Kilencedik fejezet - Vakrandi

Kilencedik fejezet

Vakrandi

Hűvös szél fújt az étterem előtt, semmi kedvem nem volt bemenni egészen addig, amíg randevú társam meg nem érkezik. Vacogva szorongattam kezemben a pink kistáskát, amiről fel kellett, hogy ismerjen, hiszen igen kevés ilyen holmival mászkáló lány fagyoskodott az étterem előtt. Hasonló színben pompázó körmeim és hajamban az apró virág adott összhangot megjelenésemnek, fekete kabátom alatt pedig a szintén fekete ruha tompította kissé a pink harsányságát.

Az órámra néztem, majd inkább a cipőmet néztem. Szép darab volt, direkt erre az alkalomra vettem. Csinos szabású, fekete bokacsizma, nőies, félmagas sarokkal…”lassan fél órát késik…” Még az új cipő látványa sem tudta elhalványítani a nyilvánvaló tényt a fejemben. Újra felnéztem, szememmel a vörös rózsával érkező férfit kerestem, de nem láttam sehol. Viszont megláttam valakit, akit ebben a helyzetben a legkevésbé kívántam látni. És pont felém tartott.

- Szia! - köszönt rám James, mikor kiszúrt az étterem előtt. - Itt fagyoskodsz? – kérdezte szomorú, kék szemeivel, majd végig nézett remegő testemen.

- Igen…már egy ideje. – bólintottam szipogva. – Randim lett volna, de azt hiszem felültettek. – nevettem zavartam. Meglepett saját őszinteségi rohamom, de gondoltam James úgyis látja öltözékemen, hogy valami ilyesmi lehet a dologban. – Nem az első eset, várható volt. – igazítottam meg a sálamat. – Azt hiszem most már elpályázok.

- Ne haragudj, hogy ennyit késtem. – mondta halkan, közelebb lépett, majd a háta mögül elő húzta a vörös rózsát. Csak Jimmyt el kellett vinnem…mindegy… - rázta meg a fejét.

- Mi? Nem…nem értem… - ráztam meg a fejemet.

- Hihetetlenül csinos vagy. – mondta, majd még mielőtt felfogtam volna, hogy mi történik, megcsókolt. Életem első csókja volt és az első csók tőle, amire már oly régen vártam és szinte fel sem fogtam belőle semmit. Azt hiszem, érzékelhette mire gondolok, mert újra hozzám hajolt, ajkai újra az enyémekhez értek, de most nem csak egy pillanatra, volt időm feloldódni az érzésben. Kezét melegnek éreztem hideg arcomon, akárcsak a csókját. Én is óvatosan közelebb hajoltam, bátortalanul beletúrtam a hajába, másik kezemmel pedig átöleltem a derekát. Annyira hirtelen és váratlan volt ez az egész, annyira felkavaró…ő pedig annyira édes. – Nagyon hiányoztál. – mondta, mikor ajkaink elváltak egymástól. Homlokát az enyémnek döntötte. – Kérlek ne haragudj. Mindenben igazad volt. – nézett a szemembe. – Kezdjük elölről. Tiszta lappal. Mintha ez lenne az első randink. – mondta, miközben ujjait az enyémbe kulcsolta.

- Azt hiszem…azt hiszem, első randin nem szokás ilyesmit csinálni. – utaltam előbbi csókunkra.

- Igaz… - simogatta meg az arcomat. – De már igazán itt volt az ideje. – nem akartam hinni a fülemnek. Egy pillanatra rossz érzésem támadt.

- Most csak azért csókoltál meg, mert én vágytam rá, vagy…

- Azért csókoltalak meg, mert már régen meg akartalak csókolni. És azon az estén is meg akartalak csókolni. Csak megijedtem… - Éreztem, hogy elfátyolosodik a szemem. – Gyere, kérdezzük meg, hogy megvan-e még az asztalunk. – mosolygott rám, majd a kezemet fogva maga után húzott.

Nos, az asztalunkat természetesen már legalább negyed órája másoknak adták, az étterem pedig tele volt. De most valahogy nem tudott érdekelni. James persze nem nyugodott bele, átmentünk egy másik helyre, amely nem volt annyira flancos, de annál hangulatosabb, az egész éttermet csupán csak gyertyák világították meg.

- Hú, ez gyönyörű! – néztem körbe. – Még soha nem voltam ilyen helyen!

- Örülök, hogy tetszik. – mosolygott rám. – Talán akkor jobb is, hogy a „B” terv jött össze.

- Ha már terveknél tartunk, mi…mi volt ez az egész? – kérdeztem, miközben tenyeremet összedörzsölve próbáltam végre felmelegedni.

- Sokat gondolkodtam az elmúlt pár hétben. És rájöttem, hogy igazad van. – kezdte, miközben saját hatáskörébe vonta jéghideg kezeim felmelegítését. – Tartottam tőle, hogy nemet mondanál, ha újra elhívnálak, ezért megkértem Glendát, hogy segítsen nekem. – nézett rám bocsánat kérően.

- Na igen, Glenda… - húztam el a szájamat. – Gondolhattam volna…

- Szóval…sokat gondolkoztam. És arra jutottam, ha találkozunk, együtt töltjük az időt, akár ketten, akár hárman, akkor jogosan várod el…mi sem természetesebb annál, hogy kifejezzük az érzéseinket…hogy én is kifejezzem az érzéseimet. – helyesbített. Érdeklődve hallgattam. – Márpedig hiányzol. – simogatta a kezemet. – Hiányzik a mosolyod, a beszélgetéseink, ahogyan együtt nevettünk. – mondta.

- És szerinted ez elég? – kérdeztem rövid hallgatás után. – Ez nem túl meggyőző. Nem igazán úgy hangzik, mintha úgy vonzódnál hozzám, mint nőhöz. A barátja hiányzik így az embernek. Vagy egy pótanyuka…

- Elhiheted, ha csak barátként hiányoznál, akkor nem csókollak meg. – mosolygott rám. – A pótanyát azért nem tagadom. – villantotta ki hófehér fogait. – Szerintem jól kijöttök Jimmyvel. – kezdtem magamat kellemetlenül érezni. – De nem ez a fő oka. – váltott ismét komolyra. – Te vagy az első nő Julie halála óta, akivel jól éreztem magamat…akinek meg tudtam nyílni. – mosolygott rám. - És te vagy az első nő, akit Julie-n kívül megcsókoltam.

- Értem. – válaszoltam égő arccal. Nagyon zavarban voltam. – Tudod én csak…én csak nem szeretném, ha…ha ez csak valami pillanatnyi fellángolás lenne. Mert…mert te nekem…te nekem igazán fontos vagy és nem szeretném ezt még egyszer végig csinálni. – néztem rá elkeseredetten, éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Nem akarom, hogy azt hazudd, érdekellek, csak azért, mert hiányzik neked a társaságom…vagy mert sajnálsz. Mert úgyis nagyon hamar kiderül, ha így van. Szóval kérlek…NAGYON KÉRLEK… - nyomtam meg a hangomat – gondold át jól ezt az egészet. Mert…mert ha most újra kezdjük, akkor…akkor elindulunk egy úton. Nekem…nekem még soha nem volt kapcsolatom, de azt hiszem, nem kell nagy kapcsolat gurunak lenni ahhoz, hogy tudjam, ez már csak komolyabbra fordulhat. És nem akarom magamat rosszul érezni amiatt, mert…mert nő akarok lenni melletted. – túlságosan is szemérmes voltam ahhoz, hogy nevén nevezzem a dolgokat, de tudtam, James így is megérti majd, ha meg szeretné érteni. Pirulva lesütöttem a szememet. Egy pillanatra feltekintettem és láttam, hogy James csillogó szemmel mosolyog. – Most kinevetsz? – kérdeztem, még mindig szememet lesütve.

- Nem. – rázta meg a fejét. – De minden pillanattal egyre jobban… - felpattant a szemem. Azt az egy szót vártam. - …minden pillanattal egyre fontosabb vagy nekem. Pontosan ez ijesztett meg annyira. Ez volt az, amit olyan nehéz volt bevallani magamnak. – magyarázta, miközben az ujjaimat simogatta. – Egyre többet találkoztunk és egyre jobban vonzódtam hozzád. De amikor nem voltunk együtt, akkor bűnösnek éreztem magamat azért, amit érzek. Mert eddig csak egyetlen nőhöz vonzódtam egész életemben, Julie-hoz. Minden gondolatommal úgy éreztem, hogy megcsalom az emlékét. – Most már megértettem. Megértettem mindent, amit történt. És meg tudtam neki bocsájtani.  – Tudom, hogy…hogy szörnyű dolgokat mondtam neked ott, a születésnapodon. De sarokba szorítva éreztem magamat. Akkor nem voltam még képes arra, hogy felvállaljam azt, amit érzek. Szó szerint bepánikoltam. – nevetett zavartan. Ujjaimmal most én simogattam meg az ő kezét, mire szomorúan mosolyogva rám nézett. – Ne haragudj, kérlek…nagyon fontos vagy nekem. És hiszem, hogy olyan fontos leszel számomra, kis idő múlva őszintén ki tudom majd mondani, amit most szeretnél hallani. – kék szemei teljesen elbűvöltek. – Csak egy kis türelmet kérek. De megígérem, hogy mostantól teljesen más lesz minden, mint amilyen eddig volt. – hinni akartam a csillogásnak, a gyertya fényének, amit szemeiben megcsillanni láttam. Ebben a pillanatban a pincér elénk rakta az ínycsiklandó ételt. Nagyot kordult a gyomrom.

- Azta… - mondtam, mikor végig néztem a tányéron.

- Élvezd ki. – mondta komoly arccal. – Mert ez az első és utolsó randink.

- Tessék? – kérdeztem teljesen megzavarodva. Ő hirtelen elmosolyodott, majd apró csókot lehelt a kézfejemre.

- Az ember nem randizik a barátnőjével.

Éppen csak befejeztük a desszertet, amikor James harmadszorra nézett az órájára. Még alig múlt kilenc, de láttam rajta, hogy feszeng.

- Jimmyért kell menned? – kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy találkozásunkkor említette, hogy valahova elvitte, ezért is késett.

- Nem, nem vagyok időhöz kötve. – vallotta be zavart mosollyal. – A szüleimhez vittem, örülnek, ha náluk van a kicsi. Csak…

- Csak gondolom, szeretnéd már inkább otthon tudni, lefektetni… - fejeztem be helyette a mondatot. Azalatt a két hónap alatt, amíg találkozgattunk, már sikerült annyira kiismernem a kapcsolatát kisfiával, hogy tudjam, szinte mindig körülötte forognak a gondolatai.

- Igen, ne haragudj. – sütötte le most ő a szemét. Tudtam jól, hogy ha szeretném Őt, ha szeretném ezt a kapcsolatot, akkor abba Jimmy is bele tartozik.

- Semmi baj, nem haragszom. – válaszoltam. – Menj csak nyugodtan. – mosolyogtam rá, közben én is letettem a villámat és a szalvétámat az asztalra. James gyorsan fizetett, majd rám segítette a kabátomat. Jól bebugyoláltam magamat, mert biztos voltam benne, hogy az elmúlt két órában csak még inkább lehűlt a levegő. Nem kellett csalódnom.

- Jézusom, azért azt nem mondták, hogy szeptember végén beköszönt a tél! – vacogtam. – De nem tartalak fel, menj csak nyugodtan, majd beszélünk! – fordultam Jameshez.

- Nem úszod meg ennyivel. – nevetett. – Te is velem jössz!

Nyolcadik fejezet - Vívódások

Nyolcadik fejezet

Vívódások

Helen

- Jézusom, James, mi történt? – kérdeztem összeszoruló gyomorral, mikor megláttam fiamat az ajtóban. Ő nem szólt semmit, csak megrázta a fejét, majd mielőtt kértem volna, a kezembe adta Jimmyt.

Nagyon ijesztő volt az egész szituáció, James a hajába túrt, vörös szemekkel járkált föl-alá a nappaliban, miközben egy szót sem szólt. Én leültem Jimmyvel a kanapéra, majd vártam, hogy lecsillapodjon. David nem volt itthon, így jobb híján csak vártam, hogy elüljön a vihar. Eltelt néhány perc, mire James megnyugodott annyira, hogy ő is leült, de fátyolos tekintetével akkor is csak a szőnyeget nézte. Mivel Jimmy egészségesen, bár kissé fáradtan üldögélt az ölemben, nem kellett nagy ész ahhoz, hogy kitaláljam, ki lehet az a másik személy, aki miatt James ilyen állapotba került. Nem tudtam, mi történhetett és ez nagyon idegessé tett, de nem faggattam. Tudtam, ha készen áll, majd úgyis elmesél mindent.

- Vége van…Audreyval… - szólalt meg hirtelen, minden felvezetés nélkül. Én pedig hirtelen úgy éreztem, minden remény a semmivé foszlik, amit az elmúlt néhány hétben a szívemben őrizgettem. Ezer kérdésem lett volna, de tudtam, csak szépen, lassan kérdezhetem, különben bezárkózik.

- De mi történt? Hiszen olyan jól ment minden… - próbáltam óvatosan tapogatózni.

- Nem…semmi nem ment jól. – James hátra hajtotta a fejét a kanapén, kezével végig simította a homlokát. – Csak hazudtunk magunknak…hazudtam Audreynak… - a szavak óriási súlyként hagyták el ajkait, éreztem hangján a fájdalmat.

- Hogy érted, hogy hazudtál neki? – kérdeztem és egyre jobban éreztem, hogy itt tényleg komoly dolog történt.

James egy ideig nem szólt semmit, csak ujjaival idegesen babrálta a szakállát. Az volt az érzésem, ha tehette volna, legszívesebben hangosan ordított volna a nappalink közepén.

- Tegnap…tegnap amikor haza kísértem, akkor…akkor majdnem megcsókoltam. De végül mégsem. – megrázta a fejét. – Audrey pedig…ő pedig hirtelen megkérdezte, hogy vonzódom-e hozzá mint nőhöz, vagy csak úgy érdekel, mint egy barát…én…én pedig megkérdeztem tőle, hogy baj lenne-e, ha csak barátként gondolnék rá…

- Jaj James… - hajtottam le a fejemet. – Miért mondtad ezt neki? Hiszen te is meg akartad csókolni! Tehát vonzódsz hozzá!

- Ajjjj, azért akartam megcsókolni, mert ő már annyira szerette volna! – pattant fel a helyéről. – Azért, mert ezt láttam a szemében! És nem akartam megbántani, mert…mert tudom, hogy ő többet érez irántam és…és olyan magányos…Ezt meg is próbáltam ma neki elmondani…

- Mi? Jaj James, te ilyeneket mondtál annak a szegény lánynak? – kérdésemre újra leroskadt a kanapéra és fátyolos szemekkel nézett rám.

- Anya, én nem akartam őt bántani. Ő volt a legjobb dolog, ami Jimmyn kívül az elmúlt egy évben történt velem. De képtelen vagyok neki megadni azt, amire vágyik. Most pedig azt hiszi, hogy becsaptam…

- Hát, ha mindezt így előadtad neki, nem csodálom, ha kiborult… - próbáltam higgadt maradni, de ebben a pillanatban nagyon mérges voltam a fiamra.

- Ma volt a születésnapja… - bámult maga elé üveges szemekkel. – Azért nem hívott el, mert nem barátra van szüksége, hanem…

- …hanem egy férfira, aki fogja a kezét és megcsókolja, mikor elé tolják a tortáját… - fejeztem be a mondatot. – James, nem hinném, hogy Audrey az, aki túlzott elvárásokat támasztott kettőtökkel kapcsolatban. Több, mint két hónapja találkozgattok, elfogadta Jimmyt, Julie emlékét, a szabályokat és korlátokat, amelyekkel együtt kell élnie, ha szeretne téged, te pedig megrándítottad a válladat és úgy teszel, mintha ez az egész semmit sem jelentene. – láttam rajta, mennyire rosszul esnek neki vádló szavaim.

- De igenis, sokat jelent. – védekezett – De képtelen vagyok tovább hazudni neki. – megrázta a fejét. – Nem tudom neki megadni, amire vágyik. – néhány másodpercnyi szünet következett. – Még mindig Julie-t szeretem. Csak ő létezik a számomra. És nem is felejthetem el őt. – ez volt az a pillanat, amikor mindent megértettem.

- Nem akarsz tovább hazudni Audreynak, hát inkább magadnak hazudsz? – álltam fel a kanapéról. – Tudod, nekem az a véleményem, hogy egyszerűen csak megijedtél. – láttam James arcán, hogy tudtán kívül bár, de lelepleztem. – Megijedtél az érzéstől, hogy egy másik lány is szépen, lassan olyan kedves lehet a szívednek, mint Julie. Félsz elengedni Juliet és a gyászodat. – közelebb léptem hozzá Jimmyvel, majd leültem mellé. – És azt is tudom, hogy miért. Szégyelled magadat minden egyes percért, amit Audreyval töltesz, amikor megnevettet, amikor boldog vagy vele és amikor a csókjára vágysz. – megfogtam a kezét. – Azért, mert eddig ezeket az érzéseket csak Julie-val élted át és hűséget fogadtál neki. Úgy érzed, hogy megcsalod őt. Pedig hidd el James, ez nem így van. Julie boldog lenne, ha látná, hogy találtál egy ilyen nagyszerű lányt. – James tenyerét az arca elé tette, tudtam, hogy a könnyeit próbálja elrejteni.

- Jaj Anya, még mindig annyira hiányzik. – hangja fojtott volt a sírástól. Már régen láttam ennyire kiborulni, szörnyű volt ismét ilyen állapotban látni.

- Tudom fiam, tudom… - öleltem át, fejét a vállamra hajtotta, karjaival átölelt engem és Jimmyt. Kezemmel simogattam vörös, hullámos haját, amíg megnyugodott kicsit. – Figyelj rám kicsit. – törölgettem le arcáról a könnycseppeket, miközben kék szeme fájdalmasan gyönyörűen világított. – Egyszer, egy éve, már hoztál egy komoly döntést. Akkor felvállaltad, hogy egyedül is felneveled Jimmyt és apja leszel a gyermekednek. Most egy újabb fordulóponthoz és komoly döntéshez érkeztél. Csak rajtad múlik, hogy tovább tudsz-e lépni. – mondtam halkan, miközben az arcát simogattam. – Tudom jól, hogy milyen nehéz. És azzal is tisztában vagyok, hogy milyen érzések kavarognak benned. Látom, hogy vívódsz. Tudom jól, hogy többet érzel Audrey iránt, mint amit most mondasz, csak még magadnak sem vallod be, mert még a gondolatát is bűnösnek találod. – apró csókot nyomtam az arcára, amely még mindig égett a könnyektől. – De hidd el, nincs ebben semmi bűnös dolog. És erre magad is rá fogsz jönni, ha egy kicsi elgondolkodsz. – bíztattam. Ő bólintott, majd megcsókolta a kezemet.

- Köszönöm Anya. – szipogta, majd bólintott. – Most haza megyek. Kicsit hosszú volt ez a nap. – mosolyodott el keserűen. – Lesz min gondolkodni…

- Gondolom, Audrey is így van vele. – mondtam szomorúan. – Mit szenvedhet most az a szegény lány…a születésnapján…

Audrey

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy James távozását és az én kiborulásomat követően a buli enyhén szólva is botrányba fulladt. Zoé és Jessica voltak olyan kedvesek, hogy mindenkit haza küldtek, hogy ne kelljen látnom a szánakozó tekinteteket.

Végül egyedül baktattam haza a sötét utcákon, miután sikerült két fegyverhordozómat lebeszélnem arról, hogy elkísérjenek. Csöndre és magányra volt szükségem.

Újra és újra végig pörgettem a fejemben a beszélgetésünket, újra és újra megkínoztam magamat minden egyes szóval, amit James mondott nekem és amelyek olyan hatással voltak rám, mintha tőrt döftek volna a szívembe.

Nehéz volt szembe néznem a ténnyel, hogy mennyire vak voltam, mennyire a szőnyeg alá söpörtem minden jelet, amely már előre vetítette a szörnyű tényt, hogy bizony James egyáltalán nem úgy vonzódik hozzám, mint ahogyan én hozzá. Éreztem, hogy ajkaim megremegnek a visszafojtott sírástól.

Nem is tudtam már, hogy mi fájt a legjobban. A hónapok, amelyek alatt azt hittem, végre talán engem is viszont szerethet valaki? Vagy a tény, hogy hitegettek? Vagy az, hogy Önmagamat csaptam be azért, hogy ne kelljen tudomást vennem az egyébként nyilvánvalóról? Annyi érzés kavargott bennem, hogy úgy éreztem, szétrepesztik a szívemet és a fejemet. Talán örültem is volna, ha ezzel véget ér a szenvedés.

Mikor haza értem, elhatároztam, hogy kidobok mindent…mindent, ami erre a két hónapra emlékeztet. De amikor szétnéztem a szobámban, rájöttem, hogy nincs semmi. Nincs egy kép, egy tárgy, egy hang…semmi, ami arra a csodára utalna, amiben az elmúlt két hónapban éltem. Könnyektől homályos szemmel zuttyantam le az ágyamra. „Hát tényleg csak az én fejemben létezett csupán?” – kérdeztem magamtól, miközben ajkaim megremegtek. Hihetetlen, hogy az ember mennyire nem hajlandó észrevenni a nyilvánvalót, még ha a szeme előtt is van…

Abba az álomba ringattam magamat, hogy most végre megtörik a varázs, engem is szerethet valaki, én is különleges lehetek valakinek, még akkor is, ha soha nem leszek az első a szívében…de nem…ez a csoda is eltűnt az életemből. Ott ülve hirtelen már nem is tudtam, hogyan gondolhattam arra, hogy most másként lesz…

Még soha nem voltam ilyen közel a boldogsághoz és pontosan ez volt az, ami miatt még jobban fájt az egész. Úgy éreztem, hogy szeretnek…hogy fontos vagyok…de az egész felépített világom egy perc alatt omlott szét. Éreztem, hogy kitörni készül belőlem az eddig visszafojtott fájdalom és keserűség. Eldobtak, elhajítottak…nem voltam elég jó…ismét…

Végig feküdtem az ágyon és álomba sírtam magamat…

Másnap reggel láttam a mobilomon, hogy James hívott, de semmi kedvem nem volt egy újabb, hasonló típusú beszélgetéshez. Úgy éreztem, tegnap mindent megbeszéltünk, amit kellett, elmondta, hogy mit érez, illetve, hogy mit nem, ezen igazából semmi sem változtathat. Mindketten tudtuk, hogy ezzel vége, semmi szükség nem volt arra, hogy ezt szóban is megerősítsük.

Ennek ellenére engem nagyon bántott az utolsó megjegyzés, amit tettem, így egy nagy levegőt vettem, leültem a gép elé és egy rövid üzenetben elnézést kértem tőle ezért. Semmi mást nem írtam. Búcsúzásként még annyit írtam, hogy minden jót kívánok neki és Jimmynek, aztán elküldtem az üzenetet. Úgy éreztem, minden más szó teljesen felesleges.

Még aznap láttam, hogy James visszaírt, de nem olvastam el. Azt mondogattam magamnak, hogy úgyis mindegy mit írt, már úgysincs többet közünk egymáshoz. De igazság szerint azért nem nyitottam meg, mert tudtam, hogy képtelen lennék megállni, hogy ne írjak vissza neki. És akkor teljesülne a vágya: barátok maradnánk.

Én viszont nem akartam ismét egy olyan barátot, aki egy nagy szerelemből avanzsált át ebbe a posztba. Csináltam már ilyet, nem is egyszer. Aztán szépen végig néztem, ahogy az illető párt talál, együtt turbékolnak, majd élnek boldogan és ezt nem szándékoztam még egyszer végig csinálni.

Az első egy hétben James még többször megpróbált felhívni, de soha nem vettem fel. Üzenetekkel és e-mailekkel bombázott, de ezeket sem néztem meg soha. A második hétben már ritkultak az üzenetek, a harmadik héten pedig már alig volt egy-kettő.

Én pedig majdnem bele döglöttem. Két hónap után megint meg kellett szoknom, hogy egyedül vagyok, hogy nem vár program, hogy nem vár egy csillogó szempár, egy gyönyörű mosoly és egy tipegő kis manó.

Minden olyan üres lett. Üres és sötét.

Hetedik fejezet - A kártyavár összedől

Hetedik fejezet

A kártyavár összedől

Lassan újabb egy hónap telt el és újabb találkozások sorozata. A legtöbbször hármasban voltunk, James, Jimmy és én, hogy James egy pillanatra se érezze úgy, hogy miattam elhanyagolja a kisfiát. Szépen, lassan én is kezdtem megszokni ezt az új felállást, a közös sétákat a parkban, a fagyizást és egyéb gyermek programokat.

Úgy éreztem, hogy Jamesszel is sikerült egyre közelebb kerülnünk egymáshoz, már nem voltunk annyira zavarban egymás közelében, vagyis inkább átformálódott közöttünk ez a fajta zavarodottság. Mind a ketten éreztük, hogy a kapcsolatunk átalakul, formálódik és ezt mindketten másképpen éltük meg.

Viszont voltak dolgok, amik aggasztottak. James soha nem hívott meg az otthonába, hogy ott töltsünk el egy közös napot vagy délutánt, nem engedett be ilyen szinten az életébe. Én sokszor gondoltam rá, hogy felhívom őt magamhoz, de úgy éreztem, előbb neki kell megtennie ezt a lépést, ezt a gesztust felém, hiszen kettőnk közül Ő az, akinek a múltja és az érzései megbonyolítják a kapcsolatunkat, neki kell jelzéseket adnia, formálnia az utat, amin haladunk, neki kell a tempót diktálnia…de valahogy megrekedtünk egy bizonyos ponton.

Éreztem növekvő vonzalmát irányomban, hogy jól érzi magát velem, ahogyan azt ő is mondta, én pedig minden pillanattal jobban szerettem. Mikor kettesben voltunk, sokszor éreztem rajta, hogy vívódik, néha viszont mindketten annyira feloldódtunk a másik társaságában, hogy észrevétlenül hajoltunk egyre közelebb a másikhoz. Néha már az arcomon éreztem a leheletét, csupán csak óriási, kék szemeit láttam, de csoda valahogy mégsem akart megtörténni. Minél elkeseredettebben vágytam a csókjára, annál távolabbra került tőlem ez az álom.

Néha már az is boldoggá tett volna, ha séta közben megfogja a kezemet, csak egy apró jelzést adva, hogy tartunk valami felé, hogy valamilyen szinten már összetartozunk. De ez sem történt meg. A hónap végére már minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy ne látszódjon rajtam a csalódottság. Nem akartam elvárásaimmal elijeszteni…

Lassan közeledett a nap, amit minden évben legszívesebben átugrottam volna, mintha nem is létezne…a születésnapom. Mindig ugyanúgy telt el, a barátaim körében ünnepelve, de mégis magányosan. Én pedig minden évben ugyanazt kívántam, mielőtt elfújtam volna a gyertyát: Hogy a következő évben már legyen valaki mellettem, aki szeret, akivel megoszthatom az életemet.

- Ugye… ugye elhívod Jamest a bulidra? – kérdezte izgatottan Jessica. – Már annyira szeretném megismerni!

- Nem tudom. – ráztam meg a fejemet. – Ha elhívnám, az kellemetlen helyzethez vezetne. Mindenki azt kérdezgetné, hogy ki ő és milyen kapcsolat van köztünk…hogy együtt járunk-e…

- Talán nem is lenne baj, végre talán nyilatkozna valamit. Már éppen ideje lenne. – dörmögte Zoé.

- Én nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. És nem is akarom semmire rákényszeríteni. – válaszoltam. – Azt szeretném, ha…ha azért lenne itt a születésnapomon, mert szeret, nem pedig azért, mert meghívom.

- Akkor ezek szerint biztosan nem lesz itt? – biggyesztette le ajkait Jess.

- Jaj, nem tudom. – temettem arcomat a tenyerembe. – Holnap találkozunk…kettesben leszünk. Talán akkor történik valami. Néha…néha már majdnem megcsókolt. Tudom, láttam a szemében. – győzködtem magamat. – Ha holnap este megcsókol, akkor elhívom. – hoztam meg a döntést. – Ha most sem teszi meg, akkor…

- Akkor is tovább koslatsz utána, mint egy pincsi kutya… - fejezte be Zoé a mondatot a saját, szókimondó stílusában, de mint általában, most is telibe talált.

Az esti mozi után James haza kísért és most mindketten ott álltunk a házam ajtaja előtt. Amikor délután találkoztunk, említettem neki, hogy a nap végén majd szeretnék tőle valamit kérdezni, de mint eddig, most sem akart megtörténni az a dolog, amivel jelet kaptam volna tőle a további kapcsolatunkat illetően. Kezdtem pánikba esni. Éreztem, hogy eljött az ideje a szokásos búcsú puszinak. Közelebb léptem, Jamesnek csak a fejét kellett lehajtania. Szemei teljesen elvarázsoltak, olyan közel álltam, hogy éreztem leheletének varázslatos illatát. Egy nagyot nyeltem.

Lehajtotta a fejét, lassan, kínosan lassan közeledett arca az enyémhez. Mikor végre elért, szakállának izgató szúrását a bőrömön éreztem. Ajka finom csókot lehet az arcomra, majd nem távolodott el nagyon, nem húzódott hátra, ahogyan szokott, ajkai az enyémek felé vették az irányt, ám az utolsó pillanatban megtorpantak kissé.

A szívem a torkomban dobogott, most én mozdultam ajkaimmal kicsit közelebb hozzá, hogy tudja, mennyire szívesen fogadnám a csókját. A következő pillanatban viszont elhúzódott, hátra lépett, szemlesütve a cipőjét kezdte el nézegetni.

- Ne haragudj… - mondta, miközben én még mindig ott álltam megdermedve, felsülve, abban a pózban, ahogyan felkínáltam neki ajkaimat. Másodpercekbe tellett, mire magamhoz tértem. – Ne haragudj… - suttogta ismét. Nem tudtam, hogy most azt sajnálja, hogy bepróbálkozott a csókkal, vagy azt, hogy nem tette meg. Egy szót sem szóltam, csak megfordultam és hangtalanul baktattam fel a lépcsőkön, a bejárati ajtó felé. De nem hagyott nyugodni a dolog. A vulkán, ami már régóta kitörni készült, most felfortyant.

- James, mond, érzel te irántam vonzalmat? Amilyet férfi nő iránt érez? Vagy csak úgy vonzódsz hozzám, mint egy baráthoz? – bukott ki belőlem a kérdés, amire már régóta vártam a választ. Láttam a szemeiben a kétségbeesést.

- Miért, az nagyon nagy baj lenne? – kérdezte rövid szünet után, amitől úgy éreztem, hogy megfagy a szívem. A szemembe könnyek gyűltek, de nem akartam, hogy lássa őket.

- Nem. Már miért lenne baj? – mondtam színtelen hangom, majd kulcsommal ügyetlenül próbáltam kinyitni az ajtót.

- Azt mondtad, hogy szeretnél valamit kérdezni. – próbálkozott James ismét szóba elegyedni. Én pedig jól tudtam, hogy ismét egyedül leszek a születésnapomon.

- Már nem számít James…nem számít. – mondtam, majd becsuktam magam mögött az ajtót.

- És James? – nézett reménykedve mögém Jessica, mikor megérkeztem hozzájuk a bárba, ahol a szülinapi bulimat készültünk megtartani.

- Hagyjuk, felejtős. – ráztam meg a fejemet, körbe köszöntem a többi barát és haver között, majd ismét leroskadtam Zoé és Jess mellé.

- Na de mi történt? – rágta a fülemet Jessica.

- Semmi. – vontam meg a vállamat. – Nem kellek neki, ennyi. – mondtam ki flegmán, de belül majdnem bele döglöttem.

- Ezt ő mondta? – kérdezte Jessica leesett állal.

- Nem, Audrey biztosan a bolygók állásából álmodta meg! – mordult rá Zoé. – Ne törődj vele Audrey, nem érdemel meg téged! Nem nagy veszteség! – szorongatta meg a kezemet Zoé, de most valahogy semmi nem tudott vigasztalni.

Láttam, hogy még mindig szállingóznak a vendégek, Glenda is alig néhány perce lépett be az ajtón, majd odajött köszönni, végül letelepedett a többi kollégám közé. Barátaim, haverjaim és kollégáim igen vegyes csapatot alkottak.

Ebben a pillanatban idegenkedve néztem végig a népes csoporton. Olyan sokan voltak, én mégis bármit megtettem volna, hogy helyettük az az egy ember ott legyen mellettem, aki igazán számít…szememmel meredten bámultam a bár ajtaját, mintha minden pillanatban azt várnám, hogy majd belép az az ember, aki…

És akkor megtörtént. Először csak azt hittem, a szemem káprázik. Jimmy ott ült a karjában, szemét körbe járatta a bárban ülők között, mígnem összetalálkozott a tekintetünk. Én azonnal elkaptam a pillantásomat és az asztal lapját kezdtem el bámulni. Inkább csak éreztem, mint láttam, James lassan az asztalunkhoz lép.

- Ugye ez nem az, akire gondolok, hogy az. – morogta mellettem Zoé, éppen elég hangosan ahhoz, hogy James is meghallja.

- Helló. – köszönt James feszült arccal mindenkinek, majd felém fordult. - Audrey, beszélhetnénk egy percet négyszemközt? – kérdezte szomorú szemekkel, miközben Jimmy kíváncsi szemekkel nézett végig az asztaltársaságon. Én nem mozdultam és képtelen voltam megszólalni. – Audrey, kérlek… - egy nagyot sóhajtva feltápászkodtam, majd Jessicán keresztül nagy nehezen kiléptem az asztal mögül.

- Ez a nagyfiú pedig addig itt marad velem. – vette ki Jimmyt Glenda James kezéből, ő pedig hagyta. Csak néhány métert sétáltunk el, a terem egyik sarkáig, ott pedig megálltam, keresztbe tett karokkal.

- Ugye…ugye ezt szeretted volna tegnap megkérdezni, ugye? – nézett rám szomorú szemeivel. – El szerettél volna hívni. De miért nem tetted meg? Ha Glenda nem hív fel ma, akkor nem is tudok róla. Megoldottam volna, tudod jól. Elviszem Jimmyt a szüleimhez…

- Nem… - ráztam meg a fejemet. – Nem akartam, hogy itt legyél. Így nem.

- Nem értem… - vonta össze a szemöldökét.

- Tegnap elég tisztán a tudomásomra hoztad, hogy úgy gondolsz rám, mint barátra. – láttam rajta, hogy mindent megértett, arcát lehajtotta.  – Nekem viszont nem barátra van szükségem. Már nagyon sok barátom van. – néztem feléjük.

- Audrey, szeretnék ma veled lenni. – nézett rám bűntudattal telt szemekkel.

- Nem, köszönöm. – mosolyodtam el keserűen. – Én…tudod én azt hittem, hogy ez lesz az első olyan szülinapom, amikor valaki lesz mellettem. Akinek jelentek valamit. Még ha nem is mondjuk ki, hogy…hogy összetartozunk, de legalább…legalább… - éreztem, hogy lassan elfátyolosodik a szemem. – Erre tegnap a képembe vágod, hogy baj lenne-e, ha csak barátként gondolnál rám… - nevettem kínomban.

- Audrey, én…én nem akartalak megbántani. Nagyon jó veled lenni, beszélgetni, nevetni…de én most többet képtelen vagyok adni.

- Akkor…akkor miért volt ez az egész? Miért volt ez a két hónap? Miért mutattad be nekem Jimmyt?

- Jimmyt minden barátomnak bemutatom. És tudtam, hogy téged nagyon szeretne.

- Értem, hát…legalább ő…ez is valami. – szipogtam. – De azt nagyon jól tudtad, hogy az én érzéseim többek, mint barátiak. Ennek ellenére újra és újra elhívtál.

- Sajnálom, nem akartalak megtéveszteni vagy…vagy megbántani. Csak láttam, hogy milyen magányos vagy és…

- Tessék??? – kérdeztem a hangomat megemelve, mert nem akartam hinni a fülemnek. – Azért…azért találkoztál csak velem, mert…mert megsajnáltál, mint egy kiscicát, akit kitettek az út szélére? Hát ennyire szánalmas vagyok? – egy forró könnycsepp gyors iramban szaladt végig az arcomon.

- Ne forgasd ki a szavaimat. – nézett rám kétségbeesett arccal.

- James, nincs mit kiforgatni. De ezt…ezt olyan nehéz elhinni. Azt hiszem…nem…én TUDOM, hogy tegnap meg akartál csókolni, csak a végén mégis visszakoztál. Láttam a szemedben, hogy szeretnéd. Akkor miért? – kérdeztem remegő hanggal és ajkakkal. James néhány pillanatig a cipőjét tanulmányozta, majd rám nézett.

- Mert tudtam, hogy te mennyire szeretnéd… - úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Égető nyomát az arcomon éreztem. A gondolat, hogy James csak azért próbált megcsókolni, mert én akartam, bár neki a kisujja sem kívánta, több volt, mint megalázó. Erre már nem tudtam mit mondani, egyszerűen csak megráztam a fejemet és ömlöttek a szememből a könnyek. Soha nem éreztem még magamat ilyen megalázottnak és hülyének. Egy világ omlott össze bennem. Láttam, hogy James felém nyújtja a kezét, magához akar ölelni, vigasztalni, de iszonyodtam ennek még csak a gondolatától is. Védekezésül magam elé tartottam a karomat és egy lépést hátráltam, ami őt is megállásra késztette. Fülemet megcsapta Jimmy hangos, boldog kiáltozása, akaratlanul is arra néztem, ahol Glenda és több szingli barátnőm is őt kényeztették.

- Nézz körül, úgy látom, akad köztük néhány ígéretes példány. – vetettem oda Jamesnek, akinek arca vörösre váltott, majd könnyeimet törölgetve elindultam vissza, az asztalunkhoz. Nem néztem senkire, Jessica gyors mozdulattal engedett be az asztal közepére, ahová James már nem tudott követni. Inkább csak érzékeltem, mint láttam, hogy Glenda vissza adta James kezébe Jimmyt, ők pedig továbbra is ott álltak az asztal előtt, én viszont továbbra is meredten bámultam a poharamat, nem néztem fel.

- Audrey, kérlek, ne haragudj… - mondta még utoljára, majd miután semmi reakciót nem ért el, sarkon fordult és elment. Alig bírtam önuralmat erőltetni magamra, hogy ne kezdjek el sírni.

Ebben a pillanatban a terem túlsó feléből egy óriási, tűzijátékkal feldíszített torta indult meg felém, majd felhangzott a „Happy Birthday” zenéje. A torta villogó fénnyel és harsány zenével érkezett meg az asztalra, rajta a „32” feliratú gyertyával.

Belőlem pedig kitört a hisztérikus zokogás.