Harminchetedik fejezet - Eljegyzés

Harminchetedik fejezet

Eljegyzés

- Milyen régen nem voltunk már itt! – sóhajtottam nagyot, mikor körbe néztem az Aranykor régi korokat idéző szobáiban.

- Igen, több, mint fél éve. – adott igazat James. – De akkor is az első a legemlékezetesebb. – csókolta meg az arcomat.

- Igen. – simogattam meg, majd megcsókoltam. Ezen a helyen volt az első randink, James mutatta meg nekem ezt az elvarázsolt világot, amely azóta is oly közel állt a szívemhez.

- Úgy látom, Jimmy is élvezi. – nevetett, mikor meglátta kisfiát, amint tátott szájjal, kissé félénken lépett be egyik helyiségből a másikba. Most volt velünk itt először, láthatóan elbűvölték az ismeretlen tárgyak, a számára furcsa bútorok és a zene.

- Ajaj! Úgy látom, megtalálta a játékszobát! – nevettem, mikor Jimmy befutott az ódon gyerekszobának berendezett helyiségbe.

- Majd én utána megyek, te addig nézelődj nyugodtan! – csókolt meg James, mert ő is tisztában volt vele, hogy kisfia most jó ideig nem fog előkerülni.

- Jól van. – mosolyogtam rá. – Aztán majd szólj és cserélünk! – mondtam, mire ő bólintott és már ment is Jimmy után. Volt néhány könyv, amit meg akartam keresni és majdnem teljesen bizonyos voltam benne, hogy meg is fogom találni. Végig sétáltam a szobán, amely a kívánt könyveket rejthette, közben pedig elrévedtem a múltban. Mikor először tettem be ide a lábamat, fogalmam sem volt róla, hogy mi áll még előttem. Szerelmes voltam és el sem tudtam volna képzelni ennél romantikusabb randihelyet. A régi könyvek illata, a zene és a félhomály…Hosszú utat tettünk meg azóta, ahogyan ezt James is mondta. Néha szinte hihetetlennek tűnt az egész. Ahogy végig gondoltam az eddigi történetünket, rájöttem, hogy milyen kevés esély is volt arra, hogy több mint két év után most újra itt legyünk, egy párként.

Mikor megtaláltam a kívánt könyveket, benéztem a gyerekszobába, de Jimmy és James még mindig önfeledten játszott néhány antik Teddy macival, úgyhogy nem is zavartam őket. Inkább az emelet felé vettem az irányt, ott volt az én igazi világom. Egy egész szoba, tele antik ékszerekkel. Nem tudtam levenni szememet a sok gyönyörű nyakékről, brossról, fülbevalókról és gyűrűről. Megérintette az embert a kor hangulata, az akkor élt nők ízlése, lovagjaik, udvarlóik és férjeik gáláns ajándékainak sokasága. Órákig képes lettem volna őket nézegetni, elképzelni, miként is állnának rajtam…képtelenség lett volna választani közülük. Aztán hirtelen…

Egy teljesen új darabon állapodott meg a pillantásom, amelyet eddig még soha nem láttam a kínálatban. Egyszerűen gyönyörűséges volt és tökéletes. Finom ezüst gyűrű, a tetején pedig egy apró gyöngyszem, amelyet két hattyú nyaka fogott közre. Az egész kompozíció magával ragadott. A fölötte álló írás szerint az ezerkilencszázas évek elejéről való, az árát megnézve pedig már egészen biztos voltam benne, hogy a gyöngy sem lehet bóvli. Egy nagyot sóhajtottam. Hirtelen beugrott a kép, hogy ez a gyűrű van James kezében, amikor…

- Találtál valami szépet? – hallottam meg James hangját a hátam mögül, ijedten egyenesedtem föl.

- Itt minden darab egyedi és gyönyörű. Egyszerűen csak ámultam és bámultam. – nevettem zavartan. - Hű, ő meg kicsoda? – láttam Jimmy kezében egy igen régi macit.

- Nos, Jimmy ragaszkodott hozzá, hogy Teddy velünk jöjjön. – mosolygott James. – Úgyhogy együtt megyünk haza. – simogatta meg kisfia arcát, aki boldogan kacarászva ölelte magához a macit.

- Nos Teddy, akkor üdv a családban. – fogtam mancsot óvatosan a macival, majd együtt indultunk a pénztár felé.

Este a barátainkkal volt programunk, úgyhogy délután beadtuk Jimmyt és újdonsült barátját, Teddyt a nagyszülőkhöz, majd a törzshelyünk felé vettük az irányt. A nagy tömegben alig vettük észre a népes társaságot, mert mint általában, most is sikerült utolsónak érkeznünk.

- Sziasztok! – köszöntünk szinte egyszerre Jamesszel. Alig ültünk le, de Jessica – rá nem jellemző módon – azonnal beszélni kezdett.

- Jaj, már annyira vártunk titeket! Egyszerűen nem bírom tovább! – harapott az ajkába. Láttam rajta, hogy szinte vibrál. Nem tudtam, hogy mi lehet furcsa viselkedése mögött.

- Van egy bejelenteni valónk. – mosolygott Peter Jessicára, aki szerelmesen nézett vissza rá.

- Peter megkérte a kezemet és én igent mondtam! – mutatta meg ujján Jess az apró, köves gyűrűt, én pedig hirtelen úgy éreztem, megfordul velem a világ. Keserű íz áradt szét a szájamban. Pillanatok teltek el, mire végre képes voltam reagálni.

- Gratulálok nektek, ez egyszerűen fantasztikus! – öleltem magamhoz Petert, majd Jessicát, keserűségemet és csalódottságomat pedig próbáltam a meghatottság álcája mögé rejteni. Potyogtak a könnyeim, miközben Jessicát öleltem és közben ostoroztam magamat, hogy nem tudok az ő örömére koncentrálni.

Jessica majdnem ugyanakkor ismerkedett meg Peterrel, mint én Jamesszel. Bár az ő kapcsolatuk elejétől kezdve felhőtlen volt, míg a miénk döcögős, tűzdelve szünetekkel, mégis kettőnk közül én voltam az, aki óriási felelősséget vett a vállára, aki rengeteget változott a szeretett férfi kedvéért, és aki a párja gyermekét nevelte. Csak az járt a fejemben, hogy NEKEM kellene most a helyében lennem, és ÉN érdemelném meg, hogy mindezek után megkérjék a kezemet.

- Látod, mit teszel velem? – játszottam tovább a szerepemet, miközben könnyeimet törölgettem.

- Még nem tűztük ki a pontos dátumot, de valószínűleg júliusban lesz az esküvő. – lelkendezett Jess. – Természetesen mind meg vagytok hívva. És…még szükségem lesz koszorús lányokra is, szóval…

- Énrám ne nézz! – dörmögött közbe Zoé, akit el sem tudtam volna képzelni egy nyoszolyólány ruhában.

- Jaj, olyan undok vagy! – játszotta barátnőm a sértettet. – De ugye te elvállalod? – fogta meg a kezemet, boldogságtól csillogó, kék szemeit rám emelte. – Nagyon sokat jelentene a számomra.

- Persze. – bólintottam. – Köszönöm.

- Jaj, annyira izgatott vagyok! – kortyolt egy nagyot a poharából. – Már ki is választottam a ruhaszalont és megálmodtam a koszorúslány ruhákat! – lelkendezett. – Világos levendula színűek lesznek és mindenki olyan szabást választ magának, amilyet szeretne. Na, mit szóltok? – nézett végig rajtunk.

- Szeretem a levendula színt. – ennyit tudtam mindösszesen kinyögni. Tényleg imádtam. Nem hiába volt a barna mellett ez az uralkodó szín a lakásunkban.

- Valaki mosdóba? – állt fel a maga nyerseségével Zoé, miután legurította az utolsó korty sörét is.

- Én megyek. – álltam fel szinte azonnal, majd a mosdó felé vettük az irányt. Hála Istennek Jessicát most lekötötte a folyamatos csacsogás az esküvőről, úgyhogy ő inkább maradt.

- Te tudtad? – kérdeztem Zoét, mikor végre biztonságos helyre értünk.

- Nem, de várható volt. – vonta meg a vállát. – Úgy búgnak folyamatosan, mint egy gerlepár. – egy nagyot sóhajtottam. Igaza volt. Mindez annyira természetes és magától értetődő. – Sajnálom. – mondta Zoé rövid szünet után. – Tudom, hogy ez most milyen érzés lehet neked. – nem tudtam tovább visszatartani a sírást.

- Nem tudom, mi a baj velem Zoé. – szipogtam. – Nem tudom, hogy mit kellene még tennem.

- El kellene hagynod. – hangzott a kemény válasz. Szótlanul néztem rá. – Láttam az arcát, amikor Jess elmondta a „jóhírt”. Félelem volt az arcán. Érted? – idegesen megrázta a fejét. – Mint aki tudja, hogy szorul a hurok. – Lehajtottam a fejemet, mert tudtam, hogy nem hazudik. Bár én nem mertem Jamesre nézni, de éreztem, hogy igazat beszél. – Tényleg egy ilyen férfival akarsz együtt élni? Várni a kegyre, hogy megkérje a kezedet? – láttam Zoén, hogy legszívesebben odamenne Jameshez és jól képen törölné. Nyeltem egy nagyot, majd rá néztem.

- Boldog vagyok vele…most minden más, mint régen. – próbálkoztam.

- Tényleg? – nézett rám ironikusan Zoé. – Pedig nekem nagyon úgy tűnik, hogy ismét miatta sírsz. Akárcsak régen. – idegesen sóhajtott, majd láttam rajta, hogy egy utolsó, mindent elsöprő támadásra készül. – Ahogy én látom, James nem egyenes ember. Nem lehet hinni a szavának. Azt teszi, úgy él, ahogy neki és a magas fokú önérzetének megfelel. Azt mondja, hogy gyereket akar tőled, de szerintem csak valami kibúvó a számára, hogy másra koncentrálj, ne pedig esküvőn járjon a fejed. Inkább bevállalja ezt, mint hogy nyilatkoznia kelljen. Tudja jól, hogy mire vágysz, hogy mit érdemelnél, de igazából még a legkisebb hajlandóságot sem mutatja arra, hogy megtegye. – folytatta kíméletlenül Zoé. Hazugságban éltek, ugyanúgy, ahogyan régen. – adta meg a kegyelemdöfést, majd magamra hagyott.

Zoé szavai teljesen kétségbe ejtettek. Még soha nem gondoltam arra, hogy Jamesnek a gyerekvállalás valamiféle kibúvó lenne csupán. Úgy éreztem, tényleg szeretné…De most erre is a gyanú árnyéka vetült.

Az út hazafelé csendben telt. Én még mindig a történtek hatása alatt voltam, de tudtam jól, hogy James is ugyanígy érez. Nem kellett hozzá különleges képesség, hogy meglássa rajtam azt, amit a többiek elől ügyesen el tudtam leplezni. Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy Jessica eljegyzése a felszínre hozza azt a témát, amelytől mindketten rettegtünk. Színt kell vallanunk, az érzelmeinkről és a közös jövőnkről…de éreztem, hogy ez mindkettőnknek nagyon nehezen megy.

Mikor haza értünk, néhány semmitmondó szó után elkezdtem Jimmy megszáradt ruhácskáit hajtogatni, miközben a gondolataim valahol egész máshol jártak. Újra és újra éreztem, hogy szájam megremeg, szemem pedig elfátyolosodik.

- Audrey, késő van, ez ráér holnap. – hallottam hangját a hátam mögül. – Inkább gyere lefeküdni. - Vettem egy nagy levegőt, hogy ne remegjen meg a hangom.

-  Mindjárt készen vagyok. Te menj csak nyugodtan. – mondtam, miközben hátra sem néztem. James nem válaszolt, de a csöndből úgy gondoltam, hogy már biztosan nincs ott.

- Ugye tudod, hogy el szeretnélek venni? - hallottam meg hirtelen hangját a hátam mögül. Meglepett, hogy ő volt az, aki kezdeményezett. Ismert engem, talán mindenkinél jobban és látta rajtam a csalódottságot.

- Nem, nem tudom. – mondtam halkan, mikor felé fordultam. Láttam, hogy pillái megremegnek, de egy szót sem szólt. A helyére tettem Jimmy ruháit, majd az ajtó felé indultam. Elléptem James mellett, majd visszafordultam és rá néztem.

- James, én már nem leszek több a számodra, csak kevesebb. Már nem tudok ennél több lenni. – éreztem, hogy könnybe lábadnak a szemeim. –Igazából ebben a pillanatban tudatosodott bennem igazán, hogy mi az, ami végképp kétségbe ejt. Már nem volt mire várni. Szép, boldog életet éltünk együtt mi hárman, nő voltam mellette és Anya, aki dolgozik és háztartást vezet…minden tökéletes volt, ám mégsem volt elég… - Ha most nem érzed úgy, hogy szeretnél elvenni, akkor már soha nem is fogod.