Harmincötödik fejezet - Kétség és ábránd

Harmincötödik fejezet

Kétség és ábránd

 - James beszélt neked a babáról? – kérdeztem félénken Helentől, miközben a hétvégi ebéd romjait próbáltuk eltűntetni. Az elmúlt három hétben valami megváltozott Helen és James között. Úgy láttam, Helen távolságot tart, mintha haragudott volna valamiért a fiára. Velem is keveset beszélgetett, szinte kerülte ezeket a szituációkat. Jamest nem mertem megkérdezni a dologról, így inkább Helen felé fordultam. Ő mindig kedves volt velem, sőt azt mondhatom, hogy szeretett. Ennek a változásnak minden bizonnyal komoly oka lehet. Ki kellett derítenem, hogy mi lehet az.

- Igen, mondta, hogy gyereket szeretnétek. – mosolygott rám, de a mosolyában volt valami roppant idegesítő.

- És…rossz ötletnek tartod? Vagy nem szeretnéd? – kérdeztem óvatosan, mire ő letette a törölgető ruhát.

- Nem Audrey. – rázta meg a fejét. – Tudod jól, hogy mennyire szeretlek téged is. Örülnék, ha gyereketek születne. Nekem pedig egy másik unokám. – simogatta meg a karomat.

- De akkor mégis mi a baj? – néztem a szemébe. – Érzem, hogy valami nem stimmel hármunk között. Mintha haragudnál Jamesre, vagy haragudnál rám. Kerülsz minket! – zúdítottam rá mindent. Láttam, milyen kellemetlenül érinti, hogy szemtől szembe rákérdeztem a dologra. Néhány másodpercig nem mondott semmit, fejét lehajtotta. Láttam rajta, hogy vívódik.

- Audrey, én…én nem akarok most erről beszélni. – mondta végül. – Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon szeretlek téged. És Jamest is nagyon szeretem. Ez soha nem fog változni. – láttam rajta, hogy gondolkozik a folytatáson, de nem jönnek ki a szavak. Vártam egy ideig, aztán végül én szólaltam meg.

- Ennyi? – kérdeztem remegő hangon. – Miért nem mondod el, hogy mi a baj? Hátha tudnék segíteni. – rimánkodtam. – Én…én azt hittem, hogy most végre minden rendben van, boldog vagyunk mindnyájan, erre kiderül, hogy mégsem így van.

- Audrey, minden rendben lesz. – mondta Helen, de éreztem, hogy hangjából hiányzik a meggyőződés. – Bevinnéd ezt, kérlek? – adott a kezembe egy süteményes tányért, majd kényszeresen tovább folytatta a törölgetést.

Zoé

- Gyerek??? – kérdeztem immár harmadszorra, mert nem akartam hinni a fülemnek. – Te tényleg gyereket akarsz neki szülni? – egyszerűen nem értettem, Audrey hogy találta ki ezt a sületlenséget.

Mikor megtudtam, hogy újra James bűvkörébe került, majdnem felrobbantam az idegességtől. Emlékeztem még az éjszakai telefonhívásokra, a beszélgetésekre, amelyek teljesen felbőszítettek. Ennek a férfinak a sutasága, vaksága és az Audreyval szembeni viselkedése teljesen kiakasztott. Hazudott neki, nem egyszer és nem kétszer. Hazudott az érzelmeiről, a terveiről, a közös jövőjükről. Most pedig visszatért Audrey életébe, mint valami hős lovag, ő pedig hirtelen mindent elfelejtett. Elfelejtette azokat az időket, mikor a szakításuk után sírva fetrengett otthon, mikor én és Jessica tartottuk benne a lelket. Nem értettem, hogyan képes újra ugyanabba a szaros gödörbe bele lépni. Most meg ez a gyerek dolog…

- Miért ne? – nézett rám idegesen. – Miért ne lehetne közös gyerekünk Jamesszel? Szeretjük egymást és úgy érzem, hogy jó anya lennék. Hiszen ott van Jimmy is…

- …aki az Ő gyereke. – fejeztem be a mondatot. – Már az is éppen elég baj, hogy neki az anyja vagy. Nem még hogy egy másik gyerekkel véglegesen hozzá kösd magadat.

- Miért? Miért lenne baj, ha hozzá kötném magamat? Hiszen ez természetes. Ő is ugyanúgy szeretne kisbabát. Ezzel ő is hozzám köti magát.

- És más módon nem akarja véletlenül hozzád kötni magát? – éreztem, hogy hangom hasít, mint a kés éle. – Bele ment, hogy csináljatok gyereket, de ugyan megkérte már a kezedet? – szívtam egy mélyet a cigarettámból. – Ha gyereket szeretne, akkor előbb talán az anyját kellene megtisztelnie, nem? – láttam, hogy Audreynak elvörösödik az arca. – Vagy ha majd terhes leszel, akkor hirtelen térdre borul és megkéri a kezedet? – éreztem, hogy egyre idegesebb leszek ettől a témától. Egyre jobban felhergelem magamat. – És ha akkor sem méltóztatik megtenni? Akkor majd ott fogsz állni egy gyerekkel a karodon, nagy boldogságodban, ő pedig még csak arra sem méltatott, hogy elvegyen? – Audrey mély hallgatásba burkolózott. Láttam rajta, hogy veszettül gondolkozik.

- Jaj Zoé, te mindig annyira sötéten látsz mindent! Bírom Jamest, szerintem az igaz szerelem vezette vissza Audreyhoz, ezt az is ékesen bizonyítja, hogy ő is szeretné, ha lenne kisbabájuk! – csicseregte Jessica. – Én egészen biztos vagyok benne, hogy nemsokára megkéri majd Audrey kezét. James igazi úriember és…

- Úriember? – nevettem fel ironikusan. – Ha csupán azért veszi el Audreyt, mert úriember akar lenni, akkor az több, mint szánalmas. Ha igazán úriember lenne, akkor tudná, hogy egy ilyen komoly kapcsolatban mit jelent az, ha gyereket vállalnak. És másnap már gyűrűvel a kezében kellett volna haza mennie. Ha egy kicsit is azt szeretné, hogy tudd, tényleg veled akarja leélni az életét, akkor most kellene cselekednie. Nem pedig később, mikor már terhes leszel és egyszerűen csak „úgy illik.” – fejeztem be. – Nekem ez a véleményem.

Úgy láttam, hogy szavaim súlya alatt Audrey teljesen összetört. Ő maga talán még bele sem gondolt ebbe, a pillanatnyi boldogság és most ez a baba dolog teljesen elvette az eszét. Láttam rajta, hogy többször szóra nyitja a száját, de nem sikerült eléggé összeszedni a gondolatait. A következő pillanatban felállt, majd gyors léptekkel a kijárat felé vette az irányt.

- Most látod, mit csináltál??? – fortyant fel Jessica, majd Audrey után futott.

Audrey

Zoé kíméletlen szavai úgy értek, mintha pofon vágtak volna. Rosszul esett, de miközben hazafelé sétáltam, rájöttem, nem hiába hozta fel ezt a témát. Zoé talán még jobban ismer, mint én magamat. Nagyon jól tudja, hogy mire vágyok, hogy miről álmodom már fiatal korom óta. És nagyon jól tudta James is.

Mikor megpróbált visszahódítani, ott, a tó partján kérdezte meg tőlem, hogy mire vágyom legbelül kettőnkkel kapcsolatban. Én pedig elmondtam neki. Eljegyzés, házasság, gyerek…

Nem éreztem úgy, hogy feszélyezi a dolog, sőt ő maga mondta, hogy tudja, milyennek képzelem a közös életünket. Mindketten régimódiak vagyunk, ugyanúgy látjuk egy kapcsolat útját. „Nagyon jól tudod, hogy elveszem azt a nőt, akit szeretek.” Szinte hallottam a fülemben a szavait, amelyek oly megnyugtatóan hatottak akkor rám. Most viszont pont ellentétes hatást váltottak ki belőlem.

Minden a feje tetejére állt, minden teljesen kusza lett. Azzal, hogy kiderült, versenyt kell futnunk az idővel, hogy Anya lehessek, minden felborult. Felcserélődött a sorrend, én pedig bele sem gondoltam abba, hogy ez mit is jelent a számunkra. James ott a tóparton azt is elmondta, hogy a mi kapcsolatunk, szerelmünk még nem olyan mély, mint amilyen neki Julie-val volt. De megértettem azt, amit mondott. Julie-val több évig éltek együtt, sokmindenen mentek keresztül, amely csak még inkább összekovácsolta őket, amely erősítette a szerelmüket. A mi történetünk azonban teljesen más. Az első időkben csak egy pár voltunk, kölcsönös szerelem nélkül, akik csak vergődtek. Minden probléma csak még messzebb taszított minket egymástól. Most viszont együtt vagyunk, szeretjük egymást, de még mielőtt sikerült volna kiegyensúlyozott életet létrehoznunk, közbe jött a gyerekkérdés és újra minden összekuszálódott. James mellettem állt benne, ami fantasztikus érzés volt. Arra gondoltam, hogy talán ez is előbbre visz minket. Most viszont teljes zavar uralkodott el bennem.

Kíváncsi lettem volna rá, hogy vajon James mit gondol erről a dologról. Vajon gondolkozik-e rajta egyáltalán? Lehet, hogy ez a helyzet erőteljes nyomásként hat rá? Tudtam, hogy az ilyen helyzetek számunkra nem szerencsések. Eddig James akárhányszor sarokba szorítva érezte magát velem kapcsolatban, akkor az csak még messzebb sodorta tőlem. Ezt nem akartam megkockáztatni. Látszólag jó kedve volt, boldognak láttam, nem pedig olyannak, aki éppen nehéz döntés előtt áll. De azzal is tisztában voltam, hogy James néha igen jól el tudja kendőzni a valódi érzéseit. Talán még ő maga sem vesz róluk tudomást. Ez nagyon idegesített. Nem tudtam, ő vajon gondolt-e már rá, hogy megkérje a kezemet, és ha igen, akkor vajon milyen döntésre jutott.

- Szia! – lépett hozzám, mikor becsuktam magam mögött az ajtót.

- Szia. – válaszoltam, majd megöleltem.

- Milyen volt a lányokkal? – kérdezte, miközben lesegítette rólam a kabátot.

- Jó volt. – válaszoltam tőszavakban, mire ő gyanakodva rám nézett.

- Zoé undok volt? – kérdezte, mert tudta, hogy ez volt az első találkozóm vele, mióta újra együtt vagyunk, ő pedig nagy kegyesen megbocsájtott nekem.

- Nem, nem igazán. – ráztam meg a fejemet. – Jót beszélgettünk.

- Nem hangzik túl jónak. – sóhajtott nagyot. – Elmondtad neki a baba dolgot és most szeretné átharapni a torkomat, igaz? – emelte fel viccesen az egyik szemöldökét.

- Nem érdekel, hogy Zoé mit gondol. – rázta meg a fejemet. – Nincs az én helyemben. Nincs a MI helyünkben. Természetes, hogy másként lát mindent.

- Nos, attól tartok, hogy soha nem leszek a kedvence. Nem hiszem, hogy tudnék olyat tenni, ami elnyeri a tetszését. – nevetett keserűen. Néhány másodpercig csendben ültünk egymás mellett, majd én szólaltam meg.

- Mi ez a dolog köztetek Helennel? – bukott ki belőlem hirtelen. Láttam, hogy arca elvörösödik. – Mi történt? – James hátra dőlt a kanapén, meg sem próbált hárítani, vagy megjátszani, hogy nem tudja, miről is beszélek.

- Semmi különös, tényleg… - rázta meg a fejét. – Csak az, mint neked Zoéval. – összehúztam a szemöldökömet, mert nem tudtam, pontosan mire is gondol. – Nincs az én helyemben. Nincs a MI helyünkben.

Harmincnegyedik fejezet - Teljes képzavar

Harmincnegyedik fejezet

Teljes képzavar

Helen

- Minden rendben van veletek? – kérdeztem óvatosan Jamest, mire ő titokzatosan rám mosolygott. Néhány nappal ezelőtt, mikor Jimmyt haza vittem, láttam Audreyn, hogy sírt. Ettől újra eltöltött az aggodalom. Úgy láttam, az elmúlt hónapokban nagyon jól megvoltak Jamesszel, öröm volt rájuk nézni. A kapcsolatuk maga volt a szerelem és a harmónia. De most történt valami és féltem attól, amit most esetleg hallani fogok. Mikor James hazahozott minket, alig tudtam megállni, hogy rá ne kérdezzek. De adódott megfelelő pillanat és arra gondoltam, hátha addig meg tudják beszélni a dolgokat. Most viszont összeszedtem a bátorságomat és rákérdeztem a dologra. James titokzatos mosolya azonban kissé megnyugtatott.

- Igen, minden rendben van. – mosolygott rám továbbra is, majd helyet foglalt a kanapén. Néhány másodperces csend ereszkedett ránk, én nem mertem tovább faggatózni, inkább az ajkamba haraptam és Jimmyt figyeltem. – Audrey gyereket szeretne. – bökte ki végül James, megkönyörülve rajtam. Éreztem, hogy arcomra kiül a meglepetéssel vegyes öröm.

- Tényleg??? – kérdeztem izgatottan. – Ez fantasztikus! – öleltem meg Jamest. Egy unoka érkezése teljesen felvillanyozott. Ha James és Audrey közös gyereket szeretnének vállalni, akkor minden a legnagyobb rendben kell lennie…de akkor… - Akkor viszont nem értem. – ráztam meg a fejemet. – Miért sírt? – valahogy nem állt össze a kép. Láttam, hogy a kérdésemtől James is elkomorult.

- Több oka is van. – sóhajtott nagyot. – Néhány hete azt hitte, hogy terhes…akkor jött rá, mennyire szeretne gyereket. – mosolyodott el James, de mosolyába nem kevés szomorúság is vegyült. – De mikor elment az orvoshoz, kiderült, hogy nem terhes, csak… - láttam rajta, hogy nehezen találja meg a szavakat. – Csak úgy néz ki, hogy nehezebb lesz teherbe esnie. – mondta, közben a kanapé huzatát babrálta.

- Ó, értem… - bólintottam. – De ugye azért van rá esély, hogy sikerül? – néztem rá aggodalmasan.

- Persze. – mosolyodott el ismét James. – Csak egy kis türelem kell hozzá. Az egyetlen probléma az, hogy…Audreyban most nagyon megváltozott valami. Bizonyára azért, amit Jimmyvel él át. Tényleg anya lett. – nézett rám komoly arccal James. – Emlékszem még arra a lányra, aki majdnem sikítva futott el, amikor először látta meg Jimmyt. – nevetett fel, közben láttam, hogy szemei a múltba révednek. – Most pedig olyan természetesen viszonyul hozzá, úgy gondoskodik róla, szereti és ápolja, mintha tényleg ő lenne az édesanyja. – láttam, hogy szemei könnybe lábadnak. – Soha nem reméltem, hogy ennyire megszeretik majd egymást. Ez annyira…annyira csodálatos. Sőt…Audrey maga csodálatos. Igazi nő lett. És anya.

- És…és te mit szólsz ehhez az egészhez? Te is szeretnél babát tőle? – kérdeztem. Tudni akartam, hogy ő mit gondol a kérdésről.

- Persze, hogy én is szeretném! – vágta rá azonnal. Határozottsága megnyugtatott. – Ez természetes. És Audrey érzései is természetesek. Kissé előbb történt meg ez a dolog, mint gondoltam, de nem bánom. Együtt élünk és szeretjük egymást. Mi más kellhet még? – néhány másodpercig csöndben maradtam, igazából féltem feltenni a kérdést, amely ezek utána kézenfekvőnek tűnt a számomra.

- És…gondolkodtál már azon, hogy megkérd a kezét? Hogy elvedd feleségül, még mielőtt a kicsi megérkezik? – kérdeztem, miközben szememmel az arcát tanulmányoztam. Ahogyan azt előre gondoltam, James felsóhajtott.

- Igen. – mondta, majd szemei Jimmyn állapodtak meg.

- És? – kérdeztem, mert a válasz korántsem volt kielégítő. Láttam rajta, hogy vívódik, nem szívesen beszél erről.

- Nem tudom…azt hittem, hogy egyszerű lesz az egész. Együtt élünk, szeretjük egymást, tökéletes család vagyunk és… és egyszer majd késztetést érzek, veszek egy gyűrűt és megkérem a kezét. Ahogyan ennek lennie kell.

- És mi a baj ezzel? – vontam össze a szemöldökömet. Ő tanácstalanul a fejét rázta.

- Nagyon szeretem Audreyt és tisztelem azért, mert elfogadta Jimmyt és az édesanyja lett. De…

- De mi??? – éreztem, hogy egyre türelmetlenebb vagyok.

- Eddig egyetlen nő előtt térdeltem le, egyetlen nőnek húztam az ujjára a gyűrűt. – láttam rajta, hogy nem mer rám nézni. – És bár már nem hordom a sajátomat, de még mindig rajtam van. – simította végig a gyűrűsujját ott, ahol a jegygyűrűjét viselte. Nem tudom elképzelni, hogy mindezt valaki mással is megtegyem. – kétségbeesett tekintete most rám rebbent. Most én ráztam meg a fejemet.

- James, én nem értelek. – egy nagyot nyeltem, mert fojtogatott a tehetetlenség. – Szeretsz és tisztelsz egy nőt, aki melletted áll mindig és mindenben, aki szereti a fiadat és az anyja lett. Te pedig mégis kevesebbnek tartod Őt, mint Juliet? – felálltam a kanapéról, mert a harag kezdett úrrá lenni rajtam.

- Nem erről van szó, én csak…

- Audrey őszintén szeret téged és hitt a szavaidnak, amikor olyan életet ígértél neki, amilyenre vágyik. – emlékeztettem Jamest. – Tiszteletet emlegetsz, miközben el sem tudod képzelni, hogy gyűrűt húzz az ujjára? – szinte soha nem beszéltem ilyen hangon Jamesszel, de most nagyon felmérgesített. - Ha képtelen vagy megtartani a szavadat, ha képtelen vagy mégis úgy szeretni őt, ahogyan megérdemli, akkor bizony nagyon önző vagy! Ő mindent megad neked, te viszont… - vettem egy nagy levegőt és próbáltam néhány fokkal higgadtabban folytatni, mert láttam James kétségbeesett arcát. – Ha így érzel, akkor inkább nem kellene gyereket vállalnotok. Tudod jól, mennyire gonoszak és rosszindulatúak tudnak lenni az emberek. Ha a szemébe nem is mondanák, de összesúgnának Audrey háta mögött, mert úgy vár tőled gyereket, hogy még csak a kezét sem kérted meg. És azt is tudom jól, hogy milyen szörnyen és megalázottnak érezné magát ettől. És nem csak Önmaga miatt. – egy kis szünetet tartottam. – Hogyan lehetne benne biztos, hogy az Ő gyereke is olyan fontos helyet foglal el a szívedben, mint Jimmy, ha már ő is lényegesen kevesebb, mint Julie volt?

Láttam Jamesen, hogy mekkora vihar dúl most benne. Talán önmagában végig sem pörgette mindazt, amit én most elmondtam. Talán pont azért nem, mert még csak gondolni sem akart erre az újabb konfliktusra, erre a nehéz döntésre, amely előtte áll.

- Tudom, hogy miről beszélsz, én magam is ezerszer átgondoltam már. – túrt idegesen a hajába. – Még csak három hónapja, hogy újra együtt vagyunk. Audrey ez alatt az idő alatt rengeteget változott. Megérett. Őszintén hiszem, hogy ugyanez a változás majd bennem is meg fog történni. Csak egy kicsit több idő kell hozzá. – bólintott, mintha csak magát akarná győzögetni. – Már ez alatt az idő alatt is rengeteg dolog megváltozott bennem. Soha nem hittem volna, hogy még egyszer ilyen boldog lehetek. – nézett rám kék szemeivel. – És hiszem, majd ahogyan telnek a hónapok, úgy a régi életem Julie-val…már nem ereszkedik sötét fellegként a jelenemre. – magyarázkodott. Eddig szavai olyan ellentétesek voltak egymással, hogy már én magam sem értettem, mi is lakozhat James fejében- és szívében. Azt mondta, szereti Audreyt, szeretne tőle gyereket, de elvenni feleségül…az lehetetlen dolognak tűnik. Teljes képzavar.

- Nem tudom, James. – ráztam meg a fejemet. Egyre inkább egy sötét gondolat kezdett úrrá lenni rajtam. Lelkifurdalást éreztem. – Már kezdem bánni, hogy segítettem neked, mikor vissza akartad szerezni Audreyt…szégyellem magamat, hogy becsaptam…

Audrey

- Szia! – köszöntem Jamesnek, mikor belépett az ajtón. Láttam az arcán, hogy nincs túl jó kedve. – Hol van Jimmy? – kérdeztem, mikor hiába vártam, hogy ő is belépjen az ajtón.

- Annyira jól elvolt apával, hogy nem volt hajlandó haza jönni. Holnap reggel majd tőlük megy bölcsibe. – mosolygott rám erőtlenül.

- Értem. – bólintottam, de nem tudtam szó nélkül elmenni James rosszkedve mellett. – Történt valami? – léptem hozzá. – Gondterheltnek látszol… - simogattam végig az arcát. Láttam, hogy könnyek fátyolozzák el a szemét, majd szorosan magához ölelt. Szinte levegőt sem kaptam.

- Nagyon szeretném, ha lenne gyerekünk, ugye tudod? – suttogta a fülembe, én pedig nem tudtam hova tenni ezt a váratlan érzelem kitörést.

- Hát…remélem, hogy így van. – válaszoltam, miközben alig kaptam levegőt.

- Ez az igazság. És nagyon fogom őt szeretni. Ahogyan téged is nagyon szeretlek! – csókolta meg a homlokomat. – egyre jobban összezavarodtam.

- James, mi történt? – kérdeztem tőle, mert tudtam, ennek a viselkedésnek valami komoly oka van.

- Nagyon szeretlek! – mondta újra. – És szeretném, ha soha nem lennének kétségeid efelől. – suttogta a fülembe, majd végre engedett kicsit a szorításából.

- James, megijesztesz. – mondtam, mikor végre a szemébe nézhettem.

- Tudom, ne haragudj…ne haragudj. – csókolt meg. – Bolond vagyok. – mosolygott rám, majd kézen fogva indultunk a nappaliba.

- Mire gondolsz? – kérdezte James, mikor a szenvedély percei után csöndesen feküdtem a karjaiban.

- Mennyi ideig tartott? – kérdeztem egy kis szünet után. – Mennyi idő után lett Julie terhes? – néztem rá, miközben James haját simogattam.

- Hát úgy…három-négy hónap… - válaszolta James bátortalanul, arcán láttam, hogy nem keveset gondolkozott ezen a válaszon. Nem azért gondolkodott, mert nem emlékezett rá pontosan, sokkal inkább azért, hogy mit is kéne mondania nekem. Szinte biztos voltam benne, hogy miután eldöntötték, hogy gyereket szeretnének, Jamesnek elég volt ÚGY ránéznie Julie-ra és már terhes is lett. Lehajtottam a fejemet. Tudtam, James azért mondott ilyen időpontot, mert tudja jól, nekem valószínűleg több időbe fog telni a dolog és nem akarja, hogy emiatt aggódjak, vagy rosszul érezzem magamat. – Audrey… - suttogott, hogy újra rá nézzek. – Ugye tudod, hogy csak egy hete próbálkozunk? – mosolygott rám. – Légy egy kis türelemmel. – simogatta meg az arcomat. – Én igazán rajta vagyok az ügyön. – mondta csibészes mosollyal, amitől nekem is mosolyognom kellett.

- Igen, nagyon lelkes vagy, egy szavam sem lehet. – nevettem, mire magához húzott.

Így, szorosan egymáshoz bújva úgy éreztem, semmi sem lehetetlen. A szívem- és lelkem, minden egyes porcikám azt kívánta, hogy történjen meg bennem a csoda. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy ennek a kívánságnak semmi sem állhatja útját.

Harmincharmadik fejezet - Új érzések

Harmincharmadik fejezet

Új érzések

Miután Julie szülei haza utaztak, minden visszaállt a régi kerékvágásba. Pontosabban szólva végre kialakulhatott kis családunk életében a rend, a nyugalom, a napi rutin. És minden csodálatos volt. Soha nem hittem volna, hogy egy teljesen új élet, új kihívások, felelősségek és feladatok ilyen gyorsan az ember szerves részévé tudnak válni, mígnem a végén már úgy érzi, hogy nem is volt élete ezelőtt.

Meg voltam győződve róla, hogy az első hónapok feszültségben, félelemben és gyanakvásban fognak eltelni, de nem így történt. Nem volt rá idő. Egymás után teltek a napok, hetek és hónapok, mi pedig egyre olajozottabban éltük egy mindennapi család életét. Összecsiszolódtunk.

Együtt készülni a karácsonyra, Jamesszel nézni Jimmynek ajándékot, bevásárolni a karácsonyi vacsorához és feldíszíteni hármasban a fát, már mind annyira természetes dolognak tűnt, mintha mindig is így lett volna.

Nevetve néztük végig, ahogyan Jimmy darabokra tépi a csomagolópapírt az ajándékokon, majd a hatalmas karácsonyfa körül ugrál, mikor megkaparintotta a hőn áhított játékot. Láttam Jamesen is, hogy felszabadult, nem vívódott, örlődött ő sem. Tudtam, láttam rajta, hogy mennyire boldog. Boldog velünk, Jimmyvel és velem, a mindennapokkal, szívében végre béke uralkodik, teljesen átadta magát boldogságnak, amelyet mi ketten jelentettünk a számára.

Az Újévet várva új remények, érzések és várakozások ébredtek bennem. És mindenek előtt egy új érzés, amely lassan teljesen elhatalmasodott rajtam…amelyet azt hittem, soha nem fogok megélni, és amely teljesen összezavart.

De még mielőtt tisztázhattam volna magamban, semmivé foszlott…

- Istenem, már azt hittem, hogy soha nem érek haza. – csuktam be magam mögött az ajtót, majd felakasztottam a kabátomat. – Helen és Jimmy még nem jöttek? Azt hittem, hogy… - megálltam a mondat közepén, amikor megláttam James feszült arcát. – Valami baj van? – kérdeztem, mire ő felmutatott egy borítékot. A kék-rózsaszín díszítésű levél minden kétséget kizáróan csak is egy helyről jöhetett.

Nagyot sóhajtottam, majd közelebb léptem és átvettem tőle a levelet. „Gibson Nőgyógyászati Klinika”. Állt a feladó helyén. Éreztem, hogy arcom vörös pírral ég.

- Köszönöm. – válaszoltam, közben pedig átkoztam magamat botorságomért, hogy a leleteket nem elektronikus úton kértem.

- Nem is mondtad, hogy nőgyógyászhoz mész. – kezdett bele James óvatosan.

- Nem tartottam fontosnak. – próbáltam rámosolyogni, de éreztem, nem igazán sikerül. – Minden nő jár nőgyógyászhoz, ez természetes dolog. – nagyon igyekeztem, hogy hangom könnyednek hasson.

- De ugye minden rendben? – fogta meg a kezemet, de képtelen voltam a szemébe nézni.

- Persze, semmi baj. – emeltem fel nagy nehezen a tekintetemet. James összevonta szemöldökét, szemei gyanakodva figyelték az arcomat.

- Audrey, kérlek, mond el. – hangján éreztem, hogy aggódik miattam. – Gyere… - húzott maga után, majd leültünk a kanapéra. Nagyon kellemetlenül éreztem magamat, nem akartam még erről vele beszélni. – Szóval? Mi ez az egész? – nézett rám gondterhelt arccal.

- Semmi…semmi különös. – ráztam meg a fejemet. – Csak…csak nem jött meg, és… - roppant kellemetlen volt erről beszélni, folyamatosan elakadtam mondandómmal. Néhány másodpercnyi csend következett, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, de James megelőzött.

- Gyereket vársz? – kérdezte, arcán halvány mosoly bujkált.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Azt hittem, de nem…Na nem mintha túl nagy esélye lett volna. – nevettem fel erőltetetten, hiszen James is tisztában van vele, hogy minden alkalommal védekezünk.

- Akkor miről van szó? – láttam rajta, hogy ismét nagyon aggódik. – Megijesztesz…

- Semmi okod nincs rá. – adtam egy csókot az arcára. – Csupán csak úgy néz ki, a testem kezdi feladni a hiábavaló próbálkozást a reprodukcióra. – nevettem keserűen. – Ez nálunk, női ágon, elég gyakori probléma. És hát hiába…már harminchárom vagyok. – nyeltem nagyot. Ujjaimat tördeltem és vártam James reakcióját.

- Éreztem, hogy az elmúlt hetekben valami megváltozott. Teljesen kivirultál, nagyon boldognak láttalak. – mondta halkan James, én pedig éreztem, hogy elfátyolosodik a szemem. – Azért voltál boldog, mert azt hitted, gyermeket vársz, igaz? – kérdezte, közben pedig megsimogatta az arcomat. Nem válaszoltam, képtelen voltam rá. Hülyének éreztem magamat és roppant nevetségesnek. – Nem mondtad, hogy babát szeretnél. – fogta kezébe az enyémeket.

- Én magam sem tudtam, hogy szeretnék, egészen addig, amíg nem hittem azt, hogy terhes vagyok. – válaszoltam kis szünet után. – Nagyon jó érzés volt azt hinni…hogy…hogy gyereket várok tőled. – arcomon végig gördült egy könnycsepp, James pedig magához ölelt és végig csókolta az arcomat.

- Jaj, Kicsim… - suttogta, miközben én halkan pityeregtem. Karjai édesen, szerelmesen simogatták a hátamat, míg végül sikerül abbahagynom a sírást. - Tehát? – kérdezte két csók között. – Szeretnél gyereket? – szemei annyi gyengédséggel néztek rám, hogy jóleső melegség járta át a bensőmet.

- Nem az számít, hogy én mit szeretnék. – ráztam meg a fejemet. – Az a fontos, hogy TE mit szeretnél. – James összevonta a szemöldökét, tudtam, nem érti, hogy mire is célzok pontosan. – Neked már van egy gyereked attól a nőtől, akit mindennél jobban szerettél. – egy nagyot nyeltem. – Nem vagyok benne biztos, hogy tőlem is szeretnél egyet. – mondtam ki, ami a szívemet nyomta. – James egy nagyot sóhajtott, kezét az arcomra tette, majd a pillantásomat kereste.

- Audrey. – kezdte komolyan. – Szeretlek téged és szeretném, ha lenne gyerekünk. – simogatta meg könnyektől égő arcomat. – Szeretném, ha lenne KÖZÖS gyerekünk. – hangsúlyozta ki. Másodpercekig nem válaszoltam. – Nem hiszel nekem? – nézett rám szomorúan.

- Félek, csak azért mondod, mert boldoggá akarsz tenni…vagy inkább nem akarsz megbántani. Én csak úgy szeretnék gyereket, ha biztosan tudom, hogy te is ezt szeretnéd…ha biztosan tudom, hogy a mi gyerekünket is tudnád úgy szeretni, mint Jimmyt. – égő szemeimet rá emeltem. – Nem akarom, hogy azt mond, szeretnél tőlem gyereket, mert meg akarsz nekem adni mindent, amire vágyok. Nem akarom, hogy úgy tegyél, mintha te is szeretnéd, csupán csak azért, mert így könnyebb. Volt már példa ilyesmire és az sem vezetett semmi jóra. – fújtam ki az orromat.

- Audrey, elhiheted, hogy komolyan így érzek. – mondta, de láttam rajta, rosszul esik neki, amivel meggyanúsítottam. – Szeretném, ha lenne gyerekünk. Te pedig csodálatos anya leszel. – mosolygott rám. – Hiszem már most is az vagy. – szavai megmelengették a szívemet.

- Halihó! Megérkeztünk! – lépett be az ajtón Helen a kis Jimmyvel.

- Majd még beszélünk erről. – pattantam fel a kanapéról, majd az újonnan érkezettek üdvözlésére siettem. Örültem, hogy vége szakadt ennek a kellemetlen beszélgetésnek. – Szia Helen! – léptem hozzá, közben próbáltam kezdeni valamit a szemeimmel, amelyek vörösek voltak a sírástól. Gyorsan két puszit nyomtam az arcára, aztán Jimmyhez fordultam. Magamon éreztem Helen tekintetét, szinte biztos voltam benne, hogy nem tudtam becsapni, azonnal látta rajtam, hogy valami történt. Megpusziltam Jimmyt is, aztán egy futó pillantást vetettem Helen arcára. Kellemetlenül éreztem magamat azért, mert most megint aggódik miattunk. Láttam rajta, hogy legszívesebben kérdezne, de a lelke mélyén tudja, hogy nem ez a megfelelő alkalom.

- Nos, akkor én nem is zavarok tovább. Csak haza hoztam a nagyfiút! – simogatta meg Jimmy fejét, majd az ajtó felé vette az irányt.

- Nem zavarsz! – mondtam hirtelen. – Maradj még egy kicsit…kérlek. – tettem még hozzá. Szükségem volt most arra, hogy eltereljem a gondolataimat, hogy egy kicsit lecsillapodhasson háborgó lelkem.

- Igen anya, maradj még! – lépett oda James is, csókot nyomott Helen arcára, majd folytatta.  – Felhívom apát is, hogy jöjjön ide és akkor együtt vacsorázhatnánk. Mit szóltok? – nézett ránk mosolyogva.

- Rendben…ha…ha tényleg ezt szeretnétek. – nézett Helen hol egyikünkre, hol pedig másikunkra.

- Igen. Ez fantasztikus ötlet. – mosolyogtam rá, majd Jamesre néztem. Láttam rajta, hogy tudja, most erre van szükségem. Kicsit megnyugodni, kiengedni, mielőtt újra kettesben maradunk. Megsimogattam az arcát, majd hálásan megcsókoltam.

- Ó, hát, ha így áll a helyzet, akkor örömmel elfogadjuk a meghívást! – láttam Helen arcán, hogy kissé megnyugodott csókunkat látva. – No, és mit főzünk? – kérdezte.

- Főzésről szó sem lehet! – emelte fel James a telefont. – A vacsora házhoz jön!

Már elmúlt kilenc óra, mire Helen és David haza mentek. James kocsival haza vitte őket, addig én nagy nehezen lefektettem Jimmyt, aki túlpörögte magát kissé az este, most viszont már én cipeltem az ágyba, mert elaludt a kanapén.

Jellemző módon még arra sem ébredt fel, hogy pizsamába öltöztettem, csupán morogva befordult a fal felé, mikor végre puha ágyikóját érezte maga alatt. Néhány másodpercig csöndben néztem, a göndör fürtjeit, amelyek a párnán nyugodtak, a kis plüssbékáját, amit álmában magához húzott és éreztem, hogy megint könnyes lesz a szemem. Egy hete még azt hittem, hogy nemsokára anya leszek, a saját gyermekemre nézhetek majd így le, őt takargathatom be és neki adhatok jóéjt puszit. De aztán ez az álom semmivé foszlott, én pedig hülyének éreztem magamat azért, mert ilyen érzések támadtak bennem hirtelen, szinte a semmiből és mert egy pillanatig is azt hittem, hogy mindez megtörténhetett.

Sötét felhőként ereszkedett rám a tudat, a szörnyű diagnózis, hogy a testem már nem úgy működik, mint egy fiatal nőé. Néhány hónapja az anyaság puszta gondolata is megrémített, most viszont semmit sem kívántam jobban. Kusza érzéseim feszültté és magányossá tettek. Senkinek nem tudtam volna elmondani, hogy mit érzek, hogy minden megfordult, átértékelődött bennem. Én magam sem tudtam megmagyarázni magamnak az egészet, ijesztőek voltak számomra a saját gondolataim. Mintha egy új nő született volna bennem, akit még nem ismertem, akinek az érzései egyszerre voltak ismerősek és szörnyen idegenek.

- Szia. – suttogta James a fülembe. Nem is hallottam, mikor jött meg. Leült mögém az ágyra, majd átölelt. Arcát az enyémhez hajtotta, szakálla finoman cirógatta a bőrömet, karjait körém fontam. Legalább egy percig néztük így Jimmyt, aki a közönségről mit sem tudva édesen szundikált. – Gyere… - duruzsolta a fülembe, majd kézen fogva átballagtunk a mi szobánkba. Mikor becsukódott az ajtó, James magához húzott és megcsókolt. Az este folyamán én menekültem a további beszélgetés elől, de most mégis úgy éreztem, hogy meg kell szólalnom.

- James, én… - csak eddig jutottam, mert ajkai újra rátaláltak az enyémekre és édes fogságba ejtették. Kezei izgatóan simogattak, a ruhák veszett iramban kerültek le rólam. Már nem volt kedvem beszélni, csak elveszni ebben az ölelésben, ebben a szenvedélyben. Csodálatos, felszabadító érzés volt…

És ez az éjszaka magában hordozta az anyaság ígéretét.