Ötvenötödik
fejezet
Múlt és jövő
Mikor
reggel felkeltem, James még aludt, akárcsak Julie és Jimmy. Kimentem a
konyhába, hogy elkészítsem a reggelit, közben pedig igyekeztem minél halkabb
lenni, nehogy felébresszem a családot. Szerettem ezt a néhány csendes, nyugodt
percet, amikor összeszedhettem a gondolataimat, hogy mi is vár rám a nap
folyamán. Egy időben nem hittem volna, hogy néhány percnyi csend ilyen értékes
dolog lesz a számomra. Életem során túl sok csend és nyugalom vett körül, ami
rám telepedett és végül már majdnem megfojtott. Aztán James beköltözött a
szívembe és az életembe és minden egyszerre megváltozott. Elmosolyodtam.
A
reggeli már készen várt mindenkit az asztalon, mikor James megjelent a
hálószobaajtóban, Julie-val a kezében.
-
Hmmm… micsoda illatok terjengenek… - lépett hozzám csillogó szemekkel, majd magához
húzott és megcsókolt.
-
Keltsd fel Jimmyt és akkor reggelizhetünk is. – simogattam meg Julie babahajas
fejét James karjában.
-
Jól van, addig itt hagyom a kisasszonyt. - James magasra tartotta Julie-t, aki
huncut nevetéssel válaszolt. Ahogy elnéztem a kicsi mosolygó arcát, ahogyan
nagy, csillogó baba szemeit az apjára függesztette, megláttam magamat a
tekintetében. Megláttam azt a lányt, aki rajongásig szerette Jamest, akiben a
boldogság forró hulláma áradt szét, hacsak mosolyogni látta. Ez a rajongás
azonban megfakult, eltűnt az elmúlt három év csalódásai és fájdalmai között. De
a lányomat látva úgy éreztem, minden szeretetem és szerelmem James iránt
Julie-ban született újjá, és őket nézve egészen biztosan tudtam, hogy az érzés
kölcsönös. Ez volt minden, amire vágytam.
-
Mi a baj? – lépett oda hozzám James, mikor látta, hogy elérzékenyültem.
-
Semmi. – ráztam meg a fejemet, majd Julie után nyúltam. – Gyorsan ébreszd fel
Jimmyt, mert ki fog hűlni a rántotta. – mosolyogtam rá, ő pedig magához ölelt.
Olyan
tökéletes reggel volt… annyira tökéletes.
James
éppen fürdőszobában volt, én pedig a reggeli nyomait próbáltam eltűntetni,
mikor megszólalt a mobilom.
-
Szia Anya… - vettem fel egy óriási sóhaj kíséretében a telefont, miközben
próbáltam lelkileg felkészülni egy nem túl kellemes beszélgetésre. Egy hete
volt a baba-buli, amit James szervezett, és amire Anyám nem jött el, valami
átlátszó indokkal húzva ki magát a dologból. Ahogy megláttam a nevét a mobil
kijelzőjén, szinte egészen biztos voltam benne, hogy valahonnan kiszagolta,
hogy a buli nem csak Julie körül forgott.
-
Drágám, csak gratulálni szerettem volna. – hallottam méztől túlcsorduló
hangját, amely igazolta gyanúmat.
-
Köszönöm… - válaszoltam olyan röviden, ahogy csak tudtam.
-
Azért meg kell, hogy mondjam, rosszul esett, hogy nem te dicsekedtél el vele.
Egy hete menyasszony vagy és még csak fel sem hívtál, hogy közöld. – hallottam a
szemrehányást.
-
Sajnálom, én csak… én csak néha azt sem tudom, hogy hol áll a fejem. Nehéz a
két kicsivel, szinte semmire sincsen időm.
-
Persze, persze, gondolom én… - hangjából tisztán kicsengett, hogy egyáltalán
nem így gondolja. – De szerencse, hogy James legalább szakított rám egy kis
időt és elújságolta a nagy hírt.
-
Mi? James hívott föl? – eléggé meglepett ez a fordulat, mert James azóta
igyekezett mindkettőnket távol tartani anyámtól, amióta bemutattam őket
egymásnak. Életünk egyik leghosszabb és legkellemetlenebb estéje volt…
-
Hát persze! Mit gondoltál, ki csicseregte el? A barátnőid nem beszélnek velem, mást
pedig még csak nem is ismerek. – szavai tele voltak szemrehányással.
-
Értem. – válaszoltam, aztán ezzel ki is fogytam a mondanivalóból.
-
Egyébként örülök nektek és azt kell, hogy mondjam nagyon ügyes voltál.
-
Ügyes? – kérdeztem, mert nem értettem, mit is akar mondani.
-
Ügyes hát! Rájöttél, hogy James sajnos nem venne el, csak úgy… ami hát lássuk
be érthető, ha valaki olyan szerelmes volt a feleségébe, mint amennyire ő… -
egy nagyot nyeltem, és vártam a folytatást… mert egészen biztos voltam benne,
hogy ez még nem a vége. – Mindennek ellenére James úriember, így várható volt,
hogy ha születik közös gyereketek, akkor meg fog kérni, már csak az illendőség
miatt is. Egyébként pedig óriási ötlet volt a hőn szeretett feleségéről
elnevezni a babát. Így még jobban kötődik hozzá. Őszintén szólva, nem hittem
volna, hogy így vág az eszed… – Anyám az elevenembe talált, mint mindig. De
elhatároztam, hogy ez egyszer nem hagyom annyiban a dolgot.
-
Julie nem azért született, hogy magamhoz láncoljam Jamest, vagy, hogy elvegyen
feleségül. Szerettünk volna közös gyereket, mert szeretjük egymást. Ennyi. A kicsi
a nevét pedig a Julie iránti tiszteletből kapta…
-
Jól van, jól van, nem kell megmagyaráznod. Hidd el, nincs mit szégyellned.
Bizonyos férfiakat irányítani kell, mert maguktól képtelenek meglépni bizonyos
lépéseket.
-
Anya, én NEM irányítom Jamest. Mióta megszületett Julie, még csak nem is
beszéltünk erről. Ő döntött így, azért, mert szeret.
-
Miért, az elmúlt három évben talán nem szeretett? Emlékszel, én az első
találkozásunkkor megmondtam neked, hogy ez a férfi nem vágyik másik feleségre,
csak egy nőre, aki mos-főz-takarít rá, és anyja lesz a gyerekének. De hogy ki
is nyilvánítsa a nagyvilágnak, hogy hozzá tartozol… azt már nem. De már mint
mondtam, nagyon ügyesen játszottál és most végre révbe érsz. Igazán büszke
vagyok rád. – megsemmisülve álltam a vonal túlsó végén, semmi másra nem voltam
képes, mint nagyon gyorsan rövidre zárni ezt a beszélgetést.
-
Nos… köszönöm a gratulációt Anya, majd beszélünk. – és ezzel meg is szakítottam a vonalat.
Hallottam, hogy James elzárja a zuhanyt. Tudtam, hogy néhány perc múlva szembe
kell néznem vele, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Pedig anyám szavai
újra felszakították bennem a régi sebeket, a kétségeket, amelyektől képtelen
voltam szabadulni, és amelyek úgy éreztem, örökre megkeserítik majd az
életemet. Úgy éreztem, hogy fuldoklom.
-
Jaj, el is felejtettem mondani, hogy sikerült lefoglalnunk a helyet, ahol az
esküvőnk lesz. Tartottam tőle, hogy nemet mondanak, de végül együttes erővel
meggyőztük őket. – lépett ki a fürdőből, én viszont képtelen voltam rá nézni.
-
Az jó. – préseltem ki nagy nehezen magamból a szavakat, mert tudtam, hogy
valamit reagálnom kell.
-
Szeretném, ha meglepetés lenne, ezért nem mondom csak el, hogy hol tartjuk.
Szerintem nagyon meg fogsz majd lepődni, mikor begördül a kocsi. – pillantásom egy
pillanatra rá rebbent, láttam arcán, mennyire izgatott, milyen felszabadult ma
reggel. Átkoztam magamat, hogy felvettem azt a telefont. Ha nem teszem, most én
is pontosan ilyen lennék… és kifúrná az oldalamat a kíváncsiság. Így viszont
csak anyám szavai jártak a fejemben. – Anya, Jessica és Zoé vállalták a
virágokat és a díszítést. Örülök, hogy így összebarátkoztak, képzeld, együtt
járnak boltról boltra, és még az ízlésük is egyezik… na jó, azért Zoé fekete virágokat
szeretett volna, de leszavaztuk. – nevetett, majd mikor látta, hogy semmit sem
reagálok, egy nagyot sóhajtott. - Azért lehetnél egy kicsit lelkesebb.
Mindannyian azon vagyunk, hogy minden tökéletes legyen.
-
Sajnálom… - mondtam halkan, miközben egy gombóc volt a torkomban. A beszélgetés
Anyámmal újra felkavarta. Elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára újra kezdem
Jamesszel, igyekeztem elnyomni magamban minden kétséget, minden fájdalmat és
csak erre koncentrálni, de elég volt néhány szó, és bennem újra a feje tetejére
állt minden. - Audrey, kérlek mond el, hogy mi baj… - lépett hozzám, és
megfogta a kezemet. – Azt hittem, hogy megbeszéltünk mindent. Azon vagyok, hogy
tökéletes legyen az esküvő, hogy igazán benne legyünk mindketten… de te…
-
Mégis mit vársz tőlem? – csattantam fel. A vulkán kitört, úgy éreztem, ereimben
vér helyett láva folyik végig. – Három évig küzdöttem azért, hogy elfogadj,
hogy szeress. Olyan sokszor hagytál cserben, annyiszor aláztál meg szóval vagy
tettel, hogy összeszámolni sem tudom. – James szemei elkerekedtek, arca vörös
színt öltött. – Évekig csak hitegettél, szerelemről és az érzelmek
elmélyüléséről tartottál kiselőadást, miközben én a lelkemet kitettem, neked
pedig eszed ágában sem volt megkérni engem. Most pedig, hogy van egy közös
gyerekünk, sikerült rávenned magadat, hogy eljegyezz… eljegyezz egy olyan
gyűrűvel, amitől hányok, ha csak rá nézek. – ordítottam, majd levettem a gyűrűt
és a földhöz vágtam. – James szemei fátyolosan meredtek rám. – Fogalmad sincs,
hogy min mentem keresztül. Fogalmad sincs, mit éreztem akkor, ott a bárban.
Fogalmad sincs, milyen egy gyermeket hordani a szíved alatt attól az embertől,
akit mindennél jobban szeretsz, és aki mindeközben egyértelművé teszi, hogy ő
nem ugyanígy érez. Most pedig elém álltál, csak úgy, minden előzmény nélkül és
megkérted a kezemet. Mit kellene tennem? Én is boruljak térdre és sűrű könnyek
között köszönjem meg neked, hogy megkaptam tőled ezt a kegyet? – James lesokkolódva
állt, képtelen volt bármit is reagálni. - Amikor egyszer eljöttél hozzám,
megmondtam neked, hogy már nem vágyom arra, hogy a feleséged legyek. Soha nem
tudnám elhinni, hogy tényleg, teljes szívedből azt szeretnéd, hogy a feleséged
legyek. Én pedig nem a titulusra vágytam, csupán csak arra, hogy úgy szeress,
ahogyan Julie-t szeretted. De már jó ideje tudom, hogy én ezt a szintet soha
nem fogom elérni. Nem kell a gyűrű és nem kell a neved. Nem fogok magamból
hülyét csinálni, csak azért, mert megkérted a kezemet. Nem fogok
pillarebegtetve úgy tenni, mintha nem aláztál volna meg hónapokon, sőt éveken
keresztül a barátaink, a családunk és minden más ember előtt azzal, hogy nem
vettél el feleségül. Sajnálom, de én erre képtelen vagyok. Én már nem tudok
újra kezdeni. Ilyen vagyok… ilyen lettem, de nem én akartam, hogy így legyen. –
Zihálva, hevesen dobozó szívvel álltam ott, és valahogy könnyebbnek éreztem a
lelkemet. Mintha ezek a negatív érzések belülről mérgeztek volna, most pedig,
hogy kiadtam őket magamból, olyan megkönnyebbülést éreztem, mint egy
gyomorrontással küszködő a WC előtt térdelve.
James
nem szólt semmit, csak néhány lépést hátrált, majd leakasztotta a kulcsát, és
kilépett a bejárati ajtón. Még egyszer visszanézett a földön heverő gyűrűre,
majd szó nélkül elment.
A
játszótér felé menet már nagyon bántam a kifakadásomat. Ezerszer megfogadtam
magamnak, hogy soha többé nem adok anyám szavaira, és nem hagyom, hogy
kizökkentsenek a lelki egyensúlyomból. A lelkem mélyén tudtam, hogy pontosan ez
a célja és bármit képes bevetni a cél érdekében. Sajnos túlságosan jól ismert
engem, és ezt fel is használta.
Még
a hét elején megbeszéltem Jane-nel – volt kolléganőmmel, aki éppen harmadik
gyermekével volt otthon – hogy találkozunk a közeli játszótéren, mert jó lenne
egy kicsit beszélgetni. De nem voltam biztos benne, hogy pillanatnyilag képes
lennék értelmes beszélgetést produkálni.
-
Szia Audrey! De jó látni titeket! Milyen sokat nőtt a kisasszony! – simogatta meg
Julie arcát, majd letelepedtünk a padra. Jimmy már nagyfiú volt, így el is
futott a többi gyerekhez játszani, de a két szememet rajta tartottam. Julie
viszont velünk maradt, Jane legnagyobb örömére.
-
Susie is igazán nagy már. – néztem végig a Jane ölében ülő pirospozsgás arcú
kislányon. – Mennyi idős is? Másfél éves? – próbáltam betájolni.
-
Több. Éppen húsz hónapos. – mondta büszkén Jane. – Glenda mesélte, hogy
eljegyeztétek egymást Jamesszel. Szeretnék gratulálni nektek. – nyomott két
puszit az arcomra. – Remélem, én is ott lehetek majd az esküvőn! Szeretnélek
látni titeket. – mondta mosolyogva.
-
Igen… igen, persze… majd küldjük a meghívót, csak egyelőre még nem tartunk ott.
– nevettem zavartan. – És nálatok mi újság? Henry? A gyerekek? – tereltem el a
szót inkább az ő családjára, a férjére és a másik két gyerekre. Láttam, hogy
arca elkomorul.
-
Hát… úgy néz ki, hogy Henry elhagy minket. – láttam, hogy szeme elfátyolosodik.
Nem akartam hinni a fülemnek. Mindig olyan jól megvoltak, és ott van az a
három, gyönyörű gyerek…
-
De… de mi történt? Hiszen minden rendben volt köztetek… és a gyerekek is…
miért? – kérdeztem összefüggéstelenül.
-
Nos, ha őszinte akarok lenni, már évek óta nem volt az igazi a kapcsolatunk…
lehet… lehet, hogy most el fogsz ítélni, de a kicsit is azért akartam annyira,
hátha egy babától minden olyan lesz, mint régen… - arcán kétségbeesést láttam,
nekem pedig eszembe jutottak anyám szavai a nőkről, akik gyerekkel fogják meg a
férfiakat. – Néhány hónapig jobb is lett minden. De aztán megint elkezdett
kimaradozni, szinte semmi időt nem töltött velünk, aztán… aztán két hónapja
bejelentette, hogy ő szerelmes. Új életet akar kezdeni. – láttam, hogy ajkai
megremegnek. – Jobban érdekli az a nő, mint a három gyereke. Hirtelen nem
tudtam mit reagálni. Annyira megdöbbentett ez az egész, hogy nem találtam rá
szavakat. El sem tudtam képzelni, hogy egy férfi hogy tehet ilyet a
családjával, a gyerekeivel.
-
Nagyon… nagyon sajnálom. Ha bármiben tudunk segíteni, akkor csak szólj. –
mondtam, de szavaim annyira semmitmondónak tűntek ebben a helyzetben. Jane
mégis rám mosolygott.
-
Olyan szerencsések vagytok… - mondta rövid csönd után. – Te is és Julie is az
volt. – egy nagyot sóhajtott. James soha nem tenne ilyet. Soha nem lépne félre,
soha nem hagyná ott a családját. – szemében mélységes szomorúságot láttam. – Emlékszem,
milyenek voltak Julie-val… - úgy éreztem, egy hideg kéz szorítja össze a
szívemet. Mindenki emlékezett arra, hogy milyenek voltak ők Julie-val. Egy
életre kelt Disney mese. – Mikor elvesztette őt, csak Önmaga árnyéka lett. Nem
hittem volna, hogy még egyszer olyannak láthatom, mint amikor még Julie élt. De
aztán megtalált téged. És olyan jó ismét boldognak látni. – mosolygott rám,
szeméből mégis mélységes szomorúság áradt.
-
Én nem vagyok Julie. És James nem is szeret úgy, mint Julie-t. Ilyen szerelem
csak egyszer van egy ember életében. Szeret engem… minket, de… de amit érez, az
meg sem közelíti azt, amit Julie iránt érzett. Láttam róluk képeket, és láttam
kettőnkről is képeket. Amikor Julie-val volt, mindig csillogott a szeme.
Látszik rajta, hogy úgy érezte, ő a legboldogabb ember az egész világon. Velem
viszont… - megráztam a fejemet.
-
Nincs igazad. – szorította meg a kezemet. – Ha már képekről van szó, nézd,
hoztam neked valamit. – beletúrt a táskájába, majd két képet húzott elő belőle,
ám csak az egyiket mutatta meg nekem. Éreztem, hogy egy jeges kéz szorítja
össze a szívemet. Az a kép volt, amelyet oly sokszor láttam már otthonunkban.
Glenda egyik buliján készült, Julie a nyolcadik hónap környékén járhatott,
James pedig boldogan ölelte át őt hátulról, kezei felesége pocakján pihentek.
És az arcuk… Julie arcán a közelgő anyaság boldogsága, James szemei pedig
csillognak… Ismét végig söpört rajtam a féltékenység és a keserűség forró
hulláma. Néhány másodpercig képtelen voltam megszólalni.
-
Ismerem ezt a képet, ki van téve a nappalinkban. – mondtam egy nagyot nyelve.
-
Igen, gondoltam. – bólintott. - Akkor most nézd meg ezt. – fordította meg a
másik képet. – Ezt én csináltam rólatok alig több, mint három hónapja.
Kezembe
vettem a képet, és a másik mellé tettem. Szinte megszólalásig ugyanaz a kép
volt, mint a másik, csak Julie helyett én szerepeltem rajta, James pedig
szakállas volt, nem pedig frissen borotvált. De nem ez volt arcában a
legfeltűnőbb… hanem a szemei. A szemei ugyanúgy csillogtak, mint amikor Julie-t
ölelte így. Arcáról őszinte öröm és boldogság sugárzott, nyoma sem volt
szomorúságnak, vagy kényszernek. Csak néztem, és éreztem, hogy könnybe lábad a
szemem. James arcán ott volt minden, amire valaha is vágytam. Ott volt a
szemében, ott sugárzott a mosolyában, a kezeiben, amelyek védelmezőn fonódtak a
hasam köré. Megremegett az ajkam, majd egy kövér könnycsepp hullott kettőnk
boldog arcára. „Hogy lehettem ennyire vak?!?”
Agyamban úgy dübörgött a kérdés, mintha
kalapáccsal ütögették volna.
-
Látod? James boldog. Ti vagytok a mindene. – mosolygott rám. Eszembe jutott a
sok szörnyűség, amit reggel James fejéhez vágtam. Csak remélni tudtam, hogy még
jóvá tudom tenni.
-
Ne haragudj, de most mennem kell… - ültettem be Julie-t a babakocsiba, szóltam
Jimmynek, majd megöleltem Jane-t. – Nagyon köszönöm! – mondtam még végül, majd
gyors iramban haza indultam. Abban reménykedtem, hogy James talán már otthon
van és beszélhetek vele. Félúton lehettem, mikor a telefonom csörögni kezdett. A
lehető leggyorsabban kaptam elő a mobilt, hátha James az, de Helen nevét írta
ki a szerkezet. Rögtön az ugrott be, hogy James biztosan hozzá ment, elmondta
neki, mi történt és Helen emiatt hív… bárcsak emiatt hívott volna.
-
Szia Helen, mi újság? – kérdeztem összeszorult torokkal. A vonal túlsó végéről
elfojtott sírás hangjait hallottam. – Helen!....
-
Jaj Audrey… most hívtak a kórházból… Jamest baleset érte!
