Ötvenhatodik fejezet - Egy új esély

Ötvenhatodik fejezet

Egy új esély

Mikor a játszótérről hazafelé Helen felhívott, az ájulás környékezett. Hangyák mászkáltak a szemem előtt, szédültem, és nem tudtam higgadtan gondolkozni. Valahol útközben leintettem egy taxit, és már robogtam is a kórház felé. Szinte dörömböl a fejemben a gondolat, hogy én tehetek mindenről. Ha reggel nem veszek össze Jamesszel, ha nem mondok neki olyan szörnyű dolgokat, akkor ez az egész nem történik meg. Annyit tudtam csupán, hogy elütötték Jamest, mert figyelmetlenül egy autó elé lépett. Ajkam megremegett, és újra úrrá lett rajtam a zokogás. Nem tudtam, milyen súlyosak a sérülései, Helen sem tudott semmi egyebet, csak hogy a műtőben van. „Nem veszíthetem el… nem veszíthetem el…” – dörömbölt az agyamban újra és újra. Olyan kegyetlen félelmet éreztem, mint még soha.

Remegő lábban szálltam ki a kocsiból, közben pedig erősen próbáltam fogni Juliet, nehogy véletlenül elejtsem, másik kezemmel pedig Jimmyt szorongattam, aki sápadt arccal, megszeppenten nézett rám. Nem mondtam el neki, mi történt, de látta rajtam, hogy baj van. Óriási léptekkel csörtettem be a kórházba, a baleseti osztályra, ahol a váróban azonnal megláttam Helent és Davidet.

- Hol van James? Tudtok már valamit? – kérdeztem azonnal, mikor hozzájuk léptem. Láttam, hogy Helen már kisírta a szemeit.

- Még a műtőben van… - szipogott Helen, majd megölelt, én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Mélységes bűntudatot éreztem.

- Elviszem egy kicsit a gyerekeket. – lépett oda hozzám David, én pedig hálás pillantással adtam át neki Juliet.

- Gyere pajtás, nézünk valami finomságot! – nyújtotta a kezét Jimmynek, aki félénken rám nézett, majd nagypapájának nyújtotta a kezét.

- Mióta van már bent? – kérdeztem Helent, miután a gyerekek már elmentek.

- Lassan másfél órája. – mondta két szipogás között, majd visszaült, én pedig ugyanígy tettem. – Azóta még nem jött ki senki. Nem tudunk semmit. – nézett rám kék szemeivel. Mintha csak James szemeibe néztem volna.

- Istenem… - sóhajtottam, majd a tenyerembe temettem arcomat. – Az én hibám… az egész az én hibám… - suttogtam magam elé, közben pedig erőt vett rajtam a zokogás.

- Ugyan Audrey, butaságokat beszélsz. – simogatta meg Helen a hátamat. – Erről senki sem tehet.

- Jaj Helen, ha tudnád… - tört ki belőlem a legmélyebb bűntudat. – Reggel veszekedtünk… én pedig szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez… nagyon igazságtalan voltam… - ebben a pillanatban bármit megtettem volna azért, hogy visszacsináljam a dolgokat.

- Audrey, ilyen minden házasságban előfordul. Biztos lehetsz benne, hogy ennek semmi köze ahhoz, ami történt. James nagyon…

- Mrs. Atherton? – lépett hozzánk a semmiből egy műtősruhába öltözött orvos, mire mind a ketten felpattantunk a székről. Ő tanácstalanul méregetett minket.

- Én vagyok az édesanyja, ő pedig a felesége. – segítette ki Helen, miközben alig vártuk, hogy hírt kapjunk.

- Megműtötték? Jól van? Ugye… ugye jól van? – kérdeztem, miközben elszorult a torkom. Rettegtem attól, hogy örökre elveszítem, hogy soha nem mondhatom már el neki, hogy mennyire szeretem… hogy ő az életem. Csak egyetlen esélyt szerettem volna az élettől, hogy ezt elmondhassam neki.

- Kérem, nyugodjanak meg. Sürgősen meg kellett műtenünk, mert belső vérzése volt. Szerencsére idejében behozták. Megrepedt a lépe, ezért ki kellett vennünk. – mondta, mire majdnem ismét kitört belőlem a zokogás. – De nyugodjanak meg, ez a további életminősége szempontjából semmilyen problémát nem okoz majd. Kicsit jobban oda kell figyelniük a fertőzésekre és vírusokra, de egyébként… fel fog gyógyulni. – mosolygott ránk, mire Helennel egymást ölelve szabadultunk meg a könnyektől, amelyek fojtogattak. Ebben a pillanatban kinyílt a műtő ajtaja, és Jamest tolták ki rajta. Nyakig be volt takarva, arca pedig rémisztően sápadt volt.  – Most az őrzőbe viszik, néhány óra múlva pedig majd átteszik egy kórterembe.

- Köszönjük Doktor Úr. – fogtam vele kezet, majd követtem Helent, aki az őrző felé sietett.

James életjelei stabilak voltak, erősek, úgyhogy alig néhány óra múlva áttolták egy kórterembe, ahol vele lehettünk. Örültem, hogy ilyen gyorsan kikerült az őrzőből, mer a sok gép pittyegése, sípolása rettenetesen megijesztett. Szörnyű volt őt így látni, csövekkel a testében és a karjában… bele sem mertem gondolni, mi történhetett volna.

Mikor már kissé megnyugodtak, Helen és David haza vitték a gyerekeket, hogy pihenhessenek, étel-ital kerüljön a gyomrukba, és friss pelenka Julie-ra. A kórház egyébként sem gyerekeknek való hely.

Órák óta ültem a kényelmetlen székben, ami James ágya mellett volt, ám ez egyáltalán nem érdekelt. Finoman kezembe fogtam az ujjait, miközben le sem vettem róla a szememet. Újra és újra lejátszódott előttem a reggeli szörnyűség, eszembe jutottak az elmúlt hónapok és évek történései. Minden sérelem átértékelődött bennem. Minden eltörpült amellett, amit ma át kellett élnem. Ahogy ott ültem, hirtelen minden világossá vált számomra.

Nagyon közel kerültem ahhoz, hogy elveszítsem Jamest. Ő volt életem szerelme, és majdnem olyan messzire került tőlem, ahonnan képtelenség visszatérni. Egy hajszálon múlt csupán az élete. Én pedig el sem tudtam képzelni, hogyan is élhetnék nélküle. Ő jelentett nekem mindent.

Hirtelen megértettem James érzelmeit. Ő ugyanazt a szerelmet érezte Juclie iránt, mint én iránta. Úgy éreztem, soha nem tudnék senki mást szeretni, csakis őt. És tudtam jól, hogy ő is pont így érzett, amikor Julie meghalt… én mégis itt voltam.

Arcomat a tenyerembe temettem és csak sírtam. Mintha egy szemellenzőt vettek volna le rólam, olyan világosan láttam mindent. Mindig azt hittem, hogy jelentéktelen vagyok, kevésnek éreztem magamat James mellett, de most rájöttem, hogy igenis különleges vagyok. James Julie elvesztése után úgy érezte, hogy soha többé nem fog más nőt szeretni, szíve lemondott a szerelemről. Én viszont mégis megragadtam valamivel, és végül megszeretett. Ettől voltam különleges. Senki más nem talált utat a szívéhez, csak én. Átkoztam magamat azért, mert nem akartam ezt megérteni, csak mikor James öntudatlanul fekszik egy kórházi ágyon. A legtöbbet adta nekem, amit csak adhatott: Megnyitotta nekem a szívét. Meg kellett volna látnom, hogy milyen óriási dolog ez, nem pedig azért nyüstölni, hogy olyan lehessek a számára, mint Julie… mert én nem voltam Julie. Tudtam, hogy más tulajdonságaim ragadták meg, más helyzetben találkozott velem, mint régen Julie-val. Első szerelem csak egyszer van az életben. De valahol a mi szerelmünk is első volt. Az első az én számomra, és első neki, Julie halála után.

Csak az elvárásaimat láttam, az erős megfelelési kényszert Anyámnak és az egész világnak. Meg akartam mutatni, hogy nem csak utánzat vagyok, nem egy anyapótlék, hanem Julie méltó utódja. Közben pedig nem vettem észre, milyen szerencsés vagyok. Összeszoruló szívvel gondoltam vissza kolléganőmre, aki három gyerekkel maradt egyedül, mert a férje új életet kívánt kezdeni nélkülük. Volt nagy esküvőjük, kifelé mindig azt mutatták, hogy minden rendben van, és mégis…

Akaratlanul is eszembe jutottak szavai, hogy James soha nem tenne ilyet. És tudtam, hogy igaza van. James mintaapa volt, és mintaférj. Olyan mélyen és őszintén szerette a gyermekeit és engem is, amire kevés példa van a mai világban.

Én mégsem voltam képes ennyivel megelégedni. Azt kívántam, bárcsak vissza tudnám pörgetni az idő kerekét, bár lecsaptam volna a telefont Anyám első bántó szavánál, és inkább Jamesszel együtt izgatottan terveztem volna az esküvőnket azon a tökéletes reggelen. De az életben általában a bölcsesség túl későn érkezik.

- Ne haragudj… - suttogtam halkan, csaknem ezredszerre. – Annyira vak voltam és olyan hülye… - szipogtam. – Amióta csak megismertelek, arra vágytam, hogy szeress. – fújtam ki az orromat. – Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy olyan szörnyű dolgokat mondtam neked. Csak arra az egy dologra vágyom, hogy újra velem légy, hogy elmondhassam, mennyire szeretlek, és talán… talán megbocsátasz majd nekem. – egy nagyot nyeltem. – Hazudtam neked, mert olyan csalódott voltam, és olyan önző… és mert bántani akartalak. Nem igaz, hogy már nem szeretnék a feleséged lenni. Igazából mindig erre vágytam. De már ez sem érdekel. Tökéletes minden úgy, ahogy van. Csak gyere vissza hozzám… - szorítottam arcomat ágyon pihenő kezéhez. – Megértem, ha nem tudsz megbocsátani, csak gyógyulj meg… - szavaim sírásba fulladtak.

- Audrey… - hallottam az erőtlen hangot, majd arcomon megmozdult James ujja. Tekintetem fáradt arcára rebbent, félig nyitott szemei engem néztek.

- James! – pattantam fel a székről, kezeimmel arcát simogattam, közben megkönnyebbüléstől ömleni kezdtek a könnyek a szememből. – Istenem, James… - bújtam hozzá, arcára csókok özönét zúdítottam. – Annyira féltem… ne haragudj… bocsáss meg kérlek mindenért… annyira szeretlek! – zúdítottam rá mindent, miközben képtelen voltam abbahagyni a sírást.

- Nyugodj meg… minden rendben van… Kicsim… minden rendben van… - csitított erőtlen hangján.

Én pedig úgy éreztem, mintha órák óta most kapnék először levegőt.

Hosszú percekig tartott, amíg sikerült megnyugodnom. Szóltam a nővéreknek és az orvosnak, hogy James magához tért, ők pedig egy gyors vizsgálat és néhány kérdés után elégedetten nyugtázták James állapotát.

Néhány perc múlva Helen is visszaérkezett, aki örömkönnyektől nedves arccal csókolta össze fiát. James még nagyon gyenge volt, mégis ő próbált nyugtatni Helent, akiből most tört fel az a feszültség, amelyet eddig elnyomott. Ahogy néztem őket, hálát adtam Istennek, hogy kaptam még egy esélyt. Hálát adtam azért, mert nem vette el tőlünk Jamest.

Már lassan tizenkét órája voltam a kórházba, de nem tudtam magamat rávenni, hogy haza menjek. Tudtam, hogy Jimmy és Julie jó kezekben vannak, így inkább maradtam, bár a testi-lelki fáradtság szépen, lassan kezdett elhatalmasodni rajtam. De nem érdekelt. James mellett akartam lenni, látni, hogy jól van, látni az arcát, ott lenni, ha szüksége van valamire.

- Most már próbálj meg pihenni. – mondtam halkan, mikor Helen hazament Davidhez és a kicsikhez, majd megigazítottam feje alatt a párnát. – Sokat kell pihenned, hogy minél előbb meggyógyulj.

- Inkább beszélgetni szeretnék veled. – mosolygott rám, miközben kezemet a kezébe fogta.

- Elég időnk lesz még beszélgetni, most inkább aludj. – simogattam meg.

- Nem. Én most szeretném. – arca komoly volt, láttam rajta, hogy nem hagyja magát eltéríteni. – Annyi mindent szeretnék neked mondani… az igazságot az elmúlt évekről… - szemem meglepetten rebbent az arcára.

- James, erre semmi szükség. – tudtam, mennyire óckodott tőle mindig is, hogy bele lássak a gondolataiba, az érzéseibe.

- De igen. NEKEM szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy a lelkembe- és a fejembe láss… Hogy megérts és megbocsáss nekem mindent. Hogy többé ne legyen titkunk egymás előtt. – nem tudtam semmit mondani, csupán bólintottam, mire James édesen-fájdalmasan elmosolyodott. – Nos, akkor kezdjük az elején…

Órákon keresztül beszélgettünk, James megnyílt előttem úgy, mint addig soha. Elmondta érzéseit, gondolatait az elmúlt három év minden egyes napjáról, én pedig egy pillanatig sem kételkedtem egyetlen szavában sem. Elmondta az igazságot akkor is, ha immár bizonyos lehettem benne, hogy eddig nem mondott igazat. Olyan volt ez, mint egy gyónás. Sokminden fájt, mert igazolta azt, amit akkor gondoltam, és amitől féltem. Valahogy mégis óriási megkönnyebbülést éreztem. Sok olyan dolgot is megtudtam, ami megmelengette s szívemet. Mint amikor néhány hónapja arról beszélt, miért is hívott el újra randizni. Jó volt magamat az ő szemével látni. Újra éltük mindketten a nehéz- és boldog pillanatokat, én pedig éreztem, hogy egy óriási szikla gördül le a szívemről. Láttam, hogy James sincs ezzel másként.

- Meg tudsz mindezek után bocsátani nekem? – kérdezte, arca aggodalomról tanúskodott.

- Nincs mit megbocsátanom. – mondtam, és komolyan így is éreztem. – De ami a lényeg, hogy ezek után újra tudjuk kezdeni. IGAZÁN újra. – hangsúlyoztam ki.

- Semmire nem vágyom jobban. – szorította meg a kezemet – Azt szeretném, ha rossz érzések és neheztelés nélkül tudnánk együtt élni, szerelemben és boldogságban, a gyerekekkel. – mondta, szeme pedig őszintén csillogott.

- Így lesz. – mosolyogtam rá. – Csak gyógyulj meg. – álltam fel a székről. – Most viszont megyek, különben soha nem fogsz aludni. – morogtam. – És gondolom a szüleid is szeretnének haza menni, szóval itt az ideje leváltanom őket a gyerekek mellől.

- Jó, de ülj még ide egy kicsit. – simogatta meg az ágy szélét. Óvatosan ültem mellé, nehogy valami bajt okozzak. Bal karjába infúzió volt kötve, ami ismét eszembe juttatta, mi történhetett volna.

- Annyira rettegtem, hogy elveszítelek… - elfátyolosodó pillantással néztem egymásba fonódó ujjainkat. – Nem tudnék nélküled élni. – szipogtam. – Ne haragudj azért, mert…

- Audrey, most már minden rendben van. Néhány hét és túl leszek rajta. Akkor pedig elfelejthetjük ezt az egészet. Úgyis bele kell húznunk az esküvő szervezésébe. – mosolygott.

- Még… még mindig szeretnél elvenni? – néztem mélyen a szemébe. – Csak mert szeretném, hogy tudd, ez már egyáltalán nem számít nekem… mármint úgy értem, hogy nagyon szívesen leszek a feleséged, de ha mégsem szeretnél elvenni, akkor az sem zavar. Megértem. Az az egyetlen lényeges, hogy szeretjük egymást, itt vannak a gyerekek, és boldogok vagyunk.

- Audrey, megmondtam neked, hogy én elveszem a nőt, akit szeretek. – tette kezét könnyektől nedves arcomra. – Nagyon szeretném, ha a feleségem lennél. – szavaitól boldogság áradt szét bennem. – Gyere ide – mondta halkan, miközben magához húzott, ajkai pedig az enyémekre tapadtak. Olyan megnyugtató volt érezni ajkai puhaságát, nyelvének édes ízét a szájamban. Percekig csókolóztunk, míg végre képes voltam erőt venni magamon.

- Kórházban vagyunk, vissza kéne fognunk magunkat. – suttogtam, miközben szemem sarkából megláttam, hogy egy nővérke, rosszalló pillantással méreget minket.

- Ugyan Kicsim, nem hinném, hogy most látnak ilyet először. – mosolygott rám. – Mi az? – kérdezte, amikor nem válaszoltam, csak furcsa pillantással néztem rá.

- Semmi, csak… még soha nem hívtál így. – mondtam zavartan nevetve. – Másodszor mondod nekem, hogy „kicsim”. – Bár a legtöbb pár valahogyan becézi egymást, ez nálunk nem így volt. Mindig a nevemen szólított, soha nem voltam „nyuszikám”, „mókuskám”, vagy „szerelmem”…

- Talán nem tetszik? – kérdezte, ujjaival az arcomat simogatta.

- De igen… - mosolyogtam, közben éreztem, hogy lángra lobban az arcom. – Nagyon is tetszik. De most már tényleg pihenj, különben nem állok jó magamért! – morgolódtam, miközben jól betakartam, és a közelébe raktam mindent, amire szüksége lehet. – Néhány óra múlva jövök. – suttogtam, majd megcsókoltam.

- Hiányozni fogsz kicsim…