Negyvenedik fejezet - Remény

Negyvenedik fejezet

Remény

- A három kis nyuszi végül megtalálta az anyukáját és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. – csuktam össze a mesekönyvet, majd Jimmyre néztem, aki már félálomban volt. Magához szorította Teddy maciját – aki az Aranykorból jött velünk – és békésen szuszogott.

- Jóéjt Jimmy. – suttogtam, majd megigazítottam a takaróját és csókot nyomtam a homlokára.  Mikor az ajtó felé indultam, megláttam, hogy James minket figyel. Arcán apró mosoly jelent meg, majd ő is halkan Jimmyhez lépett és jóéjt puszit adott neki.

- Mindent kikészítettem nektek. Még reggel gyorsan kivasalom az ingeket, aztán megyek Jessicához. – vázoltam immár századszorra a holnapi nap menetét. – Jimmy mindenképpen reggelizzen, mert nem tudom, mikor lesz pontosan az ebéd. – daráltam. – Az is előfordulhat, hogy csak két-három óra felé, szóval…

- Nyugodj meg, minden rendben lesz. – ölelt magához. Tudtam, hogy megmosolyogja idegességemet, ahogyan minden erőmmel próbálom a maximumot kihozni a holnapi napból.

- Én csak szeretném, ha minden tökéletes lenne…mert Jessica ezt érdemli. Ez az Ő nagy napja. – futottam át még egyszer a marad teendők listáját, közben magamon éreztem James szemét. Egy pillanatra feltekintettem és láttam arcán a szomorúságot és a tanácstalanságot. Tudtam jól, hogy mire gondol éppen, de nem engedtem, hogy ez most kizökkentsen. – Na jó, úgy látom, ma már nem tudok jobban előkészülni. Megyek, lefekszem, jó lenne nem hatalmas táskákkal a szemem alatt ébredni. – tettem le a listát az asztalra, majd bementem a fürdőszobába. Menekültem.

Július vége volt, több, mint két hónap telt el a temetőbéli beszélgetésünk óta…és azóta visszautasítottam James mindenfajta közeledését. Nem dacból, vagy haragból. Egyszerűen taszított az egész. Képtelen voltam az intimitást bármely fajtáját is úgy megélni, vagy egyszerűen csak átadni magamat neki, hogy közben fájdalom és negatív érzések kavarognak bennem. Így volt ez Jamesszel az első, félre sikerült szeretkezésünk után is és most ismét felülkerekedett bennem ez az érzés. James lelkesen próbálkozott, de minden egyes alkalommal visszavertem az ostromot. Nem beszéltünk erről, mindketten tisztában voltunk vele, hogy mindez miért történik. Láttam rajta, mennyire hiányzik neki az érintésem, az ölelésem, az őszinte mosolyom…de képtelen voltam erőt venni magamon. Utáltam magamat ezért.

James már az ágyban feküdt, mikor kiléptem a fürdőből. Reményteli szemeit rám emelte, ajkán apró mosoly játszott.

- Már nagyon várom, hogy láthassalak a ruhádban. – mondta halkan, miközben közelebb csúszott. – Biztosan gyönyörű leszel. – csókolta meg a vállamat.

- Tényleg tetszik. – próbáltam a beszédre koncentrálni. – A színe, a szabása, az anyaga…oda vagyok érte. – ecseteltem. – Azt hiszem, az esküvő után meg is tartom. Hátha egyszer valahova ki kell majd öltözni. – próbáltam elnyomni egy mosolyt. - Nade most alvás! Holnap kisimultan kell ébrednem. – sóhajtottam nagyot, majd apró csókot nyomtam James arcára és az oldalamra feküdtem. Nem kellett sokáig várnom, hogy megérezzem James testét, amint a hátamhoz simul. Ajkaival a vállamat és a nyakamat csókolgatta, karjával átkarolt, ujjai finom vándorolni kezdtek a testemen.

- James, kérlek… - suttogtam halkan, mire egy nagy sóhajtást hallottam. Karjával engedelmesen átfogta a derekamat, lélegzetét a fülemen éreztem. Annyira szomorú volt az egész. Egy aggónia…végjáték. Tudtam, képtelen leszek így elaludni. Fészkelődni kezdtem, majd James felé fordultam, átkaroltam a nyakát arcomat az övéhez szorítottam. Ő újra sóhajtott, de ez a sóhaj némileg boldogabb volt, mi az előző. Ujjai sokáig simogatták a hátamat, az én fejemben viszont ott dübörögtek a kérdések: „Mi történik velünk? Mi történik VELEM?”

Szépen, lassan minden maradék pontot sikerült kihúznom a listáról. Alig aludtam, nagyon izgultam a mai nap miatt. Este eszembe jutott, hogy van valahol egy világos lila színű díszkendőm, amit talán fel lehetne használni még kiegészítőnek a ruhához, de nem ugrott be, hová is tehettem. Lázasan láttam neki a keresésnek a nem használt holmik között, de csak nem akart a kezembe akadni a kívánt darab.

- Naaa, hol vagy? – morogtam magam elé idegesen, majd mikor egy újabb tucat ruha mögé nyúltam, valami olyan került a kezem ügyébe, ami egyáltalán nem volt oda való. Óvatosan kivettem, hogy jobban meg tudjam nézni, mi is az. A tenyeremben tartottam és másodpercekig meredten bámultam. Egy bordó, szépen kimunkált, aprócska ékszertartó doboz volt az. Méretéből látszódott, hogy ebben bizony csak egyvalami rejtőzködhet. Lopva az ajtó felé pillantottam és hallgatóztam. James velem együtt kelt fel, most pedig éppen reggelit készített a családnak. Pillantásom ismét az apró dobozra rebbent, szívem pedig a torkomban dobogott. Bármennyire is próbáltam úrrá lenni kíváncsiságomon, tudtam, hogy csatát vesztettem. Remegő kézzel nyitottam ki a dobozka fedelét, majd az ajkam elé kaptam a kezemet, mert torkomból a sikkantás és a nyüszítés bizarr egyvelege csusszant ki.

A hattyús gyűrű volt. Az a gyűrű, amit az Aranykorban láttam, amely annyira megtetszett…amiről álmodtam. A kecses hattyúnyakak úgy fogták közre a tökéletes gyöngyöt, mintha valami drágakő lenne. Hirtelen ezer kérdés futott át az agyamon. Nagy zavaromban az a gondolat motoszkált bennem, hogy talán Julie egyik gyűrűje volt. De aztán rájöttem butaságomra, hiszen ez a gyűrű két hónapja még az Aranykor egyik vitrinjét díszítette. James csakis nekem vehette ezt a gyűrűt…ez pedig csak egy dolgot jelenthet…

- Audrey, mindjárt kész a reggeli! – hallottam egyre közeledő hangját. Gyorsan lecsuktam a dobozka fedelét és megpróbáltam pontosan oda visszatenni, ahol találtam. Szerencsére az utolsó pillanatban a kendő is a kezembe akadt. – Gyere enni, nehogy kihűljön. – nézett be James mosolygósan az ajtón, én pedig már kifelé tartottam a görcsösen szorongatott kendővel a kezemben. Hangyák mászkáltak a szemem előtt, agyam és a szívem egy ritmusban zakatolt. – Mi történt? Olyan furcsa vagy… - fogta meg a kezemet James, miközben a reggeli pirítóssal birkóztam.

- Semmi. – ráztam meg a fejemet. – Nem történt semmi, csak…csak tényleg nagyon izgulok. – próbáltam az esküvő számlájára írni az egészet. – Hú, nem is tudok többet enni. – sóhajtottam nagyot, mert tényleg úgy éreztem, hogy képtelen lennék akár még egy falatot is lenyelni. – Gyorsan megzuhanyzom, aztán megyek is. Először fodrász, kozmetikus, majd a ruha… - soroltam fel a mai délelőtt menetrendjét.

- Gyönyörű leszel. – lépett hozzám James, arcomat a tenyerébe fogva. Váratlanul, hirtelen vágytól vezérelve csókoltam meg ajkait, amelyek először meglepetten tartózkodtak, majd egy pillanattal később éhesen tapadtak az enyémekre. A kislábam ujjáig bele bizseregtem.

- Megyek…megyek zuhanyozni. – hebegtem, majd kiszabadultam James öleléséből és határozott léptekkel a fürdőbe csattogtam. Bezártam magam mögött az ajtót, majd nagyot sóhajtva a tükörbe bámultam. „A remény… - adtam meg a választ tegnapi kérdésemre. – a remény és a hit.” Tegnap éjszaka nem tudtam, hogy mi történik velem. De most már tisztán láttam. Elhagyott a remény és a hit kettőnkkel kapcsolatban…hogy mindketten ugyanazt akarjuk-e. Ma reggel viszont… újra feléledt bennem minden. És mindez egy gyűrű miatt…

Valamiért ez a tény most nyomasztóan és kiábrándítóan hatott rám. „Hát tényleg ekkora hatalma van fölöttem egy ékszernek és mindannak, amit jelent? James ma reggel is ugyanolyan odaadó, kedves, szerető, mint tegnap este. Hát nem ennek kellene számítania?” – a zuhany alatt állva teljesen összezavarodtam. Már nem tudtam, mi is az igazán fontos…

…de miközben törölköztem, már csakis azon járt az eszem, James vajon mikor és hogyan kér majd meg…és milyen jó, hogy már megtaláltam a tökéletes esküvői ruha szalont.

- Valami baj van? Olyan csöndes vagy… - kérdezte Jessica, miközben éppen a ruháját készültem ráadni. Már együtt voltunk a fodrásznál, életünk legtökéletesebb – sírásbiztos – sminkjét viseltük az arcunkon, de mindeközben szinte csak Jessica beszélt, én pedig tőszavakban válaszoltam.

- Nem, semmi. – ráztam meg a fejemet. – Ne haragudj. Csak nagyon izgatott vagyok. Még soha nem voltam koszorúslány és még soha nem ment férjhez a legjobb barátnőm. – szabadkoztam, közben pedig elhatároztam, hogy erőt veszek magamon, nehogy pont én legyek az, aki elrontja Jessica számára ezt a napot.

- Jaj, annyira édes vagy! – ölelt magához, ami a nagy abroncs miatt igen nagy kihívásnak számított. – Nem is tudom, mihez is kezdenék nélküled. – mosolygott rám, mint egy angyal.

- Jaj, ugyan már! – hárítottam el a bókot egy mozdulattal, miközben az utolsó simításokat is elvégeztem a ruhán.

Jessica úgy nézett ki, mint egy királylány. Más lányon ez a ruha, túlzásnak tűnt volna, habosbabosnak, de barátnőmön úgy festett, mintha ő lenne a megtestesült Hamupipőke. Vékony alakját tökéletesen kiemelte a szinte fűzőként rá simuló ujjatlan, selyem felsőrész, mely csillogó kövekkel volt díszítve, deréktól lefelé pedig a széles abroncson úgy terült szét a több rétegnyi tüll, mintha csak egy vízesés lenne…Hosszú, szőke hajában egy visszafogott diadém volt tűzve, amely egyben a fátylát is rögzítette, mely a földig ért, karcsú karján pedig könyékig érő selyemkesztyűt viselt. Egyszerűen gyönyörű volt.

- Csodálatosan nézel ki, Jess. – mondtam elérzékenyülten. – Peter egy hihetetlenül szerencsés fickó. – mondtam őszintén.

- James is az. – fogta meg a kezemet barátnőm, majd bátorítóan rám mosolygott. – Na gyere, most te következel! – nevetgélt izgatottan, miközben segített felvennem a ruhát. Levendula színű volt, külön kialakított mellrésszel, amely ízléses dekoltázst biztosított. A ruhát nyakban lehetett megkötni, a mellrész alatt szűkített volt, a szoknyarész pedig tüll, akárcsak Jessicáé. Engem kicsit a hatvanas évek Rock’n roll ruháira emlékeztetett, amiket imádtam. Nagy általánosságban soha nem voltam elájulva magamból, de ebben a ruhában szépnek éreztem magamat.

- Húúú Audrey, ha James meglát ebben a ruhában, menten térdre zuhan és könyörögni fog, hogy légy a felesége. – tapsikolt Jessica, de aztán meglátta a tükörben az arcomat, amelyen csak teljes zavart látott. – Ne haragudj. – rázta meg a fejét.

- Semmi baj. – fordultam oda hozzá és megöleltem. Ekkor megszólalt Jess mobilja.

- Már itt is vagytok? – sikkantott bele a telefonba. – Nem-nem, pont elkészültünk! Néhány perc és lent leszünk! – láttam rajta, hogy majd’ szétrobban az izgalomtól. - Bret és Cathy már itt is vannak! – ugrándozott egy helyben. – Gyorsan pakoljunk össze, aztán indulhatunk! – kezdte összepakolni a holmiját, én viszont valahol egészen máshol jártam. Újra a tükör felé fordultam és magamat tanulmányoztam benne. Szép voltam, de valahogy mégis idegen Önmagamnak. Megváltoztam. Próbáltam visszaemlékezni a másfél-két évvel ezelőtti Audreyra, de nem sikerült. Mintha egy évszázad telt volna el azóta.

- Ma találtam a szekrényben egy gyűrűt. – bukott ki belőlem minden bevezető nélkül. Jessica tekintete meglepetten rám rebbent, de láttam, hogy nem mer kérdezni. – Az a gyűrű volt, amit az Aranykorban is láttam. Tudod, amiről már meséltem. – Jess bólintott, láttam rajta, hogy most már tényleg alig bír magával a sok kérdéstől, amelyek az ajkait ostromolják. – Azt hiszem, hogy nekem vette. – mondtam, miközben görcsbe rándult a gyomrom.

- De hiszen ez fantasztikus! – libbent oda hozzám Jessica. – Ez azt jelenti, hogy nemsokára meg fogja kérni a kezedet! – lelkendezett. – Talán éppen ma! Hiszen ez tökéletes alkalom lenne!

- Nem hiszem…nem tudom. – válaszoltam zavartan.

- Mindegy is, hogy pontosan mikor. Most már csak türelemmel kell lenned. Ha gyűrűt vett, akkor ez azt jelenti, hogy szeretné, ha a felesége lennél. Szeret téged! – szorította meg a kezemet.

- Vagy lehet, arra jutott, hogy csak így maradok vele. – sóhajtottam nagyot. - Én nem így akartam ezt az egészet. De néha olyan nehéz az embernek lemondani az álmairól…

- Audrey, ha James megkéri a kezedet, akkor az biztosan azért lesz, mert tényleg így szeretné. Nem úgy ismerem őt, aki csupán azért megkérne, mert…

- Mert ezzel zsarolom, igaz? – fejeztem be a mondatot, mert láttam, hogy Jessica keresi a szavakat.

- Butaságokat beszélsz. – tette Jessica kezét a vállamra. – Én megértem, hogy így érzel. Megértem, hogy miért vágysz ennyire arra, hogy a felesége légy. – végig nézett magán. – Én soha nem hittem volna, hogy ilyen fontos lehet a számomra az esküvő. És most nem a ruháról vagy a nagy partiról beszélek. – mondta. – Peterrel mindig tökéletesen jól megvoltunk. Szerettük egymást, bármit megtettünk volna a másikért, semmi sem hiányzott. De amikor megkérte a kezemet… - láttam, hogy az emlék hatására elfátyolosodik a szeme – akkor tényleg úgy éreztem, hogy én vagyok számára az igazi. Hogy csak engem akar egész további életében. Megmutatni a világnak, hogy mi ketten egyek vagyunk. És ez csodálatos érzés. – vallotta be őszintén. – Amit te az elmúlt két évben végig csináltál…az minden nőnek a becsületére válna. Anya lettél és feltétel nélkül szereted a kicsit és Jamest is. Pedig ez nagyon nem könnyű, ha folyamatosan Julie árnyékában kell élned. – elmosolyodott, majd mélyen a szemembe nézett. – Ne érezd magadat bűnösnek azért, amire vágysz. És ne hidd, hogy James bűnösnek gondol téged ezért. – lehajtottam a fejemet. Ismét tanácstalan voltam.

- Jól van, most felejtsük ezt el! – hesegettem el magamtól a gondolatot. – Gyorsan pakoljunk össze, aztán irány a Limuzin! – mosolyogtam rá, majd együttes erővel összeszedtük mindenünket és az ajtó felé indultunk. – Jessica… - szóltam utána, még mielőtt kilépett volna az ajtón, mire hátra fordult. – Kérlek…ne beszélj erről Zoénak. – kellemetlenül éreztem magamat a kérés miatt, hiszen soha, semmit nem titkoltam el közös barátnőnk elől, de láttam Jess arcán, hogy megérti, miért kérem. Jamesszel kapcsolatban már sokszor vetődtem árnyékra, Zoé pedig igen kegyetlen véleménynyilvánításokkal szokta kezelni ezeket a helyzeteket.

- Lakat a szájamon. – húzta végig ujját az ajkain, majd kuncogva kilépett az ajtón.

Harminckilencedik fejezet - Vallomások

Harminckilencedik fejezet

Vallomások

- Audrey, kérlek ne csináld ezt… - hallottam James kérlelő hangját a hátam mögül.

- James, ÉN nem csinálok semmit. – mondtam ingerülten, miközben magamra vettem a kabátomat. – Nincs ott semmi keresnivalóm, engem nem hívtak meg. Helen úgyis ott lesz. – tekertem nyakam köré a sálamat. Lassan egy hét telt el a kellemetlen délután óta, mikor szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy nem kérnek belőlem az anyák napi műsoron, ez az egy hét pedig maga volt a pokol. Gyerekes düh és sértettség munkált bennem, képtelen voltam túltenni magamat a dolgon.

- Jimmynek TE vagy az édesanyja. Nagyon izgatott a mai nap miatt. Alig várja már a műsort… hogy lássa az örömöt az arcodon.

- Jimmy meg fogja érteni. Ebben egészen biztos vagyok. – fordítottam neki hátat, miközben a sapkámat kerestem.

- Meg fogja érteni?!? – hallottam James hangjából, hogy most igazán mérges. – Miért…miért Jimmyn állsz bosszút, ha rám haragszol? – láttam, hogy szemébe a fájdalom és a tehetetlenség könnyei gyűlnek. – Szeret téged. Ahogyan csak egy gyerek az édesanyját szeretheti. Ő semmiről nem tehet és semmiről nem tud. Ne okozz neki azért fájdalmat, mert rám vagy mérges. Összetöröd a szívét…– Éreztem, hogy arcomat elönti a forróság. Megrázta a fejét. – Tudom, hogy milyen igazságtalannak érzed ezt az egészet és azt is tudom, hogy az én hibám. De édesanya vagy és felelősséggel tartozol Jimmy iránt, akárcsak én. Ő nem…

- Te most tényleg ki akarsz engem oktatni a felelősségről? – kaptam fel a vizet. – Tényleg te akarod nekem elmondani, hogy milyen Anyának lenni? Hogy milyen kötelességeim vannak? – remegett a hangom az idegességtől. – Őszintén örülök, hogy TE tökéletes apa vagy. Te aztán maradéktalanul tisztában vagy azzal, hogy mik a kötelességeid és mikor mit kell tenned, igaz? – láttam, hogy arca élénk színt ölt. – Hát nagyon sajnálom, hogy csak ilyen silány Anya-pótlék akadt a horgodra. Julie egészen biztosan ebben is maga lenne a tökéletesség. – vetettem oda neki, majd kiviharzottam és becsaptam magam mögött az ajtót.

James a munkában folyamatosan próbált hívogatni, de én nem vettem fel a telefont. Nem volt miről beszélnünk. Az, hogy a fejemre olvasta, mik a kötelességeim anyaként, mintha mindaz, amit eddig tettem, semmit sem számítana, rettenetesen szíven ütött. Egész nap fojtogatott a sírás. Roppant méltánytalannak és alávaló dolognak tartottam, hogy James arra célzott, hogy nem vagyok tisztában azzal, anyaként mit kell megtennem Jimmyért, milyen nagy felelősségem van abban, hogy boldog legyen, és ne szerezzen lelki sebeket általunk. Egész munkaidő alatt alig hallották a hangomat, inkább a munkába temetkeztem és gondolataimba zárkóztam.

Kiszabadulva a négy fal fogságából, inkább a hosszabb utat választottam a szalonig, ahová a harmadik ruhapróba miatt igyekeztem. Megpróbáltam kiszellőztetni a fejemet, nem akartam, hogy rossz hangulatomnak szegény Jessica igya meg a levét.

- Itt talán még egy kicsit be lehetne venni belőle. – fogta össze Jessica a ruhám derekát, ami meg kell hagyni, így sokkal jobban nézett ki.

- Igen, szerintem is. – hagytam jóvá, majd az órámra tekintettem.

- Menned kell valahova? – kérdezte Jessica, mikor észrevette pillantásomat.

- Áh, hosszú… - legyintettem, mire ő leült elém a puffra.

- Nos, én éppen ráérek. Szóval hallgatlak. – tette keresztbe a lábát, kék szemét pedig rám függesztette. Egy nagyot sóhajtottam.

- Semmi…semmi különös, csak…csak még mindig az az anyák napi ünnepség. – fújtattam nagyot. – Reggel jól összevesztünk Jamesszel. Megint azt erőltette, hogy menjek el. Nem érti meg, hogy…

- Jézusom Audrey, azt hittem, az elmúlt egy hétben azért sikerült túltenned magadat ezen a dolgon. – legyintett felém Jessica. – Jamesnek teljesen igaza van! Már miért ne mennél el? Sajnálatos félreértés történt, neki is nagyon kellemetlen volt. Beszélt az bölcsivel, megoldódott, ennyi. – zárta rövidre a kérdést Jess.

- Hát igazán örülök, hogy nektek csak ennyi. Nekem azért egy kicsivel több. – pufogtam, majd hangosan felszisszentem, mikor sikeresen belenyúltam egy gombostűbe.

- Audrey, akkor most mit fogsz csinálni? Megmondod Jimmynek, hogy nincs kedved elmenni? – nézett rám értetlenül.

- Nem, igazából azt mondtam neki, hogy a munkám miatt valószínűleg nem tudok ott lenni. – idéztem fel a tegnap esti beszélgetésünket.

- Mi??? És mit szólt szegény? – kérdezte Jessica hüledezve.

- Megértette… - dacoskodtam, de képtelen voltam barátnőm szemébe nézni. Jimmy elpityeredett, amikor ezt mondtam neki. Fájt ismét magam előtt látni csalódott kis arcát.

- Igen, gondolom mennyire. – Jessicsa hangja tele volt rosszallással. – Te most tényleg szegény Jimmyn állsz bosszút, mert James figyelmetlen volt?

- Én nem állok bosszút senkin! – megpróbáltam a lehető legóvatosabban lehámozni magamról a ruhát, de éreztem, hogy remeg a kezem az idegességtől. – Nem hívtak, hát nem megyek.

- Tudod most legalább olyan gyerekes vagy, mint amilyen Zoé szokott lenni. – mondta, mire égni kezdett az arcom. – Gyerekes vagy, játszod a sértődöttet és közben észre sem veszed, hogy olyan embert bántasz meg, akinek mindennél többet jelentesz! – szörnyű volt a szemében ezt a vádat látnom. Jessica véleménye nagyon sokat számított nekem. Ő maga volt a megtestesült jóság és figyelem…és még soha nem nézett így rám. – Ma lesz az ünnepség? – kérdezte, mikor látta, hogy ismét az órámra nézek.

- Igen. Fél óra múlva. – mondtam tőszavakban.

- Akkor most azonnal fogod magadat és oda mész…

- De már úgysem érnék oda, mert…

- Nem érdekel! Indíts! – adta ki a parancsot. – Jimmy legalább látni fogja, hogy megpróbáltad. – hangja és arca nem tűrt ellentmondást. Gyorsan magamra kaptam a ruhámat és már ott sem voltam.

Talán még életemben nem futottam annyit, mint akkor. Zihálva, oxigénért küszködve léptem be a bölcsőde ajtaján, majd halkan odalopóztam a szobához, ahonnan a gyerekhangokat hallottam. A műsor már elkezdődött, a gyerekek éppen egy kedves dalt énekeltek. Láttam Jimmyt, amint unottan, kedvetlenül énekel, majd pillantásunk összetalálkozott, ő pedig veszett módon integetni kezdett. Ezt Helen is észrevette, aki az első sorban ült. Hátra fordult, arcát boldog mosoly ragyogta be. Láttam, fel akar állni, hogy átengedje nekem a helyét, de én gyorsan nemet intettem. Nem akartam megzavarni az előadást és a többi anyát.

A fiatal nevelő, akitől a meghívót kaptam, halkan felállt és nekem kínálta a helyét. Én hálásan néztem rá, majd még mindig rendesen fújtatva leroskadtam a székre és úgy élveztem a műsort.

Jimmy nagyon ügyes volt, boldog és mosolygós. Ekkor ébredtem csak rá, hogy milyen mélyen megsebeztem volna, saját, gyerekes dühöm miatt. Szégyelltem magamat. Minden dal és versike nekem szólt, kettőnknek, anyának és fiának. Büszkeséget éreztem, amilyet csak egy anya érezhet, ha a gyermekére néz. Körbe pillantottam. Már minden anyuka a könnyeit törölgetve, meghatottan ölelte magához gyermekét.

- Ó, hát ez gyönyörű! – szagoltam meg a rózsaszín tulipánt, amivel Jimmy odafutott hozzám. A karomba omlott, én pedig összepusziltam az arcát, miközben Helen elérzékenyülten törölgette könnyeit, majd fényképezőgépével megörökítette a pillanatot. – Nagyon ügyes voltál Jimmy, nagyon büszkévé tetted Anyát. Köszönöm!– simogattam meg az arcát.

- Annyira örülök, hogy végül eljöttél. – sétált oda hozzánk Helen.

- Tudtam, hogy anya eljön! – ugrabugrált körülöttünk boldogan Jimmy.

- Semmi pénzért el nem mulasztottam volna! – mosolyogtam, majd kértem Jimmyt, hogy lassan pakolja össze a cókmókját.

- Nagyon köszönöm Audrey, hogy végül így döntöttél. – simogatta meg a karomat Helen. – Nagy örömöt okoztál Jimmynek. – láttam, hogy szemei könnyesek. – Remélem, hogy…hogy Jamesszel is kibékültetek. – mondta bátortalanul. Nem válaszoltam, csak egy nagyot sóhajtottam.

- Helen, szeretnék kérni tőled valamit…

Helen

Audrey kérése első pillanatban megijesztett, értetlenül álltam előtte, de miközben Jimmyvel hazafelé tartottunk, lassan rájöttem, hogy milyen nagy szüksége is van erre a találkozásra. Most már inkább az tűnt furcsának, hogy erre mindezidáig nem került sor. De tudtam, hogy ez sem Audrey hibája.

- Szia nagyfiú! – kapta föl James Jimmyt a földről, mikor beléptünk az ajtón. – Ügyes voltál? – kérdezte tőle, miközben rám nézett.

- Igen! – kiáltotta Jimmy. – És Anya is ott volt! – mondta diadalmasan. Láttam a James arcán átfutó érzelmek skáláját. Meglepettség, öröm, remény…

- Ez tényleg szuper! – mondta zavartan, majd mielőtt becsukta volna az ajtót, még kinézett a folyosóra. – És hol hagytátok Anyát? – kérdezte, majd aggódva nézett a szemembe, mikor nem válaszoltam. – Hol van Audrey?

Audrey

Már alkonyodott, mikor a temetőbe értem. Bármennyire is próbáltam eligazodni Helen leírása alapján, mégis jó ideig bolyongtam parcelláról parcellára, mire végre megtaláltam azt a sírt, amit kerestem.

Furcsa volt itt állni, szemtől szembe annak a nőnek emlékével, akinek ma ott kellett volna ülnie az ünnepségen, akinek kisfiáért immár én voltam a felelős.…és akinek az árnyéka minden egyes nap ránk vetült. Mindig úgy gondoltam, hogy haragot, gyűlöletet, féltékenységet éreznék, ha egyszer itt állnék. De mégsem így történt. Valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt jól esett itt lenni. Ekkor rájöttem, hogy miért is jöttem. Segítségre volt szükségem. Segítségre és megbocsájtásra. Beszélnem kellett vele, mint anyának az anyával, mint olcsó utánzatnak a csiszolatlan gyémánttal. Elveszítettem lábam alól a talajt, bárkihez is fordultam volna, nem értette volna meg az érzéseket, amelyek egyre inkább elhatalmasodtak rajtam. Julie volt az egyetlen ember a világon, aki mellett James maradéktalanul boldog volt, akivel megosztotta a gondolatait és vágyait. Julie volt az egyetlen ember, aki mindkettőnket ismert. Bár soha nem találkoztam vele, jelenléte minden egyes pillanatban érezhető volt az életünkben. Arra vágytam, hogy segítséget kérhessek tőle, hogy elmondja nekem, mi rejtőzik mélyen James szívében…hogy van-e értelme tovább küzdenem.

- Szia Julie…Audrey vagyok. Talán James már mesélt neked rólam…legalábbis remélem, hogy így van… – kezdtem bátortalanul, miközben a sír környékét rendeztem. – Csak…csak el szerettem volna mondani, hogy Jimmy milyen csodálatos kisfiú. Nagyon…kedves és szófogadó…és nagyon okos. – nevettem zavartan, majd gondolataimba merültem. – Tudod, én…én megpróbálok jó anya lenni. De néha…néha nem könnyű…néha NAGYON nem könnyű. – a keserűségtől megremegett a szájam széle. – Ez óriási feladat, én pedig…én pedig nem voltam felkészülve rá. Nem voltak hónapjaim, amikor szépen, lassan hozzászokhattam volna a gondolathoz. Egyszerűen csak…egyszerűen csak hirtelen Anyává kellett válnom. – meséltem, miközben elhelyeztem a koszorút és rendezgetni kezdtem a virágokat. – Próbáltam mindig magabiztosnak tűnni, hogy Jimmy úgy nőhessen fel, mint minden normális gyerek. Hogy soha ne láthassa a szememben a kétkedést magamban, vagy a kapcsolatunkban Jamesszel. Hogy mindig csak az édesanyját és a szeretetet lássa, ha rám néz. Igyekeztem őt óvni minden fájdalomtól, arra gondoltam, hogy vajon te hogy csinálnád?... de néha úgy érzem, hogy kudarcot vallottam. Hogy semmi sem elég jó. – állítottam bele a virágokat a vázába. – És itt van James. – sóhajtottam nagyot. – Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg szeret-e. – egy nagyot nyeltem. – És néha már abban sem vagyok biztos, hogy én szeretem-e. – mondtam ki a súlyos szavakat. – Úgy érzem, hogy minden egyes probléma, konfliktus csak még távolabbra taszít minket egymástól. Azt mondta, hogy titeket ezek kovácsoltak össze, ez mélyítette el a szerelmeteket. De nálunk…nálunk ez valahogy teljesen fordítva működik. Fogalma sincs róla, hogy mi zajlik bennem, de néha úgy érzem, ha tudná, akkor sem tudna vele mit kezdeni. És én sem látok bele az ő gondolataiba. Néha szétárad bennem az érzés, hogy olyan, mintha nem is ismerném… kételkedek abban, amiket mond, vagy állít. Folyamatosan gyanakodok, mert annyira…annyira ellentétes dolgokat tesz…– egy kis szünetet tartottam. – Szeretnék a felesége lenni… azt hiszem…De néha azon kapom magamat, hogy már erre sem vágyom. Olyan, mintha…mintha valami tárgy lennék, ami folyamatosan ott van a vevő szeme előtt, de nem ragadja meg annyira a figyelmét, hogy meg is vegye. Én pedig egyre inkább úgy érzem, hogy nem ezt érdemlem. Jamesnek megtiszteltetésnek kellene vennie, hogy hozzá akarok menni, hogy elveheti a nőt, aki végig mellette volt, aki a gyermeke anyja. Ennek ellenére nagyon úgy néz ki, hogy nekem kell majd megköszönnöm, ha egyszer végre rászánja magát. Biztosan…biztosan én vagyok túlérzékeny, de ha valami jó történik velünk, azt azonnal valami rossz követi. És én egyre nehezebben tudom ezeket lenyelni. Elvárják tőlem, hogy viselkedjek Anyaként, tegyem a kötelességemet, még ha fáj is. De az már senkit sem érdekel, hogy közben mit érzek legbelül. – szipogtam. – Folyamatosan megalázó helyzetekbe kerülök, egyre kevesebbnek érzem magamat, miközben azt várják tőlem, hogy érezzem magamon a felelősségét annak, hogy milyen sok is vagyok… - egy nagyot sóhajtottam. – De már nem tudom, hogy meddig leszek képes megfelelni az elvárásoknak. Már nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán meg szeretnék felelni nekik. – tettem hozzá, majd egy kis ideig gondolataimba mélyedtem. – Jó lenne, ha adnál egy jelet. – kértem. – Ha adnál egy jelet, hogy te mit szeretnél. Tudnom kell, hogy ellenzed-e, hogy együtt vagyunk Jamesszel. Mert ha igen, akkor…akkor lehet, hogy ezt ő is érzi és ezért nem képes tovább lépni. És nekem is tudnom kell, hogy tovább tudjak lépni. – magyaráztam, bár kérésem bolondságnak tűnt. – Valószínűleg ő is csak neked nyílik meg. Csak te tudod, hogy mi van mindkettőnk szívében. Már nem tudom, hogy mi tegyek… - suttogtam, miközben könnyek folytak végig az arcomon.

- Tudom, Julie boldog hogy együtt vagyunk. – nagyon megijedtem, mikor a nagy csöndben meghallottam a hangot. James hangját. – És boldog azért is, mert Jimmy melletted nő fel. – lépett oda hozzám, majd letérdelt mellém a fűbe és szorosan átkarolt. Nem tudtam, mióta lehet itt és pontosan mit hallhatott. – Már régen el kellett volna hoznom téged hozzá, mert igen…nagyon sokat szoktam neki mesélni rólad. Kettőnkről és Jimmyről. – néhány másodpercnyi csönd állt be. Éreztem, hogy most van itt az ideje annak, hogy mindent tisztázzunk…mi hárman.

- Amikor visszajöttem hozzád, te magad mondtad, hogy legyünk egymáshoz őszinték. Beszéljünk meg mindent. Talán az elején így volt, de már néhány hónapja mindketten bezárkózunk. – suttogtam halkan. – Ugyanott tartunk, mint amikor elmentem. – mondtam ki a súlyos szavakat. – Én ismét kevésnek érzem magamat, te pedig sarokba szorítva. Azt mondtad, hogy tudod, mire vágyom és te magad is erre vágysz. De tudom…érzem, hogy nem így van. – egy nagyot sóhajtottam. Nehéz volt most beszélni, súlyod dolgokat kimondani, de egyszerre felszabadító is. – Nem akarsz elvenni feleségül. Félsz és rettegsz, mert tudod, hogy előbb vagy utóbb meg kell mondanod ezt nekem. Bezárkózol, kívülről azt mutatod, hogy boldog vagy, hogy mi egy boldog család vagyunk, de közben nagyon is jól tudod, hogy semmi nincs rendben. Rettegsz attól, hogy elmegyek, hogy Jimmy elveszíti az édesanyját. Kétségbeesésedben még egy közös gyerekkel is magadhoz kötnél… - egy nagyot nyeltem. – Néha azon kapom magamat, hogy őszintén sajnállak és lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy az elvárásaimmal nyomasztóan hatok rád. Máskor viszont úgy érzem, hogy a lelkemet kiteszem és jogosan várom azt, amit ígértél. Semmi sem úgy történt, ahogy ott a tóparton mondtad. Semmi. Hazugság és szemfényvesztés volt az egész…

- Nem! – tiltakozott határozottan. – Nem hazudtam neked. Soha nem tennék ilyet. – védekezett. – Amikor elmentél, akkor a hiányod olyan fájdalmat keltett bennem, ami meglepett. Akkor jöttem rá, hogy mennyire szeretlek. – simogatta meg az arcomat. – Gyere… - segített fel a földről, majd a sír előtt álló apró padra ültünk. Láttam rajta, milyen nehezen kezd el az érzéseiről beszélni. – Amikor azt mondtam neked, hogy szeretnélek elvenni, abban semmi hazugság nem volt. Rájöttem, hogy mit is jelentesz a számomra és tudtam, hogy ezek az érzések még inkább el fognak majd mélyülni és…

- Tudtad, vagy inkább csak remélted? – vágtam közbe. – Mert azt elhiszem, hogy remélted. Hiszen így kellene történnie. De sajnos úgy látszik, nálunk ez nem működik. – vontam le a végső konklúziót. Ő egy nagyot sóhajtott, majd néhány másodperc múlva szólalt csak meg ismét. A hosszú hallgatásból tudtam, hogy közel járok az igazsághoz.

- Reméltem. – mondta halkan. – De most már tudom is. – simogatta meg elkeseredett arcomat. Szeretnélek elvenni, csak…csak még egy kis időre van szükségem. – bökte ki nagy nehezen. – Nem tudom neked pontosan megmagyarázni, hogy miért. Tudod…egyetlen nőnek kértem meg eddig a kezét, egy nőnek fogadtam örök hűséget. És bár…bár tudom, ő azt szeretné, hogy boldogok legyünk, de valami…valami a lelkem mélyén mégsem engedi, hogy megtegyem. – rá nézve láttam, hogy lelkét komolyan marcangolja az érzés, amely kettőnk közé áll. – Tudom, hogy megrontaná a kapcsolatunkat, ha most elvennélek. – nézett rám fátyolos szemeivel. – Bűnösnek érezném magamat és…és téged okolnálak ezért. – egy nagyot nyelt. – Teljesen megértem a te érzéseidet és elhiheted, hogy emiatt is nagyon szenvedek. Utálom azt látni, hogy az én viselkedésem miatt vagy boldogtalan, hogy kellemetlen helyzetbe kerülsz azért, mert még nem kértelek meg. Tudom, már nem tudsz hinni nekem és talán nem hiszed azt sem, hogy szeretlek, pedig így igaz. Minden egyes nap boldog vagyok, hogy melletted kelhetek fel, hogy érezhetem a szerelmedet, az odaadásodat…

- Ti lelki társak voltatok, azért vagy képtelen teljesen átengedni magadat nekem. Mi sokszor fényévekre vagyunk egymástól. És ez már nem is fog változni. – szakítottam félbe. – Én már nem tudok többet tenni. Nem tudok több lenni. De azt sem akarom, hogy te kevesebb legyél miattam. – bámultam magam elé. – Őszintén azt hittem, hogy megtalálom a módját és én is olyan tudok majd lenni neked, mint Julie. De már belátom, hogy képtelen vagyok rá. És hiba volt bármikor is azt hinnem, hogy képes vagyok erre. – szipogtam. – Néha…néha már nem tudok rád nézni, mert nem érzek szerelmet, csak keserűséget. – elemi erővel törtek fel belőlem ezek a szavak. – Sokszor arra gondolok, hogy azért nem sikerül teherbe esnem, mert tele vagyok negatív érzésekkel…mintha a testem tudná, hogy valami nincs rendben. Ideges vagyok, csalódott és elkeseredett. Mindig úgy gondoltam, hogy egy gyereknek szerelemből kell születnie. Talán azért nem sikerült teherbe esnem, mert nincs meg hozzá az érzelem. Mert egy baba sem szeretne ilyen helyre születni…

- Audrey, Audrey kérlek, ne beszélj ilyeneket! – fogta tenyerében a sírástól lázban égő arcomat. – Ugyan mi a szerelem??? Talán nincs szerelem abban, ahogyan gondoskodunk egymásról? Ahogyan vigyázunk egymásra? Vagy az arra való törekvésben, hogy a másik boldog legyen? – kérdezte tőlem. – Nincsen szerelem az érintésekben és a csókokban? – nem feleltem neki. – Azt hiszed, hogy lehet színlelni az ilyesmit? – hangja szomorú volt, válaszra várt, de én képtelen voltam bármit is mondani. – Nagyon szeretlek. És nagyon-nagyon várom, hogy gyerekünk legyen. Nem azért, mert akkor biztosan velem maradsz, hanem azért, mert én is úgy hiszem, hogy egy gyereknek szerelemből kell születnie. És hiszem, hogy mindaz, amin keresztül mentünk, ahogyan megtaláltuk egymást és a mai napig kitartunk a másik mellett, az csak úgy lehetséges, ha őszintén szeretjük egymást. – ajkait az arcomon éreztem. – Tudom, hogy nemsokára lesz egy kisfiunk vagy egy kislányunk, akiben benne lesz minden szerelmünk. Szép lesz és tökéletes. – mondta, bár pillanatnyilag nem tudtam egy szavát sem elhinni. Zsongott a fejem mindattól, amit mondtam és amit hallottam.

- Nagyon fáradt vagyok. – mondtam halkan, válasz nélkül hagyva mindazt, amit mondott.

- Tudom… - suttogta halkan, majd magához ölelt. Üresnek éreztem magamat, mégis tele kétséggel és baljós sejtelemmel.

- Ugye tudod, hogy ha nem lenne Jimmy, elmennék? – kérdeztem halkan, mire ő nem szólt semmit, csak még szorosabban magához ölelt. – Feladom magamat érte…hogy ő boldog legyen. Nem akarom, hogy ő is velünk együtt szenvedjen. De tudnod kell, hogy csak miatta maradok. Nem pedig azért, mert hiszek neked. – a szavaim kemények voltak és tényleg így is gondoltam őket. Csapdába estem. James igyekezete, hogy én legyek fia édesanyja, és Jimmy őszinte, gyermeki szeretete, ami felém áradt, csapdába ejtett, lebéklyózott. Már nem csupán egy nő voltam, aki maga rendelkezik az élete felett. Anya lettem, akinek meg kell hajolnia egy fensőbb érzés előtt, hiába érzi úgy, hogy megszakad a szíve.

- Gyere, menjünk haza… - suttogta James szomorú hangon, majd egy szál fehér rózsát tett óvatosan Julie sírjára és megsimogatta a sírkövet. – Gyere… - nyújtotta felém a kezét, miközben megpróbált mosolyogni. Nagyon nehezemre esett felállni, mintha a szívemet nyomó gondok minden súlya a padhoz szögezett volna.

- Nagyon köszönöm, hogy végül elmentél. – suttogta a fülembe, majd ujjainkat összekulcsoltuk és csendben haza indultunk.