Negyvenkettedik fejezet - Töréspont

Negyvenkettedik fejezet

Töréspont

Az esküvő, és az újbóli egymásra találásunk után, a nyugalom és béke időszaka köszöntött rám. James szavaiból, szemének csillogásából azt olvastam ki, hogy kellek neki, csupán csak a megfelelő pillanatra vár…így vártam én is.

Lassan eltelt a nyár, voltunk nyaralni hármasban Jimmyvel és kettesben is elmentünk néhány napra. Volt romantika, gyertyafényes vacsora, naplemente…de gyűrű, az nem.

- A születésnapodon! – mondta izgatottan Jessica, akinek lelkesedése és javíthatatlanul pozitív hozzáállása mindig erőt adott nekem. – Biztosan akkor szeretné megkérni a kezedet. – biztatott. - Hiszen az a dátum az évfordulótok is egyben. – magyarázta Jess, de mégis olyan érzésem volt, hogy nem csak engem, hanem saját magát is próbálja meggyőzni.

- Lehet… - válaszoltam minden meggyőződés nélkül. Egy hét volt a születésnapomig, számomra pedig egyre sürgetőbb lett a kérdés. Tudtam, hogy ez az utolsó esély. Ha most nem történik meg, akkor már soha nem is fog. Szegény Jessica nem tudhatta, milyen gondolatok száguldoznak most a fejemben, hogy milyen sok is múlik most azon, hogy James megkéri-e a kezemet.

Bőven elég volt, hogy én tudtam…és Zoé. Képtelen voltam róla beszélni Jessicának. Ő ehhez túlságosan is érzékeny volt. Hogyan mondhattam volna el neki, hogy egy hét múlva talán már minden örökre megváltozik?

A hét végére valamilyen ismeretlen oknál fogva úrrá lett rajtam az optimizmus. Tudtam, hogy este megyünk barátainkkal megünnepelni a születésnapomat, bennem pedig egyre csak érlelődtek a szavak, amelyeket ki fogok mondani, újra és újra elképzeltem a pillanatot, James arcát, az új életünk kezdetét…

- Boldog Születésnapot! – tolták elém a lányok a méretes tortát, én pedig teljesen elérzékenyültem. „34” A két gyertya gyönyörű fénybe vonta az ínycsiklandó tortát. Megöleltem őket, majd Jacknek és Peternek is megköszöntem a meglepetést, végül Jameshez fordultam, aki hosszan megcsókolt.

- Én is hoztam neked valamit. – mondta James, majd egy elegáns mozdulattal elővette zsebéből a bordó ékszertartót. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy végre, olyan hosszú várakozás után…

Mindenki lélegzet visszafojtva várta a folytatást. James a dobozkát nézte, majd kinyitotta a tetejét. Mikor előbukkant a gyűrű, éreztem, hogy pillám megrebben, szívem hevesebben kezdett dobogni. Olyan volt minden, mint az álmaimban. Testemet és lelkemet elöntötte a boldogság, már ajkamon voltak a szavak, amelyeket oly régóta ki szerettem volna mondani. De még nem szóltam semmit. Vártam a pillanatot…a térdre borulást…a kérdést…

- Én…én… - kezdte James, ám úgy láttam, hogy torkára fagyott a szó. Csak bámulta a gyűrűt, majd egy nagyot nyelt. – Boldog születésnapot kívánok. – nyögte ki nagy nehezen, mire éreztem, hogy megfagy az arcom. – Láttam…láttam az Aranykorban, hogy nagyon tetszett neked. Gondoltam örülnél neki. – mondta, hangja néha megremegett. Félve nézett a szemembe.

Megállt az idő. Megfagyott minden. Éreztem, ahogy megroppan, összetörik bennem minden. Az életem, a reményem, a világom. Amit James arcán láttam, mindennél jobban fájt. Szenvedett. Szenvedést okozott számára, hogy feltegye nekem a kérdést…hogy képtelen feltenni. Tudta jól, hogy a gyűrűt meglátva egészen másra számítottam…nagyon jól tudta azt is, hogy tisztában vagyok azzal, mi történt most. Meg akarta kérni a kezemet, de végül mégsem tudta megtenni. Ajkai nem tudták kimondani a szavakat, amelyekre a szíve nemet mondott.

Ahogy így néztem, fátyolos, félelemmel, kétségbeeséssel és bűntudattal telt szemeit, szinte sajnáltam. A minket körül ölelő fagyos csendből tudtam ól, hogy mindenkit mellbe vágott ez a fordulat. Lépnem kellett. Próbáltam menteni a menthetetlent.

- Köszönöm. – nyúltam a gyűrű után, miközben óriási önuralommal próbáltam nem sírni. – Élőben még sokkal szebb. – mondtam és gyors csókot adtam Jamesnek. Összeszorítottam a fogamat és az ujjamra húztam a gyűrűt, amely szinte égette a bőrömet. – Valaki tortát? – játszottam tovább a szerepemet, mert most képtelen lettem volna elviselni egy nyílt botrányt. – Jessica? – nyújtottam felé egy szelet tortát. Bárki láthatta, hogy remeg a kezem. Jess értetlenül nézett rám, arcán csalódottságot, felháborodást és szomorúságot láttam. Láttam rajta, hogy sem megérteni, sem elfogadni nem tudja a történteket. Ő mindig is hitt bennünk és Zoé minden ellenérzése dacára hitt Jamesben. Most viszont ide-oda járt a szeme kettőnk között, láttam, hogy tucatnyi kérdés és vádló szó tolul az ajkaira, de túlságosan is feldúlt ahhoz, hogy ki is mondja őket.

- Jessica… - szóltam ismét egy fokkal határozottabban, amire végre reagált és egy kínban érlelt mosollyal vette át a süteményt.

Úgy láttam, még Zoét is sikerült szótlanságra bírni a történtekkel, ám sötéten csillogószeme mindent elárult. Összefonódott a tekintetünk, majd alig láthatóan bólintott.

- Tessék, jó étvágyat mindenkinek. – raktam le végül James és saját magam elé is egy-egy szelet tortát. Láttam, hogy James mindenki tekintetét kerüli. Legszívesebben világgá szaladt volna, ebben egészen biztos voltam.

Fél órán keresztül próbáltam egymagam beszélni a nagy büdös semmiről, miközben azt kívántam, bár lenne már vége ennek a szörnyű estének. Őszintén sajnáltam, hogy barátaimat ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam, mindent megpróbáltam annak érdekében, hogy úgy tűnjek, mintha mi sem történt volna, de az egész helyzet túlságosan is egyértelmű volt.

Először Jessica és Peter búcsúzott el, akik felajánlották Zoénak is Jacknek, hogy haza viszik őket, úgyhogy alig fél órán belül már mindenki kocsiban ült. Menekültek.

- Fáradt vagy? – kérdezte James, mikor az elcsomagolt tortával a kezemben úgy sétáltam az utcán, mintha egy jókora követ tartanék.

- Igen, eléggé. – próbáltam könnyeden válaszolni bár a szívem helyén tényleg egy mázsás kőszikla volt.

- Akkor haza viszlek, hogy le tudj pihenni. Utána pedig elugrok Jimmyért. – mondta James, majd a válaszomat meg sem várva beindította a kocsit és a házunk felé indult. Ekkor jutott az eszembe, hogy James biztosan beszélt szándékairól Helennek…akik valószínűleg már úgy várnak minket, mint jegyeseket…James minden bizonnyal ezt a szituációt próbálja most elkerülni. Igen…ez az este több ember életére is hatást gyakorolt. Nem csak kettőnkére. És ez a felelősség ólomsúllyal nehezedett a szívemre.

Helen

Mikor megszólalt a csengő, izgatottan léptünk az ajtóhoz. A nappaliban már behűtve várt minket a drága pezsgőt, amit egy ilyen, különleges napra tartogattunk.

Széles mosollyal nyitottunk ajtót, ám csak James állt a küszöbön, fejét gondterheltem lehajtva.

- Audrey hol van? – kérdeztem, miközben James sápadt arccal belépett az ajtón.

- Audrey nem jött. – mondta James röviden.

- De…de miért? – néztem rá kétségbeesetten. – Talán nemet mondott? – kérdeztem, bár ahogy kimondtam, azonnal tisztában voltam vele, hogy egészen biztosan nem erről van szó. Tudtam, Audrey mennyire vágyik rá, hogy James megkérje a kezét. Ám ahogy fiam arcát néztem, kezdtem megsejteni a szörnyű igazságot. – James…megkérted Audrey kezét? – hangom színtelen volt, mert szinte egészen biztos voltam a válaszban. James megrázta a fejét. – De fiam…

- Én akartam…tényleg… - bizonygatta. – Már a gyűrű is ott volt a kezemben, de…de egyszerűen képtelen voltam kimondani. – mondta kétségbeesetten. Másodpercekig nem szólt egyikünk sem.

- Azt hiszem, Jimmy már elaludt. Jobb lenne, ha inkább itt hagynád éjszakára. – éreztem, hogy hangom elárulja neheztelésemet és csalódottságomat. Mérges voltam Jamesre úgy, mint még soha. Már egyáltalán nem értettem, hogy mit is akar valójában. Nem kérdeztem őt az okokról, hiszen nagyon jól tudtam, hogy mi vagy inkább ki az, akinek az emléke még mindig gúsba köti. Jól tudtam, hogy ezen semmi sem változtat…és abban is biztos voltam, hogy most már Audrey is tisztában van ezzel.

- Nem, inkább szeretném, ha ma otthon aludna. – lépett be a gyerekszobába.

- Remélem, nem hiszed, hogy Jimmy jelenléte megvéd a magyarázkodástól, vagy a következményektől. – James egy pillanatra megállt, miközben Jimmyt öltöztette és rám nézett. – Audrey nem bolond. És ezt te is nagyon jól tudod. – Ő nem válaszolt semmit, csak karjába vette a már félálomban lévő kisfiát. – Tisztességtelen játékot játszol, ha Audrey Jimmy iránti szeretetére apellálsz. – mondtam még végül, bár nagyon nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat.

- Minden rendben lesz. – mondta még futólag James, mielőtt kilépett volna az ajtón. Kiábrándultan, haragtól és könnyektől fuldokolva néztem utánuk.

- Gyere be drágám. Mi nem tehetünk semmit. – húzott be David, majd megölelt.

Egy nagyot sóhajtottam, majd a lefolyóba öntöttem a pezsgőt.

„Nem félsz, hogy csak néhány évre kellesz neki, amíg felneveli a gyereket? Amíg FELNEVELED a gyerekét?...Utána pedig másik nő után néz? Egy olyan után, mint a felesége.”…

” én ismerem a fiamat…Szeret téged, csak képtelen elengedni Julie-t. És ezért áll folyamatosan harcban Önmagával…

” tudom, hogy mindig kétségeim lennének kettőnkkel kapcsolatban.”…” vajon elég jó vagyok-e neked? Hogy szeretsz-e annyira, amennyire Julie-t szeretted? Hogy egyáltalán…egyáltalán TÉNYLEG szeretsz-e?”

„nagyon jól tudod, hogy elveszem azt a nőt, akit szeretek. Akivel megosztom az életemet.”

„Ez a férfi soha nem fog téged feleségül venni. Aki még egy évvel a felesége halála után is karikagyűrűt hord, az nem vágyik újabb házasságra.”

„Ha csupán azért veszi el Audreyt, mert úriember akar lenni, akkor az több, mint szánalmas… Ha egy kicsit is azt szeretné, hogy tudd, tényleg veled akarja leélni az életét, akkor most kellene cselekednie.”

Úgy kavarogtak bennem a gondolatok és az emlékek, mint egy tornádó. Anyám, Helen, Zoé, James…szavaik most mind ott visszhangoztak a fejemben. Láttam magam mögött az utat, amely ide vezetett. Láttam, az ő szemükkel, az ő gondolataikkal kikövezve. Csakis az én hibám volt, hogy végig mentem rajta. Csakis az én hibám volt, hogy tápláltam magamban a reményt.

Mikor haza értem, engedtem magamnak egy kád vizet, bele szórtam a kedvenc fürdősómat, majd elmerültem. Elmerültem a kényeztető meleg víz és a kétségbeesés hullámaiban. Tudtam jól, hogy vége. Már nem is csalódottság volt bennem, csak óriási üresség. Üresség James és a közös életünk iránt. Tudtam, hogy itt van a pillanat, amikor szembe kell néznem a tényekkel és végre cselekednem kell.

Nem ilyen befejezésre számítottam…amikor újra lepörgettem magam előtt a megálmodott filmet, éreztem, hogy könnyek homályosítják el a szememet…”Annyira tökéletes lett volna…annyira tökéletes lett volna minden…” Reggel még őszintén reméltem, hogy ma a közös életünk egy teljesen új irányt vesz majd. Most viszont biztosan tudtam, hogy életünk két külön irányba indul tovább.

- Audrey… - hallottam James tompa hangját, majd az ajtó csukódását az előszoba felől. Megtörölköztem és fürdőköpenyben léptem ki a nappaliba. Tudtam, hogy az elkövetkezendő néhány óra életem legnehezebb próbája lesz. El kell fojtanom magamban a fájdalmat, a kétségbeesést, a félelmet…el kell játszanom, hogy minden a legnagyobb rendben van. Hogy minden olyan, mint egy nappal ezelőtt…pedig az egész világom romokban hevert és semmivé vált.

- Szia. – léptem közelebb mosolyogva, majd finoman megcsókoltam Jamest, aki szemeivel kutatta az arcomat. Tudtam, éreztem rajta, hogy ő is fél…retteg. Mert tudja, hogy mit tett. Én viszont nem akartam úgy eltölteni ezt az éjszakát, hogy még az ő félelmét is érzem. Nem akartam beszélni erről az egészről. Azt akartam, hogy úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna…olyan távolinak tűnt a reggel… - Vetkőzz le, addig én lefektetem. – suttogtam neki, miközben átvettem tőle a békésen hortyogó Jimmyt. James finoman megcsókolt, aztán eltűnt a hálószobában, én pedig a gyerekszoba felé vettem az irányt. Kínos lassúsággal öltöztettem át Jimmyt, közben pedig könnycseppek folytak le az arcomon. Ő annyira ártatlan volt…én pedig annyira bűnösnek éreztem magamat… - Kérlek, bocsáss meg nekem… - suttogtam neki, miközben betakargattam kis testét.  – Remélem, hogy egyszer majd meg tudsz nekem bocsájtani… - bújtam szorosan hozzá, miközben próbáltam nem hangosan sírni.

Néhány perc múlva hallottam James lépéseit, gyorsan letöröltem arcomról a könnycseppeket és befutottam a fürdőszobába, hogy megmossa kissé az arcomat. „Nem eshetsz ki a szerepedből!” – figyelmeztettem magamat, mikor a tükörbe néztem. Arcomon ismét fáradt, bár kedves mosoly terült szét.

Mikor kiléptem a fürdőszobából, James már várt rám. Láttam, hogy arcomat tanulmányozza, tudtam, ez az a pillanat, mikor próbálja eldönteni, kell-e beszélnie a mai napról…van-e értelme bele kezdeni ebbe az értelmetlen mentegetőzésbe és beszélgetésbe.

- Gyere, menjünk aludni, nagyon késő van már. – fogtam kézen, majd magam után húztam a hálószobába. Ő engedelmesen követett, majd mikor már az ágyban voltunk, karjával szorosan átölelt. Hozzá bújtam, elrejtve arcomat, az érzéseket, amelyek úgy éreztem, szétfeszítik a mellkasomat. Rideg félelem kúszott fel rajtam a gondolatra, hogy utoljára fekszünk most így. Rettegtem a holnaptól, a jövőtől. Féltem James és féltem Jimmy miatt…és magam miatt is. De tudtam, hogy el kell mennem.

Még szorosabban fúrtam arcomat James nyakába és imádkoztam, hogy gyorsan jöjjön el a reggel.

- Szia! – köszönt reszelős hangján Zoé, mikor kinyitottam neki az ajtót. – Hogy vagy? – kérdezte, mire én semmi másra nem voltam képes, csak hogy megrázzam a fejemet. Egy nagyot nyeltem, közben gyorsakat pislogtam, hogy erősnek mutassam magamat. – Meggondoltad magadat? – kérdezte Zoé, mikor feladtam a hiábavaló harcot könnyeim ellen.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Így kell lennie. – bólogattam, mintha csak magamat akarnám meggyőzni. – El kell mennem. – tettem hozzá. Nem mintha bármiért is magyarázkodnom kellett volna Zoénak.

Ő volt az, aki teljes mértékig ismerte mostani helyzetem minden egyes részletét, az okokat, amelyek most erre a lépésre kényszerítenek…és mellettem állt. Nem azért, mert utálta Jamest, hanem mert megértette, mi megy most végbe bennem. Mikor néhány napja beszéltünk a lehetőségekről, bevallottam neki, hogy képtelen leszek tovább folytatni, ha James most sem kér meg. Elmondtam az okát is, Zoé pedig hihetetlen módon egyetlen negatív, „én megmondtam” típusú megjegyzés nélkül vette tudomásul. Csupán csak a segítségét, barátságát és támogatását ajánlotta fel. Tegnap este pedig, mikor összeakadt a tekintetünk tudta, hogy ma reggel itt a helye.

- Összecsomagoltál már? – kérdezte, mire bólintottam, kezemmel a hálószoba felé intettem.

- Jól van. Én leviszem a bőröndöket. Jack itt áll a ház előtt a kocsival. – mondtam, majd tőle szokatlan módon megsimogatta a karomat. – Ne maradj soká, úgy sokkal nehezebb lesz. – tanácsolta, én pedig bólintottam. Bement a hálószobába, majd két gurulós, közepes nagyságú bőrönddel tért vissza. – Biztosan nem lesz szükséged másra? Nem túl nagy az a lakás, de azért minden elférne.

- Nem…nincs másra szükségem. – válaszoltam. És tényleg így volt. A legfontosabb dolgok mind nálam, velem voltak. Minden más századrangú, megvehető dolog. Zoé bólintott, majd kigördült a bőröndökkel.

Kezembe fogtam a levelet, amelyet remegő kézzel sikerült csak megírnom, majd a dohányzóasztalra tettem. A hattyús gyűrűt óvatosan lehúztam az ujjamról és a levél mellé tettem. Ennyi.

Egy óriásit sóhajtottam. Körbe néztem a nappaliban, amely életünk minden egyes napját látta…az otthonom volt. Szemem megállapodott a fotómontázson. Közelebb léptem, majd másodpercekig tanulmányoztam rajta a képeket. Hazugság…szemfényvesztés... A táskámhoz léptem, kivettem belőle egy képet, hosszasan néztem, majd a montázs keretébe tűztem.

- Biztosan jó ötlet ez? – tűnt fel Zoé feje az ajtóban. – Biztosan ezt akarod? – kérdezte.

- Igen. – bólintottam.

- Hát jól van, te tudod… - ingatta a fejét Zoé.

- Igen…mindig is nagyon jól tudtam… - néztem könnyes szemekkel Zoéra. – Gyere, menjünk. – léptem oda hozzá. – Új életet kell kezdenem.

Helen

A tegnapi rideg búcsúnk után James felhívott telefonon és megkért, hogy délután hozzuk el együtt az óvodából Jimmyt. Tudtam, hogy rossz a lelkiismerete és képtelen elviselni haragomat. Beleegyeztem, mert az édesanyja voltam és mert látni akartam Audreyt is.

- És hogy van Audrey? Beszéltetek végülis a dologról? – érdeklődtem, mikor néhány percre megálltunk egy útba eső játszótérnél.

- Nem. Nem beszéltünk róla. – rázta meg James a fejét, miközben arca elkomorult. – De talán…talán nincs is baj. – nézett rám reményteljesen. – Tudom már, hogy milyen, ha Audrey mérges vagy neheztel. De tegnap este nem olyan volt.

- Nem tudom James. – valahogy nagyon nem tetszett nekem ez az egész. – Szeretném, ha neked lenne igazad. – mondtam, de a lelkem mélyén éreztem, hogy nem így lesz.

- Hahó, megjöttünk! – köszönt James, mikor beléptünk az ajtón.

- Szia Audrey! – mondtam én is, közben szememmel őt kerestem. De köszönésünkre csak néma csönd volt a válasz. Jimmy befutott a szobájába, James pedig tanácstalanul nézte körbe a fürdőt, hálót, konyhát…de Audrey sehol sem volt.

- Nézd James, ott van valami… - mutattam a dohányzóasztalon fekvő levélre, amelynek látványától végig futott rajtam a hideg.

James felemelte a levelet, majd olvasni kezdte. Szemei falták a sorokat, arca pedig lassan elsápadt, ahogy a levél végére ért. Tudtam jól, hogy nagy baj van. Kezembe adta az illatos levélpapírt, majd elviharzott. Néhány másodpercig tartott csupán, amíg átfutottam a levelet, amely legsötétebb félelmeimet igazolta.

Mikor felnéztem, James már a fotómontázs előtt állt, amelynek keretébe bele volt tűzve egy kép. Óvatosan kivette, másodpercekig megkövülten nézte, majd leroskadt a kanapéra, szeméből pedig ömleni kezdtek a könnyek.

Nem volt szükség rá, hogy közelebb lépjek, első pillantásra láttam, hogy sejtésem beigazolódott. James sírt, arcán könnyek folytak végig, közben kezével görcsösen szorongatta a fekete-fehér képet…egy ultrahangos felvételt az apró kis magzatról.

Negyvenegyedik fejezet - Esküvő

Negyvenegyedik fejezet

Esküvő

A sötétített ablakú, hófehér limuzin fenségesen gurult végig London utcáin, a Big Ben mintha csak a mi tiszteletünkre kondult volna meg. Majd’ egy órába telt, mire a ruhaszalonból eljutottunk Jessica szüleinek hatalmas házáig, amely London kertvárosi részén volt, és amelynek virágokkal, szalagokkal feldíszített elő- és hátsó kertje egy szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy itt bizony lakodalom készülődik.

A kocsi már messziről dudált, mire nemcsak a házból tódultak ki a fogadásunkra, hanem a környező házak ajtajai is kinyíltak, hogy meglessék a menyasszonyt. Jessica már alig bírt ülve maradni, izgatottan kapaszkodott a kezembe, arca lángban égett. Mikor begördültünk a ház elé, a rokonok- és barátok körbe vették a kocsit, amelynek ablakain nem láttak be, majd Jessica kinyitotta a hatalmas limuzin tetőablakát, derékig kibújt rajta és csókokat dobált körbe a nagyérdeműnek, amit ők hangos éljenzéssel honoráltak. Néhány másodperc múlva óvatosan meghúztam a ruháját, hogy tudja, ideje kiszállnunk a kocsiból.

- Indulhatunk? – kérdeztem tőle hevesen dobogó szívvel. Rá néztem, ő pedig az ajkába harapott és bólintott.

- Audrey…köszönöm, hogy itt vagy most velem. Nem is tudod, milyen sokat jelent. – szólalt meg hirtelen Jess, mielőtt kinyitottam volna az ajtót. El sem tudtam képzelni, hogy mit érezhet most. Nekem koszorúslányként majd’ kiugrott a szívem az idegességtől és az izgalomtól, Jessica viszont elég jól uralkodott magán.

- Nem Jess, ÉN köszönöm, hogy itt lehetek. – szorítottam meg a kezét. Kinyitottam a kocsi ajtaját, majd óvatosan, nőiesen kiszálltam az autóból, tüll szoknyámat gyorsan végigsimítva, majd kezemet Jessicának nyújtottam, akinek óriási abroncsával igencsak nehezére esett a kiszállás. Mikor végre sikerrel járt a hadművelet, gyorsan elrendeztem a szoknyáját és a fátylát, hogy tökéletes legyen, mikor bevonul a hátsó kertbe, a házasságkötés helyszínére.

Minden oldalról áradtak felé a jókívánságok, dicsérték a ruháját, a haját, a szépségét…ő pedig lubickolt ebben a figyelemben. Nem azért, mert hiú lett volna, hiszen Jessicánál szerényebb lányt nem ismertem. De örült annak, hogy ezen a fontos napon mindenki szépnek látja, hogy úgy sikerült minden, ahogyan azt megálmodta. Pirulva fogadta a bókokat, én kezébe adtam a csokrát, majd Cathyvel – Peter húgával – előre indultunk, mivel nekünk, koszorús lányoknak kellett felvezetni a menyasszonyt.

- Annnyaaa! – hallottam meg Jimmy hangját valahonnan a tömegből, majd tekintetemmel megtaláltam Jamest, aki Jimmyt kézen fogva, teljesen lenyűgözve lépett hozzám. Tekintetéből azonnal láttam, hogy a ruha nem csak szerintem volt főnyeremény.

- Szia. – mosolygott rám, majd finoman megfogta a kezemet. – Egyszerűen gyönyörű vagy. Nincs is rá szavam, hogy mennyire. – suttogta, én pedig láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Éreztem, hogy elpirulok.

- Köszönöm. – feleltem. – Ti is nagyon csinosak vagytok, fiúk! – hajoltam le Jimmyhez és játékosan végigsimítottam a kis nyakkendőjén, mire kuncogni kezdett.

- Már minden készen áll kicsim! Peter és az egész násznép téged várt! Az Atya is itt van, szóval azonnal kezdhetünk.  – lelkendezett Jessica édesanyja alig két lépésre tőlünk, majd szipogva egy csókot nyomott lánya arcára. – Annyira gyönyörű vagy kislányom…annyira gyönyörű! – itatta fel könnyeit egy szaténzsebkendővel.

- Azt hiszem, mennem kell. – mutattam Jessica felé, mire James előzékenyen bólintott, majd átölelte a derekamat és megcsókolt. A fellegekben jártam.

- Akkor mi elindulunk. – mondta Cathy, mikor hozzájuk léptem, én pedig bólintottam, majd bátorítóan Jessicára mosolyogtam. Barátnőm édesanyja ezalatt előre szaladt, leadta a drótot, hogy jön a menyasszony, néhány másodperc múlva pedig felhangzott a nászinduló. Egyre hevesebben vert a szívem. Egy fiatal Anyuka még besoroltatta elénk babarózsaszínbe öltözött kislányát, akinek apró kosárkája tele volt fehér rózsaszirmokkal, és aki láthatóan igen komolyan vette feladatát.

Hátra néztem Jessicára, aki „oké” jelet mutatott, majd összenéztünk Cathyvel és elindultunk. A széles teraszajtón keresztül léptünk ki az óriási hátsó kertbe, ahol egy fehérre festett, virágokkal gazdagon díszített szanetli közepén várta az Atya és Peter Jessica érkezését.

Amikor lassú léptekkel végig úsztam a két széksor között húzódó csapáson, magamon éreztem az emberek szemét, arcomat forróság öntötte el. Vegyes érzések kavarogtak benne. Egyik irányba sem néztem, csakis a célra szegeztem a tekintetemet. Elég zavarba ejtő volt a figyelem középpontjában lenni. Mikor a nekem kijelölt helyre értem, megkönnyebbült sóhajjal néztünk össze Cathyvel, hiszen sikerült mindkettőnknek orbitális bukás nélkül eljutnia a célig.

Mikor Jessica édesapja karján előbukkant a teraszon keresztül, a tömegen áhítatos sóhajtás futott végig. Gyönyörű volt, akár egy fehér hattyú. Pironkodva és szemlesütve állt Peter mellé, aki szemmel láthatóan el volt bűvölve. Majd megkezdődött az esküvő.

Rettenetesen meleg volt. A hőmérséklet akaratlanul is azt a napot juttatta eszembe, amikor Jamesszel megismerkedtünk. Mintha tegnap történt volna, mégis olyan távolinak tűnt…Egy pillanatra elkalandozott a tekintetem, a pillantásom összeakadt James pillantásával. Úgy kaptam el a fejemet, mintha megégettek volna. Az Atya beszélni kezdett a házasságról, két ember összetartozásáról, az útról, amelyen most együtt indulnak tovább. Láttam Jessicát és Petert, akiknek csillogott a szemük eme gondolatok hallatán, én viszont egyre nyomorúságosabban éreztem magamat. „Vajon James nem szeretné ezt a közös utat? Talán mi ketten nem tartozunk össze?” A kérdések veszett módon kavarogtak a fejemben, miközben ott álltam, majd valami olyasmi jutott az eszembe, amitől éreztem, hogy elszorul a torkom. „James vajon most a saját esküvőjére gondol? Most is Julie jár a fejében? Én itt a jövőbeli esküvőnkről gondolkozom, ő pedig lehet, hogy éppen a múltba réved és eszébe sem jut a jelen és a jövő?” Éreztem, hogy gondolataim lassan az arcomra is kiütköznek. Nem akartam felnézni, nem akartam, hogy újra összefonódjon a tekintetünk. Nem akartam, hogy James azt higgye, célzásképpen bámulom.

A tapsvihar ragadott ki gondolataim közül. Én is automatikusan elkezdtem tapsolni, közben pedig igyekeztem parancsolni vonásaimnak. A következő fél órában Jessica fogadta a gratulációkat. Jamesszel mi is beálltunk a sorba.

- Minden rendben? – kérdezte halkan James, mikor a kígyózó sorban araszoltunk előre.

- Persze. – erőltettem magamra egy mosolyt. – Csak nagyon meleg van.

- Igen. Azt hiszem, esküvő után be kellene ülnünk egy légkondicionált moziba. – nyomott el egy huncut vigyort.

- Na, azt hiszem, ezt már életem végéig meg fogom kapni. – rázta meg a fejemet.

- Igen, most már életed végéig meg fogsz kapni. – súgta a fülembe, amitől kellemes borzongás futott végig rajtam.

- Gratulálunk nektek! Sok boldogságot kívánunk! – adtam puszit Peternek és öleltem meg szorosan Jessicát. – Te voltál a leggyönyörűbb menyasszony, akit valaha láttam. – súgtam Jess fülébe. – Kívánok, hogy legyél nagyon boldog.

- Köszönöm. – mosolygott könnyes szemmel Jess. – Mindent köszönök.

Az étel valami mennyei volt, bár igyekeztem keveset enni, hogy gyönyörű ruhám jól mutasson rajtam. Mindent megkóstoltam, de csak módjával.

Hála Istennek délutánra kicsit befelhősödött az ég, így úgy is lehetett létezni a kertben, hogy közben nem kapott napszúrást az ember. Kellemes zene szólt, a násznép nem kérette magát sokáig, az ebéd levezetéseként sokan lassú táncba kezdtek, kézről kézre adva a menyasszonyt. James is csak a megfelelő pillanatot várta, hogy megtáncoltathassa Jessicát. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen jól táncol. Magas, vékony alakja, kifogástalan tartása keringőre termett. Jessica pedig méltó társa volt ebben, kamaszkorában szalontáncra járt, így kecses hattyúként követte partnerét.

- Felkérhetném egy táncra a bájos nyoszolyólányt? – lépett oda hozzám Peter, én pedig a kezemet nyújtottam neki.

- Megtisztelsz… - mondtam viccesen, majd lassú táncba kezdtünk. Peter nem volt egy Fred Astaire, én pedig távolról sem voltam egy Ginger, de nem is ez volt a lényeg.

- Tökéletesre sikerült az esküvő, ugye? Mindennek elégedettek vagytok? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

- Igen, Jess szülei kiváló munkát végeztek. – mosolygott. – Ami engem illet, nekem még egy kicsit sok is, de ne áruld el nekik! – súgta oda.

- Bízhatsz benne. Lakat a szájamon. – biztosítottam a diszkréciómról.

- És ti? – kérdezte meg néhány másodperc múlva. – Ti nem terveztek esküvőt? – kérdezte ártatlanul. Nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki. Jessica valószínűleg nem beszélt neki a problémákról köztem és James között, így nem is haragudhattam meg rá a kérdésért.

- Hát nem…nem tudom. – hebegtem. – Talán majd egyszer… - hangzott a suta válasz és ebben a pillanatban Hála Istennek véget ért a zene. – Köszönöm a táncot. – mosolyogtam rá zavartan.

- Én köszönöm. – hajolt meg előttem, láttam rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, úgyhogy inkább útjára engedtem.

Ezután pedig olyasmi történt, amit egyszerűen nem akartam elhinni. Kézről kézre adtak engem is a vendégek, dicsérték a ruhámat, azt, hogy milyen csinos vagyok…nem voltam ilyen mértékű figyelemhez szokva, egyszerre hozott zavarba és esett nagyon jól. Egy kicsit úgy érezhettem én is, hogy ez az én napom. Csinosnak, kívánatosnak éreztem magamat, ami nem túl gyakran fordult velem elő.

- Már azt hittem, hogy soha nem jutok hozzád. – méltatlankodott James, amikor majd’ félórányi várakozás után végre ő volt a soros.

- Hiába, a személyes vonzerőm… - mondtam ironikusan.

- Az bizony. – mosolygott rám, miközben összebújva táncoltunk a lassú, andalító zenére.

- Jaj, ne haragudj! – szabadkoztam, amikor sikeresen letapostam az egyik lábát. – Nem vagyok a tánc mestere.

- Semmi baj. – nevetett, majd még szorosabban ölelt magához. – Annyira gyönyörű vagy. – suttogta a fülembe néhány másodperc múlva. – Szerencsés vagyok, hogy szerethetlek…és hogy te is szeretsz. – nézett rám, pillantása kicsit tanácstalan volt, tekintetében egy kérdés bujkált. Ekkor eszembe jutott a gyűrű. Nem szóltam semmit, csak egy nagyot nyeltem. A zene lassan elhallgatott, majd a teraszon keresztül betolták a hatalmas esküvői tortát.

- Tojta! Tojtát akarok!!! – ugrált Jimmy izgatottan egyhelyben.

- Mindjárt Jimmy, csak megvárjuk, hogy Jessica néni és Peter bácsi felvágja, jó? – simogattam meg a fejét, mire kissé lenyugodott. Természetesen ő volt az első, aki szeletet kapott a tortából.

- Na, akkor telepedjünk le. – indítványozta James, majd úriember módjára kihúzta nekem a széket.

- James? – lépett hozzánk egy ismeretlen férfi. – James Atherton? – nézett összehúzott szemekkel felé, mintha nem lenne biztos a dolgában.

- Igen… - válaszolta James, de úgy tűnt, nem tudja, ki az ismeretlen.

- Bill…Bill Boxton… - mutatott magára. – A suliban csak „BB” – nevettem.

- Ó Istenem, Bill Boxton! – láttam végre James arcán a felismerés szikráját. – Milyen kicsi a világ! – fogott kezet régi ismerősével. – Audrey, ő egy régi barátom, még az iskolás évekből. – mutatta be nekem izgatottan csillogó szemekkel. – BB, ő pedig Audrey, a párom. – tette kedvesen vállamra a kezét.

- Igazán örvendek. – szorította meg finoman, ám mégis határozottan a kezemet ez a bizonyos BB.

- Ő pedig a fiunk, Jimmy. – simogatta meg büszkén Jimmy göndör fejét.

- Üdvözletem Uram. – köszönt játékosan a kicsinek, aki viszont szégyenlősen és kissé puffogva bújt el mögém, amit mindenki megmosolygott.

- Nagyon szép családod van. – mondta elismerően Jamesnek. – Az enyémek is itt vannak valahol, szeretnélek bemutatni nekik mondta, James pedig beleegyezően bólintott.

- Én most maradok, ha nem haragszik, mert amióta felvágták a tortát, Jimmyvel nem lehet bírni. – szabadkoztam.

- Ugyan, semmi probléma! Jó étvágyat hozzá kisöreg! – intett neki.

- Sietek vissza. – kacsintott rám James, majd eltűnt BB-vel a tömegben.

- Gyere Jimmy, együnk tortát. – fordultam a kisfiamhoz, majd a villával levágtam egy falatot és óvatosan felé nyújtottam.

- Nem! – rázta meg a fejét és hátrébb lépett. – Én akajom! – hisztizett. Egy ideje otthon már ő is próbálkozott az evőeszközök használatával, több-kevesebb sikerrel, de az esküvő nem éppen az a hely volt, ahol összekenheti magát akármivel.

- Jimmy, viszünk majd haza is tortát, otthon majd egyedül eheted, jó? – próbáltam győzögetni. – De most gyere ide és legyél jó kisfiú. – fogtam meg a kezét, de ő ellenállt. Jimmy már elmúlt három éves és éppen mostanság kezdte el élni a dackorszakát. Mivel igen későn köszöntött rá, azt hittem, hogy meg fogjuk úszni, de ő sem maradhatott ki a sorból.

- Nem! Én!!! – lovallta bele magát egyre jobban a hisztibe, miközben a torta felé kalimpált. Próbáltam tőle távol tartani, közben pedig a villával zsonglőrködtem és hátrébb húztam a tányért. De sajnos gyorsabb volt. Miután a villát nem sikerült megkaparintania, egyszerűen csak bele markolt a tortaszeletbe, majd miközben maga felé húzta, a kis markából kicsúszott krémes sütemény a gyönyörű, új ruhámon landolt. Egy pillanatra fel sem fogtam mi történik, vagy inkább csak nem akartam elhinni. Ott ültem, miközben egy óriási csokifolt rondította el a ruhát, amelyre olyan büszke voltam, Jimmy pedig ujjairól nyalogatta a maradékot.

- Jaj ne! – pattantam fel hirtelen, közben pedig leestek rólam a torta utolsó darabjai is, csupán csak a hatalmas, barna pacát hagyva maguk után. – Jimmy, látod mit csináltál? – förmedtem rá. – Most nézd meg, hogy néz ki a ruhám! Nagyon rossz fiú vagy, remélem tudod! – miközben magamon kívül kiabáltam, láttam, hogy a közelünkben már szinte mindenki minket néz. Láttam arcukon a rosszallást, a néma megjegyzéseket, hogy hogyan beszélhetek így a gyerekemmel. Az arcok között pedig megláttam Jamest. Az ő tekintete viszont egészen másról árulkodott. Végig nézett rajtam, a ruhámon, majd Jimmyre pillantott, aki közben sírni kezdett. Nem bírtam tovább ott állni a gyilkos tekintetek kereszttüzében. Gyors léptekkel indultam a védelmet jelentő ház felé.

Már vagy tíz perce bőgtem vigasztalhatatlanul a ház emeleti mosdójában és nagyon jól tudtam, hogy James egészen biztosan nem fog utánam jönni. Ő most Jimmyvel van elfoglalva. Próbáltam megnyugodni és óvatosan kiszedni a ruhából a csoki foltot, de túlságosan kényes anyag volt, a csoki pedig túlságosan krémes. A gyönyörű ruhám immár nem volt több egy koszos rongynál. Nem tudtam abbahagyni a sírást. Sajnáltam magamat.

- Hahó bőgőmasina, itt vagy? – hallottam meg egy olyan hangot, akire végképp nem számítottam.

- Zoé?! – kérdeztem ki.

- Na nem, majd James… - hangzott az ironikus válasz. Nehéz szívvel nyitottam ki az ajtót.

- Csodálatosan nézel ki, gratulálok. – nézett végig rajtam lesújtó pillantással.

- Köszi… - szipogtam. – Nem is láttam, hogy itt vagy.

- Rejtőzködtem. – mormogta. – Csak Jess miatt jöttem el. Egyébként tudod, hogy mennyire oda vagyok az ilyesmiért. – fújtatott nagyot. – Tessék. – nyújtotta felém azt a levendula színű kendőt, amit magammal hoztam. – Ha a derekad köré kötöd, akkor jobb lesz a helyzet. – Hálás voltam neki. A sál nagyjából takarta az érintett területet, de a ruha így már minden volt, csak nem elbűvölő és elegáns.

- Köszi Zoé. – sóhajtottam nagyot.

- Nincs mit. Na gyorsan építs magadnak új arcot, aztán vissza a „buliba”. – morgott még egy sort, majd magamra hagyott. Hideg vízzel megmostam az arcomat, majd a tükörbe néztem. Csak jól akartam magamat érezni, oldódni kicsit a mindennapok problémáiból és erre ez történik. Most a fél násznép szörnyetegnek gondol és valószínűleg még Jamesnek is magyarázkodnom kell. Úgy éreztem, hogy minden erőm elhagy, de rájöttem, hogy valamikor így is-úgy is ki kell innen mennem és vállalni a felelősséget a tetteimért.

Egy nagy levegőt vettem és kiléptem a mosdóból.

Kelletlenül, lesütött szemekkel igyekeztem arra a helyre, ahol Jimmyt és Jamest hagytam. Úgy éreztem, hogy minden szem rám szegeződik, a durva, rossz, hisztis anyára…

Messziről megláttam őket, James éppen egy újabb szelet torta előtt ült, Jimmy pedig hagyta, hogy etesse. Látszott rajta, hogy meg van szeppenve. Mikor közelebb értem, észrevett, kicsi szája legörbült és sírni kezdett. James szomorú szemmel nézett hol rá, hol pedig rám.

Jimmy felállt a székről, majd hozzám lépett, miközben hangosan sírt, karjait felém emelte. Éreztem, hogy nekem is könnybe lábad a szemem. Ő így kért bocsánatot. Tudtam, meglepődött és megijedt reakciómtól, mert még soha nem beszéltem vele így. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy most fél…attól fél, hogy az anyukája haragszik rá…hogy már nem szereti.

- Gyere ide kicsim… - térdeltem le és magamhoz vontam, miközben ő tovább sírt. – Ne haragudj…ne haragudj…Anya nagyon szeret. – ismételgettem, miközben a csitítólag a hátát simogattam, majd a karomba vettem és a székre ültem vele. James mellénk térdelt és ő is Jimmyt vigasztalta, aki még szipogott kicsit, de a karomban ülve már kezdett megnyugodni. Nem mertem Jamesre nézni, nem akartam, hogy valami szörnyűséget kelljen látnom a szemében. Nagyon fáradtnak éreztem magamat. Aztán megéreztem simogató kezét a karomon. Rá pillantottam, ő pedig megnyugtatóan mosolygott rám. Megsimogatta az arcomat, majd megcsókolt. Én pedig megkönnyebbültem…

Azon a napon már nem kért fel senki sem táncolni.

Érthető módon nem maradtunk túl sokáig az esküvőn. Arra hivatkozva, hogy a kicsi nagyon elfáradt, elbúcsúztunk Jessicától, Petertől, Zoétól és a násznéptől, majd haza indultunk.

Mire beléptünk a lakásba, Jimmy már tényleg aludt. Jamesszel halkan, óvatosan levetkőztettük, ráadtuk a pizsamáját és az ágyába fektettük, ahol Teddy már hűségesen várt rá. Egy apró csókot nyomtam a fejére, aztán óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. James Jimmy ruhát pakolta el, én pedig a fürdőbe mentem. Levettem derekamról a sálat, majd egy szomorú sóhaj kíséretében a ruhámat is. Lehetetlenségnek tartottam, hogy a finom szövetből valaha is kijöjjön az óriás csoki folt. A zuhany alá álltam, jól esett a langyos víz kényeztetése. Egész nap elviselhetetlenül meleg volt, alig vártam, hogy újra friss legyek.

Mikor végeztem, kiléptem a fürdőszobából, láttam, James is ugyanannyira vágyik egy zuhanyra, mint én. Zavartan rámosolyogtam, majd a hálószoba felé vettem az irányt. Fáradtan roskadtam el az ágyra. Ez a nap túl sok volt. Azt az egyet reméltem, hogy Jessica számára tökéletes volt minden. Mikor elbúcsúztunk tőle, arca erről tanúskodott. Ez megnyugtatott.

Hallottam, ahogy a fürdőszobában megszűnik a vízcsobogás. Kissé tartottam a pillanattól, amikor James belép a hálószobába. Egész úton hazafelé nem szóltunk egy szót sem, akárcsak Jimmy szobájában. Féltem, hogy szóba hozza a történteket, amire korántsem voltam büszke.

Mikor belépett, félénken felé pillantottam. Csak egy alsó volt rajta, ezt a meleget másképpen nem is lehetett kibírni. Én az ágyon ültem, közben pedig próbáltam úgy tenni, mintha veszettül olvasnék. Perifériás látásomból érzékeltem, hogy leült az ágyra és engem néz. Nem szólt semmit, csak kutató tekintetét éreztem magamon. Végül felnéztem. Mosolygott.

- Nagyon sajnálom a ruhádat. – mondta halkan. – Gyönyörű voltál benne. – tekintete szinte simogatott.

- Köszönöm. – válaszoltam pirulva. – Sajnálom ami Jimmyvel történt. – bukott ki belőlem a vallomás. Ő nem szólt semmit, csak tovább nézett csillogó szemeivel. Zavarba jöttem. Óvatosan közelebb kúszott az ágyon, majd megcsókolt. A következő pillanatban pedig arra eszméltem, hogy szeretkezünk. Valamiért eszembe sem jutott ellenállni. Több, mint két hónapja volt annak, hogy utoljára együtt voltunk, vagy igazából felengedtünk volna a másik közelében. James ölelése tele volt szenvedéllyel, semmi másra nem voltam képes, csak elolvadni, megsemmisülni a karjaiban és befogadni ezt az érzést.

- Egész nap csak erre gondoltam. – suttogta a fülembe szenvedélytől rekedt hangján, mikor néhány másodpercre megpihentünk. – Köszönöm… - mondta még utoljára, mielőtt újra magával rántott a vágy mélységeibe.

- Mit köszöntél meg? – kérdeztem halkan, mikor már ellazulva, fáradt tagokkal feküdtünk egymás karjaiban. Ő fáradtan rám mosolygott.

- Hogy ilyen csodálatos vagy…hogy egy ilyen tökéletes napot tölthettem együtt veled…és hogy az esküvő legkáprázatosabb hölgye ma este a kegyeibe fogadott. – villantotta rám ellenállhatatlan mosolyát.

- Bolond vagy. – ráztam meg a fejemet, majd oly hosszú idő után először, boldogan aludtam el.