Ötödik fejezet - Plusz egy fő

Ötödik fejezet

Plusz egy fő

Sokkot kaptam. Megkövülten ültem, tátott szájjal, kiguvadt szemekkel bámultam a kisfiút, akinek vörösesszőkés tincsekbe göndörödő haja és szürkéskék szeme egy pillanatig sem hagyott kétséget afelől, hogy James nem csak ugratni akar. Körülbelül egy évesre tippeltem, már amennyire ilyesmin egyáltalán el tudtam gondolkozni abban a pillanatban.

James lassan megmozdult, majd a kicsivel leült mellém a padra. A nyakam nem igazán akart engedelmeskedni, inkább csak a szemem követte pillantásával a kisfiút, akit James Jimmynek nevezett. Láttam magamat kívülről, hogy úgy nézek rá, mintha a Marsról pottyant volna ide, valami idegen faj képviselője lenne és azt várnám minden pillanatban, hogy mikor ugrik a torkomnak.

- Audrey, jól vagy? – tette fel James a feleslegesnek tűnő kérdést.

- Ez egy gyerek… - tettem meg a kézenfekvő megállapítást, miközben még mindig az ájulással és erős szívdobogással küszködtem.

- Igen, az… - nevetett James, amitől egy kicsit magamhoz tértem, pillantásom egy pillanatra arcára rebbent, de utána ismét vissza szökött a kicsire, akit az ölében tartott és aki érdeklődve tanulmányozott engem. – És esküszöm, hogy nem bánt. – nyomott egy csókot a kicsi babahajas fejére, amitől az apró kis fogacskáit kivillantva kuncorászni kezdett.

- De…de hogyan…mikor…kitől…én…én nem… - próbáltam legalább egy értelmes kérdést feltenni, de valahogy sehogy nem akart összejönni.

- Elmondom. – bólintott James. – Hátha addig elmúlik a sokkhatás is. – nevetett mosolygott rám. – Szóval… - egy nagyot sóhajtott, láttam, hogy szeme a múltba réved. – Nagyon boldogok voltunk mindketten, amikor kiderült, hogy Julie terhes…és nagyon vártuk Jimmyt. Együtt rendeztük be a gyerekszobát, választottuk ki a kiságyat, a tapétát, mindent…ahogyan azt minden rendes pár teszi. Aztán…aztán amikor eljött a nap, bevittem Julie-t a kórházba és végig ott voltam vele. Nem volt könnyű szülés, de ő annyira…annyira erős volt és bátor. – láttam, hogy szemei elhomályosodnak. – Még soha nem láttam olyan boldognak, mint amikor a kezében tarthatta a kisfiunkat. Ő szerette volna, ha az én nevemet kapja. – mosolyogva megsimogatta a kicsi arcát. – Aztán…aztán hirtelen rosszul lett. Nem tudták, hogy mi történt. Vérezni kezdett, ezért meg kellett műteni, de már…de már túl késő volt. – hallgatott néhány másodpercig, láttam, hogy szemében könnyek gyűlnek. – Elment és itt hagyta nekem Jimmyt. Itt hagyta nekem a fiúnkat. Anélkül, hogy akár egy napot is együtt tölthettünk volna. Anélkül, hogy Jimmy megismerhette volna őt. – fejezte be James, majd szomorú arccal ölelte magához a kicsit. Éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon.

- Annyira sajnálom…

Hosszú percekig ültünk csendben, mindketten elrévedve a múlt fájdalmában.

- Jobban vagy már? – kérdezte, mikor úgy látszott, már ismét képes vagyok az orientált mozgásra és az összefüggő beszédre. – Nagyon lesokkoltalak, ugye?

- Ugyan, csak egy egész hangyányit… - mutattam két ujjammal.

- Igen, gondolom. – mosolygott, majd megsimogatta az arcomat ott, ahol az előbb még könnycseppek peregtek le. Éreztem, hogy elpirulok. – És…mit gondolsz? – kérdezte, majd megfordította a karjában Jimmyt.

- Nem értek a gyerekekhez. – mondtam, miközben alig láthatóan megráztam a fejemet. – Tényleg…egyáltalán. – néztem Jamesre. – Sajnálom. Ez az igazság. – kibukott belőlem a vallomás. Talán színlelnem kellett volna, hogy mennyire imádom a csöppségeket, gügyörésznem kellett volna, simogatni a kis pofiját, de valahogy…ez belőlem teljesen hiányzott. – Ne haragudj. – szégyenkezve és reményvesztetten hajtottam le a fejemet és ismét az ujjaimat tördeltem.

Jimmynek nagyon felkelthette a figyelmét az egyik, nem éppen visszafogott bizsu gyűrűm, mert látóteremben hirtelen bele kalimpált apró, pufók keze, amint a kezem után nyúl. Éreztem, hogy James finoman elengedi, Jimmy pedig a maga törekvő módján kezdett átmászni az én ölembe, közben pedig minden létező lágy- és nem lágy részembe bele taposott, ami nem volt éppen kellemes, de valahogy nem tudtam rávenni magamat, hogy megfogjam és segítsek neki. Soha életemben nem volt kisbaba vagy kisgyerek a kezemben, fogalmam sem volt róla, hogyan kell megfogni egy ilyen csöppséget, tényleg olyan volt a számomra, mint egy idegen, eddig még soha nem látott állatfaj. Ő persze megoldotta a helyzetet.

Kényelmesen elhelyezkedett, miközben James óvatosan rajta tartotta a kezét, nehogy leessen, Jimmy pedig megmarkolta a kezemet és oda húzta magához, hogy közelebbről is megnézhesse a gyűrűmet. Baba nyelven kezdett el mondani valamit, miközben minden oldalról áttanulmányozta, majd rám meresztette hatalmas, szürkéskék szemeit, amelyek James szemei voltak. Arca felderült, elmosolyodott, négy apró kis fogacskája kivillant. Rávetette magát a legkézenfekvőbb kiálló részemre, amitől éreztem, lángba borul az arcom, majd mikor megkapaszkodott, a nyakláncomra vetette magát.

- Ez hihetetlen…minden, ami fénylik… - mondtam nagy zavaromban.

- Hát most ellesz rajtad egy darabig, az biztos. – nevetett James. – Mindig ilyen részletes átvizsgálásnak veti alá az embereket, akiket megismer. – mondta büszkén. – Nagyon okos fiú.

- Mennyi idős? – kérdeztem.

- Tizennégy hónapos múlt. – mondta James. Tehát majdnem jól tippeltem. Kicsivel több, mint egy éves.

- Szóval…ha jól gondolom, miatta nem tudtunk olyan gyakran találkozni, nem pedig a munka miatt. – néztem rá. – És ezért nézegeted mindig az órádat. Hozzá sietsz haza. – világosodott meg előttem minden.

- Igen. – bólintott. – És nagyon jó érzés, hogy most már tudod. – sóhajtott nagyot. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire.

- Ennek örülök. – mondtam, miközben még mindig Jimmyvel ügyetlenkedtem, aki a nyakláncomnál fogva tartott. – Bár gondolom jobban örültél volna egy olyan tipikus női gügyögős-gyerekszeretgetős reakciónak, mint annak, amit prezentáltam. – mondtam keserűen.

- Audrey, ismerlek már annyira, hogy tudtam jól, nagy valószínűséggel nem így fog lezajlani a dolog. – nevetett.

- Hát ez fantasztikus. – morogtam. – Már most tudod rólam, hogy egy génhibás nőszemély vagyok!

- Nem ezt mondtam. – fordította komolyra a szót. – Tudtam, hogy fel kell majd dolgoznod. De ha ez megnyugtat, jobban fogadtad, mint azt vártam. – mosolyodott el újra.

- Jobban??? – néztem rá elborzadva. – Miért, mit lett volna a rosszabb opció? Hogy sikítva elrohanok? – ráztam meg mélyen megbántva a fejemet.

- Hát őszinte leszek, benne volt a pakliban. – nevetett rajtam James.

- Igazán köszönöm a bizalmat. – mondtam kesernyésen, miközben felszisszentem, mert Jimmy úgy döntött, hogy kicsit közelebbről szeretné megszemlélni a nyakláncomat.

- Jimmy, óvatosan… - mondta neki James, majd apró kis markát lefejtette a nyakláncról és a kezébe adott egy csörgős játékot, ami Hála Istennek elterelte a figyelmét. Feszengve figyeltem, ahogy a játékot nyammogja, kezeimet magam mellett a padon nyugtattam, hogy még véletlenül se érjek hozzá. – Nyugodtan megfoghatod, nem bánt. – nevetett James, mintha csak bele látott volna a fejembe.

- Nem is ettől félek. De még soha nem fogtam kisgyereket. Nem akarom, hogy valami baja legyen. – haraptam az ajkamba.

- Nem porcelánból van, semmi baja sem lesz. – bátorított James. – Add a kezedet! – mire felemeltem mindkét kezemet, az egyiket a kicsi hátára tette, a másikat pedig a feneke alá. – Ennyi!

- Oké…azt hiszem, ez menni fog. – lélegeztem mélyeket.

- Jól van! Akkor addig én hozok valamit inni, jó? Látom rajtad, hogy ki vagy tikkadva! Mindjárt jövök, jó? Csak egy perc!

- Mi? Nenenene! James!!! Itt ne hagyj! Hallod??? Neee, kérlek!!! – kiáltottam magamon kívül, de addigra már el is tűnt a fák között. – Istenem…Istenem… - suttogtam magam elé, miközben minden létező Istenhez elmondtam egy imát.

- Na, már itt is vagyok! – jelent meg James öt perc múlva ismét a padnál, amit én egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam.

- Remélem valami kemény alkohol is van benne…mert legalább két évet öregedtem és érzem, hogy elkezdtem őszülni… - sipákoltam, miközben odaadtam neki Jimmyt, ő pedig jót nevetett rajtam.

- De azért látom, még mindketten éltek. – mosolygott rám, miközben inni adott Jimmynek.

- Egy hajszál híja volt James, egy hajszál híja. – ismételgettem, miközben egy hajtásra kiittam a hideg italt.

- Te mindig megnevettetsz. – mondta, miközben kivillantak hófehér fogai.

- Hát ennek őszintén örülök. Én viszont ma lábon kihordtam egy szívinfarktust, úgyhogy ha esetleg van még valami, amit el szeretnél mondani, ki vele, úgy látszik, ma elég edzett vagyok… - nyafogtam.

- Esküszöm, nincs semmi más. – rázta meg a fejét.

- Hát ez fantasztikus! – dőltem hátra a padon. – Ó, a francba! – mondtam, mikor észre vettem a sötét nyálfoltot a fölsőmön.

- Upsz, sajnálom. Most jönnek a fogai és…

- Semmi baj…igazából bóknak kellene vennem. Életemben először voltam pasira olyan hatással, hogy rám csorgassa a nyálát. – mondtam félig viccesen, miközben próbáltam a fölsőmet törölgetni, igen kevés sikerrel. James természetesen igen jót nevetett rajtam.  

- Mostantól gyakrabban is találkozatnánk, ha…nem zavar a hármas program. – nézett Jimmyre.

- Te még tényleg találkozni akarsz velem azok után, amit ma műveltem? – szánalmasan éreztem magamat. James elmosolyodott.

- Végülis nem szaladtál el! – nevetett. – De viccen kívül… - fordította komolyra a szót. – Tudom, hogy ez most nagyon…nagyon váratlan volt neked és most biztosan össze vagy zavarodva. Hidd el, megértem. – nézett rám kék szemeivel. – De szeretném, ha tudnád, mennyire jó érzés, hogy most már tudod…hogy tudsz Jimmyről. – nagyon jól estek a szavai, arcom lángra gyúlt. Félénken elmosolyodtam, mire ő is így tett. – Szóval igen. Tényleg szeretnék még veled találkozni.

- Oké. – bólintottam, közben pedig éreztem, hogy nem tudom letörölni a mosolyt a képemről. – Az szuper lenne. Ami pedig a kis prücsköt illeti – néztem Jimmyre – már kemény öt percig kibírtuk, hogy ne legyünk károsak egymás egészségére, úgyhogy…legközelebb megpróbálkozhatnánk öt és fél perccel. – viccelődtem.

- Ez nagyon jól hangzik. – mondtam James. – Igaz Jimmy? – csókolta meg a kisfiú pufók arcát, majd ismét felém fordult. – Van kedved sétálni?

Sétáltunk, fagyiztunk, jégkását ittunk és közben sokat beszélgettünk. Láttam Jamesen, hogy mennyivel felszabadultabb így, hogy már tudom a titkot, amit egy hónapja rejteget és végre nem kell távol lennie a kisfiától sem, ha velem akar találkozni.

Nap végére én is kezdtem feloldódni, szépen, lassan alább hagyott a kezdeti pánik, amit Jimmy megjelenése keltett bennem, bár egészen biztos voltam benne, hogy amikor magamra maradok gondolataimmal, ismét rám tör majd a pánik. Nem is kellett csalódnom.

- Haza kísérünk. – mondta James, de láttam, hogy Jimmy már nagyon fáradt az egész napos hancúrozástól, nagyon laposakat pislogott, fejét Apukája vállán pihentette.

- Aranyosak vagytok, de haza találok. – mosolyogtam. – Szerintem inkább menjetek haza mert úgy látom, a picúr nemsokára kiszáll a játékból. – nevettem.

- Igen, igazából délután aludnia kellett volna egy kicsit. De most le sem lehetett állítani. Mindig ez van, ha valami új élmény éri. – magyarázta James.

- Új élmény? Ez lennék én? – mutattam magamra, mire James bólintott. – Húúú…még soha életemben nem voltam „új élmény”…ez roppant megtisztelő. – nevettem zavartan, majd nagy nehezen rávettem magamat a búcsúzásra. – Nos, köszönöm…köszönöm ezt a mai napot. A jégkását, a fagyit, a lábon kihordott infarktust… - James mosolyogva, csillogó szemekkel nézett rám.

- Te mindig megnevettetsz…jó veled lenni. – mondta komolyan, majd mintha egy pillanat alatt megbánta volna, ami kicsúszott a száján, Jimmyre nézett és ő kezdett el búcsúzkodni. – Akkor most megyünk. Vigyázz magadra haza felé.

- Oké, ti is vigyázzatok nagyon. – mondtam, majd búcsút intettem. Alig tettem néhány lépést, mikor James még utánam szólt.

- És Audrey…én köszönöm.

Hazafelé végig sétáltam és az aznap történteken gondolkoztam. A tényen, hogy Jamesnek gyermeke van, egy gyerek, aki örökre a feleségéhez köti és akit, - amennyiben úgy alakulnak kettőnk között a dolgok – el kell fogadnom. Plusz egy fő, akit egyáltalán nem kalkuláltam bele, a kapcsolatomba Jamesszel. Mondanom sem kell, hogy ez milyen komoly fejtörést okozott a számomra. Összezavarodtam. Pontosan úgy, ahogyan azt James előre megjósolta.

Még egy felnőtt kapcsolathoz is éretlennek éreztem magamat nulla tapasztalattal a hátam mögött, de egy pótanya szerephez végképp nem tartottam magamat elégnek. És igen…ez a dolog végleg zavarba hozott. Ebben a pillanatban nem láttam tisztán. Jamesnek most vajon társ kell, azért találkozik velem, mert megtetszettem neki, vagy inkább csak pótanyát keres Jimmynek? Vagy a kettőt együtt? Éreztem, hogy ismét eltévedtem a kétségek útvesztőjében, így azt tettem, amit az ilyen esetekben az egyetlen menekvés volt.

Haza érve leültem, bekapcsoltam a gépet, majd egyszerre röppent el az üzenet a két ablakban.

„Csajok, beszélnünk kell! SOS!!!”

Negyedik fejezet - Kétségek között

Negyedik fejezet

Kétségek között

Amikor kijöttünk a moziból, halvány lila fogalmam sem volt róla, hogy pontosan milyen filmet néztünk meg, vagy miről szólt a sztori és ezekre az információkra napokkal később sem tudtam emlékezetemből fényt deríteni. Csak arra emlékeztem, hogy James ott volt mellettem a bársonyszékben, éreztem parfümjének férfias illatát, én pedig kényelmetlenül, feszengve, egyenes derékkal és összeszorított térdekkel ültem, kezeimmel az ölemben és idegesen az ujjaimat tördeltem. Egyszer perifériás látásomból észrevettem, hogy szeme idegesen járó kezeimre téved, amitől még inkább zavarba jöttem. Életemben először voltam férfival moziban, ami ráadásul megdöbbentő hasonlóságot mutatott egy igazi randihoz.

Szerencsére James nem tette szóvá ideges viselkedésemet, ha hazafelé vezető úton pedig már oldódott a hangulat. Legnagyobb megkönnyebbülésemre, mikor a búcsúzásra került a sor, ő maga ajánlotta fel az újabb találkozó lehetőségét. Hazafelé éppen a Nemzeti Múzeumban nemrég megnyílt impresszionista kiállításról beszélgettünk, ő pedig felvetette az ötletet, hogy akár együtt is megnézhetnénk. És ez így ment tovább…

A kiállítás után egy aktív sétával töltött találkozó következett a parkban, majd újra vissza tértünk az Aranykorba, ahol ezúttal beültünk az emeleten található apró, hangulatos, békeidőbeli kávézóba, ahol sokat beszélgettünk. Elmeséltem neki az egész – jobbára igen unalmas és sivár – eddigi életemet, ami nagyjából negyed órát vett igénybe. Őt viszont nem mertem kérdezni. Láttam rajta, hogy érzékeli ezt, hiszen valahogy mindig sikeresen bele lépkedek valami olyan témába, amibe nagyon nem kellene. Így végül ő kezdett el mesélni magáról, én pedig ittam a szavait.

Megtudtam, hogy szereti a Rugbyt – játszott is az egyetemi csapatban – mindent, ami régi, kedvenc színe a kék, viszont utálja a nutellát és úgy egyébként mindent, amiben mogyoró van.

És ami a legfontosabb dolog volt a számomra: Beszélt a feleségéről. Ettől – bár kicsit rossz volt, hiszen a szerelméről beszélt, akit elveszített és akit valószínűleg soha senki nem fog tudni pótolni – valahogy sokkal jobban éreztem magamat. Úgy éreztem, hogy megnyílik felém, bizalmas, fájdalmas dolgokat is megoszt velem, amit én akként könyveltem el, hogy kapcsolatunk valamilyen szinten talán elmélyült.

Megtudtam, hogy a feleségét Julie-nak hívták és az egyetemen ismerkedtek meg. James végzős volt, mikor Julie elkezdte az egyetemet, szerelem volt első látásra. Nem kellett túl nagy fejszámolást végeznem ahhoz, hogy rájöjjek, Julie két évvel fiatalabb volt, mint én. De itt megszakadt a történet. James nem vitte tovább, úgy láttam, többet most nem szeretne elárulni. Reméltem, hogy nem azért, mert az arcom esetleg bármi rosszallást, vagy az érdeklődés hiányát fejezte volna ki…inkább csak azért, mert fájdalmas volt róla beszélnie. De engem már csak ez a kevés is örömmel és reménnyel töltött el, annak ellenére, hogy láttam elfátyolosodni szemét a könnyektől…de láttam a szemét csillogni a nevetéstől is, amikor együtt voltunk.

Több mint egy hónapja találkozgattunk már Jamesszel anélkül, hogy bárminek is neveztük volna, hogy bármi is igazából történt volna. Kezdtem őszintén tanácstalan lenni. Romantikus olvasmányaim és a filmekből merített széleskörű tapasztalataim alapján lassan már a kézen fogva sétálásnál és az első csóknál kellett volna tartunk…ez lett volna a sablon, na persze nálunk kissé meg volt bonyolítva a helyzet.

Eddig még senkinek sem beszéltem arról a…kapcsolatról, ami James és közöttem kialakult, mert nem tudtam, hogy miként nyilatkozzak róla, hogy minek nevezzem. Csak azt tudtam, hogy minden együtt töltött perccel egyre fontosabb nekem…és még annál is több. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy ő vajon miként érezhet irántam, ő mit gondolhat kettőnkről. Úgy láttam, hogy jól érzi magát velem, de zavarba ejtett a kétség, hogy vajon úgy élvezi-e a társaságomat, mint egy barátét, vagy pedig úgy tekint rám, mint nőre. És persze ott volt Julie…

Éreztem, hogy ez a helyzet kezdi meghaladni a képességeimet. Tanácsra és segítségre volt szükségem, mégpedig attól a két személytől, akikben a legjobban megbíztam és akik elég tapasztaltak voltak párkapcsolatok terén.

Főleg, miután valami olyasmi történt, ami teljesen összezavart. A nyolcadik találkozónkról tartottunk hazafelé, amikor az ajtóban való búcsúzáskor valami nagyon furcsa dolog történt.

- Lenne kedved vasárnap is találkozni? – kérdezte mosolyogva, amin én nagyon meglepődtem, mert furcsa mód hétvégén soha nem találkoztunk, mert azt is végig dolgozta, hogy hét közben néha el tudjon szabadulni és ne kelljen túlóráznia.

- Persze…szívesen… - válaszoltam meglepetten. – És mi lesz a program? – kérdeztem, mert hirtelen semmi értelmes kérdés nem jutott az eszembe. James zavaromat látva elmosolyodott, majd arca ismét komoly lett.

- Szeretnélek bemutatni valakinek. – mondta, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy mit is reagáljak erre. Most örülnöm kellene? Vagy…ki kellene mutatnom, hogy örülök, vagy…vagy egyszerűen csak vegyem tudomásul?

- Ó, értem… - bólintottam. Jelen pillanatban többre nem futotta. Idegesen haraptam az ajkamba, mert nem tudtam, hogy a jelen szituációban mit kellene még mondanom.

- Díjazom a lelkesedésedet. – mosolyodott el, szemei úgy csillogtak, hogy a gyomromban a benne lakó pillangók ismét gyors röpködésbe kezdtek.

- Ne haragudj, én…én örülök, hogy… - szabadkoztam, mire közelebb lépett és mint mindig, most is egy csókot nyomott az arcomra, amitől én menten elhallgattam.

- Csak vicceltem. – villantotta rám ismét ellenállhatatlan mosolyát, majd arca nagyon komollyá változott. – Ez nagyon fontos nekem.

Nem tudtam, hogy miért, de borús gondolatok ereszkedtek rám.

- Özvegy? Ugye ezt most nem mondod komolyan??? – kérdezte Zoé, amikor Jessicának és neki egy rövid, öt perces gyorstalpaló keretében vázoltam az eddigi kapcsolatomat Jamesszel.

Zoé egy igen kemény, vad lány volt, de a szíve mindig a helyén. Fekete, rövid haja egyik oldalon teljesen fel volt nyírva, a másik oldalon pedig a szemébe volt fésülve. Orrában karika piercing, szemöldökében pedig ugyanezen testékszer egy másik fajtája volt, testét pedig több helyen is tetoválások ékesítették. Több, mint tíz éve barátok voltunk, még egy diákmunkán ismerkedtünk meg és annak ellenére, hogy annyira különbözőek voltunk mi ketten külsőre, lelkiekben valahogy mégis egymásra találtunk. Zoé szókimondó őszintesége sokszor bántó volt, de sokszor terelt a helyes útra.

- Ugyan már Zoé, mi a baj azzal, ha özvegy? Ha elvált lenne, még megérteném, azok általában széria hibásak, de ebben az esetben…jajj szegény… - szorította Jess mellkasára a kezét.

Jessica nagyon jószívű, szőke lány volt, aki hitt az őszinte szerelemben, a hercegben a fehér lovon és a világbékében. Az első munkahelyemen ismertem meg, őszinte naivsága, álmodozó, kedves lénye azonnal magával ragadott. Ha Zoé volt a realista, földhöz ragadt és kissé negatív, akkor Jess volt a rózsaszín felhők között lebegő, mindent pozitívan látó. Nem hittem volna, hogy Zoé valaha is el tudja majd fogadni Jessicát, de legnagyobb meglepetésemre mi hárman mégis csodálatosan összekovácsolódtunk. Azt hiszem mindhárman megláttunk a másikban valami olyan tulajdonságot, amit szerettünk, tiszteltünk a másikban.

- Jaj Jess, gondolj csak bele! Adva van egy pasi, aki elveszítette élete nagy szerelmét…és most Audrey-val randizgat…

- Azt hiszem, ez nem is igazán randi, csak…

- Lényegtelen. – vágott a szavamba Zoé. – Szóval most Audrey-val találkozgat. Szerintem ez az egész nem egészséges. Csak gondoljatok bele. Mindig a feleségéhez fogja hasonlítani. Hogy szebb, jobban csókol, jobban főz, vagy jobb-e az ágyban, mint amilyen ő volt. Ez pedig beteges. Soha nem győzhetsz egy halott nő szellemével szemben. – fejtette ki álláspontját Zoé, miközben elnyomta negyed óra alatt az ötödik cigarettáját. Véleménye legsötétebb félelmeimet vetítették elém.

- Szerintem pedig nincsen igazad! Ha James úgy döntött, hogy randizgat Audreyval, akkor minden valószínűség szerint új életet akar kezdeni. És ehhez megtalálta a legtökéletesebb lányt! – simogatta meg a karomat Jessica. – Szerintem csak egy kis türelem kell hozzá. Nagyon nehéz lehet neki most újra ismerkedni és újra megnyílni. – magyarázta lelkesen Jess. – De meglesz az eredménye! Ez az egész annyira romantikus!!! – lelkendezett, lelkesedése egy pillanatra rám is átragadt.

- És? Nyilatkozott már valamit? – kérdezte Zoé, a hatodik cigarettára gyújtva.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – De tegnap azt mondta, hogy holnap találkozzunk újra, pedig  hétvégén soha nem szoktunk talizni. – egy kis hatásszünetet tartottam. – Azt mondta, hogy be szeretne nekem mutatni valakit…

- Na, látod! – mutatott rám Jessica, miközben Zoéra nézett. – Biztosan bemutatja egy jó barátjának…vagy talán a családjának…és akkor majd beindul minden! – rendezte le.

- Aha…csak nehogy meglepetés érjen… - emelte fel Zoé a jobb szemöldökét, majd egy nagyot szívott a cigarettájából.

Szavai még hazafelé is a fülemben csengtek.

Másnap délelőtt nem kevés rossz érzéssel és gyomorideggel indultam el otthonról, hogy a megbeszélt helyre, a St. James parkba menjek, ahhoz az eldugott kis padhoz, amit néhány hete találtunk a park mélyén. Mivel nem volt otthon maradásom, már jóval előbb neki indultam, táskámba süllyesztve a legújabb antikvár szerzeményemet, amelyet az Aranykorban történt legutóbbi látogatásunkkor sikerült beújítanom. Verőfényes, fülledt nyári nap volt, de tudtam, hogy a parkban nagyon kellemes ilyenkor a levegő.

Összeszoruló gyomorral közeledben a pad felé, ahol már nem egyszer üldögéltünk, beszélgettünk és ahol most valószínűleg megismerhetek valakit, aki fontos az ő életében. Gyorsan végig simítottam a szoknyámon és a fölsőmön, amit hosszú válogatás után választottam ki. „Ez nagyon fontos nekem.” Hallottam James szavait a fülemben. Tökéletes akartam ma lenni, mind külsőleg, mind pedig, ami a viselkedésemet illeti, mert éreztem a hangjából, ez a nap most tényleg fontos.

Nagyot sóhajtva telepedtem le a padra, ami egy terebélyes fa alatt volt, így kellemes árnyékot adott a tűző nap elől. Elővettem a könyvemet, majd neki kezdtem olvasni. Az első oldalt körülbelül háromszor ismételtem újra, mert mindannyiszor elkalandoztak a gondolataim, ám a végén magával ragadott a történet és már nem érzékeltem az idő múlását.

- Szia! Azt hittem, hogy én érek majd ide előbb. – hallottam meg hirtelen James hangját. A szemem elé kellett tartanom a kezemet, mert pont szemből sütött a nap, így csak nagy nehezen tudtam arra nézni, ahol állt.

- Szia! – köszöntem én is, majd a másik alakot kerestem a szememmel, de az erős napfénytől nem láttam senkit, csak mintha James tartott volna valamit a kezében. – Szerencsére szabad volt a pad, úgyhogy… - kezdtem bele a mondókámba, miközben ő közelebb lépett, én pedig végre nem csak körvonalakat láttam belőle…viszont éreztem, hogy az összes vér kifut az arcomból.

- Audrey, hagy mutassam be neked Jimmyt…a fiamat.  

Harmadik fejezet - Aranykor

Harmadik fejezet

Aranykor

Majdnem egy hét telt el addig a napig, amíg újra találkoztattam Jamesszel. Nagyon sok munkája volt, így csak öt nappal későbbi időpontra tudtuk megbeszélni a találkozót, de addig is, minden nap váltottunk legalább egy-két üzenetet. Még soha nem szerettem így a mobilomat. A telefonom, amely eddig egész napra el volt süllyesztve a táskám mélyére, most az asztalomon pihent, én pedig két percenként nézegettem, mikor érkezik a napi boldogság adagom.

Az első üzenet dupla szaltóm másnapján igencsak meglepett, de örömmel és izgalommal töltött el. Féltem, nem gondolta komolyan, csak sajnálatból tette fel a kérdést, hogy lenne-e kedvem ismét találkozni vele, de a tény, hogy keresett, lassan meggyőzött.

Valahol viszont kissé értetlenül álltam az egész dolog előtt. Nem tudtam, mivel kelthettem fel a figyelmét. Vagy felkeltettem azt egyáltalán? Még olyan élénken előttem volt a reakciója, amikor elhívtam moziba, rá néhány napra pedig ő hív el valahova…Furcsa volt az egész, váratlan, csodálatos és izgalmas. Bármennyire is próbáltam magamra nyugalmat erőltetni, hogy ne ébredjenek bennem hiú remények, mégis képtelen voltam rá. Felrémlett előttem James kék szeme és azonnal pillangók repkedtek a gyomromban.

Nagyon ugrottam a székben, amikor gondolataimból kiragadott a mobiltelefon pittyegése. Shila gyanakodva nézett rám, szokatlan volt, hogy annyi üzenetet kapjak egy héten, mint most. De próbáltam az egészet barátnőim viharos lelki életére kenni. „Hatkor a megbeszélt helyen, nézz a lábad elé!” – szólt az üzenet, én pedig ajkamba harapva próbáltam elrejteni mosolyomat.

A megbeszélt helyen, a gyilkos cukrászda előtt álltam, árnyékba húzódva és jégkását kortyolgatva, miközben elmerülten olvastam az aktuális könyvemet, mert bizony sikerült kicsit korábban érkeznem a találkozónkra, mint kellett volna, na persze ilyen kiegészítők mellett ezt egy csöppet sem éreztem kellemetlennek. Izgatott voltam, hogy a mai találkozásunk vajon hogy sikerül. Elhatároztam, hogy észnél leszek és igyekszem minél többet megtudni Jamesről, de persze mindezt úgy, hogy lehetőleg ne bántsam meg semmivel. Tervnek nagyszerű volt, ám előre tudtam, hogy a kivitelezéssel bizony lesznek apróbb kis problémák. Hacsak arra gondoltam, hogy megint a közelében leszek, átható, kék tekintete az én zöld szemeimbe fúródik, akkor rögtön görcsöt éreztem a gyomromban.

- Szia! – hallottam meg hirtelen a hangot, amelyet titkon már annyiszor felidéztem magamban. – Sokat késtem? – kérdezte zavartan, mikor felnéztem. Tudtam jól, teljesen az a kép jön le rólam, hogy már évezredek óta itt várok…

- Jaj nem, én érkeztem előbb, aztán…aztán nem akartam dehidratálódni, mert akkor hülyeségeket beszélek össze, úgyhogy inkább vettem egy kis innivalót. – alapoztam meg monológommal a napot.

- Aha, értem. Örülök, hogy „normális” maradtál. – nevetett, én pedig kiéreztem szavai mögül a viccbe ültetett iróniát. Összecsuktam a könyvet, majd a táskámba tettem.

- Szereted a régi könyveket?  - kérdezte, mikor meglátta a könyvem ütött-kopott, ám annál ritkább példányát.

- Igen. – válaszoltam büszkén. – Imádom az antik darabokat. De nem csak a könyvekből. Egyszerűen…szeretem a régiségeket…a régi bútorokat, használati tárgyakat, a zenét, az ékszereket, egyszerűen mindent! – tártam szét a karomat. – Ez valamiféle…őrület nálam. – magyaráztam.

- Értem. – mosolyodott el cinkosan James, majd összecsücsörítette ajkait. – Akkor már tudom is, hogy hova megyünk!

- Szerintem már sokkal jobban néznek ki. – mutogattam meg útközben a sebeimet, mikor James az állapotomról kérdezett.

- Mihez képest? – kérdezte a száját elhúzva, mikor meglátta a térdemet.

- Most már egész szép, de tényleg. Az első két napban szilva lila volt az egész, aztán elkezdett bordóba fordulni, most meg már csak simán zöld… - meséltem el az egész folyamatot.

- Remélem, most már jobban vigyázol magadra. – mondta.

- Vigyázok én, de a testem egyszerűen nem kompatibilis az agyammal. – méltatlankodtam. – Nem engedelmeskedik… - James jól mulatott magyarázkodásomon.

- Nézd, itt is vagyunk! – mutatott be egy kis utcába. – Ismered ezt a helyet? – kérdezte, mikor a ház ajtaja elé értünk.

- „Aranykor” – olvastam föl az aranyszínű feliratot, amely az ajtó fölé volt festve. – Nem, nem is hallottam róla soha. – ráztam meg a fejemet.

- Helyes! Ebben reménykedtem! – kacsintott rám. – Azt hiszem, ez tetszeni fog! – indult el a lépcsőn, én pedig utána.

- De milyen hely ez? – ő nem válaszolt, csak rám mosolygott, majd kinyitotta előttem az ajtót. Ami utána a szemem elé tárult, az szavakkal nem elmondható. Egy házba léptünk be, ami egy igazi lakóház volt, ám odabent emberek sétálgattak, a helyiségek pedig antik módon voltak berendezve, mindegyikbe szinte faltól falig könyvespolcok voltak könyvekkel, apróbb berendezési tárgyakkal és andalító zene szólt.

- Ugye mondtam, hogy tetszeni fog! – mosolygott büszkén James.

- De…de mi ez pontosan? – néztem körbe, majd elindultam az egyik szoba irányába.

- Nos…ezt elég nehéz körül írni. – suttogta James, miközben elkezdtük körbe járni az első szobát. – Kicsit talán olyan, mint egy interaktív antikvárium. – értetlenül néztem rá. – A könyveket, amiket látsz, mind meg lehet venni. Ahogyan a berendezési tárgyak nagy részét is. – mutatott végig a századforduló környéki kanapékon, székeken, porcelán holmin. – De akár ki is vehetsz egy könyvet és leülhetsz olvasgatni. Ahogy az a Hölgy is ott. – suttogta, meleg leheletét a fülcimpámon éreztem, ami nagyon zavarba hozott.

- Ez szuper. – mondtam, közben pedig nem tudtam betelni a látvánnyal. – Valami rendszer szerint vannak felpakolva? – kérdeztem végig simogatva a könyvek gerincét, mert hirtelen nem találtam semmit, ami útba igazított volna.

- Nos, időrend szerint vannak a polcra felrakva a könyvek. Ha a szobába belépve balra indulsz el, ott vannak a legrégebbi könyvek, az ezernyolcszázas évek nagy klasszikusaival. – indultunk el a megadott irányba. Képtelen voltam betelni a látvánnyal. – Ha tovább sétálsz, ott találod, a középső könyvespolcon a századfordulós és első világháború előtti irodalmat…a szoba végénél pedig az első világháború és a húszas évek világirodalma.

- Ez hihetetlen! – álmélkodtam. – És ezek mik? – térdeltem le a földre.

- Nos, ezek azok, amik miatt én szívesen járok ide…bár…nagyon régen volt, hogy utoljára itt jártam. – térdelt le mellém. – Ezek lemezek.

- Jé, tényleg… - emeltem fel egyet óvatosan az egyik, papírborítóban lévő lemezt. – Ezek szerint te ilyeneket hallgatsz? – néztem meg tüzetesen a megbarnult borítót.

- Hát ami a kezedben van, olyat pont nem… - nevetett, miközben végig pörgette a másik tucatnyi lemezt. – De például ezt…húúú… - egy nagyot fújtatott. – Ez igazi ritkaság! – Fordította felém a lemez borítóját, amin egy barna, hideghullámba rendezett hajú, csókos szájú Hölgy képe volt. – Ismered ezt a dalt? – kérdezte.

- „Marion Harris – Somebody loves me”- olvastam le az előadó nevét és a dal címét. – Nem. – ráztam meg a fejemet. – Azt hiszem, hogy nem ismerem.

- Ó, pedig a húszas évek óriási klasszikusa volt! Csodás kis dal! – csillogott a szeme, ahogyan erről beszélt. – Akkor most be is pótoljuk a lemaradást! – mondta, majd felállt a lemezek mellől. Eddig észre sem vettem, de a szoba egyik sarkában egy gramofon állt, az volt a halk zene forrása.

- Szabad ezt? – kérdeztem, mikor láttam, hogy James leállítja a másik lemezt, majd a miénket teszi a helyére.

- Már miért ne lehetne? Tudod, ez egy interaktív hely! – nevetett - Másként honnan is tudhatnánk, hogy minden rendben van-e a lemezzel? – kérdezte, majd hozzáértő alapossággal helyezte fel és indította el a korongot.

- Nagyon értesz hozzá… - bókoltam.

- Otthon is van egy hasonló…bár nem ilyen régi. – mosolygott, majd elkezdődött az andalító muzsika. Egy lány arról énekelt, hogy a kezdet kezdetén az volt a nagy terv, hogy Isten lányt rendelt minden magányos férfi mellé és az ő nagy bánata az volt, hogy neki ennek ellenére nem volt párja…eddig…de most van valaki, aki szereti…Nagyon aranyos, kedves dal volt, amely egy lány hangján szólaltatta meg egy férfi fájdalmát és reményét…”James talán így próbál célozni valamire?” – gondoltam, miközben a dalt hallgattuk.

- Na, hogy tetszett? – kérdezte, mikor a végére ért a korong.

- Nagyon jó volt! Én is nagyon szeretem az ilyen muzsikát! – lelkendeztem. – És hallhatóan jó állapotban van a lemez.

- Igen. Igazi főnyeremény! – láttam rajta, hogy tisztára fel van dobva. – És neked köszönhetem! Ha nem látom meg a kezedben azt a könyvet, akkor most nem itt lennénk! – éreztem, hogy elpirulok. – Gyere, nézzünk szét a többi szobában is! – indítványozta, majd további felfedezőútra indultunk…a lemez pedig jött velünk.

- Nagyon köszönöm, hogy elvittél az Aranykorba…egyszerűen csodálatos az a hely! Az embernek nincs is kedve eljönni onnan! – mondta több mint egy óra múlva, mikor már elejétől a végéig bejártuk a ház minden apró kis szobáját és szegletét. Minden könyv, bútor, kiegészítő, a zene annyira a helyén volt, olyan csodálatos elegyet alkotott, hogy az ember egy komplett időutazáson vehetett részt…csak kicsit rossz volt haza  érkezni.

- Nem, én köszönöm, hogy neked köszönhetően én is újra körbe járhattam. – mosolygott rám. – És megszerezhettem ezt! – lobogtatta meg a lemezt. – Régen volt, hogy utoljára így végig jártam volna elejétől-végéig az egész Aranykort…nagyon jó volt ezt a társaságodban tenni. – mondta, mire nekem ismét csak szemlesütésre és egy zavart mosolyra futotta. – És örülök, hogy végre tudtunk egy kicsit beszélgetni is.

- Igen, annak én is. – bólintottam. Sokkal többet szerettem volna mondani, azt, hogy milyen fantasztikus érzés volt az oldalán sétálni és felfedezni azt a csodavilágot, hogy milyen volt látni arcán a mosolyt és a boldogságot, milyen volt együtt nevetni…de tudtam, hogy nem beszélhetek ilyesmiről. – Nos, itthon is vagyok. – állapítottam meg szomorúan, mikor mindketten ott álltunk házam kapuja előtt. És akkor jött az a kínos csönd. Zavartan néztük egymást, valahogy úgy éreztem, ő is hasonló érzésekkel küzd, mint én. Tudtam, hogy el kell búcsúznom, de valahogy sehogy sem akaródzott. Végül egy nagy levegőt vettem, ám mégis ő szólalt meg előbb.

- És…milyen filmre akartál igazából elhívni? – kérdezte, visszautalva első találkozásunkra.

- Ó, jaj. – temettem arcomat a tenyerembe. Meglepett a kérdés. – Hogy jutott ez most az eszedbe? – néztem rá pirulva. - Fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy milyen filmek mennek mostanság a moziban. Csak egy hirtelen ötlet volt, igazából a mai napig nem tudom, hogy mertem megtenni. Tudom, hihetetlen, de nem szoktam idegen pasiknak ilyen kérdéseket feltenni ismerkedésünk első öt percében. – nevettem zavartan. – Csak Glenda egyszerűen nem hagyott békén ezzel a „légy merész” dumával, úgyhogy… - megráztam a fejemet.

- És mi lett volna, ha igent mondok? – kérdezte nevetve.

- A világ nyolcadik csodája. Azt úgy hívják. – nevettem ironikusan. Láttam, hogy arca elszomorodik.

- Kérdezd meg még egyszer… - mondta rövid szünet után, kissé határozatlanul, én pedig egy pillanatra azt hittem, csak viccel, de szomorú-kék szemeibe nézve tudtam, komolyan mondja.

- Nem…nem lenne kedved eljönni velem moziba? – kérdeztem, majd azt a jeges pillantást vártam, amelyet Glenda partyján is kaptam. De nem ez történt. James hozzám lépett, egy apró csókot nyomott az arcomra, majd mosolyogva ennyit mondott.

- Örömmel…