass egy kis időt.

- Nem, nekem most a gyerekekkel kell lennem. Julie még nagyon kicsi… - ellenkeztem.

- Lehet, hogy kicsi, de itt lesz vele az apukája, aki megpróbálja pótolni a mamit, amíg ő kikapcsolódik. – mosolygott rám. – Menj el fodrászhoz, kozmetikushoz, sétálj egyet, találkozz a lányokkal. – bíztatott. Oldalra fordítottam a fejemet, így pont az előszobában lógó tükörrel találtam szembe magamat.

- Szörnyen nézek ki, ugye? – bontottam ki a sebtében lófarokba összekötött, nem túl friss hajamat, miközben végig néztem magamon. Szánalmasan festettem az otthon viselt százszor mosott, kinyúlt pólóban és cicanadrágban, ami legalább kényelmes volt, és eltakarta, amit kellett. Az elmúlt kilenc hónap sajnos nem múlt el nyomtalanul…

- Audrey, ne csináld már… - húzott magához James. – Én nem úgy értettem… nem azért mondtam. Nekem úgy tetszel, ahogy vagy. – csókolt meg. – De tudom, hogy téged zavar, ha éppen nem úgy nézel ki, mint akit skatulyából húztak ki. – Igaza volt. Rosszul voltam, ha a tükörbe néztem. – Egy kis fodrász- és kozmetika jót tesz a nőknek… nem elsősorban a testüknek, hanem a lelküknek is. És ha magaddal viszed a csajokat is, bele fér még egy kis vásárlás, beszélgetés, falatozás…

- Ne is folytasd, az idejét sem tudom, hogy mikor csináltam ilyesmit… - sóhajtottam, pedig még csak alig két hónapja volt, hogy Julie született… most mégis egy örökkévalóságnak tűnt.

- Éppen ezért kell most kikapcsolnod egy kicsit. Szülőnek lenni hosszú távú elkötelezettség. Nem néhány hónapra szóló feladat. Ahhoz, hogy jók legyünk benne, néha magunkra és egymásra is időt kell szánnunk. Ez csak így működik. – nem szóltam semmit, de éreztem, hogy mosolyra húzódik a szájam.

- James Atherton… - suttogtam, majd megcsókoltam. – mihez is kezdenék nélküled…

- Na látod, máris jobban érzed magadat! – mosolygott rám Jessica, miután megjártuk a fodrászt, a kozmetikust, a pláza majd’ összes üzletét, és jóllakottan, új frizurával, lakkozott körmökkel és hatalmas bevásárló szatyrokkal ültünk immár üres tányérjaink fölött.

- Olyan szürreálisnak tűnik ez az egész… - sóhajtottam nagyot, miközben körbe járattam a szememet a fel-alá járkáló embereken. Az elmúlt órákban úgy éreztem, mintha újra tudnék lélegezni… - Régen ez volt a legtermészetesebb dolog az életemben, most pedig olyan, mintha Alíz lennék Csodaországban.

- De ugye nem bántad meg? – nézett rám Jessica elszontyolódva.

- Megbánni, mit? – vontam össze a szemöldökömet.

- Julie-t… azt, hogy anya lettél. – hangjából kiéreztem az aggodalmat.

- Jaj nem, dehogy! – ráztam meg a fejemet. – Julie a legcsodálatosabb dolog, ami valaha is történt velem. Csak… csak néha nem egyszerű. Nem akarom, hogy azt hidd, örülök, hogy most nem kell vele lennem. Igazság szerint folyamatosan az jár a fejemben, hogy mi lehet vele…

- Ne haragudj Audrey, semmi ilyesmire nem akartam célozni. – fogta meg Jessica a kezemet. – Tudom jól, milyen csodálatos anya vagy… én csak… egy kicsit meg vagyok ijedve. – nézett félénken a szemembe.

- De… de mitől félsz? – vontam össze a szemöldökömet. Láttam, hogy Jess elsápadt kissé.

- Babát várok… - bökte ki, majd zavartan elmosolyodott.

- De hát ez csodálatos Jess! Annyira örülök!!! – öleltem magamhoz. – De ugye te is örülsz neki? – kérdeztem, mikor láttam zavart arckifejezését.

- Igen, persze… én csak… én csak félek. Mármint… terveztük a babát, de most, hogy tudom… kicsit ijesztőnek tűnik. – vallotta be.

- Ez természetes. – nyugtattam meg. – Anyának lenni a legnagyobb és leggyönyörűbb feladat a világon. Bár néha úgy érzed, hogy nem tudod tovább csinálni… hogy feladod… a következő pillanatban viszont meglátod a mosolyát, megérzed az illatát és akkor már semmi más nem számít, csak ő.

- Köszönöm… - suttogta halkan Jessica, majd elpityeredett.

- Igen, ez az állapot nagyon ismerős… - próbáltam jobb kedvre deríteni, mire ő nevetni kezdett, közben pedig tovább folytak a könnyei. – És ez még csak a kezdet!

- Szia! – köszöntem Jamesnek, mikor óriási csomagjaimmal sikert beverekednem magamat az ajtón. James éppen a tévé előtt ült, szeme felcsillant, amikor meglátott.

- Ó, ki ez a csinos hölgy? – lépett hozzám, átkarolta a derekamat, majd megcsókolt. – Nagyon dögösen nézel ki! – duruzsolta, mire éreztem, hogy elpirulok. – Látom, bevásároltál. – nézett a zacskókra, majd a nappali felé húzott, másik kezében pedig a mai zsákmányt tartotta. – Remélem, lesz egy kis divatbemutató! – pillantásától végig áradt rajtam a forróság.

- Hát… nem hiszem. A legtöbb ruhából legalább egy mérettel nagyobb kellett… ha nem kettővel. – mondtam szomorúan. – Azt hittem minden visszaáll az eredeti állapotba, ha Julie megszületik, de még mindig akkora vagyok, mint egy tehén. – sóhajtottam nagyot.

- Audrey, még csak két hónapja, hogy szültél. A tested kilenc hónapig hordozott egy kis életet, ne várd, hogy két hónap alatt minden olyan lesz, mint régen. – simogatta meg az arcomat, de én csak a kanapét bámultam. – Hahó, itt vagyok! – tette az állam alá egyik ujját, hogy végre a szemébe nézzek. – Szerintem gyönyörű vagy. A gyermekeim anyja… - mondta, amitől egy kicsit jobban éreztem magamat.

- Hát jól van. – sóhajtottam nagyot. – Ha már a tehénnél tartottunk, azt hiszem, vacsoraidő van. – indultam a fürdőszobába, hogy fogyasztásra alkalmas legyek. Mikor a hálóba léptem, James már ott volt, Julieval a kezében.

- Hát szia gyönyörűségem. – vettem ki a kezéből és szorosan magamhoz öleltem. – Annyira hiányoztál anyának. – suttogtam neki, miközben nagyokat szippantottam az illatából. Leültem James mellé, majd megoldottam a melltartómat. Se Julienak, sem pedig nekem nem kellett erőlködnöm. Már csak a lányom illatától, hangjától, arcának látványától is megindult a tejem. Valami olyan kapocs volt ez, amit nem lehet megmagyarázni, ami ésszel fel nem fogható. James ha csak tehette, mindig velem volt, mikor a lányunkat etettem. Számára ez maga volt a meghittség. Az a meghittség, amit Jimmyvel és Julieval nem tudott átélni. Csendben ültünk és vártuk, mikor telik meg a kicsi lány.

- És milyen volt a csajos nap? – kérdezte halkan James.

- Nagyon jó, köszönöm. – mosolyogtam rá. – Jessica is babát vár. – osztottam meg Jamesszel is a nagy hírt.

- Ez csodálatos, gratulálok nekik! – mondta James. – Gondoltam, hogy nemsokára bekövetkezik. Nagyon nagy a szerelem… - kacsintott rám, amitől nevetnem kellett.

- Egy kicsit meg volt szeppenve a dologtól, én pedig félek, nem éppen azt sugároztam magamból, hogy milyen jó anyának lenni. – mondtam bűnbánóan, miközben visszatettem kiságyába Julie-t.

- Ugyan már. Jessica is tisztában van vele, hogy imádod Juliet. És a nehézségekkel is tisztában van. Nem gyerek, ezt ő is nagyon jól átlátja. – nyugtatott meg James.

- Remélem, így van. Nem szeretném, ha miattam lennének kétségei. – bújtam hozzá, ő pedig átkarolta a derekamat.

- Ettől nem kell félned. – simogatta meg az arcomat, arcán huncut mosoly bujkált.

- Mi az? – kérdeztem, mert nem tudtam mire vélni.

- Gyönyörű vagy… - arca immár komoly volt, hangjában pedig mélyen zengett. Úgy duruzsolt, mint amikor…

Most tudatosult bennem, hogy milyen lazán vagyok öltözve, itthoni, kinyúlt fölsőben, amely segítette az etetést. Éhesen sajdult meg a nőiségem, ahogy magamon éreztem James pillantását. Ajkai finoman végig csókolták a nyakamat, ujjai óvatosan kúsztak be a fölső kivágása alá. Ugyanannyira megrettentem ettől a váratlan fordulattól, mint amennyire kívántam. – Nagyon hiányzol… - suttogta azon a bizonyos hangon. Az érintése és a csókja azt üzente, hogy akar engem, én viszont ebben a pillanatban sem szépnek, sem pedig kívánatosnak nem éreztem magamat. Mikor ujjai próbáltak megszabadítani a ruhámtól, eluralkodott rajtam a pánik.

- Kérlek… kérlek, várhatnánk még egy kicsit? – leheltem ajkai közé.

- Miért? Mi a baj? Attól félsz, hogy fájna? – kérdezte aggódva.

- Nem, nem ezért. – ráztam meg a fejemet. – Csak… csak szeretnék előtte újra… önmagam lenni. – tudtam, meg fogja érteni, hogy mire célzok. – Addig nem érezném jól magamat…

- Jól van. – sóhajtott egy nagyot. – De szeretném, ha tudnád, hogy szerintem te vagy a legkívánatosabb anyuka az egész világon…