Negyvenötödik fejezet - Hazatérés

Negyvenötödik fejezet

Hazatérés

Helen

Egy héttel korábban

Nem bírtam így látni Jamest. Szemei beestek, sötét karikák sötétlettek alattuk, tekintete vörösnek tetszett a könnyektől. Több, mint egy hétig színét sem láttuk, ezért meglátogattam, tudni akartam, hogy minden rendben van-e velük. Mikor beléptem, meg kellett állapítanom, hogy aggodalmam nem volt alaptalan. Jimmy már ágyban volt, így csupán Jamesszel üldögéltünk szótlanul a nappaliban.

- Fiam, ettél ma már valamit? – kérdeztem, mert az elmúlt hetekben aggódva láttam, ahogy egyre inkább lefogy, arcát újra elhagyta a mosoly, a derű, szemeiből eltűnt a fény. Kísértetiesen hasonlított az egész helyzet arra a szörnyű fél éves időszakra Julie halála után. Én pedig ugyanúgy nem tudtam segíteni, mint akkor. – James…kérlek… - érintettem meg, amikor már vagy egy perce nem reagált a kérdésemre.

- Megtaláltam Audreyt. – bökte ki hirtelen színtelen hangon, miközben rám sem nézett. Hirtelen elakadt a szavam. Annyi mindent kérdeztem volna, annyi mindent szerettem volna tudni…de megkínzott arcára nézve valahogy mégis az az érzés kerített hatalmába, hogy talán jó lenne mégsem tudni róla…

- És...? – ennyit voltam csak képes kibökni, majd vártam.

- Jól van. Ő és a baba is. – mondta színtelen hangon, majd idegesen a hajába túrt. – Beszélgettünk…nem volt ellenséges, de…de hazugnak tart… – láttam rajta, milyen nehéz kimondania ezeket a szavakat. – egy hazug érdekembernek, semmi másnak. – meggyötört szemeivel rám nézett. – A fejébe vette, hogy nem szeretem…hogy soha nem is szerettem. – egy nagyot sóhajtottam, majd mellé ültem.

- Tudod…Audrey számára a szerelem… számára ez a fogalom sokkal bonyolultabb dolog, mint bármelyikünk számára. Az ő szemszögéből nézve…tudod ő úgy érzi… - kétségbeesetten kerestem a szavakat, amelyekkel le tudom írni az érzéseit, de valahogy nem találtam a megfelelőeket.

-…Audrey számára az a szerelem, ha úgy szeretem, ahogyan Juliet szerettem. – mondta ki végül James az egyszerű igazságot.

- Így igaz. – bólintottam rá. – És ő soha nem fogja ennél kevesebbel beérni. Nem tud úgy boldog lenni, hogy érzi ezt a megkülönböztetést. Szeretheted bármennyire, lehozhatod neki a csillagokat az égről, akkor is így lesz…

- Igen, tudom… - mondta fogát összeszorítva. – Képzeld, azt mondta nekem…azt mondta nekem, azért nem jön vissza, mert különbséget tennék a gyermekeim között…hogy a közös gyerekünket nem szeretném úgy, mint Jimmyt, mert nem Julie az anyja. – hisztérikus nevetésben tört ki, majd mikor látta, hogy nem reagálok, lassan abbahagyta, szemében a csalódás lángja égett. – Te…te is ezt gondolod? – kérdezte megrebbenő pillával.

- Én azt gondolom, hogy Audrey jogosan jutott erre a következtetésre. Az ő nézőpontjából teljesen érthető az aggodalma.

- Nem válaszoltál a kérdésemre… - James pillantása jéghideg volt. Tudtam, hogy színt kell vallanom.

- Tudod…őszintén szégyellem magamat azért, mert…mert az elmúlt hónapokban a könnyebb utat választottam, és inkább nem vettem tudomást a problémáitokról…főleg arról, hogy Audrey mennyire szenved. Szégyellem magamat azért, mert nem beszélhetett velem erről, mert inkább becsuktam a szememet, a fülemet és a szívemet, csak hogy nekem könnyebb legyen. És mindenekelőtt azért szégyellem magamat, mert nem figyelmeztettelek, mikor láttam, hogy baj van. Hogy nem mondtam el a rossz érzéseimet. – láttam, hogy Jamest kissé felrázza mindaz, ami mondtam. De láttam arcán a csalódást. Tudtam, azt várta, hogy mellé állok, hogy azt mondom majd, Audrey butaságokat beszél…de talán a lelke mélyén érezte, hogy jogos a vád… - És miben maradtatok végül? – próbáltam túllendülni a holtponton. James megrázta a fejét.

- Megadta a telefonszámát. Azt mondta, hogy meg is látogathatom…és hogy…és hogy nem fogja tőlem eltiltani a kicsit… körülbelül ennyiben. – nevetett fel ismét keserűen. – Lehetett volna rosszabb is. – tette hozzá. – De még nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy visszajöjjön. Annyira tanácstalan vagyok… - nézett rám fáradt szemeivel.

- Ne. – ráztam meg a fejemet. – Ne tedd ezt Audreyval. Hagyd őt békén. Most egyetlen fontos dolog létezik számára, és az a baba. Ha most zaklatni kezded, nyüstölöd, hogy menjen vissza, talán megint elszökik…és olyan messzire viszi az unokámat, ahol soha többé nem találunk rá. – éreztem, hogy hangom megremeg. Láttam rajta, hogy érzékenyen érinti a reakcióm. – Azért, mert nem sírok egész nap a válladon, még nekem is ugyanúgy fáj. – vetettem a szemére. – Nem csak téged ért veszteség. – mondtam halkan. - De megérdemlem azért, amit tettem…vagyis inkább azért, amit nem tettem.

- Ne haragudj anya, hogy ilyen helyzetbe hoztalak…hogy miattam te is elveszítetted Audreyt…és a babát… - ült mellém James, majd szorosan átkarolt. – Soha nem hittem volna, hogy ez megtörténhet.

- Jaj fiam… - simogattam meg az arcát. – Hányszor mondtam… - egy nagy levegőt vettem, majd igyekeztem lehiggadni. Az arcára kiült fájdalmat látva képtelen voltam bármit a szemére vetni. - Nem a te hibád…de nem is Audreyé. – próbáltam megnyugtatni. – Mikor találkoztok újra? – Gyanúsan sokáig hallgatott. – Mi a baj? Azt mondtad, hogy felhívhatod…hogy találkozhattok is.

- Igen, így igaz… - bólintott. – De sajnos történt valami tegnap, ami mindent megváltoztat. A segítségedre lesz szükségem, mert egyedül képtelen vagyok megtenni…

- De fiam, mit? – néztem rá ijedten. Nem tudtam, mire gondolhat. – Mit kell megtenned? Néhány percnyi csönd következett, majd James nagy nehezen megszólalt.

- Mesélnem kell Jimmynek Julieról.

Audrey

Nem is nagyon emlékeztem arra, hogyan jutottunk fel a lakásba. Éreztem James erős karját a derekam körül, kezének simogatását az arcomon, hallottam mély hangját, ahogyan Jimmyt próbálja csitítani…de az egész olyan tompa volt, olyan homályos…

Megkönnyebbülten roskadtam le az ágyra, majd még egy fáradt pillantást vetettem a szobára, melyet már hónapok óta nem láttam.

- Minden rendben van. Most pihenj… - James hangja olyan távolinak tűnt, mégis oly közelinek.

Aztán sötétség…az engem körülvevő feketeségből néha hangokat hallottam, de képtelen voltam beazonosítani vagy értelmezni őket.

„- Biztos, hogy minden rendben van vele és a babával?

- Igen. Szerintem csak nagyon megviselte a mai nap. Nem lesz semmi baj, csak nyugalomra van szüksége. Kérlek, vigyétek el Jimmyt néhány napra…”

Aztán ismét zuhanás a semmibe. És álmok. Álmok, jelenetek a múltamból…a közös múltunkból. Minden szép és minden rossz…és a mai nap…Jimmy sikolya a fülemben…éreztem, hogy az emlék hatására összerándulok.

- Csssst…semmi baj…biztonságban vagy… - hallottam James suttogását, éreztem simogató kezét. És újra elnyomott az álom.

Én pedig nem féltem…biztonságban voltam.

A szemem csukva volt, de már ébren voltam. Éreztem James illatát, a teste melegét, ölelő karját magam körül. Tudtam, nem színlelhetem tovább, hogy még alszom.

- Szia… - suttogta halkan James, közben kedvesen rám mosolygott.

- Szia… - mondtam még kissé bódultan. – Mennyit aludtam? – kérdeztem felkönyökölve, miközben az ablak felé néztem, de a decemberi sötétségre kitekintve nem tudtam igazán tájékozódni.

- Több mint tizenkét órát. – válaszolta James. – Lassan dél lesz. – simogatta meg az arcomat. – Nagyon fáradt voltál. – mondta, én pedig ismét visszafeküdtem az ágyra. Még mindig gyengének éreztem magamat, de mikor gyomrom hangosan megkordult, rájöttem, hogy miért. – Csinálok egy kis harapnivalót. – mondta James, majd csókot nyomott az arcomra és halkan kiment a konyhába. Mikor ott maradtam, rájöttem, hogy ez az egész kísértetiesen hasonlít arra a reggelre, amikor a születésnapomon James elcsábított…mikor visszajöttem hozzá…”és még merik állítani, hogy a történelem nem ismétli Önmagát…” – futott át agyamon az ironikus gondolat.

A sok alvástól bedagadt szemeimet kinyitottam, majd hangtalanul bámultam a plafont. Nem ez volt életem legpihentetőbb alvása. Rengeteg minden kavargott a fejemben…a múlt, a jelen és a jövő. Szavak, vágyak, érzések…elvárások és kívánságok. Már tisztában voltam vele, hogy mit kell tennem. Nem volt véletlen, hogy tegnap este itt kötöttem ki. Itt van a helyem. Itt van a helyem Jamesszel és Jimmyvel. A gyermekeimmel kell lennem, a gyermekeimnek pedig boldogan, egy szerető családban kell felnőniük. Nem számít, hogy milyen nehéz, nem számít, hogy én és James mit érzünk, vagy mit nem. Csak Ők számítanak. Az ártatlanok, a kis életek, akik tőlünk függenek, akikért attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttuk őket, felelősek voltunk. Egy nagyot nyeltem. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hogy le kell győznöm háborgó lelkemet…

Egy nagyot sóhajtottam, majd lassan felültem az ágyon. Lábaim a puha szőnyeget érintették. Körbe néztem. Semmi sem változott. Minden olyan volt, mintha az elmúlt két hónap meg sem történt volna. Tudtam, semmi mást nem kell tennem, csak kisétálnom Jameshez és előtte is úgy tenni, mintha ez a hosszú idő csupán csak egy rossz álom lett volna. Csupán csak ennyi kell.

- Minden rendben? – kérdezte James, miközben kissé belassulva ültem le az asztalnál.

- Igen. – bólintottam. – Csak még ébredezek.

- Csak nyugodtan. – mosolygott rám, közben pedig a hűtőszekrény egész tartalmát elém pakolta. – Mit adhatok reggelire? – mutatott végig a választékon, az én agyam viszont még túlságosan tompa volt, gyomrom pedig görcsösen szorult össze a gondolatra, hogy már megint itt tartunk…már megint itt vagyunk.

- Csak egy kis pirítóst kérnék vajjal. – mondtam, csak hogy teljessé tegyem a Deja Vu érzést.

- Tessék. – tolta elém James a tányért, majd a teás bögrét. Egy apró mosollyal köszöntem meg, majd elkezdtem falatozni. A pirítós harsogásán kívül egy hangot sem lehetett hallani. Érezhető volt a feszültség. James nem mert kérdezni, nem mert megszólalni, tudtam jól, érzékei azt súgják neki, hogy várja meg, amíg én nyilatkozom. Nagyon jól tudtam, hogy mit kell tennem, hogy mi a helyes döntés. Tiszta és világos volt minden. De ez még nem jelentette azt, hogy könnyű is lesz megtenni. Lassan eltűntettem az utolsó falatot is, aminek hatására odabent nagy mozgolódás támadt. Elmosolyodtam, majd a hasamra tettem a kezemet.

- Azt hiszem, leért a kaja. – James arcán is boldogságot láttam, amelybe némi félelem is vegyült. Nem akartam őt tovább bizonytalanságban tartani. Összeszedtem a gondolataimat, ezer szó kavargott a fejemben, ezernyi érzés, amelyeket ki akartam mondani, de végül mégsem egy vallomás volt az, ami elhagyta a szájamat. – Áthozhatnánk ma a cuccaimat, ha neked is jó így. – mondtam, közben láttam James arcán a megkönnyebbülést, melyet akárhogyan is próbált titkolni, nem sikerült elkendőznie. Szemei fátyolosak lett, folyamatosan bólogatott, de láttam, hogy képtelen megszólalni. – Jól van. – nyugtáztam. - Most elmegyek, megzuhanyzok. – mondtam, majd felálltam a székről. Mikor elhaladtam James mellett, váratlanul megragadta a derekamat. Szemébe nézve láttam, hogy benne is mennyi érzés kavarog, amelyeket ugyanúgy képtelen kimondani, szavakba önteni, akárcsak én. Másodpercekig csak néztük egymást, majd lassan lehajolt és finoman megcsókolt. Nem húzódtam el, nem toltam el magamtól, de nem is viszonoztam úgy a csókját, mint amikor még…..

Esetlenül rámosolyogtam, majd a fürdő felé vettem az irányt. Miközben záporoztak rám a vízcseppek, egyszerre volt nehéz és könnyű a szívem. Tudtam, hogy jó döntést hoztam. Az egyetlen ésszerű, elfogadható döntést. Lelkem mélyén kíváncsi lettem volna arra, hogy Jamesben vajon milyen gondolatok kavarognak most. Tudni akartam, hogy vajon milyen okkal magyarázza ezt a számára pozitív fordulatot. De tudtam jól, hogy mindennek ellenére nem fogok vele beszélni a dologról. Még túlságosan friss volt a seb, én pedig túlságosan is bizonytalan. Láttam rajta, hogy mindezzel ő is tisztában van, ezért olyan óvatos…most akár egyetlen rossz szó lerombolhat mindent…

Átmentem a hálószobába, abban a reményben, hogy találok még itt néhány ruhadarabot, ami most fel tudok venni. Mikor kihúztam a gardrób fiókot, láttam, hogy az összes fehérneműm ott van összehajtogatva, a szekrénybe pedig mind beakasztva a ruháim, felsőim, a szoknyák és nadrágok…a szekrény végében pedig a levendulaszín ruha. Óvatosan kivettem és kritikus szemmel néztem végig rajta, ám James igazat mondott. A hatalmas csokifoltnak már nyoma sem volt. Egy nagyot sóhajtottam, majd óvatosan visszatettem a helyére. Olyan távolinak tűnt az a nap, amikor először és utoljára magamra húztam…

Ahogy végig néztem a szekrényben, mellbe vágott, hogy milyen sok holmit hagytam itt…az egész életemet. Óvatosan simogattam végig a ruhadarabokat, amelyek néhány hónapja még a kedvenceim voltak, most viszont leginkább olyanok, mint egy kapu a múltra. Két hónap nem olyan hosszú idő az ember életében, de ez alatt a két hónap alatt minden megváltozott. Megváltozott a világ…megváltozott a világom. És már tudtam is, miért nem esett nehezemre megválni ezektől a ruháktól….Boldog mosollyal simogattam meg a hasamat. A ruhák nyolcvan százalékába már most is igen bajos lett volna beleférnem. Próbáltam valami régen lezser darabnak számító fölsőt keríteni, de mikor az utolsó gombot próbáltam a lyukba erőltetni, rájöttem, hogy az már bizony nem fog menni. Ekkor megéreztem magamon a kutató tekintetet.

- Azt hiszem, rám fér majd néhány új holmi – mutattam viccesen a hasamon szétfeszülő blúzra, mikor megláttam James hallgatag alakját az ajtóban. - mert ez bizony már csak rosszabb lesz. – nevettem zavartan, mire James elmosolyodott.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Ez már csak egyre jobb lesz. – mosolygott rám, majd közelebb lépett. – ismét azt a kifejezést láttam az arcán, mint a reggelinél. Szemei tele voltak gondolatokkal, vágyakozással, vallomásokkal. Láttam, ahogyan az érzések majdnem szétfeszítik a mellkasát…de nem mer többet szólni. Ujjaimat az övéibe kulcsoltam, majd hozzá bújtam.

- Igen. Minden jó lesz. – suttogtam a fülébe, közben pedig őszintén kívántam, hogy így is legyen. Lelkem mélyén pedig egyre biztosabban éreztem, hogy most már el tudom fogadni azt, amit James adni tud nekem, bár tudtam, nem éppen úgy, ahogyan ezt Ő szeretné. Nem elfogadtam… csupán beletörődtem. Nem ugyanaz. Egy nagyot sóhajtottam. – Minden jó lesz…

Negyvennegyedik fejezet - Bűntudat

Negyvennegyedik fejezet

Bűntudat

James látogatása valahogy megnyugtatott. Megkönnyebbültem a ténytől, hogy nem nekem kellett felvenni vele újra a kapcsolatot, hanem úgy hozta a helyzet, hogy ő talált rám. Nem éreztem magamban elég erőt arra, hogy én hívjam fel, hogy én kezdeményezzek. De az élet elrendezte számomra a dolgot.

A látogatás utáni héten James minden nap írt nekem egy üzenetet, érdeklődött a hogylétem felől, de semmi többet nem tett, nem próbált a lelkemre beszélni, hogy menjek vissza és telefonon sem hívogatott, nehogy túlságosan erőszakosnak érezzem a közeledését, és újból köddé váljak. Nagyon értékeltem ezt a tapintatot. Aztán úgy egy hét múlva mégis megcsörrent a telefonom.

- Szia Audrey. Ne haragudj, hogy felhívtalak…..

- Semmi baj. Mondtam, hogy bármikor hívhatsz. – nyugtattam meg. – Minden rendben? – kérdésemre elkeseredett sóhaj volt a válasz.

- Nem, nem igazán. Elmehetnék hozzád? Fontos dologról kellene beszélnünk. – hangján éreztem, hogy valami nagy baj lehet. Felgyorsult a szívverésem.

- Persze…gyere csak. Hat körül leszek itthon. – mondtam gyorsan, mire ő csak megköszönte, röviden elbúcsúzott, majd letette a telefont. Nem tudtam mire gondoljak, de a további napom, maga volt a pokol.

Próbáltam hazafelé minél gyorsabban szedni a lábaimat. Mikor befordultam a sarkon, azonnal megláttam James vékony alakját.

- Régóta vársz? – kérdeztem, mikor megölelve éreztem, hogy arca jéghideg.

- Nem, nem vészes. – rázta meg idegesen a fejét. Jobbnak láttam, ha minél előbb fűtött helyre viszem.

- Gyere, itt jó meleg van. – nyitottam ki lakásom ajtaját, mert láttam rajta, hogy rendesen átfagyott. – Csinálok gyorsan egy teát. Addig mond el, hogy mi történt. – léptem be apró konyhámba és elkezdtem forralni a vizet.

- Lenne…lenne egy nagy kérésem. – kezdte, miközben ujjával a pultot kaparászta.

- Mi lenne az? – kérdeztem, és közben reménykedtem benne, hogy olyasmiről lesz szó, amit meg tudok tenni.

- Kérlek…kérlek, találkozz Jimmyvel…szüksége van rád. Arra, hogy lásson…hogy hozzád bújhasson…

- James, én…én nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Neki is csak fájdalmat okozna egy újabb elválás. Kérdezősködne, hogy mikor megyek vissza. Sokkal inkább gyanakodna, ha nem kap egyértelmű választ. Inkább maradjon az eddigi mese.

- Az már sajnos nem elég. – hangja határozott volt, szemeit rám emelte. – Tudnia kell, hogy még mindig szereted.

- De…de miért gondolná ennek az ellenkezőjét? – néztem rá értetlenül. – Adtál magyarázatot neki, hogy miért nem vagyok veletek…és a múltkor is megmondtad neki, hogy szeretem…

- Azóta változtak a dolgok. Most minden sokkal bonyolultabb lett. – nyelt egy nagyot.

- De miért? Mi történt? – kérdeztem idegesen, miközben a vizet a filterre öntöttem.

- Beszéltem neki Julieról. – megállt kezemben a kanál, amivel eddig a teát kevergettem. – Meséltem neki az édesanyjáról. – Éreztem, hogy szívem megremeg.

- De miért? Miért kellett ezt pont most? – fakadtam ki.

- Elhiheted, hogy nem én akartam így. – mondta hidegen. – A kisfiunknak hiányzik az édesanyja. Nem bújhat hozzád, nem ölelhet meg, nem olvasol neki mesét… - arcom forrón égett a hallottaktól. – Csak úgy juthat közel hozzád, ha a képeket nézegeti. Ennyit hagytál neki. – James még soha nem beszélt velem így, megrendített a hang, amit velem szemben használt. Egy kis szünetet tartott, mintha megérezte volna, mire gondolok. – Egy nap megkérdezte, hogy ki az a szőke néni. Én pedig képtelen voltam hazudni neki. – hajtotta le a fejét. El sem tudtam képzelni, milyen nehéz lehetett beszélnie erről Jimmyvel.

- Istenem… - ültem le a kanapéra, mert lábaim megremegtek. – Nagyon sajnálom. – néztem Jamesre, de láttam rajta, hogy most a sajnálatom több, mint kevés. Még évekig nem terveztük elmondani Jimmynek az igazságot, mert féltünk, hogy gyermeki lelkében ez óriási törést okozna. És most még csak három és fél éves…

- Mit mondtál neki? Hogy fogadta? – kérdeztem remegő hangon.

- Hát…próbáltam a lehető legegyszerűbben elmondani neki…a legkevesebb fájdalommal. – roskadt le James is a kanapéra. – Elmondtam neki, hogy előtted volt egy másik anyukája…aki nagyon szerette, de nem maradhatott vele…mert az angyalokhoz kellett mennie. – egy nagyot nyeltem, látva James megkínzott arcát. – Végig néztük az összes képet és megmutattam neki azt, ahol még Julie pocakjában volt. Ez nagyon összezavarta. – tanácstalanul megrázta a fejét. – Nem tudom, hogy mit értett meg az egészből. Anya is pont ott volt, úgyhogy ő is segített magyarázni, de…de azt hiszem, ennek most le kell ülepednie Jimmyben. Majd utána biztosan lesznek kérdései. – fejezte be James. Rövid csönd következett. – Találkoznod kell vele. Tudnia kell, hogy nem változott semmi. Hogy te még mindig az ő anyukája vagy.

- Ne haragudj James, de én…én nem szeretném. Képtelen vagyok rá. – ráztam tagadóan a fejemet.

- Pedig meg kell, hogy tedd. Jimmyért… - James hangja nem tűrt ellentmondást.

- Szerintem ez az egész nem róla szól… - James összevont szemöldökkel nézett rám. – Nagyon jól tudod, hogy miként zajlana le ez a találkozó…és azt is nagyon jól tudod, hogy mi lenne a vége. – felálltam a kanapéról, mert úgy éreztem, hogy sarokba szorítottak.

- Nem értem, hogy miről beszélsz. – lépett ő is utánam. – Szerinted miről szól ez az egész? – kék szemei villámokat szórtak.

- Azt akarod elérni, hogy bűntudatom legyen. – vágtam rá. - Azért beszéltél Jimmynek Julieról és azért akarod, hogy találkozzak vele, mert úgy gondolod, ha majd látom őt, érzem a szeretetét, ragaszkodását és a fájdalmát, akkor majd visszamegyek hozzátok. – láttam, hogy vádló szavaim mellbe vágták.

- Neked üldözési mániád van. – mondta hidegen.

- Az lehet…de már túlságosan is ismerlek. Tudod jól, hogy mikor mi van rám a legnagyobb hatással. Hogy mikor mit kell mondanod. Így csábítottál vissza a legutóbb is.

- Te most azt akarod nekem mondani, hogy felhasználom Jimmyt azért, hogy vissza gyere hozzánk? – arcán fájdalmat és csalódást láttam. – Te tényleg azt hiszed, hogy fájdalmat okoznék neki csupán csak azért a halovány reményért, hogy így talán visszajössz? – láttam rajta, mennyire értetlenül áll a dolog előtt. Nem tudtam erre mit mondani. – Értem… - nyugtázta szótlanságomat. – Tehát elkönyveltél egy hazug, körmönfont szemétládának. – fordult el tőlem. – Tudod mit? Lehet, hogy tényleg az vagyok. De te viszont anya vagy és ha már a szeretet nem jelent semmit, legalább kötelességből találkozz vele. – éreztem, hogy kezd elfajulni a helyzet. De képtelen voltam megint csak megadni magamat.

- Nem érdekel. – ráztam meg a fejemet, mire pillái megrebbentek. – Nekem most már mással kell foglalkoznom. Mindketten tudjuk, hogy ennek a találkozónak semmi értelme nem lenne. Vagy legalábbis most még nem. Majd ha eltelik egy kis idő és belenyugszik, hogy külön vagyunk, akkor…

- Mond, te hallod magadat? – nézett rám haragtól könnyes szemekkel. – Hát tényleg csak ennyit jelent neked Jimmy? Ellököd magadtól, mert most már lesz egy másik? – szavai mélyen megsebeztek. Éreztem, hogy olyan érzések és gondolatok törnek elő belőlem, amelyek valami végzetes felé visznek.

- „egy másik?” – ismételtem meg James szavait. Láttam rajta, hogy most már bánja a szavait. – Én mindent megtettem Jimmyért, amit csak tudtam. Állítom, hogy nem sok nő van a világon, aki mindezt végigcsinálta volna. Miattad kerültünk ebbe a helyzetbe, miattad szenved most a fiad, nem pedig miattam. Mindig háttérbe szorítottam magamat értetek, most pedig ide jössz, számon kérsz és kötelességről prédikálsz nekem? Mond, ilyenkor hogy nem sül le a bőr a képedről? – tudtam, hogy már ordibálok, a szívem pedig hevesen vert, de nem érdekelt. James arcán láttam a megdöbbenést és a fájdalmat. – Mindig csakis nekem voltak kötelességeim, csakis nekem kellett megfelelni az elvárásoknak. Neked ugye nem, igaz? Téged mindig meg kellett érteni és el kellett fogadni a nagy fájdalmadat, mert az minden alól mentesít. – megremegett a hangom. – Tudod mit? Igazad van. Én vagyok a világ legrosszabb édesanyja. Soha nem lehettem elég jó neked. De már nem érdekel. Azt megígérem, hogy „a másiknak” jó édesanyja leszek. – fejeztem be kifakadásomat.

- Audrey, én nem…

- Takarodj innen… - mondtam halkan, de annál határozottabban. Ahogy James arcára néztem, tudatosult bennem, mit is mondtam. De eszembe sem jutott elnézést kérni. Láttam rajta, hogy benne is harc dúl, amit képtelen dűlőre vinni.

A következő pillanatban se szó, se beszéd kiviharzott, az ajtót pedig úgy becsapta maga után, hogy az egész ház döngött…

Egész éjszaka csak forgolódtam. Végig gondoltam mindent, amit James mondott, próbáltam kívülről nézni a helyzetet, mintha nem én magam is az elszenvedője lennék. Kívülről nézve Jamesnek mindenben igaza volt. Egy gyerekről van szó…a gyermekemről, még ha vér szerint nem is volt az, de más, ennél sokkal fontosabb dolgok kötötték őt hozzám. És most szenved. Megtagadnék mindent, ami minket összefűz, ha most nem találkoznék vele. Az azt jelentené, hogy csupán James miatt vállaltam el az anya szerepet…nem pedig azért, mert megszerettem Jimmyt.

Pedig így volt. Ő volt az első gyermekem. Ő tett igazán nővé és anyává. Az ő szeretete, ragaszkodása volt a legtöbb, amit csak egy nő kívánhat. Egy gyerek számára az édesanyja az univerzum közepe. Egy biztos pont, amelyre mindig támaszkodhatnak. Aki akkor is megöleli őket, ha nagyon rosszak voltak aznap. Én pedig most elvettem tőle ezt a biztonságot. Kihúztam a lába alól a talajt. Amit tettem, egy anya számára megbocsájthatatlan bűn…ellöktem őt magamtól…a tiszta, önzetlen szeretetet. Megcsúfoltam azt a szent kapcsolatot, amely csak anya és gyermeke között létezhet…

- Szia James… - szóltam bele bátortalanul a telefonba, amire egy hasonlóan bátortalan „szia” volt a válasz. Egy nagyot sóhajtottam, majd nagy nehezen kimondtam. – Szeretnék találkozni Jimmyvel.

James szombat délutánra szervezte meg a találkozót. A megbeszélt cukrászda felé tartottam, közben remegtem…nem a csípős, decemberi hideg tehetett róla, sokkal inkább a félelem, amely szétáradt bennem a gondolatra, hogy vajon mit mondok majd Jimmynek?

Egy nagy levegőt vettem, majd lenyomtam a cukrászda ajtajának kilincsét. A kis csengő minden bent lévő tudtára adta, hogy új vendég érkezett. Szinte azonnal megláttam őket. Nagy meglepetésemre Helen is velük volt.

- Anyaaaa!!! – kiáltott fel Jimmy, majd még mielőtt James visszatarthatta volna, rohanni kezdett felém.

- Jimmy, óvatosan! – szólt rá James erélyesen, miközben próbálta utol érni. Mikor odaért hozzám, majdnem feldöntött.

- Szia kicsim. – hajoltam le hozzá, majd összecsókolgattam a pofiját, ő pedig a nyakamba csimpaszkodott. Tudtam, azt szeretné, hogy fölemeljem.

- Jimmy, megbeszéltük, hogy anya most nem emelhet fel. Most vigyáznunk kell rá. – fejtette le rólam apró kezeit, amelyekkel ezután inkább az enyémet fogta és az asztalunk felé húzott. Láttam Jamesen, hogy ugyanolyan zavarban van a múltkori emelt hangvételű beszélgetésünk miatt, mint én. Csak határozatlanul megölelt és egy apró csókot adott az arcomra.

- Szia Audrey. – köszöntött Helen egy óriási öleléssel. – Nagyon jól látni téged…

- Köszönöm Helen. Titeket is nagyon jó látni… - mondtam zavartan.

- Nem adtál puszit Apának. – mondta hirtelen Jimmy, miközben szemei ide-oda jártak James és közöttem. Számára természetes volt, hogy csókkal üdvözöljük egymást, mint mindig. Jamesre nézve tudtam, hogy távolságtartásunk elültetné benne a gyanakvás magvait. A gyerekek mindent észrevesznek.

- De buta vagyok, elfelejtettem. – mosolyogtam rá, majd Jameshez hajoltam. Láttam rajta, hogy meglepődik, majd ő is közelebb hajolt, finoman megsimogatta az arcomat, és megcsókolt…bátortalanul, de éppen elég hosszú ideig ahhoz, hogy hevesebben kezdjen el dobogni a szívem.

- Nos, akkor ki mit kér? – állt fel kissé határozatlanul James, majd felém fordult.

- Hú, hát nem is tudom… - fújtattam nagyot. A szívem hevesen kalapált, nem igazán tudtam a kérdésre koncentrálni. – Rád bízom. Lepj meg. – nevettem zavartan, mire James rám mosolygott.

- Velem jössz Jimmy? – kérdezte a kicsit, aki közben már szorosan hozzám bújt, kis kezeivel átfonta a karomat. – Hozunk anyának valami finom sütit? – próbálkozott újra James, de Jimmy csak tagadóan rázta a fejét.

- Majd én veled megyek. – állt fel Helen, majd csatlakozott Jameshez. Kettesben maradtunk Jimmyvel, én pedig kezdtem félni az előttünk álló percektől.

- Mesélj valamit kicsim. – simogattam meg a fejét. – Minden rendben van a bölcsiben? – kérdeztem, mire ő csak bólogatott. – És otthon? – kérdeztem bátortalanul. – Jól megvagytok apával? – Jimmy fészkelődni kezdett, majd újra hozzám bújt.

- Apa sokat sír. – bökte ki hirtelen. Az ő kis őszinte gyerekszájából szörnyű volt ilyet hallani. Egy nagyot nyeltem.

- Apának most nagyon nehéz. Legyél jó kisfiú és szeresd őt nagyon. – mondtam sután.

- Gyeje haza. – tette apró kezét az enyémre, miközben angyali kék szemeit rám függesztette. – Jó leszek… - mondta, majd hozzám bújt és átölelt. Éreztem, hogy könnyek égetik a szememet.

- Jimmy, nem mehetek most haza. – simogattam a hátát. – Nagyon-nagyon szeretlek…de most egyedül kell lennem…

- Angyal anya miatt? – kérdezte, bennem pedig megfagyott minden. Nem tudtam, hogy a gyermekek éleslátásával jött rá minderre, vagy csupán próbálkozik megtalálni az igazi okokat.

- Jimmy, ez nem ilyen egyszerű… - mondtam nagy sokára, mert teljesen tanácstalan voltam azzal kapcsolatban, hogy miként is magyarázzam neki a dolgokat.

- Már nem vagy az anyukám? – nézett rám ismét, amitől megremegett a szívem.

- Jimmy, ne beszélj butaságokat. – adtam egy hatalmas puszit szöszke fejére. – Én mindig az anyukád leszek. – Neked mindig két anyukád lesz.

- Nekem nem kell angyal anya…te kejjesz! – mondta durcásan. Tudtam, hogy Julieról beszél.

- Ne mondj ilyet Jimmy. – simogattam meg pufók arcát. – Anyukád nagyon szeretett téged. Nagyon szeretett mindkettőtöket. Apának fájna, ha ilyeneket hallana tőled. – mondtam, majd tekintetemmel James kerestem, aki éppen felém pillantott. Jimmy csak megvonta a vállát, érdektelensége jeléül, de mégsem folytatta tovább. Szeme és figyelme már máshová kalandozott, majd a hasamon állapodott meg.

- Apa mondta, hogy mesélt neked a babáról. – kék szemét rám emelte, majd bólintott. Szerettem volna megkérdezni, hogy mit gondol a dologról, de egy alig négy éves gyerektől ilyet kérdezni bolondságnak tűnt.

- Most az ő anyukája leszel? – kérdezte, miközben sanda pillantásokkal méregette a pocakomat.

- Jimmy, mindkettőtöknek én vagyok az anyukája. És ez mindig is így lesz.

- Akkor gyeje haza! – feszült meg Jimmy. Hála Istennek még mielőtt válaszolnom kellett volna, James és Helen elénk rakta a cukrászda egész kínálatát. Jimmy figyelmét sikerült elterelni a megannyi csokis-gyümölcsös-krémes különlegességgel, láttam rajta, hirtelen nem is tudja, hogy melyikből egyen. Én nagy nehezen kiválasztottam egyet magamnak, amit abban a szent pillanatban ő is kívánatosnak talált.

- Jimmy, olyan sok sütemény van itt. Ne edd el anya elől. – mutatott végig James az egész kínálaton. Jimmy pufogva megrázta a fejét.

- Anyáéból akajok! – jelentet ki, mire én felnevettem, majd levágtam neki egy kis falatot. Eszembe jutott a legutolsó alkalom, mikor tortát falatoztunk együtt…Jessica esküvőjén volt és nem sikerült túl fényesen. De ebben az esetben felesleges volt aggódnom. Jimmy nagyon odafigyelt, hogy szépen egyen, azt szerette volna, hogy én etessem, száját engedelmesen kitátotta. Látszott rajta, mindent megpróbál megtenni, hogy jó kisfiú legyen.

Helennel és Jamesszel mindennapi, teljességgel közömbös dolgokról kezdtünk el beszélgetni, úgyhogy szépen, lassan már oldódott bennem kissé a kezdeti feszültség, bár tudtam jól, a legnehezebb részen még közel sem vagyok túl.

Fél óra múltán Jimmy fészkelődni kezdett, ami nagyon jól tudtam, hogy mit jelent.

- Pisilni kell? – súgtam oda Jimmynek, mire ő ajkába harapva bólintott.

- Gyere kicsim, elmegyünk a mosdóba. – nyújtotta Helen a kezét Jimmynek, aki viszont csökönyösen megrázta a fejét és belém kapaszkodott.

- Jimmy, menj el a nagyival, én pedig itt foglak várni. – győzögettem, mert tudtam, attól fél, mire visszatér, én már nem leszek itt. – Legyél ügyes fiú, menj a mamával. – suttogtam neki, majd miután éreztem, hogy enged, segítettem neki leszállni a székről. Miközben elindult Helennel, folyamatosan hátrafelé tekintgetett, szemével engem keresett, én pedig mosolyogva integettem neki. Mikor eltűnt a mosdó ajtaja mögött, egy óriási sóhaj szakadt ki belőlem.

Kettesben maradtunk Jamesszel, aki hallgatott néhány másodpercig, mert ugyanolyan zavarban volt a múltkor történtek miatt, mint én. De az idő szorított minket.

- Ne haragudj, hogy olyan szörnyen viselkedtem a múltkor…tudom, hogy ez nem mentség, de nagyon ideges voltam Jimmy miatt. Még azt sem kérdeztem meg, hogy vagy…

- James, semmi baj. – mondtam, mire ő meglepetten nézett rám. – Megértem, hogy úgy kikeltél magadból. Igazad volt. – ismertem be. – Ha így bele gondolok, ez volt az első igazi veszekedésünk. – nevettem fel zavartan. – Lehet, hogy több kellett volna… - néztem rá. – Több ajtócsapkodás, több őszinteség. Akkor talán minden máshogyan történik. – néztem szomorú, kék szemébe.

- Megígérem, hogy heti rendszerességgel fogok veszekedni veled, ha visszajössz. – mondta maximális komolysággal James, amitől nevetnem kellett. Kicsit közelebb húzódott, tenyerét a hasamra tette.

- Jól vagyunk… - tettem kezemet az övére. Láttam, hogy ajkát szóra nyitja, tudtam bocsánatot szeretne kérni a jelzőért, amit gyermekünkre használt. – Mind a ketten feldúltak voltunk. – előztem meg. – Felejtsük el. – kértem, mire ő nagy nehezen bólintott.

- Köszönöm, hogy eljöttél… - Még mielőtt folytathatta volna, apró cipellők topogását hallottam, majd egy pillanattal később megjelent maga Jimmy is, mosolyogva, kacarászva. James felültette mellém, de láttam, nem bánta volna, ha egy kicsit többet tudunk kettesben beszélgetni. Miután tudta, nem haragszom rá, sokkal oldottabb lett ő is.

Hosszú órákig ültünk így a cukrászdában és szinte repült az idő. Nevettünk, mosolyogtunk együtt, úgy beszélgettünk, mintha tényleg egy család lennénk. James átkarolta a vállamat, Jimmy pedig szorosan bújt hozzám. Tudtam, akik minket látnak, azt hiszik, hogy a legteljesebb szerelemben és szeretetben élünk együtt. Csak mi tudtuk, hogy ez a boldogság csupán a felszín…de mégis jól esett.

- Nekem lassan mennem kell. – suttogtam James fülébe, mikor már hét óra körül járt az óra. Ő bólintott, arca, mely két perce még mosolytól sugárzott, most komoly lett.

- Jimmy, vigyünk haza néhány süteményt? – kérdezte James kisfiunktól, aki annak ellenére is igent intett a fejével, hogy órák óta folyamatosan édes- és sós sütiket tömött magába. – Akkor gyere, mutasd meg, hogy mit szeretnél. – nyújtotta felé kezét James, Jimmy pedig már nem akadékoskodott, tudta, hogy akkor is itt leszek még, amikor visszatér. Kettesben maradtunk Helennel.

- Nagyon jó látni téged. – kezdte halkan. – Szinte sugárzol… - éreztem, hogy elpirulok.

- Téged is jó látni. – mondtam, majd megszorítottam a kezét.

- Audrey, én…én nagyon sajnálom, hogy…

- Ne. – ráztam meg a fejemet. – Nincs miért bocsánatot kérned. – állítottam meg kifakadását. – Megértelek. Bár…bár rosszul esett, hogy eltávolodtál tőlem, mégis megértem, hogy így tettél. Tudom, azt hitted, így okozod a legkevesebb fájdalmat. Nem tudsz kétfelé szakadni, neked James mellett kell állnod. És ez így van jól. – mosolyogtam rá. – Nagyon szerencsés, hogy ilyen édesanyja van. – nyugtattam meg.

- Tudod jól, hogy úgy szeretlek, mintha a lányom lennél. – mondta, hangja mély őszinteségről tanúskodott. Bólintottam. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy egyedül nézz szembe mindennel. Tudom, milyen egyedül érezhetted magadat sokszor…milyen tanácstalan lehettél…ha megpróbáltam volna valahogy közvetíteni kettőtök között, talán mindez nem történik meg… - törölgette könnyeit.

- Helen, kérlek, ne okold magadat. – simogattam meg a hátát. – Nagyon jól tudod, hogy a köztünk lévő problémát senki nem tudja megoldani, mert egyikünk sem képes engedni…én már legalábbis képtelen vagyok rá. – sóhajtottam nagyot. – James nem képes túllépni Julie-n, én pedig képtelen vagyok elfogadni a helyemet. Mindketten hibásak vagyunk. – Helen bólintott, majd néhány nagy levegőt vett.

- Jól van az unokám? – kérdezte, láttam, hogy szemében könnyek csillognak.

- Igen, nagyon jól van. – nevettem. – És már alig várja, hogy megismerjen téged. – próbáltam jobb kedvre deríteni. – Nálad jobb nagymamát nem is kívánhatnék neki. – mondtam még halkan, mire Helen sírva magához ölelt. Egy nagyot sóhajtottam, mikor láttam, hogy James és Jimmy visszatér.

- Menni szeretnél? – kérdezte Helen, mikor követte a pillantásomat. Ő is nagyon jól tudta, hogy ez lesz a nap legnehezebb része. Még bólintottam egyet, mielőtt Jimmy és James visszatértek volna.

- Felvásároltátok az egész cukrászdát? – néztem a James kezében lévő hatalmas csomagokra.

- Hááát…van itt egy csomag Jimmynek, egy Anyának és egy pedig neked. – tette le elém az egész heti ellátmányt.

- Köszönöm, de igazán nem kellett volna. – nevettem zavartan. Egy másodpercre csönd lett, közben pedig sokatmondó pillantást váltottam Jamesszel. – Én…köszönöm ezt a fantasztikus napot és a finom sütiket… - kezdtem döcögve, majd elkezdtem készülődni. – lassan haza kell mennem, mert kicsit elfáradtam. – tekertem nyakam köré a sálat.

- Jjjó! – mondta Jimmy, majd ő is engedelmesen hagyta, hogy James öltöztetni kezdje. Meglepett a higgadtsága. – Majd megmutatom az új otttómat… - mondta, mire teljesen kitisztult számomra a kép. Jimmy azt hitte, hogy hozzájuk megyek haza. Jamesszel összeakadt a tekintetünk, láttam, hogy ez a kemény feladat most rám vár.

- Jimmy, sajnos nem tudom megnézni az új autódat, mert most haza megyek. De ha legközelebb elhozod, akkor játszhatunk is vele. – próbáltam a lehető legmegnyugtatóbban közölni vele a rosszhírt. Láttam kis arcán az értetlenséget.

- De apa azt mondta, hogy jössz velünk haza. – pislogott hol rá, hogy rám. James arcára néztem, amely lángba borult.

- Nem, nem mondtam ilyet, Jimmy… - hebegte, miközben próbálta ráadni kisfiára a kabátot.

- De igen!!! Mondtad!!! – James nem reagált semmit, de mikor összeakadt a tekintetünk, halkan suttogta: – Nem mondtam ilyet…

- Jimmy, most el kell mennem, de nemsokára újra látjuk majd egymást, jó? Megígérem, hogy így lesz. – öleltem magamhoz, majd csókokkal borítottam el az arcát. Ismertem már őt annyira, hogy kis pofijára nézve tudjam, kitörni készül a vulkán. Felálltam, elbúcsúztam Helentől és Jamestől, még egyszer megöleltem Jimmyt, majd elindultam…volna…

- Neee, nem akajom!!! – toporzékolt Jimmy, majd erősen a kezembe kapaszkodott és nem akart elengedni. Ez volt az a jelenet, amitől annyira rettegtem…

- Jimmy, ígérem neked, hogy nemsokára újra találkozunk, jó? – mondtam neki újra. – De most nem mehetek veletek.

- Vejed megyek! – csimpaszkodott belém, James hiába próbálta lefejteni rólam apró kezecskéit. Jimmy sikított, hisztizett, szeméből dőltek a könnyek. Úgy éreztem, forog velem a világ.

- Jimmy, anyának most mennie kell. Megígérted, hogy jól fogsz viselkedni. – mondta neki Helen, de Jimmy bele lovallta magát a hisztibe, semmi nem jutott el a tudatáig. Már minden ember minket nézett…láttam rajtuk, hogy mit gondolnak, pillantásuk égette az arcomat. Úgy szégyelltem magamat, mint még soha.

- Vigyázz magadra Jimmy! – adtam gyorsan még egy puszit az arcára, aztán elindultam az ajtó felé. – Nemsokára látjuk egymást!

- Jó leszek! Megígéjem!!! – feszült meg újra James és Helen karjában. Visszanéztem, éreztem, hogy könnyek öntik el a szememet. Csak néztem Jimmy könny áztatta, szomorú arcát és egy szörnyetegnek éreztem magamat azért, mert az én hibámból Jimmy azt hiszi, miatta nem megyek vissza. Képtelen voltam reagálni, csak gyorsan sarkon fordultam és kiviharzottam a cukrászdából.

Fülemben pedig ott csengett Jimmy kétségbeesett sírása.

Órákon keresztül bolyongtam a városban. Szinte nem is érzékeltem magam körül a világot. Tompa volt az agyam, az érzéseim viszont annál élesebben hasogatták a szívemet. Szédültem, menekültem valami elől, amit nem tudtam magamban körül írni. Talán még soha semmi nem rázott meg annyira, mint látni Jimmy fájdalmát… szembesülni saját önzőségemmel. Nem láttam az utcákat, automatikusan indultam el a zöld lámpáknál. Jobbra-balra kanyarodtam, de nem tudtam, valóban hová is megyek…órák teltek el így, közben zakatolt az agyam…és fájt a szívem….már-már úgy éreztem, hogy összeroskadnak alattam a lábaim.

- Apa! Apa! Itt van anya! – hirtelen mintha egy erős kar ragadott volna ki a tompultságból, a tejfehér ködből, amely rám ereszkedett. – Anya hazajött! – Jimmy sikongatva rohant felém, majd olyan erővel ért hozzám, hogy megtántorodtam. Nem értettem az egészet. Körbe néztem az utcán, szemem az otthonunk ajtaján állapodott meg.

Valami ide vezetett. Vissza a családomhoz. Talán a bűntudat? A kötelesség? Vagy a testemben növekvő gyermek?

Még mindig tompán, automatikusan tettem kezemet Jimmy fejére, miközben James alig néhány méterre tőlem, elnyíló ajkakkal nézett rám. Tudtam, nem akarja elhinni, hogy most itt állok. Szótlanul, fátyolos szemekkel hozzám lépett, majd átkarolta a derekamat.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, mikor látta sírástól vörös arcomat. Felnéztem rá, közben úgy éreztem, mintha ólom béklyózná le tagjaimat.

- Nagyon fáradt vagyok…