Tizenhatodik fejezet - Tűréshatár

Tizenhatodik fejezet

Tűréshatár

Amíg haza értünk még háromszor csördült meg erőszakosan a mobilom. Semmi kedvem nem volt felvenni, amíg James is velem van.

- Fel kellene venned… - nézett rám kiskutya szemeivel.

- Nem, nem kellene. – ráztam meg a fejemet. – majd ha haza értem, visszahívom. – James egy nagyot sóhajtott. Nagyon idegesített, hogy vajon most mit gondolhat rólam, hiszen neki olyan jó volt a kapcsolata a szüleivel, főleg az édesanyjával. De nálam egészen más volt a helyzet. Nagyon jól tudtam, hogy mire kell számítanom, ha felveszem a telefont. Úgy döntöttem, hogy inkább kikapcsolom a mobilomat arra az időre, amíg haza nem érek, hogy legalább a folyamatos csengés-rezgés ne idegesítsen. Bőven elég volt a tudat, hogy otthon az lesz az első dolgom, hogy felhívjam az Anyámat.

- Azért remélem, hogy volt valami jó is ebben a hétvégében. Nem csak ez a néhány óra ragadt meg belőle. – suttogta James, mikor minden motyómat összecsomagolva ott álltam az ajtóban. Arcát az enyémhez szorította, ajkai finoman csókolgatták a bőrömet, lehelete égette a fülemet. A szokásos borzongás futott rajtam végig. Becsuktam a szememet és beszívtam az illatát. Átkaroltam a nyakát, ő pedig finoman megcsókolt. Karjai simogatóan fonták körül a derekamat.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Ez a hétvége egyszerűen szuper volt. – mondtam őszintén. – Tökéletes. Nem hittem volna, hogy nekünk lehet ilyen. – nevettem fel zavartan.

- Mert kishitű vagy. – ölelt magához mosolyogva.

- Akkor segíts, hogy tudjak hinni. – néztem rá, mikor elengedett.

- Azon vagyok… - mondta komoly arccal, én pedig bólintottam.

- Na most már tényleg indulok. Minél hamarabb vissza kell hívnom Anyámat, különben még emiatt is hallgathatok. – fújtattam nagyot. – Legyetek jók! – csókoltam még meg Jamest futólag, aztán kiléptem az ajtón.

- Ne légy már ilyen feszült, nem lehet ilyen szörnyű! – nevetett rajtam James, mikor az ujjaimat tördelve néztem ki a busz ablakán, amely egyre közelebb vitt a nem kívánt találkozáshoz.

Mikor egy héttel ezelőtt, vasárnap este visszahívtam Anyámat, a Spanyol inkvizíciót megszégyenítő vallatásnak vetett alá Jamesszel és Jimmyvel kapcsolatban, ám én csak a legszükségesebb tényeket vázoltam és sajnos képtelen voltam kibúvót találni a közös vacsora alól, amire Anyám szombat estére hívott meg minket.

– Inkább örülj, hogy bemutathatsz az édesanyádnak. Én örülök, hogy meg fogom ismerni. – kulcsolta ujjait az enyémekbe. Keserűen mosolyogva ráztam meg a fejemet.

- Ismét csak azt tudom mondani, hogy nem tudod még, mit kívánsz. – felé fordultam. – Szisztematikusan keresni fogja a gyenge pontjaidat és oda fog támadni, ahol tudja, hogy fáj. – James összehúzott szemöldökkel meredt rám. – Meg fog bántani, persze minden beszólására talál majd valami jó kis magyarázatot, hogy véletlenül se bántódhass meg rajta. Sarokba fog szorítani, hogy színt vallj olyan dolgokban, amik kellemetlenül érintenek. – keserűen felnevettem. – Ezt a tulajdonságot biztosan tőle örököltem.

- Te soha nem bántottál. – nézett rám James szomorú, kék szemeivel, majd megcsókolt. Szükségem volt most rá. A csókjára, az erejére, arra, hogy érezzem, hisz bennünk. A szemébe néztem, remegő kézzel simogattam végig a szakállát, miközben görcs állt a gyomromba.

- Hidd el…ő fog…

Miután a kötelező bemutatás megtörtént, Anya szinte azonnal bele erősített.

- Jaj, a kicsit miért nem hoztátok el? Annyira szerettem volna megismerni! Csak nem féltettétek tőlem? – kacagott fel. Egy pillanatra egészen más válasz volt a nyelvemen, de aztán még időben változtattam rajta.

- Most elsőre nem akartuk elhozni, majd legközelebb. – vágtam ki magunkat.

- Hát jól van, megértem. – rejtette Anyám csalódottságát egy bájmosoly mögé. – Bár gondolom, nagyon nehéz lehet otthagyni valahol a kicsit csak azért, mert éppen más programotok van. – sóhajtott fel.

- A szüleimnél van. Nem lehetne jobb helyen. – válaszolta James, aki szerintem lassan kezdte megérteni, hogy miről is beszéltem.

- Persze, persze, a nagyszülők. Milyen szerencsés vagy, hogy ők tudtak neked segíteni. Nagyon nehéz lehetett így Anya nélkül…

- Anya! – szóltam rá először, de nagyon jól tudtam, hogy nem utoljára.

- Jól van, elnézést…nem akartam rosszat. Egy pillanat, megnézem a vacsorát, mindjárt jövök! – libbent ki az ajtón, én pedig végig karmoltam az arcomat.

- Nyugalom, egyáltalán nem vészes! – csitított James. – Rosszabbra számítottam!

- Majd akkor nyilatkozz, ha a főétel közben nem támadnak bűnös gondolataid késsel a kezedben… - mondatom végén, arcomon bájos mosoly terült szét, mikor Anyám visszatért a szobába.

- Még néhány perc kell és ehetünk is! – mondta izgatottan, bár nekem fogalmam sem volt róla, hogyan fogok akár egy falatot is lenyelni. – El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire meglepődtem, mikor Mrs. Bank felhívott. – nevetgélt. – Esküvő? Férj? Gyerek? Ugyan már! – intett a kezével. – Tudtam, hogy csak valami félreértés lehet. – Éreztem, hogy az arcom színe kezd vörösre váltani. – Gondolom a gyűrű okozhatta a félre értést. – fordult James felé tettetett sajnálattal. – Jasmine azért hihette azt, hogy házasok vagytok. Meg kell, hogy mondjam, nagyon megható, hogy még mindig hordod a jegygyűrűdet. – Nem tudtam semerre sem nézni, a szemem előtt viszont hangyák kezdtek el mászkálni. – Nagyon szerethetted a feleségedet. És ez szerintem annyira…annyira gyönyörű… - szorította a szívére a kezét, közben pedig könnyek nélkül próbált sírni.

- Már nem hordom. – válaszolt James, akinek hangján most már ezer százalékosan éreztem, hogy megértette, milyen este előtt állunk.

- Ó…remélem, hogy nem emiatt a kínos szituáció miatt… Audrey biztosan nem bánja, ő megérti ezt. Ugyan, kit érdekel, ha valaki félre érti. – legyintett, hangjában és arcában nem volt semmi őszinteség. – A lényeg az, hogy ti jól megvagytok. – mosolygott ránk kirakat-mosolyával, majd kiviharzott a konyhába. Jamesre pillantottam.

- Most már megérted? – ő bólintott, szája sarkában mosoly bujkált. Ezen a lehetetlen helyzeten tényleg nem lehetett mást, mint nevetni.

- Jaj, olyan szépek vagytok így együtt! – ömlengett, mikor visszatért a szobába. – James, nem akarok elfogultnak tűnni, de örülhet, hogy ilyen nagyszerű lányt talált. Na persze tudom, hogy Audrey semmit sem konyít a gyerekekhez, nem igazán anyának termett, de ez biztosan nem jelent problémát. – csicseregte.

- Audrey nagyon jól bánik Jimmyvel. Nagyon megszerették egymást. – védett meg James.

- Ó, ez csodás! Persze valahol természetes is, hogy megszerette a gyermekedet, hiszen ő az út a szíved felé! – nevetett huncutan. Azt hittem, mentem megölöm. – És ha úgy vesszük, mostantól Anyának is kell lennie.

- Elkészült már az a vacsora? Éhen halok. – szakítottam félbe, bár fogalmam sem volt róla, hogyan fogok akár egy falatot is leerőltetni a torkomon.

- Ó, jó is, hogy szólsz. – röppent ki az ajtón. – Gyertek csak, a vacsora készen áll!

És tovább folytatódott a kínzás…

- El sem tudjátok képzelni, milyen boldog vagyok, hogy együtt látlak titeket. Már őszintén kezdtem aggódni. Tudod James, Audrey még soha nem hozott haza egyetlen fiút sem. Nagyon rendes lány, de hát…már éppen itt  volt az ideje… - éreztem, hogy innom kell, mert majdnem felgyulladt a fejem. – Gondolom neked is megkönnyebbülés Audrey, hogy valószínűleg nem fogsz aggszűzként meghalni. – fejezte be Anyám, mire én majdnem megfulladtam az ásványvíztől.

- Jaj, mindig elfelejtem, hogy milyen könnyen zavarba jössz! – nevetett, miközben a kezembe nyomott egy konyharuhát, amivel felitathattam a vizet. Nem mertem Jamesre nézni. – Gondolom nagyon nehéz lehetett a feleséged után egy másik nővel kezdeni. – folytatta, miközben jóízűen falatozott. – Nagy lelki teher lehet újra kezdeni, egy másik nő oldalán. És gondolom nehéz is volt új párt találni. Mármint…úgy értem, hogy sok nőt elriasztott volna az, hogy egy kisgyereket is lesz a kapcsolatban. – szedett magának még egy kis köretet. – De persze ilyen esetben mind a két félnek kompromisszumokat kell kötni. – Mintha nem is várt volna választ, tovább folytatta. – Audrey drágám mindig ilyen volt. Ha megszeretett valakit, bármit megtett a kedvéért. Mindig nagyon simulékony volt. De sajnos…a férfiak általában többre értékelik a szépséget és a tökéletes alakot. – tett egy hatalmas falatot a szájába. Én ismét vörösödő arccal bámultam a tányéromba. – Ezzel persze nem azt akarom mondani Audrey, hogy ne lennél szép, csak…más tulajdonságaid jobban az előnyödre válhatnak. – nyúlt a kezem után, de én rá sem hederítettem. – És látod-látod, most itt van James. Mind a ketten meghoztátok a magatok kompromisszumát és milyen boldogok vagytok! – nem láttam, inkább csak éreztem a bájmosolyt, ami szétterült az arcán.

Ebben a pillanatban megcsörrent a vezetékes telefon.

- Ó, egy pillanat! Ez valószínűleg Jasmine lesz! – mondta, majd repült is a nappali felé.

- Én megölöm, te pedig elásod. Ha jól tudom, van egy lapát a kamrájában. – suttogtam Jamesnek összeszorított fogakkal, ő pedig édesen mosolygott rám, majd megfogta a kezemet, amely görcsösen szorongatta a kést.

- Csak egy pillanatra hagylak magatokra és máris úgy búgtok, mint egy gerlepár! – tapsikolt Anyám. – Ez tényleg nagyon komolynak látszik! Még a végén tényleg megérem, hogy nemsokára Audrey kezén is karikagyűrű lesz! – kapta be az utolsó falatot. – James, gondolom szándékában áll újra nősülni? Talán Jimmynek is jó lenne egy testvér. Audrey sem lesz már fiatalabb…

- ANYA KÉRLEK! – az evőeszközök hangos csörrenéssel landoltak a tányéromban.

- Most mi a baj? Én csak tudakozódtam! Azért mégiscsak a lányom jövőjéről van szó! – puffogott.

- Nem Anya, te tapintatlankodsz. Azóta ezt teszed, amióta betettük ide a lábunkat. – éreztem, hogy ledobta az agyam a láncot. – Kérlek, moderáld magadat! – álltam föl az asztaltól, majd elkezdtem összeszedni az edényeket.

- Jól van, jól van, nem akartam én semmi rosszat… - viharzott be a nappaliba sértetten, miközben én idegbetegen, hangos zörrenéssel tettem be a mosogatóba az edényeket.

- Ne csináld ezt, nem ér annyit! – állt mögém James, majd átfogta a derekamat és egy csókot nyomott az arcomra.

- Rettenetesen fel tud idegesíteni…le akar járatni előtted…és ami még rosszabb, össze akar minket ugrasztani.

- Hát csak próbálja meg. Úgysem fog neki sikerülni. A konfliktuskezelésben már elég jók vagyunk. – dörgölte hozzám a szakállát, mire én is elmosolyodtam.

- Ez igaz. – bólintottam.

- Most bemegyek és megpróbálom kiengesztelni. – sóhajtott egy nagyot.

Néhány perc múlva Anyám megjelent a konyhában, majd szótlanul elkezdett mellettem mosogatni.

- Nem félsz, hogy csak néhány évre kellesz neki, amíg felneveli a gyereket? Amíg FELNEVELED a gyerekét? Utána pedig másik nő után néz? Egy olyan után, mint a felesége.

- Nem, nem félek ilyesmitől. – válaszoltam, közben pedig egy nagyot nyeltem. – James nem ilyen.

- Értem. És milyen vele a szex? – tette fel Anyám a roppant intim és zavarba ejtő kérdést.

- Jaj Anya, ne már… - fordultam el, közben pedig egy lábast kezdtem el törölgetni.

- Ó, csak nem azt akarod mondani, hogy még nem történt meg a dolog? – hangjában elégedettséget éreztem. – Tehát arra már szánt időt, hogy megtanítsa neked a pelenka-csere és a babaöltöztetés csínját-bínját, de arra még nem vette rá magát, hogy lefeküdjön veled. – jelentette ki hideg tárgyilagossággal.

- Ez nem ilyen egyszerű. – mondtam, mert nem jutott az eszembe jobb válasz.

- Hát persze. – sóhajtott fel. – Audrey, én nem akarom, hogy nagy csalódás érjen. De egy dolgot mondok neked: Ez a férfi soha nem fog téged feleségül venni. Aki még egy évvel a felesége halála után is karikagyűrűt hord, az nem vágyik újabb házasságra. És nem vágyik másik gyerekre sem. Tőled egészen biztosan nem. – A szavai mázsás súllyal ereszkedtek rám, éreztem, hogy könnyel gyűlik meg a szemem.

- Audrey, indulnunk kellene! – lépett be a konyhába James. Bár szelíden szólt, feldúlt arcából arra következtettem, egy ideje már ott állhatott az ajtóban.

- Ó, azt hittem, maradtok még. – sápítozott Anyám.

- Sajnos mennünk kell. Jimmyt korán szoktam lefektetni. De köszönünk szépen MINDENT. – nyomta meg az utolsó szót James. Láttam, hogy Anyám észrevette a hangsúlybéli különbséget.

- Igazán nincs mit. – válaszolta. – Sok boldogságot kívánok nektek. – vette fel elbűvölő mosolyát. – Ha máskor nem is…majd az eljegyzésen találkozunk…

Mikor végre kiléptünk a házból, óriási levegőket vettem. Úgy éreztem, mintha órák óta most kapnék először levegőt. Már a saroknál jártunk, mire úgy-ahogy sikerült magamhoz tértem.

- Ne haragudj. Nem lett volna szabad bele mennem, hogy te is el gyere. – néztem bűntudattal telve Jamesre. – Sajnálom, hogy… - nem tudtam befejezni, mert James hozzám lépett, megcsókolt, majd még hosszú perceken keresztül álltunk így, csókból csókba váltva.

- Kellett valami édes desszert ezután a keserű vacsora után… - mosolygott rám, én pedig visszamosolyogtam.

- Ez a kedvenc fogásom az étlapon. – nevettem.

- Mertem remélni… - simogatta meg az arcomat. – Hallottam, miket mondott neked a konyhában. – arca hirtelen komollyá változott. – Nincs igaza. Csak a rosszindulat beszél belőle.

- Tudom… - bólintottam, bár szívem szerint azt mondtam volna, hogy „remélem”…

- Igazán könnyű gyermekkorod lehetett. – nevetett fel, miközben kézen fogott és elindultunk a buszmegálló felé.

- Képzelheted… - sóhajtottam nagyot, miközben megrohantak az emlékek.

- Most már nem számít. A gyermekkornak vége. Most már mi vigyázunk egymásra. – ölelt át, majd ismét megcsókolt. – Gyere, menjünk el Jimmyért!

Tizenötödik fejezet - Kellemetlen találkozás

Tizenötödik fejezet

Kellemetlen találkozás

- Ébren vagy még? – suttogta fél órán belül legalább ötödszörre James, mire én ismét halk nevetésben törtem ki. Jimmy kiságya még mindig a szobában volt, nem akartam felébreszteni.

- Nem, már alszom. – válaszoltam kezemmel James arcát kerestem magam mellett a párnán.

- Sajnálom, hogy nem tudsz aludni… - suttogta, majd arcát oda nyomta az enyémhez.

- Nem baj, egyszer majdcsak összejön! Végülis ez az első próbálkozás. A tegnapi kanapés nem számít. – mosolyogtam, közben pedig ujjaimmal James szakállát cirógattam.

- Nagyon jó, hogy itt vagy. – mondta, majd közelebb húzódott.

- Nekem is nagyon jó, hogy itt lehetek. – suttogtam. – Még soha nem voltam ilyen boldog. – finoman csókoltam meg, csupán csak éreztetni akartam, mennyire csodálatos a pillanat, amit átélek vele. Ám a csók közben megváltozott valami. Talán az volt az oka, hogy sötét volt, vagy hogy ágyban voltunk, hogy a testünk szinte minden egyes ponton összeért…de hirtelen azt vettem észre, hogy a csókom akaratlanul is elmélyül, új életre kel, a testem másképpen simult James testéhez, a kezem máshogyan simogatta…

- Próbálj meg aludni, reggel fáradt leszel… - bontakozott ki James csókomból és ölelésemből, hangján éreztem, hogy mennyire zavarban van. Ekkor eszméltem csak rá, hogy mit csináltam. Éreztem, hogy arcom vöröses színben ég, de sötétség elfedte szégyenemet.

- Igen, bocsánat… - mondtam, bár ez igen hülyén hangzott az adott helyzetben. Zavaromban inkább elfordultam, mintha csak a sarokba álltam volna, mint egy rossz gyerek.

- Nem…kérlek, te ne haragudj… - suttogta, miközben hátulról hozzám simult és egyik karjával átölelte a testemet.

Nem válaszoltam, csak lehunytam a szememet és próbáltam elaludni.

Reggel korábban keltem fel, mint James. Karjával még mindig átölelt, lélegzetét a nyakamban éreztem. Elmosolyodtam, élveztem néhány percig az új, csodálatos élményt, majd óvatosan kibontakoztam az öleléséből. Betakartam, majd lábujjhegyen mentem Jimmy kiságyáig. Láttam, hogy ott is minden rendben, nyugodtan szuszogva még mindig jóízűen alszik. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd kimentem a nappaliba.

Ma éjszaka sem aludtam túl sokat, az este történtek nagyon zavarba hoztak, utána sokáig nem jött álom a szememre. Nem tudtam, hogy ezek utána hogyan viselkedjek majd Jamesszel. Egyáltalán azzal sem voltam tisztában, hogy mekkora hibát követtem el…hibáztam egyáltalán?

Kimentem a konyhába, elkezdtem reggelit készíteni, közben pedig ezen gondolkoztam. Óriási előrelépésnek számított, hogy itt aludhattam, viszont ezek után lehet, hogy James már nem fogja ennyire szorgalmazni a folytatást. Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet. James önként ajánlotta fel, hogy aludjak mellette, abban az ágyban, ahol eddig csak a feleségével aludt, én pedig a második éjszakán rámásztam…óriási tiszteletlenségnek tűnt az egész vele, a gyászával…és az ággyal szemben. Főleg, hogy tisztában voltam vele már a nálam eltöltött néhány délután alapján, hogy James még egyáltalán nem áll készen a közeledésemre. Csak remélni tudtam, hogy sikerül túltennie magát a dolgon.

Más részről viszont valahol megértettem magamat. Már több hónapja együtt voltunk, de csókon és némi simogatáson kívül semmi sem történt közöttünk. Nem tudtam, hogy pontosan hány hónapig kell együtt járni ahhoz, hogy ilyesmivel próbálkozni lehessen, vagy ilyesmi történhessen, de volt egy olyan érzésem, hogy a mi kapcsolatunkra semmiképpen nem lehet ráhúzni semmilyen klisét, inkább csak lehúzhatom az egészet a vécén.

- Jó reggel! – lépett be a konyhába James fél óra múlva, enyhén kócos hajjal és elbűvölő mosollyal. Ekkor jöttem rá, hogy ma még én sem találkoztam össze a fésűvel… - Nem voltál ott, amikor felkeltem.

- Csak felébresztettelek volna. Gondoltam inkább hasznossá teszem magamat a konyhában és csinálok reggelit. – mondtam, miután James hozzám lépett, átölelte a derekamat és finoman megcsókolt. Hirtelen eszembe jutottak a tegnap este történtek.

- Azt hittem a reggeli az én asztalom. – mosolygott rám.

- Tényleg el is felejtettem. – mondtam zavartan, miközben nagyon nehezemre esett, hogy a szemébe nézzek. Úgy láttam, nem hagyott benne mély, negatív nyomot a tegnap éjszaka, én viszont mégsem tudtam fölötte csak úgy átsiklani.

- Nagyon szégyellem, ami tegnap éjszaka történt, kérlek ne haragudj. – tördeltem az ujjaimat, mint mindig, ha ideges voltam. Egy lélegzetvételnyi csend következett, amitől gombóc nőtt a torkomban.

- Ugyan már, Jimmy is ugyanúgy nyálfoltot hagy a párnán, igazán nem nagy dolog… - mikor értetlenül James arcára néztem, láttam, hogy próbálja viccesen elütni a dolgot, mert látja, hogy mennyire kivagyok, de láthatta rajtam, hogy most valahogy nem vagyok vevő jóindulatú poénjára. – Semmi baj. – húzott magához, arcomat a nyakába fúrtam. – Ezért nem kell szégyellned magadat. Inkább én…én érzem magamat kellemetlenül…ne haragudj, hogy még nem tudom viszonozni a közeledésedet… - nem tehettem róla, de egy apró kis nevetés hagyta el az ajkaimat. Ezek a szóvirágok jobban megmosolyogtattak, mint az előző nyálas poén.

- „A közeledésedet”…Imádom, hogy olyan szépen körül tudod írni a dolgokat. – nevettem. – Így tényleg nem hangzik olyan szörnyen…Az én verzióm szerint majdnem erőszakot tettem rajtad a saját ágyadban. – Most már ő is nevetett.

- Annyira bolond vagy. – csókolt meg. – Én pedig bolondulok érted…

Egy reggelivel, két felnőtt és egy gyerekfürdéssel később összeszedtük magunkat és neki indultunk a városnak, előbb megebédeltünk egy hangulatos kis helyen, majd beültünk egy cukrászdába, amit nem tudtam eldönteni, hogy a kis Jimmy, vagy mi élveztünk-e jobban. Az az egy egészen biztosnak látszott, hogy a kicsi mindkét kezén és a ruháján rajta volt a cukrászda egész kínálata. Kezdtem megérteni, hogy a kisgyermekes családoknak miért tartozik a szériafelszereltsége közé a nedves törlőkendő.

- Eddig azt hittem, fizikai képtelenség ilyesmit elkövetni másfél évesen, de most már tudom, hogy óriási nagy tévedésben éltem… - nevettem, miközben próbáltam Jimmyt az ölemben egy helyben tartani, amíg James a nevetéssel, a kisfiával és a nedves törlőkendővel küszködve próbálta némileg elfogadható állapotba hozni a kis porontyot. Végül majd’ egy percnyi kemény munka árán kezdett a csokimáz alól ismét előbukkanni a gyermek. – Megvan! Megtaláltuk! – kiáltottam fel győzedelmesen, James pedig széles mosollyal dobálta a szemetesbe a nem kis mennyiségű törlőkendőt. – Ugye mennyivel jobb így? – kérdeztem Jimmytől, aki apró kezecskéjével tapsikolt, közben pedig édesen vigyorgott, kivillantva nemrég kibújt alsó-  és fölső két fogát.

- Annyira jó így együtt. – suttogta James, miközben megcsókolt, keze végig simogatta a karomat, amely átfonta a kis Jimmyt. Nem tudtam, hogy a csókját az elfogyasztott csokitorta, vagy az a tény tette olyan édessé, hogy az elmúlt két nap maga volt a tökéletesség. Csillogó szemeit látva minden eddigi kétségem a semmivé foszlott.

- Audrey drágám, tényleg te vagy az? – hallottam az asztal túlsó oldalról egy hangot, amely ismerős volt, de hirtelen nem tudtam beazonosítani. Ám amikor felé néztem, már nagyon jól  tudtam, hogy kivel állok szemben.

- Mrs. Banks… - próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy az arcomból kifut a vér. Érdeklődve fürkészte Jamest és a kicsit, úgyhogy tudtam, hogy most valami bemutatás félét kellene produkálnom.

- James, ő Mrs. Banks…a…

- Audrey osztálytársának vagyok az Anyukája. És Audrey édesanyjának az egyik régi barátnője. – mutatta be magát teljes körűen. – Örülök, hogy megismerhetem. – Jaj Audrey, nem is tudod, mennyire örülök, hogy így láthatlak! -  mutatott James és Jimmy felé, miközben negédes hangon beszélt. – Alig néhány hete beszéltem Édesanyáddal, de semmit nem mondott nekem! Majd reklamálni is fogok nála! Bevallom, nagyon aggódtam miattad! Az én Elizám ugye már öt éve férjnél van és most jön a második baba…és te sem leszel már fiatalabb. Ketyeg a biológiai óra, tikk-takk-tikk-takk – nevetett fel - de ahogy látom, nálad is beindultak a dolgok! Igazán gyönyörű a csöppség és látom, gyűrű is van! – mutatott James keze felé.

Éreztem, hogy egy kőszikla ereszkedik le a gyomromba, míg a torkomba pedig egy hatalmas gombóc nő. Kívülről láttam magamat, ahogy hulla fehér arccal bámulok ki a fejemből. Mrs. Banks nem láthatta a kezemet, melyet James keze takart el. James még mindig, hűségesen viselte a karikagyűrűjét, amit én soha nem tettem szóvá. Most viszont roppant kellemetlen helyzetbe sodort minket. Képtelen voltam ránézni, fogalmam sem volt róla, hogy most mit gondolhat, mit érezhet. Teljesen magamra voltam utalva.

- Nem vagyunk házasok. A kicsi pedig nem az enyém. – mondtam ki tőszavakban az igazságot, miközben úgy éreztem, hogy fuldoklom. Néhány másodperces hatásszünet következett.

- Ó, értem… - bólintott Mrs. Banks összevont szemöldökkel, de nagyon jól tudtam, hogy nem ért ő semmit. Látta, ahogyan szerelmesen csókolózok Jamesszel, akin karikagyűrű van, gyerekkel az ölemben, most pedig körülbelül azt mondtam, hogy semmi közöm sincs egyikhez sem… - Jól van, akkor nem is zavarok tovább, szép napot! – intett még búcsúzóul mindnyájunknak, majd kilibbent az ajtón.

- Jól vagy, Audrey? – hallottam James hangját, miközben hangyák mászkáltak a szemem előtt és hányingerrel küszködtem. Remegő kézzel emeltem fel az ásványvizes poharat.

- Nem, nem igazán. – vallottam be az igazságot. Éreztem, hogy elfátyolosodik a szemem.

- Nagyon sajnálom. Nem hittem volna, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe kerülhetünk. – mondta, miközben a karomat simogatta.

- Persze, tényleg lehetetlennek tűnik a dolog, hiszen itt vagyunk ketten, mint egy pár, én gyerekkel a kezemben, te pedig gyűrűvel az ujjadon. Tényleg hülyeségnek tűnik bármely ember részéről a gondolat, hogy talán egy család vagyunk. – a keserűségemet arra az egy emberre zúdítottam, akit az egészért felelősnek tartottam. – Azért te is mondhattál volna valamit…igazán…hogy ne nézzek ki komplett hülyének. – szipogtam, majd még mielőtt válaszolni tudott volna, átültettem az ölébe Jimmyt, én pedig kiszaladtam a cukrászda mosdójába.

Jó negyed órába telt, mire sikerült annyira megnyugodnom, hogy hideg vízzel próbáljam emberek számára is fogyasztható formába hozni az arcomat. De valahogy nagyon nem akaródzott kimennem. Tudtam, hogy újabb kellemetlen beszélgetés és szituáció vár rám Jamesszel. Nem akartam bocsánatot kérni tőle, mert nem éreztem magamat hibásnak a kiborulásomért. Már megint én kerültem kellemetlen helyzetbe, már megint én érzem magamat hülyén, már megint bennem van keserűség…és akkor a következményekre már gondolni sem mertem…

Végül erőt kellett vennem magamon és ki kellett lépnem a csokimázzal és epersziruppal kikövezett hadszíntérre. Leültem James mellé, de nem tudtam ránézni. Ujjaimat tördeltem, mint mindig. Ő kezét az enyémbe csúsztatta, majd ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Akkor láttam meg, hogy már nincs rajta a karikagyűrű.

- Ne haragudj… - suttogta halkan, miközben közelebb húzott, apró csókokkal halmozva el forró arcomat. – Azt hiszem, nem gondolok bele eléggé bizonyos dolgokba…és azok következményeibe. Te túlságosan nagylelkű és elnéző vagy velem utána pedig téged ér miatta keserűség…én pedig nem álltam melléd…Ne haragudj…

- Persze, hogy nem álltál mellém. – csuklottam, miközben még mindig hullottak a könnyek a szememből. – Mert azt csak úgy tudtad volna megtenni, ha azt mondod, hogy szeretjük egymást és a párod vagyok. De te ezt képtelen vagy kimondani, mert nem ezt érzed. – szembesítettem az igazsággal. Hiába teltek el hónapok, ő továbbra sem mondta nekem, hogy szeret, csupán csak, hogy fontos vagyok neki. Láttam rajta, hogy teljesen tanácstalan. – Mindegy… - ráztam meg a fejemet. – Menjünk inkább. Még úgyis össze kell cuccolnom és haza kell mennem.

- Remélem, soha többé nem találkozunk vele… - törte meg a csendet James, miközben kézen fogva sétáltunk hazafelé. Tudtam, hogy Mrs. Banksről beszél.

- Ó, nem Mrs. Banks a probléma. – nevettem fel keserűen.

- Ezt hogy érted? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.

- Ha még emlékszel, említette, hogy Anyám egyik legrégebbi barátnője. Szerinted hány órának kell eltelnie, hogy eljusson hozzá a mai találkozásunk története? – éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

- De…de miért? Édesanyádnak még nem is meséltél rólunk? – állt meg hirtelen és szembe fordult velem.

- Nem. – ráztam meg a fejemet.

- De miért? – nézett rám sötéten.

- Nem ismered az Anyámat. – hajtottam le a fejemet. – Beszéltél már Zoéval. Nos, Anyám olyan, mint Zoé, csak ezerszer rosszabb, ráadásul ő mindenkinek szívja a vérét. Én vagyok a kedvenc áldozata. – vallottam be keserűen. – Ez az oka annak, hogy egy évben egyszer beszélünk. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy mit szólna a kettőnk történetéhez. – láttam, hogy James már mindent ért.

- És gondolod, hogy Mrs. Banks majd… - ebben a pillanatban megszólalt a mobilom.

- Nem James, nem gondolom…én TUDOM. – nyomtam meg az utolsó szót, majd nagy gombóccal a torkomban mutattam fel neki a telefon kijelzőjén díszelgő „Anya” feliratot.

Tizennegyedik fejezet - Anyai ösztön

Tizennegyedik fejezet

Anyai ösztön

Őszintén úgy éreztem, hogy most talán tényleg jót tesz a kapcsolatunknak egy kis távolság. Hirtelen túl sok dolog jött össze, túl sok konfliktus, probléma és kihívás, amelyekkel talán jobb volt külön-külön megbirkózni, levonni a megfelelő konzekvenciát, majd ennek megfelelően oda állni a másik elé és megbeszélni a dolgot.

Megfogadtam magamnak, hogy türelmesebb leszek kettőnkkel kapcsolatban, de őszintén szólva nem voltam meggyőződve róla hogy ez a legjobb dolog, amit tehetek. A türelem és az, hogy magamba fojtottam a kétségeimet és a számomra bántó dolgokat, ezek vezettek odáig, hogy a végén már igen csúnya és hisztériás módon robbant ki belőlem minden, amit hetekkel előbb talán nyugodtan is meg lehetett volna beszélni. És James is erre bátorított. Így arra jutottam, hogy mostantól erre fogok koncentrálni. Kis lépésekben, azonnal kezelni a problémákat, nem pedig addig várni, amíg már elmérgesednek.

Az első két napon James többször is felhívott, este én is felhívtam őt, mikor már tudtam, Jimmy biztosan ágyban van. Jó volt elalvás előtt mély, férfias hangját hallani a fülemben. Bár jó volt kicsit egyedül elmélkedni és nem görcsölni kettőnk kapcsolatán, de ezekben a percekben legszívesebben csomagoltam volna és meg sem álltam volna Londonig.

A harmadik napon napközben beszéltünk, majd váltottunk néhány üzenetet, ám amikor este hívtam, nem vette fel a telefont. Nagyon nehezen aludtam el ezután, de azzal magyaráztam, hogy Jimmynek biztosan nehéz estéje volt, James ezért nem tudta felvenni. A következő napon már a délelőtti hívás is elmaradt, én inkább üzenetet küldtem, amire csak órákkal később érkezett egy nyúlfarknyi kis válasz, amiben az írta, hogy sok a munka. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben. Újabb válaszút elé kerültem: Hívogassam őt és üzenjek, hátha kiderült, mi a helyzet, vagy inkább hagyjam, majdcsak szól ha van valami? Utáltam ezt.

Több üzenetet is küldtem egy nap, kérdezgettem, hogy minden rendben van-e vele és Jimmyvel, hogy nem zavarok-e, ha felhívom…de általában valami igen rövid, kitérő választ kaptam. Tudtam, azt beszéltük meg, hogy mikor haza megyek, akkor egyenesen hozzá vigyen az utam és ott alszom majd nála…de valahogy most az egészet olyan távolinak éreztem…

A hazautazás napján pedig már egyáltalán nem válaszolt az üzenetekre. Idegesen, görccsel a gyomromban szálltam fel a buszra és alig vártam, hogy végre Londonban legyek.

- Szia! – köszöntem mosolyogva, mikor James ajtót nyitott, de aztán éreztem, hogy arcomról lehervad a mosoly. Láttam, hogy valami nagyon nincs rendben. James szemei alatt karikák sötétlettek, arca pedig nagyon elgyötört volt. – Mi a baj? – kérdeztem még ajtón kívül. – Két napja nem írtál, tudhattam volna, hogy van valami…

- Szia! – köszönt egy nagyot sóhajtva, majd bele túrt rendezetlenül álló tincseibe. – Ne haragudj…Jimmy szerdán belázasodott, az orvos szerint semmi komoly, csak egy kis megfázás, de…azóta egy szabad percem sincs. Két napja alig alszik szegény, én pedig mellette vagyok. – mondta az ajtónak dőlve.

- Jaj, nagyon sajnálom. – ráztam meg a fejemet. – És Jimmy jobban van már? – kérdeztem.

- Ha minden jól megy, akkor igen. – bólintott, láttam rajta, hogy rettenetesen fáradt. – Ma már nem volt láza, de nagyon nyűgös. – Ahogy kimondta, meg is hallottam Jimmy sírását a gyerekszobából.

- Ha szóltál volna, előbb visszajövök. – mondtam. – De most már itt vagyok és tudok segíteni. – próbáltam bíztatóan rámosolyogni és közelebb léptem, hogy végre bejuthassak a lakásba.

- Audrey…most…most nem olyan a helyzet…Jimmy beteg és én sem vagyok olyan állapotban…vásárolni sem jutottam le az elmúlt három napban… - James továbbra is az ajtóban állt én pedig kezdtem megérteni, mit akar mondani. – Tudom, hogy mit ígértem, de most…most nem jó. – szabadkozott, miközben Jimmy ismét felsírt. – türelmetlenül nézett hátra.

- Jól van, értem. – bólintottam. – Akkor majd beszélünk. Jobbulást Jimmynek. – mondtam színtelen hangon, majd magam után húztam görgős bőröndömet.

Egy ölelés, egy puszi és egy csók nélkül léptem ki James házának a kapuján, közben pedig próbáltam megbirkózni a hirtelen nőtt gombóccal a torkomban és a könnyekkel, melyek elhomályosították a látásomat. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy James inkább haza küldött, semmint beengedett volna, hogy segíthessek neki Jimmy mellett, ahogyan azt a párok teszik. Elküldött, ahogyan egy vendéget szokás, ha éppen nem alkalmas a látogatás. Ennyi.

Monoton iramban húztam magam utána a bőröndömet, amely minden egyes repedésnél, fagyökérnél szörnyű hangot adott ki, ami most kifejezetten idegesített. Mikor az utca sarkára értem, vagy egy percig farkasszemet néztem a Supermarkettel, harcolt bennem a sértett lelkem és a szerelmes, felelősségteljes nő, aki tudja, mit is kellene most tennie.

Egy nagyot sóhajtottam, majd begurultam a boltba.

Fél órával később már ismét ott álltam James ajtaja előtt, a görgős bőröndömön kívül immár két, óriási szatyrot is magammal cipeltem. Bentről most nem hallottam gyereksírást, így reméltem, Jimmy már megnyugodott. Egy nagy levegőt vettem. Nem akartam csöngetni, inkább az igen határozott kopogást választottam. Néhány másodperc múlva lépteket hallottam az ajtó túlsó oldaláról, majd kinyílt az ajtó.

- Szia! Nem akarok zavarni, csak beugrottam a boltba, vásároltam ezt-azt. Nem tudtam, hogy mi kell, ezért vettem mindenből. Jimmynek is van itt pelenka, meg ennivaló és neked is vettem ezt-azt, gondoltam biztosan üres a hűtő. – hadartam el gyorsan, mert nem szerettem volna, hogy azt higgye, nem értek a szép szóból. Szinte rá sem néztem, úgy nyújtottam felé a súlyos szatyrokat. Eltelt vagy két másodperc, mire feléjük nyúlt és átvette őket. – Megyek is, szólj, ha még kell valami. – mondtam, de még mindig képtelen voltam ránézni. Inkább újra irányba állítottam a bőröndömet és a lépcső felé indultam. Az utolsó pillanatban azonban megfogta a kezemet. Pillantásom az arcára rebbent. Láttam, hogy fáradt, meggyötört szemei elfátyolosodnak.

- Nem szeretném, ha elmennél. – suttogta, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek.

- Nem akarok zavarni. – ráztam meg a fejemet. – Csak azért hoztam, mert… - nem tudtam végig mondani, mert megához húzott és megcsókolta a homlokomat.

- Annyira csodálatos vagy. Köszönöm… - suttogta a fülembe, majd becsukta mögöttünk az ajtót.

- És milyen volt a csapatépítés? – kérdezte James, mikor készen lettem a rögtönzött vacsorával.

- Szörnyű. Nem az én műfajom. – vágtam egy fintort. – De Hála Istennek most egy évre legalább letudtuk. James fáradtan felnevetett, én pedig elé tettem az ételt.

- Húúú, ez nagyon jól néz ki! – dörzsölte össze a tenyerét.

- Mikor ettől utoljára? – kérdeztem gyanakodva.

- Hmmm…asszem tegnap este. – válaszolta rövid gondolkodás után.

- Na gondoltam. Az Audrey féle szalonnás tojásrántottára csak az éhhalál előtt állók mondhatják azt, hogy jól néz ki.

- Bolond vagy! – rázta meg a fejét, miközben jóízűen falatozott. – Ez Isteni!

- Ezt írásban kérem! – vágtam rá.

- És hol van a te adagod? – nézett fel karikás, kék szemeivel.

- Köszi, az elmúlt egy heti trakta után én azt hiszem, egy évig nem fogok enni. – tettem a hasamra a kezemet. – Szerintem minimum tíz kilót híztam…plusz az áfa…

- Szerintem nagyon jól nézel ki. – húzott magához, közben pedig az utolsó falatokat is elpusztította. – Köszönöm szépen, ez életmentő volt! – mondta, majd megcsókolt. – Létezik, hogy idáig nem csókoltalak meg, mióta visszajöttél? – döbbent rá.

- Bizony ám… - sóhajtottam nagyot. – Már éppen reklamálni akartam…

- Ne haragudj…egy kicsit szét vagyok esve… - csókolt meg újra, én pedig nem tudtam rá haragudni.

- Semmi baj. Most menj, zuhanyozz le, addig én vigyázok Jimmyre! – mondtam, ő pedig a fürdő felé vette az irányt.

- James, jó lesz nekem a kanapé is. – bizonygattam, mikor a lefekvésre került a sor. Mindketten fáradtak voltunk, én az egész hetes csapatépítés miatt, James pedig azért, mert az elmúlt három napban összesen sikerült nyolc órát aludnia.

Gyorsan ágyat húzott és ragaszkodott hozzá, hogy én is mellette aludjak, abban az ágyban, ahol Julie-val aludtak. Bevallom, ezen kellemesen meglepődtem, bár valahol frusztrált is a dolog.

- Nem Audrey, nem a kanapén fogsz aludni. Gyere szépen… - fogott kézen és vezetett a hálószobába, mint egy gyereket. Éreztem, hogy furcsa érzés lesz úrrá rajtam, ahogy a nagy, francia ágyra nézek.

- Melyik…melyik oldalra feküdjek? – kérdeztem zavartan. James elmosolyodott, felmászott az ágyra, majd játékosan megpaskolta maga mellett az ágy jobb felét. Éreztem, hogy elpirulok. – Oltsd le a lámpát, kérlek. – motyogtam, majd lassan körbe mentem az ágy körül. A figyelmemet nem kerülte el, hogy anno ez az oldal lehetett Jamesé és a másik pedig Julie-é. Az éjjeli szekrényeken egyértelműen látszott, hogy melyik készült nő és melyik férfi számára. Furcsa volt ez a helycsere, de valahol megértettem, hogy James nem akar Julie helyére fektetni. Kínos lassúsággal vettem le magamról a kardigánt, ami alatt egy top volt, amiben mindig aludni szoktam és egy rövidnadrág, majd a félhomályban becsusszantam a takaró alá. Éreztem, hogy maximálisan feszült vagyok, levegőt is alig mertem venni. Oldalra fordítottam a fejemet, láttam, hogy James engem néz és mosolyog.

- Kényelmes? – kérdezte suttogva, én pedig bólintottam, de aztán rájöttem, hogy ez nem nagyon látszódik a sötétben.

- Igen. – suttogtam én is, majd óvatosan egész testemmel felé fordultam. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy itt fekszem James mellett…– Még soha nem aludtam férfival egy ágyban. – szaladt ki szájamon hirtelen a vallomás. „Arról már nem is beszélve, hogy még mit nem csináltam egy pasival egy ágyban…” tettem hozzá gondolatban és reméltem, hogy nem hallatszott ki. James édesen nevetett, majd megcsókolt. Soha nem hittem volna, hogy ekkora különbség lehet egy ágyban- vagy bárhol máshol megtörtént csók között. A kislábujjam hegyéig bele borzongtam.

- Egyszer ezt is el kell kezdeni. – suttogta, majd karjával átölelt.

- Előre szólok, hogy alvás közben néha horkolok és sajnos csorog a nyálam… - a vallomások csak úgy záporoztak belőlem, James pedig úgy látszott, nagyon élvezi.

- Jimmy is ugyanezeket csinálja, úgyhogy nem fog mély lelki törést okozni bennem. – nevetett halkan, majd még egy apró csókot kaptam tőle.

- Hát ez megnyugtató. – sóhajtottam nagyot. – Akkor…aludj jól… - mondtam, majd én is egy apró csókot adtam ajkaira.

- Aludj jól Audrey. – suttogta, majd behunyta a szemét.

Mire kettőt szusszantam, ő már mélyen aludt. Annyira gyönyörű volt…Én pedig olyan boldog voltam a karjaiban, mint még soha.

Mondanom sem kell, hogy képtelen voltam elaludni. Bár a csapatépítő tréning kimerített – a folyamatos bulik, az enyhén ittas állapotban, hajnalban is kiabáló kollégák hallgatása a szálláson – de idegen helyen, idegen környezetben soha nem voltam képes aludni, még így sem, hogy az a férfi feküdt mellettem, akit mindennél jobban szerettem. Talán fél óra telhetett el, amikor meghallottam Jimmy nyöszörgését. A kiságyát behoztuk a hálószobába, hogy ha bármi van, akkor azonnal meghalljuk. A nyöszörgés lassan halk sírásba csapott át, ami aztán egyre inkább fokozódott. Láttam, hogy James nem ébredt fel a zajra, szegény úgy ki volt merülve, olyan mélyen aludt, hogy szerintem egy ágyúval sem lehetett volna felébreszteni. Tudtam, hogy cselekednem kell. Nagy levegőt vettem, óvatosan lehámoztam magamról James kezét, majd kikeltem az ágyból.

Óvatosan, lábujjhegyen léptem Jimmy kiságya mellé, majd finom mozdulattal nyúltam alá, ahogyan az Jamestől láttam, majd felemeltem és magamhoz húztam. Megtapogattam a homlokát, a kis testét, de nem éreztem rajta, hogy lázas lenne. Kinyitottam a hálószoba ajtaját, majd átmentem a nappaliba, becsukva magam mögött az ajtót, hogy ne ébresszük fel Jamest.

- Mi a baj Jimmy, mit történt? – kérdeztem tőle halkan, miközben lassan, ütemesen ringatni próbáltam, ahogyan azt többször láttam. Jimmy már elmúlt egy éves, nem volt olyan kicsi, számomra már éppen hogy nehéz kezdett lenni. Úgy éreztem, a pelusban nincs semmi, láztalan volt, inkább csak arra tippeltem, hogy biztosan még az elmúlt napok fáradalmai miatt nyűgös, vagy esetleg a pocija fáj. „Nem, a fogai! James azt mondta, hogy most jönnek a fogai!” – jutott hirtelen eszembe. Bár ez a folyamat már több hónapja elkezdődött, nem jelentette azt, hogy már vége is lett. A fürdőszoba felé indultam, miközben tovább ringattam, mert tudtam, hogy Jimmy kapott egy készítményt, amivel kenegetni kellett az ínyét, így kevésbé volt fájdalmas számára a fogzás.

- Á, meg is van! – vettem ki az üveget, majd ötször átolvastam, hogy biztosan az-e az és hogy hogyan kell használni, majd óvatosan – Jimmy legnagyobb ellenkezése mellett – óvatosan bedörzsöltem a kicsi ínyét. Úgy láttam, hogy ez megnyugtatta, minden bizonnyal hűsítő hatású volt, mert Jimmy elkezdett megnyugodni. Úgy gondoltam, inkább nem fekszem vissza és őt sem fektetem le, hátha újra felsír majd.

- Hagyjuk most Apát aludni, jó? – beszélgettem el a kis emberrel. – Mi ideát alszunk majd, kettesben, mit szólsz? – kérdeztem, mire ő még mindig nyöszörögve nézett rám kék szemeivel. Leültem a kanapéra, széthajtottam a pokrócot, majd a hátamra feküdtem, Jimmyt pedig a mellkasomra fektettem. Ő kényelmesen elhelyezkedett, néhány percig még nyöszörgött kicsit, de aztán teljesen megnyugodott. Én finoman simogattam a hátát, vörös, göndör tincseit, közben apró puszikat adtam a kobakjára.

- Jól van, nincs semmi baj…alukálj szépen… - suttogtam, ő pedig már békésen hortyogott. Tudtam, hogy biztosan hallja a szívverésemet. Valahol olvastam, hogy a babákat mindig megnyugtatja, ha hallják az édesanyjuk szívverését. „Az édesanyjuk…” – suttogtam magam elé, majd szemem Julie bekeretezett képére tévedt.

James kezének simogató érintését éreztem az arcomon. Azt hittem, hogy álmodok. Sokszor álmodtam ilyesmit, amikor még nem voltunk egy pár, pusztán csak reménykedtem benne, hogy egyszer majd így lesz. Ám most kinyitottam a szememet és tényleg őt láttam. A kanapé mellett ült, egyik kezével az arcomat simogatta, a másikkal pedig Jimmyt. Ebben a pillanatban eszembe jutott az éjszaka.

- Ne…ne haragudj, hogy kivettem a kiságyból, de este…este felsírt. Nem volt lázas, csak…csak azt hiszem a fogai, úgyhogy bekentem neki, aztán inkább…inkább kint maradtunk, hogy te tudjál aludni… - hadartam el még szinte félálomban.

- Csssst… - suttogta James mosolyogva. Arca kisimult, kék szemei boldogságot sugároztak. – Olyan szépek vagytok. – mondta, majd megcsókolt. – Ezt nevezem én anyai ösztönnek. – nézett végig rajtunk újra.

- Nem hinném, hogy ez anyai ösztön volt. Nekem olyan nincs. Tudod, genetikai zsákutca vagyok. – ráztam meg a fejemet. – Ez csak baromi nagy szerencse. Ennyi.

- Nevezd bárhogyan. – mondta, közben pedig nem lehetett letörölni a mosolyt az arcáról. – A látvány magáért beszél.

- Most, hogy mondod, a látvány… - néztem a fölsőmre, amelyre Jimmy egy konkrét Afrika-térképet nyáladzott rá, közben pedig még mindig édesen szundikált.

- Hiába, ez van. – vonta meg James a vállát – Úgy néz ki, nagyon bejössz a család férfi tagjainak.

- Hát ezt örömmel hallom. – mosolyogtam rá.

- Mit szólnál, ha most én csinálnék reggelit, addigra talán Jimmy is felébred. – mondta James, miközben Jimmy tényleg fészkelődni kezdett – Na tessék, csak ki kellett mondani. – nyomott egy csókot a kicsi göndör fejére. – Megyek is főzőcskézni, ti addig csak ébredezzetek! – kaptam még egy csókot, majd eltűnt a konyha irányában.

- Hmmm, ez kitűnő, azt hiszem, megtartalak. – nyaltam meg mind a tíz ujjamat a reggeli után, amit James szervírozott.

- Örülök, hogy ízlett! Reggeliben profi vagyok! – nevetett James, miközben már Jimmyt etette.

- Jó, akkor enyém a vacsi, tiéd a reggeli, már csak az ebéddel kell valamit kezdenünk! – ittam meg utolsó cseppig a narancslevemet.

- Majdcsak megoldjuk valahogy! – kacsintott rám James.

Nem tudtam, hogyan kérdezzek rá, hogy vajon mi a terve a hétvégére. Menjek? Vagy maradjak?

- Ha nem baj, akkor elmennék megzuhanyozni. – mutattam a fürdő felé.

- Persze, menj csak. – mosolygott rám James. – Aztán majd megbeszéljük, hogy mi legyen a program. Arra gondoltam, hogy ma talán még itthon maradhatnánk, pihenhetnénk, tévét néznénk, ilyesmi… - vázolta. – Holnap pedig, ha Jimmy már teljesen jól lesz, akkor esetleg elmehetnénk valahova…egy cukrászdába, vagy valami hasonló…

- Jól van, ez jól hangzik. – mosolyodtam el, bár ebből még fogalmam sem volt arról, hogy este cuccoljak-e haza, vagy a mai éjszakát is itt tölthetem. Valahogy meg kellett tudnom. – Csak akkor majd telefonálj holnap, hogy hányra jöjjek. – mondtam furmányosan, majd a fürdő felé indultam.

- Telefonáljak? - hallottam James csalódott hangját a hátam mögül. – Az hittem, hogy ma is itt alszol. – próbáltam letörölni a boldog vigyort a képemről, mielőtt visszafordultam.

- Nos, ha szeretnéd, akkor nagyon szívesen itt alszom. – mondtam.

- Persze, hogy szeretném. – nézett rám mosolyogva. – Azt hittem, hogy ez nem kérdés.

- Én már sok dologra hittem kettőnkkel kapcsolatban, hogy nem kérdés. – dőltem egyik vállammal a falnak. – De a tapasztalatok azt mutatják, hogy jobb kérdezni, még mielőtt az ember egy nagyot koppan. – magyaráztam. Láttam, hogy James egy pillanatra magába száll.

- Szeretném, ha itt maradnál…ha itt aludnál és együtt töltenénk az egész hétvégét.

- Oké. – bólintottam. – Az szuper lenne. – mosolyodtam el, majd bevetettem magamat a fürdőszobába.