Huszonhatodik fejezet - Születésnap

Huszonhatodik fejezet

Születésnap

- Igen? – vettem fel a telefont, mikor egy szál törölközőben, vizes hajjal kirohantam a fürdőszobából.

- Ó, szia Audrey, Helen vagyok. – a név hallatára egy pillanatra megállt bennem az ütő. Éreztem, hogy válaszom jócskán késlekedik.

- Szia…szia Helen. Minden rendben? Ugye nincs semmi baj? – kérdeztem. Meglepett a hívása, első meglepetésemben nem tudtam másra gondolni, mint hogy Jamesszel vagy Jimmyvel történhetett valami.

- Nem Drágám, nincs semmi baj. – nyugtatott meg. – Csak azért hívtalak, hogy boldog születésnapot kívánjunk neked Daviddel. – mondta, én pedig a homlokomra csaptam.

- Ó, köszönöm szépen, ez igazán kedves tőletek! – hadartam zavartan. – Veletek egyébként minden rendben? – kérdeztem.

- Igen, köszönjük. – hallottam meleg hangját. – De még visszatérve a szülinapodra, Daviddel szeretnénk meghívni téged szombat este vacsorára, hogy fel tudjunk téged köszönteni. Remélem, hogy eljössz. – a meghívás hallatán torkomra fagyott a szó.

- Ez…ez nagyon kedves tőletek Helen, de én…én nem tudom, hogy…

- James nem lesz itt, ha esetleg ettől tartanál. – találta ki a gondolatomat. – De tudod mi nagyon megszerettünk téged Daviddel és tudjuk jól, hogy nem a te hibádból mentetek külön Jamesszel. Szeretném, ha tudnánk egy kicsit beszélgetni. – Helennek, mint eddig mindig, most sem tudtam ellenállni.

- Nagyon kedves tőletek, köszönöm a meghívást, szívesen elmegyek. – válaszoltam.

- Ennek örülök. – hallottam Helen megkönnyebbült hangját. – Egyébként jól vagy? – kérdezte. – Esetleg…esetleg találkozgatsz valakivel? – érdeklődött. Néhány másodpercig nem tudtam, mit feleljek.

- Igen, néhány hete randizok egy fiúval. Nagyon kedves, rendes srác. – hazudtam. Úgy gondoltam, ha elmondja Jamesnek, talán az segít neki, hogy minél előbb tovább tudjon lépni.

- Ó, értem. Ennek örülök. – mondta, bár hangja nem tűnt túl őszintének. – Akkor szombaton hatkor találkozunk! Addig is boldog születésnapot!

- Ott leszek és köszönöm!

Igen. Pontosan aznap volt a harmincharmadik születésnapom. Akaratlanul is párhuzamot vontam az előző évvel, amikor a születésnapom előtt kérdezte meg James, hogy baj lenne-e, ha ő csak úgy vonzódna hozzám, mint baráthoz…aztán beállított a szülinapi bulimra és olyan szörnyű dolgokat mondott…”Talán ott kellett volna örökre rövidre zárni az egészet.” – sóhajtottam nagyot. „Igen sok kellemetlenségtől megkíméltük volna magunkat.”

James már korán reggel felhívott és néhány szóban boldog születésnapot kívánt, de a beszélgetés természetesen ritka kínosra sikeredett. Nem tudtam, hogy ez még meddig lesz így, de nagyon nehezen viseltem. Két hónap telt el azóta, hogy az a kellemetlen beszélgetés lezajlott a lakásom előtt, de ha csak rágondoltam, kirázott a hideg. Szörnyű volt.

Lassan visszamásztam a fürdőszobába, hogy megszárítsam a hajamat, majd útnak induljak a törzshelyünk felé, ahol a csajok vártak rám, egy kis futó szülinapozásra. Jó formában akartam lenni, nem mutatni, mennyire nehéz még mindig…de nem tudtam, mennyire lesz sikeres az akcióm.

Egy újabb, magányos szülinap…

Szombat este nehéz szívvel, emlékekkel küszködve sétáltam Helen és David háza felé, közben pedig nagyokat lélegeztem. Tudtam, nagy próbatétel lesz ez számomra, látni azt a helyet, ahol oly sokat voltunk Jamesszel, oly sok kedves, családi pillanatot éltünk át együtt, amikor még azt hittem, én magam is olyan része vagyok, vagy leszek a családnak, mint amilyen Julie volt. Minden egyes bútor, minden illat, még Helen és David puszta lénye is a csalódásomra fog emlékeztetni, még ha akaratlanul is, arra, hogy elbuktam a James szívéért folytatott elkeseredett harcomban.

Egy nagy levegőt vettem és becsöngettem. Hányszor álltam már itt Jamesszel és Jimmyvel…

- Szia Audrey, de örülök, hogy látlak! – tárta ki előttem az ajtót Helen, majd megölelt. Elvette a kabátomat és felakasztotta, de közben úgy láttam, hogy valamiért nagyon feszült. Köszöntem Davidnek is, aztán beinvitáltak a nappaliba, amelyet már olyan jól ismertem.

Először Jimmyt láttam meg, majd a kisszobából elő lépett James. A szívem hevesen kezdett el dobogni, gyomrom összeszorult. Jimmy egy hangyányi időt sem hagyott nekem, oda szaladt hozzám és majdnem ledöntött a lábamról. Kissé zavartan lehajoltam hozzá, köszöntem, majd egy csókot nyomtam szöszke fejére. Ez alatt a három hónap alatt hihetetlenül nagyot nőtt. Helen utána felkapta, majd Daviddel együtt eltűntek a kisszobában. Csak James és én maradtunk a nappaliban. Összeesküvést szimatoltam a háttérben.

- Szia. – köszönt James, mikor Helen mögött becsukódott az ajtó.

- Szia. – köszöntem vissza. – Mi ez az egész? – kérdeztem gyanakvó hangon.

- Kérlek, ne haragudj azért, mert cselhez folyamodtam. De féltem, hogy a múltkori után nem tudnálak rávenni, hogy találkozz velem. – vallotta be azonnal a bűnét.

- De miért? Miért hívtál ide? – kérdeztem feszülten.

- Mert…mert szülinapod van és én…én ajándékkal készültem amit…amit szeretnék neked átadni. – hebegte.

- James, nekem igazán nem kell semmilyen ajándék. Mindenem megvan. Tényleg. – tettem hárító mozdulatot a kezemmel.

- Tényleg? – nézett rám szomorú szemekkel. – Tényleg megvan mindened?

- James, én nem vagyok hajlandó bele menni egy ilyen beszélgetésbe. – kaptam fel a vizet, majd az előszoba felé indultam.

- Audrey, kérlek, KÉRLEK ne haragudj! – lépett gyorsan utána James, majd finoman megfogta a kezemet és maga felé fordított. – Csak szeretném neked átadni az ajándékodat. Semmi mást. – szemei őszintén, ám nagyon szomorúan csillogtak.

- Jól van. Akkor tedd meg. De utána elmegyek. – mondtam ellentmondást nem tűrően. – Nem erről volt szó.

- Tudom. – bólintott. – De elmondtam, hogy mi volt az oka. Viszont…viszont az a baj, hogy…hogy az ajándék nincs itt nálam. – értetlenül néztem rá. – Olyasmiről van szó, amit nem tudtam neked elhozni. Csak akkor tudom megmutatni, ha eljössz hozzám. – nézett rám kérlelő szemekkel.

- Na nem, azt már nem. – hátráltam. – Ezt te sem gondolhattad komolyan!

- Audrey, csak egy ajándékról van szó! Mért teszel úgy, mintha valami szörnyeteg lennék? – szemein láttam, hogy milyen fájdalmat okoz neki a reakcióm. – Kérlek, gyere velem! Szeretnélek meglepni! Felnőtt emberek vagyunk, ismersz engem…most őszintén, mitől félsz? – kérdezte. „Ha én azt most elmondanám…” – gondoltam magamban.

- Hát jól van. – sóhajtottam nagyot. – Legyen. De csak odamegyek, megnézem és eljövök. Semmi egyéb. – jelentettem ki diktatórikusan.

- Rendben. – mosolygott rám. – Akkor menjünk! – vette le a fogasról a kabátomat, majd rám segítette.

- És Jimmy? A szüleidtől is el kellene köszönnünk.

- Jimmy itt marad Anyáékkal. Ők pedig félek, most nem szeretnének a szemed elé kerülni… - nevetett zavartan, majd ő is felkapta a kabátját és kiléptünk az ajtón.

Elég csendesen telt a húszperces út James lakásáig, éreztem, hogy nagyon feszült. Őszintén mertem remélni, hogy csak azért, mert amiatt izgatott, hogy tetszik-e majd nekem az ajándéka. De valahol a lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy valami más áll a dolog mögött.

- Jaj, nem, várj egy pillanatot! – csukta vissza James egy pillanatra az ajtót, majd letekerte a sálat a nyakából és a szemem elé kötötte.

- James, ez feltétlenül muszáj? – méltatlankodtam.

- Igen, ez nagyon fontos! – nevetett, majd óvatosan bevezetett a lakásba. – Várj itt egy kicsit. De nem ér lesni! – suttogta a fülembe, majd éreztem, hogy eltűnik mellőlem. Hallottam, hogy végig fut a nappalin, majd be a hálószobába, végül újra magam mellett éreztem. – Gyere velem. – tette kezét a derekamra, majd bevezetett a nappaliba. – Felkészültél? – kérdezte, én pedig bólintottam. El sem tudtam képzelni, hogy mit fogok látni. Ő óvatosan levette a szememről a sálat, én pedig kinyitottam a szememet.

Mintha egy másik lakásba csöppentem volna. A nappaliban új bútorok álltak, nem a hideg, fehér IKEA, hanem meleg, barna színű szekrények, dohányzó asztal, a kanapé pedig lila. Mindkét színnek inkább a világosabbik árnyalata, hogy ne tegye sötétté a szobát, ám mégis olyan meleg, barátságos érzést keltett, hogy mosolyognom kellett. Kissé félhomály volt, a nappali két sarkában egy-egy álló lámpa, szemmel láthatólak antik, nagy, szövet búrával, mindkettő lila, csak ezek adtak most némi kis fényt.

- Tetszik? –kérdezte, miközben arca az enyémet tanulmányozta.

- Ő…persze, nagyon…nagyon szép és…és hangulatos. – hebegtem. Nem értettem ezt az egészet. De igaz ami igaz, így sokkal otthonosabb volt ez a lakás. Egy egészen más világ.

- Nézd, ezt is most csináltam. – fogott kézen és húzott oda a szoba azon részéhez, ahol régen egy modern festmény volt, most viszont valami egészen más. Egy óriási keretben fotómontázs, amelyben volt kép Julie-ról, közös képek Julie-ról és Jamesről, Jimmyről, Apáról és fiáról, a szüleiről, valamint rólam, a Jimmyvel közös képeink és azok a képek is itt voltak, amelyeket James küldött el nekem, amelyek annyira összeszorították a szívemet, hogy képtelen voltam megválni tőlük. Mikor egymásra nézünk…mikor megcsókol… - egy nagyot nyeltem.

- Szerintem egészen jól sikerült. – mondta halkan, közben pedig az arcomat tanulmányozta. – Mindenki rajta van, akit szeretek. – nézett rám, én viszont még mindig az érzelmeimmel viaskodtam és egyre inkább kezdtem nem érteni ezt az egészet. Abban viszont egyre biztosabb voltam, hogy James nagy valószínűség szerint megőrült.

- Gyere, van még meglepetés. - James finoman megfogta a kezemet és a hálószoba felé vezetett. Félve és zavartan léptem be utána a szobába. Nem értettem azt, amit eddig láttam és végső zavarodottság lett rajtam úrrá, mikor itt körbe néztem.

- Istenem… - suttogtam halkan. A szobában az a franciaágy állt, ami annyira tetszett, amikor anno Jimmy új kiságyát vettük. Igazi, hamisítatlan tömör fenyő, gyönyörű, levendula színű berakásokkal. Rajta a párna és a takarók mind világos lila színben, melyre apró, fehér, élő virágok sokasága volt ráhintve. Illatukat még a gyertyákon keresztül is érezni lehetett.

- Tudom, mennyire tetszett neked. – szorított magához. Nem hittem volna, hogy akár egy pillanatra is igazán rátekintett erre az ágyra ott a bútorboltban. És mégis… - Szerintem ebben a szobában sokkal jobban néz ki, mint a kiállító teremben, nem gondolod? – suttogta a fülembe.

Megráztam a fejemet. Már semmit sem értettem. Ez az egész kezdett egy szürreális, őrült álomnak tűnni.

- Miért? – kérdeztem, miközben elhúzódtam tőle. – Miért csináltad ezt? Miért cserélted ki a nappaliban a bútorokat? Miért raktál ki rólam is képeket? És…és miért van most itt ez az ágy? – kérdeztem zavartan.

- Mert ez nem az ÉN ágyam, hanem a MI ágyunk. – ölelte át ismét a derekamat. Érintését forrónak éreztem. – Ott kint pedig a közös bútoraink vannak. A NAPPALINKBAN. – Adott nyomatékot szavainak.

- Ugye…ugye tudod, hogy már hónapok óta szakítottunk? James, mi nem vagyunk egy pár. – léptem ismét hátra, mikor kezdtem felfogni ennek az egésznek a lényegét.

- Tudom. – bólintott szomorúan. – De remélem, hogy adsz nekem még egy esélyt. – húzott magához. – Sok mindenre rájöttem az elmúlt három hónapban. Láttam a te szemeddel, megértettem a dolgok értelmét és súlyát. És rájöttem, hogy mindenben igazad volt. – nem meglepetés, elégedettség, vagy harag áradt szét bennem, hanem jeges félelem. James vissza akar rángatni egy olyan kapcsolatba, amely már elsőre sem működött. És bizony éreztem, hogy ezért most képes bármit bevetni.

- James, ne… - ráztam meg a fejemet és lefejtettem magamról a kezeit. – Azt hittem, hogy ezen már túl vagyunk. Mindketten tudjuk, hogy mi vezetett odáig, hogy szakítottunk. Ezen pedig néhány szép bútor semmit sem változtat. – próbáltam eszébe juttatni mindent. – Nem ezek hiányoztak a kapcsolatunkból. – mutattam körbe. – Hanem, hogy te nem tudtál…

- Szeretlek, Audrey. – ez az egy szó elnémított. A várva várt szó, amelyet soha nem mondott ki, amíg együtt voltunk. Csak néztem rá, a szomorú-boldog kék szemeibe és földbe gyökerezett a lábam. – Szerelmes vagyok beléd. – fonódott karja a derekam köré, ajkai pedig finoman érintették az enyémet. Olyan könnyű lett volna felolvadni ebben az ölelésben, ebben a csókban…de egyszer már megégettem magamat, képtelen voltam hinni…egyszer már hittem az ölelésnek…az érintésnek és a csókoknak.

- James, ne…mind a ketten tudjuk, hogy ez nem igaz. – toltam el magamtól. – Miért csinálod ezt??? Miért nem lépsz tovább?

- Miért, te talán már tovább léptél? – nézett rám aggódó szemekkel. – Nem akarom, hogy  más férfiakkal találkozz. – mondta kétségbeesetten. Tudtam, Helen elmondta neki, amit hazudtam, hogy van valakim. – Hozzám tartozol és szeretlek! – fogta tenyerébe az arcomat. – És tudom, hogy te is szeretsz! – bizonygatta.

- James, én most elmegyek. Ne haragudj, de én ezt nem folytatom tovább. – menekültem az öleléséből, a szoba ajtaja felé, de hangja megállított.

- Emlékszel, amikor két hónapja oda mentem a lakásodhoz és azt mondtam, hogy veled álmodtam? – kérdezte. Egy nagyot sóhajtottam, majd megfordultam és bólintottam. – Tényleg így volt. A szeretkezésünkről álmodtam, újra láttalak…hogy mennyire gyönyörű voltál… - szememmel a földet kezdtem pásztázni, James szavai zavarba hoztak. – És szörnyen fájt, hogy az álom ugyanott félbe szakadt, mint az az éjszaka. – Ismét rá emeltem tekintetemet és úgy láttam, szívéből beszél. – Azon az éjszakán nagyon sok mindenre rájöttem. Sok mindent megértettem. Körbe néztem a szobában, a lakásban és valahogy…a te szemeiddel láttam. Hogy milyen lehetett itt neked. Megértettem, miért nem érezted itt soha otthon magadat. Hogy miért nem találtad a helyedet. ÉN nem adtam meg neked a téged megillető helyet. Sem az otthonomban, sem pedig a szívemben. – láttam rajta, hogy fájdalmas minderről beszélnie. – Tudom, most azt hiszed, hazudok, mikor azt mondom neked, hogy szeretlek…hogy csak vissza akarlak csábítani, mert…hiányzol. De nem erről van szó. – lépett közelebb hozzám. – Tudom, hogy őszinteséget vársz tőlem, nem pedig rózsaszín felhőket. Hát őszinte leszek hozzád. – hátrébb lépett és leült az ágy szélére. – Amikor szakítottunk, akkor…akkor az első néhány nap szörnyű volt. Fogalmam sem volt róla, hogy most miként is legyen tovább. Kétségbe voltam esve. De aztán…aztán ahogy teltek a napok, megkönnyebbültem. – nézett rám szomorúan. – És utáltam magamat azért, mert így érzek. És mert te ezt előre láttad…előre tudtad, hogy így lesz. – egy nagyot nyelt, majd folytatta a gyónást. – Megkönnyebbültem, hogy nem kell mindig azon idegeskednem, hogy vajon nem teszek-e neked valami rosszat…hogy nem bántalak-e meg…nem kellett folyamatosan a kapcsolatunk miatt aggódnom.

- Ezért ne utáld magadat. – vágtam közben. – Természetes, hogy így éreztél. Én is pontosan így éreztem az első néhány nap után. – vallottam be. – Végre nem akörül járt az eszem, hogy vajon szeretsz-e, hogy miként tudok neked a legjobban megfelelni. – megráztam a fejemet. – Látod erről beszéltem. Csak elszívtuk egymás energiáját. Mindketten görcsösen erőlködtünk ebben a kapcsolatban, hogy megfeleljünk a másiknak. Ha tényleg szerettük volna egymást, ez magától ment volna. – fejeztem be a gondolatmenetemet.

- És te még mindig így érzel? Örülsz, hogy megszabadultál ebből a kapcsolatból?  Hogy megszabadultál tőlem? – kérdezte az ágyon ülve. – Mert bennem minden átértékelődött…Mikor láttalak ott a bárban…hogy milyen gyönyörű vagy…csak rád tudtam gondolni. És rá kellett jönnöm, hogy szeretlek. – mondta ki újra.

- James, ez nem szerelem. – hárítottam el, még csak a gondolatot is. – Egyszerűen csak felkavart a találkozás. Ennyi. Sajnálom, hogy azóta még mindig nem ült el benned ez a vihar…

- Tudod…azt mondják, hogy egy ember akkor tudja meg igazán, mit is jelent számára a másik, amikor elveszíti. – nézett rám. – Én pedig elveszítettelek. És ez mindent letisztázott bennem. A hiányod olyan érzéseket keltett bennem, amelyekről eddig nem is tudtam. Természetesnek vettem azt a csodát, hogy itt vagy velem, hogy szeretsz. De amikor elmentél…Akkor darabokra esett minden. Minden üres lett, eltűnt az életemből a fény, a szerelem, a boldogság. Egyszer már átéltem ezt az érzést és megdöbbentett, hogy most ugyanezt érzem, csak irántad. Fájt, hogy nem ölelhetlek meg, hogy nem érinthetlek, nem csókolhatlak. Minden, amit adtál olyan édes lett. – kezeit felemelte, majd tanácstalanul visszatette őket a térdére. – Bárcsak el tudnám neked mondani, hogy mit éreztem…és mit érzek most. De képtelen vagyok rá. Nem tudom szavakba önteni, hogy mi ment végbe bennem. – megrázta a fejét. – Annyira fájt az elvesztésed…És amit akkor mondtál, amikor oda mentem hozzád, az…az mélységesen megrázott. Azt hiszem, csak akkor tudatosult bennem igazán, milyen mély sebeket is ejtettem rajtad. Hazugnak hiszel. Azt hiszed, hogy minden, ami köztünk volt, az merő hazugság és színlelés. Hogy csak Julie létezik számomra és te semmit nem jelentettél nekem. – könnyes szemmel nézett rám. – Tudod…miután felébredtem az álomból…csak az járt a fejemben, hogy neked milyen szörnyű lehetett az az éjszaka…hogy mennyivel többet érdemeltél volna… - éreztem, hogy megremeg a szájam széle. – Arra gondoltam, hogy mennyire sután viselkedtem. Ha akkor mondok neked valamit, amiből érzed, hogy milyen sokat jelent nekem…ha úgy érintelek meg, úgy csókollak…akkor talán nem mentél volna el akkor este. Még annak ellenére sem, hogy Jimmy felébredt. – egy nagyot nyeltem. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Fogalmam sem volt róla, hogy miképpen alakulhatott volna az az este, ha jobban érzem a törődést…de abban biztos voltam, hogy mindennél többet jelentett volna, ha biztosra érzem, mindkettőnknek ugyanolyan fontos az az éjszaka.

- Ez már nem számít, James. Minden bizonnyal nem véletlenül alakult így…

- Újabb hibám volt, hogy utána nem mondtam el neked, hogy milyen sokat jelentett nekem az az este. Úgy gondoltam, hogy majd az első…igazi szeretkezésünk után elmondom, de…de arra sajnos már nem került sor. – láttam, hogy szemei elfátyolosodnak. – Úgyhogy szeretném most elmondani neked. – néhány másodpercnyi szünet következett. – Tudod…nekem Julie volt az első nő az életemben, de neki már előttem is voltak kapcsolatai. Nem én voltam neki az első. – mesélte. – De tudom, hogy neked én voltam az. És nem tudom elmondani, hogy ez mennyire…felkavaró és magával ragadó élmény volt. Látni téged, ahogyan megnyílsz, ahogyan először tapasztalod meg ezeket az érzéseket…olyan sokat adtál… - rázta meg a fejét. – El sem tudod képzelni, hogy milyen csodálatos voltál. – nézett rám csillogó szemekkel. – Én pedig nem tudom megbocsájtani magamnak, hogy így lett vége.

- James, kérlek, ne beszéljünk erről többet! – léptem közelebb az ajtóhoz, mozdulatomat ő is észrevette.

- Azt az éjszakát már nem tudom jóvátenni. Nem tudom visszatekerni az idő kerekét. De azon igyekeztem már hetek óta, hogy visszahozhassam azt az estét. És úgy történhessen meg minden, ahogyan mindig is szerettem volna. – mutatott körbe a pislákoló illatgyertyákon és a virágok borította ágyon. – Szeretlek Audrey. – állt fel az ágyról, majd közelebb lépett. – Szeretném, ha megbocsájtanál nekem. Ha itt maradnál…szeretnék szeretkezni veled az ágyunkban. – mosolygott rám, miközben megfogta a kezemet. – És mindenekelőtt szeretném, ha újra, tiszta lappal indulhatnánk.

Akkor már megértettem az egészet. James egy álomvilágba hozott el engem, felkínálva mindent, amire valaha is vágytam. Nagyon jól ismert, tudta, hogy mivel tud hatni rám. El akart csábítani a szavaival, az érintésével, az illatokkal…

- James, ez mind…ez mind nagyon szép és…megható, de tényleg… - hátráltam immár az ajtóig, miközben azon igyekeztem, hogy minél finomabban hárítsam a közeledését. – De VÉGE. – megráztam a fejemet. – Sajnálom, de én nem szeretném ezt az egészet újra kezdeni. Képtelen vagyok rá. – láttam, hogy szemei szomorúan, tanácstalanul fonódnak az enyémbe. – Őszintén…értékelem, amit itt csináltál, tényleg gyönyörű, de…de én nem tudok ennek hinni. – James szótlanul állt, láttam rajta, hogy őszintén hitt abban, hogy vallomása majd jobb belátásra bír. – Ne haragudj, kérlek. – suttogtam halkan. – Én most elmegyek… - vágtattam ki a nappaliba, közben pedig belém nyilallt a felismerés, hogy ugyanezekkel a szavakkal búcsúztam Jamestől azon a bizonyos estén is…

Felvettem a kabátomat, magamra kanyarítottam a táskámat, majd szememmel Jamest kerestem. De nem jött utánam. Nem akartam búcsúzás nélkül elmenni. Halkan visszaléptem a hálószobába. James ismét az ágyon ült, könyökét a térdeire támasztotta, kezével a hajába túrt és a földet nézte.

- James… - szóltam halkan, de nem reagált semmit. Oda léptem hozzá, majd óvatosan letérdeltem elé. – James, kérlek… - megsimogattam az arcát, hogy végre rám nézzen. Arcán végig könnyek folytak végig, majdnem megszakadt a szívem, hogy így kell látnom őt.

- Nem szeretsz már annyira, hogy hinni tudj nekem? – kérdezte remegő hangon.

- James…szeretlek annyira, hogy belássam, nem tudlak boldoggá tenni. – simogattam meg az arcát.

- De én boldog vagyok. Attól, hogy itt vagy…újra érezhetem az érintésedet. – fogta kezemet az övébe. – Szeretném, ha itt maradnál. Kérlek… - hangja erőtlen volt, arcát a nyakamba hajtotta.

Tudtam, hogy elvesztem. Ez a végső adu kártya letörte minden ellenállásomat. Nem bírtam nézni, ahogyan szenved. Túlságosan is szerettem. Végig simítottam kezemmel a puha ágyneműn, kezembe fogtam egy apró kis virágot. Minden olyan csodálatos volt…a gyertyák, az illat, az ágy…Szégyelltem bevallani magamnak, hogy mennyire kívánom ezt az éjszakát…ezt a TÖKÉLETES éjszakát. James megtört arcára néztem és fájdalommal hasított belém a gondolat, hogy mennyire szeretem…

- Ha itt maradok éjszakára…az…az  még nem jelent semmit. – mondtam halkan, mire James szemei meglepetten rebbentek rám. – Az még nem jelenti azt, hogy újra együtt vagyunk. Nem szeretném, ha holnap reggel csalódás érne. – tisztáztam le a szabályokat.

- Értem… - bólintott, de láttam, nehezen meri elhinni, hogy mégis beadtam a derekamat.

Lehámoztam magamról a táskámat és a félre gombolt kabátot, majd Jameshez hajoltam. Most, hogy döntöttem, valahogy át kellett kerülnöm egy másik lelkiállapotba. És magammal kellett húznom Jamest is. – Emlékszel, mit mondtam neked az után az éjszaka után? – suttogtam a fülébe, miközben az apró kis virággal az arcát simogattam. Ő tágra nyílt szemmel nézett rám. – Az mondtam, hogy nem szeretnék veled úgy szeretkezni, hogy tele van a fejem negatív gondolatokkal. Úgy szeretnék veled lenni, hogy csak pozitív dolgokra gondolok, hogy együtt nevetünk… - suttogtam, majd finoman megcsókoltam. – Ne gondoljunk most a holnapra. – suttogtam, majd  újra megcsókoltam. – Csak szeressük egymást.

Egyikünk sem szólt többet. James lábai között térdeltem, miközben ő az ágyon ült. Arcomat kezeibe fogta és megcsókolt. Úgy csókolt, ahogy még soha. Ajkai éhesen tapadtak az enyémre, nyelvével izgatóan térképezte fel szájam minden egyes pontját. Átvette az irányítást felettem. Én pedig értetlenül olvadtam fel az érzésben, amelyet eddig nem ismertem. Nem ismertem James ezen oldalát, nem tapasztaltam soha a szenvedélyének és vágyának ilyen megmutatkozását irántam. Mikor együtt voltunk, akkor is csókolt, de elmondhatatlan volt a  különbség. „Lehet, hogy ez tényleg valami új? Lehet, hogy ez a szerelem?” A kérdések és kételyek úgy olvadtak szét mágikus érintésétől, ahogyan a vaj olvad el a forró, nyári napon.

James ajkai egy pillanatra elhagyták az enyémeket, szemeivel az arcomat tanulmányozta. Tudtam jól, látja rajtam a meglepetést, amelyet újdonsült érintése és csókja keltett bennem. Szemei mosolyogtak, tudtam, elégedett a hatással, amit elért. Vágyat éreztem benne, vágyat magam iránt, amelytől forróság áradt szét a testemben. Szeretkezni akartam vele, még több újabb, forróbb érzést megtapasztalni.

James a földről felsegített az ágyra, közben pedig már a ruhát hámozta rólam, ahogyan én is őróla. Elborította az agyamat a szenvedély és a vágy, ebben a pillanatban semmi szűzies nem volt bennem, csupán egy nő voltam, egy ösztönlény, aki eggyé akar válni a férfival, akit szeret. James is érzékelte bennem a változást, mindketten tudtuk, hogy ez nem az előző éjszaka újra élése lesz, hanem egy sokkal mélyebb dolog. Már nem azok az emberek voltunk, mint akkor. Most már tisztán láttam, mennyire határozatlanok, óvatosak voltunk mindketten, egyikünk sem bízott sem magában, sem pedig a másikban. Túl sokat gondolkoztunk, ami megakadályozott minket benne, hogy átadjuk magunkat a vágyainknak.

Most viszont egészen más volt minden. Úgy éreztük mindketten, hogy nincs vesztenivalónk. Csak szeretni akartunk, adni és kapni a gyönyört, a magunk és a másik örömére.

Percekkel később már arra eszméltem, hogy mind a ketten meztelenek vagyunk. James teste finoman, mégis férfiasan fonta körbe az enyémet, csókjai sürgetőek voltak, forró vágya pedig a hasamat égette. „Hát lehet ezt így is? Lehet minden ennyire természetes, ösztönös és felszabadító?” Vetült fel bennem a kérdés. Eszembe jutottak azok a napok, amikor vágytól fűtötten próbáltam elcsábítani Jamest, de csak elutasításban volt részem…most pedig Ő az, aki akar engem, nem azért, mert erőszakoskodom, vagy mert elvárom, hanem mert kíván…soha nem hittem volna, hogy átélem majd ezt az érzést.

Testem vibrálva várta testünk egyesülését, James soha nem tapasztalt szenvedélye a végsőkig felizgatott. Feltérdelt az ágyon, majd kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, melyből a fa friss illata csapott meg. Kivette belőle a kis dobozt, majd remegő kézzel próbálta kibontani. Ahogy néztem, ismét rájöttem mennyire szeretem. Annyira szerette volna, hogy tökéletes legyen, annyira szerette volna bizonyítani, hogy minden megváltozott…és félt attól, hogy a legapróbb hiba is végzetes lehet.

A következő pillanatban a doboz kicsúszott a kezéből, majd a földön landolt. Gyorsan utána nyúltam és felvettem.

- Ne haragudj… - suttogta, miközben felé nyújtottam. Láttam, hogy nagyon ideges.

- James… - simogattam meg a mellkasát. – Nyugodj meg, kérlek. – csókoltam meg finoman. – Itt vagyok és nem fogok elszaladni. – néztem a szemébe, majd halványan elmosolyogtam. – Minden rendben van. – suttogtam, majd kibontottam a dobozt és letéptem egy óvszert. – Csak nyugodtan… - csókoltam végig a nyakát, miközben a kezébe adtam. Láttam, hogy megkönnyebbül kissé, kezei már nem remegtek úgy, simogattam és csókoltam, amíg helyére nem került biztonságunk záloga.

A hátamra feküdtem, James keze simogatóan futott végig a testemen. Nem volt bennem kétség, csak maró űr, amit ő tudott egyedül betölteni. Nem kötött gúzsba szűzies szemérmesség, magától értetődő természetességgel nyíltak szét a combjaim és körül ölelték Jamest.

- Volt valaki…volt valaki rajtam kívül? – kérdezte James halkan. Láttam rajta, hogy tudja jól, nincs joga feltenni ezt a kérdést, de hallania kell a választ. Hallania kell azt, hogy csak az övé voltam és senki másé.

- Nem… - ráztam meg a fejemet. – Nem volt senki.

- Hála Istennek… - sóhajtott nagyot, majd arcát a nyakamba fúrta. Csókolta a bőrömet, egyik kezével a hajamat simogatta, a másikkal pedig a testemet. Azt hittem, lesz valami jel…egy pillantás, egy érintés, amely felkészít majd a pillanatra, de semmi ilyen nem volt. Érzéki csókjaitól és érintésétől teljesen ellazultam, férfiassága olyan váratlanul, forrón és édesen nyomult a testembe, hogy csak egy apró, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat. Mélyen bennem volt, kitöltötte éhes bensőmet, másodpercekig nem mozdult. Mindketten kiélveztük az újraegyesülés eme bensőséges, szenvedélyes, csodálatos pillanatát. Kezeim végig simogatták izmos vállát és hátát, majd lecsusszantak férfias fenekére, ujjaim finoman megmarkolták az imádnivaló gerezdeket. James halkan felnevetett, ahogyan én is. Ez volt az, amit mindig is szerettem volna. Önfeledtem, mosolyogva, vággyal telten szeretkezni vele, nem félve attól, hogy valami rosszat teszek, hogy vajon jó-e neki…

Kezem alatt megmozdult James feneke, mozgása előbb finom volt, vágyat ébresztő, majd ritmusa egyre keményebb és gyönyört hajszoló lett. Első alkalommal már el sem jutottunk ilyen messzire, ilyen csodálatos magasságokba. Megdöbbentett a határozottság, ami Jamesből áradt, pontosan tudta, hogy mit szeretne, magáévá tenni, lenyűgözni…birtokba venni a testemet és a lelkemet. Kezével finoman szorongatta a mellemet, ajkai a nyakamat csókolták, néha még fogai nyomát is éreztem. Közben pedig egy pillanatra sem állt le. Minden egyes mozdulatára kéjes nyögések hagyták el ajkaimat, testem úgy nyílt meg előtte, ahogyan egy virág a nap sugarai előtt.

- Annyira hiányoztál… - suttogta a fülembe, mikor megpihent egy kis időre. – Annyira szeretlek… - szemembe nézett, én pedig képtelen voltam megszólalni. De rájöttem, nem is szavak azok, amiket vár tőlem.

Egyik keze finoman becsúszott kettőnk közé, finoman kőrözni kezdett ujjaival a legérzékenyebb pontom felett. Csípője ritmusosan mozgott, a két érzés együttesen túlságosan gyönyörűséges volt ahhoz, hogy el lehessen viselni. Együttlétünk elsöprő szenvedélyéből szinte biztos voltam benne, hogy gyönyörünket nem tudjuk majd sokáig visszatartani. Vágytam a kielégülésre, a soha nem ismert gyönyörre, ami James karjaiban vár rám. És éreztem, hogy ő erre vágyik. A kielégülésre. Az enyémre és az övére, amely egy és ugyanaz.

Csak másodperceknek éreztem az időt, ami azóta telt el, hogy James kényeztető ujjai lassú, majd egyre gyorsuló tempóba kezdtek. Túlságosan éhes voltam, túlságosan csodálatos volt ez az élmény ahhoz, hogy uralkodni tudjak magamon. Erősen szorítottam őt, csípőm táncolt az ujjai alatt, testem sürgetően fonta körül kemény férfiasságát, amely újra és újra elmerült benne.

Aztán megtörtént a csoda…a gyönyör úgy száguldott végig a testemen, mint valami gyorsvonat. Testem a kielégülés ősi ritmusára rándult össze, hátam megfeszült, hangos nyögések egész sorozata szakadt ki a torkomból, amelyeket James ajkai ittak fel a szájamról. Az érzékek eme dühöngő viharában csak elmém ködös fellegein keresztül éreztem, hogy James is elérte a beteljesülést. Jó lett volna látni, érezni, hallani, de mintha vasbilincsek béklyózták volna le tagjaimat, képtelen voltam bármi másra, mint ellazultan, levegőért küszködve feküdni a karjaiban.

Mikor elült a vihar, pilláim csukva voltak. Éreztem, hogy James finoman mellém fekszik, majd magához húz. Én csodálatos teljességet éreztem és fáradtságot, amelytől mintha minden végtagom ólomból lett volna. Elmém lassan kitisztult, de így újra gondolkodni kezdtem, amit pedig nem akartam.

Nem akartam a holnapra gondolni, nem akartam azon morfondírozni, hogy mit jelent mindaz, ami most történt. Nem akartam azon aggódni, mi lesz ezután. Kikapcsoltam magamat.

Szorosan James testéhez simultam, a hajába túrtam és hagytam, hogy magával ragadjon az álom.

Huszonötödik fejezet - Murphy törvénye

Huszonötödik fejezet

Murphy törvénye

A cukrászda után haza mentem, vagy jobb szó rá, hogy vánszorogtam. Beléptem a lakásba, körül néztem és rögtön tudtam, hogy mit kell tennem.

Először a Jimmynek kialakított kis játszósarkot bontottam szét, az apró kis asztalt, széket, elpakoltam a színes ceruzákat, a játékokat, egészen addig, amíg a szoba azon sarka ismét vissza nem nyerte régi kinézetét. Mindent egy nagy dobozba gyűjtöttem és a konyhába, az asztal alá raktam, ahol a legkevésbé láttam. De tudtam, hogy a neheze még csak most jön.

Csendben, hangtalanul léptem be a hálószobába, ahol az ágyam végében ott állt Jimmy kiságya. Egy pillanatra saját ágyam felé néztem, ahol annyiszor aludtunk Jamesszel. Aztán tekintetem vissza rebbent a kiságyra. Lassan, óvatosan bontottam szét, a gyász csöndjével, hangtalan, súlyos könnycseppekkel az arcomon. Óvatosan raktam be minden egyes darabot abba a dobozba, amelybe oly nagy boldogsággal és várakozással hoztam ide hónapokkal ezelőtt. A takarót és a kispárnát a tetejére tettem, akárcsak azt a kis plüssállatkát, amivel Jimmy mindig itt aludt. A dobozt óvatosan lezártam, majd a másik mellé toltam.

Nesztelenül léptem a komódhoz, óvatosan húztam ki azt a fiókot, amelyben tudtam, megtalálom James néhány holmiját. Mindig itt hagyott néhány darabot, hátha egy hirtelen jött ötlet folytán itt alszik és akkor ne kelljen haza mennie ruháért. Kivettem finom dolgait a fiókból, majd szépen összehajtogatott alvós pólóját az arcomhoz emeltem. Friss volt, újonnan mosott, én mégis az Ő illatát éreztem rajta. Az Ő ölelése, az Ő érintése jutott róla az eszembe.

Becsuktam a szememet és néhány nagy levegőt vettem. Nem akartam zokogni. Nem akartam megtörni a csendet. A gardróbba mentem, leakasztottam a két inget, amit itt hagyott, szépen összehajtottam és oda tettem a póló mellé, majd óvatosan egy zacskóba tettem őket a többi dologgal együtt, hogy ne gyűrődjenek. „Talán majd egy kis idő múlva lesz rá módom, hogy visszaadjam őket.” – gondoltam.

Végig néztem a sötétté vált nappalin, majd beléptem a hálószobába. Minden olyan üres lett. Olyan szörnyen üres. Lefeküdtem az ágyra, magamra húztam a takarót és átadtam magamat a néma gyásznak. Dideregtem. Féltem. Egyedül voltam. Ismét. De a szívem mélyén tudtam, jól döntöttem. Mert sokkal szörnyűbb lett volna, ha egy kapcsolaton belül vagyok egyedül.

A mobilom azon az estén nem szólalt meg. Ebből tudtam, hogy végül James is megértette és elfogadta mindazt, amit mondtam. Volt benne is annyi belátás, erő és bátorság, hogy el tudjon engedni. Egyik felem megkönnyebbült. A másik felem viszont zokogott…

Másfél hónap telt el ebben a néma gyászban. Csak a munkahely létezett, az út a munkába- és vissza, evés és alvás. Csupa automatizmus. Mókuskerék.

Néhány nap- vagy hét múlva váltottunk egy-két üzenetet Jamesszel telefonon és e-mailt számítógépen, de ezek rendszerint csak a minimális udvariassági formulákra korlátozódtak, leginkább miattam. Nem akartam semmilyen témába bele menni, semmi olyanba, ami fájdalmat okozhat, ami visszaidézhetné a kapcsolatunkat. Ezt James is érzékelte és egy idő után már nem is próbálkozott egyéb témával, csupán a testi-lelki hogylétem felől érdeklődött, a munkahelyi dolgok felől, valamint Jessicáról és Zoéról, míg én a szüleiről és Jimmyről.

Helen is írt nekem egy kedves üzenetet, amiben leírta, mennyire sajnálja, hogy szakítottunk Jamesszel, milyen fájdalommal tölti el, hogy nem tud rólam semmit. Nagyon jól esett, hogy írt nekem, hogy gondolt rám, mert bár tudtam jól, hogy megkedvelt, úgy gondoltam, ez az egész csupán csak annak a reménynek szól, hogy egyszer talán majd boldoggá teszem a fiát. Reményét fejezte ki aziránt, hogy egyszer majd meglátogatom őket, amire én kedvesen ígéretet is tettem, bár tudtam, erre még jó ideig képtelen leszek.

James egyszer írt nekem egy e-mailt „Jimmy” címmel, ami nagyon megijesztett, attól féltem, történt valami a kicsivel, de a végén kiderült, hogy csak képeket küldött róla…rólunk. Szöveg nem tartozott az üzenethez, csupán csak a képek. Nem tudtam, pontosan mikor készülhettek a képek, de egészen biztos voltam benne, hogy Helen készítette őket, egyik látogatásunk alkalmával. Az egyik képen Jimmy az ölemben ült, boldogan vigyorogva, James pedig mellettem és mindketten boldogan nézünk le a kicsire…a másik képen pedig Jimmy ugyanúgy az ölemben, de mi ketten immár komolyan, szerelmesen nézünk egymásra. „Szerelmesen” Szakadt ki belőlem az epés gondolat. A harmadik képen pedig éppen megcsókoljuk egymást. Percekig fátyolos szemmel néztem a képet. Aztán emlékeztettem magamat arra, hogy mindez csak hazugság. Az volt és az is marad örökre. Nagy nehézségek árán visszaírtam Jamesnek egy kurta „Köszönöm”-öt, majd az egeremmel megálltam a „törlés” gomb előtt. De valahogy nem vitt rá a lélek.

Másnap elmentem a fotóshoz és mindhárom képet előhívattam.

Jessica és Zoé folyamatosan próbáltak kiszakítani melankóliámból, ám én hajthatatlanul ellen álltam mindenféle próbálkozásnak, ám másfél hónap múlva egy este szó szerint rám törtek és elrángattak egy új helyre, ahol még csak véletlenül sem jöhet velem szembe egy rossz emlék sem a Jamesszel közös múltamból. Meg kell, hogy valljam, az emberek, a zene, a hangulat valahogy tényleg jól esett.

- A koktélokért a bárpulthoz kellene fáradni. – mondta udvariasan a pincér, aki kihozta Zoé sörét.

- Oké, majd én megyek! – ajánlottam fel, mert már úgyis elgémberedtek a lábaim.

- Nekem ne hozz túl erőset! Nem szeretném kiütni magamat! – kérte Jessica, mire én a hangos zenén keresztül egy „oké”-t tátogtam felé.

A bárpultnál leadtam a rendelést, de elég tömött volt a hely, így tudtam, várnom kell néhány percet. Nem zavart, addig szememet körbe járattam az új helyen, amely igencsak elnyerte a tetszésemet. Aztán hirtelen…

- Elnézés Hölgyem, hogy csak így megszólítom, ismerjük egymást? – James szavai voltak ezek, az első szavak, amelyeket Glenda paryján hozzám intézett. Az ő édesen férfias, mély hangja. Lehunytam a szememet, egy nagy levegőt vettem, majd megfordultam.

- Mi? Tessék? – próbáltam előadni akkori reakciómat.

- Elnézést, csak arra gondoltam, ismerjük egymást valahonnan. – folytatta tovább James a játékot. Ám ez a játék eszembe juttatta a fájó igazságot.

- Nem. Nem ismerjük egymást. – néztem csillogó szemeibe, ajkaimon szomorú mosollyal. Tekintete elhalványult, mindketten értettük eme szavak súlyát és valódi jelentését. Másodpercekig hallgattunk így.

- Nagyon csinos vagy. – szólalt meg végül James, szemei simogatóan futottam végig rajtam.

- Köszönöm, kedves tőled. – próbáltam rá mosolyogni, de arcom cserben hagyott. Azt hittem, készen állok már egy ilyen találkozásra, most mégis úgy éreztem, megbénít ez a váratlan helyzet.

- Látom…látom a lányokkal vagy itt. – bólintott köszönés képpen feléjük, mire Zoé undok módon elfordította a fejét. – Hogyhogy nem a régi, jól bevált helyen? – érdeklődött. Mondtam volna meg az igazat? Hogy minden lehetséges módon menekülök az emlékek elől? Még annak a néhány estének az emlékétől is, amit ott töltöttünk együtt?

- Jessica barátja ajánlotta ezt a helyet, gondoltuk megnézzük. – próbáltam hihetően előadni. – Nem is olyan rossz. – néztem körbe.

- Engem a kollégák hurcoltak el. – mutatott a népes társaság felé. – Nem akartam jönni, de majdnem hogy erőszakot alkalmaztak. – nevetett, amitől nekem is mosolyognom kellett. Aztán arca ismét komoly lett. – De már nem bánom, mert így legalább láthatlak. – mondta, miközben tekintetét az enyémbe fúrta. Lehajtottam a fejemet, mert éreztem, hogy arcom lángban ég.

- Jimmy jól van? Minden rendben vele? – próbáltam gyorsan témát váltani.

- Igen, gyorsan nő. – csillant fel James szeme. – Viszont nagyon hiányzol neki. Még mindig keres téged. – mondta szomorúan.

- Nagyon sajnálom… - hajtottam le ismét a fejemet. – Ő is hiányzik nekem. – És tényleg így volt. Megszerettem, még ha sokszor terhesnek is éreztem jelenlétét a kapcsolatunkban, de megszerettem. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy ő is ragaszkodott hozzám.

- És én? – kérdezte halkan. – Én is hiányzom? – szomorú, kék szeme választ követelt. Hideg kéz ereszkedett le a gyomromba.

- Parancsoljon, Hölgyem, itt a két koktél! – mentett ki a pincér szorult helyzetemből.

- Elnézést, de mennem kell! – búcsúztam el Jamestől, kezemben tartva a koktélokat.

- Jól van, érezzétek jól magatokat és vigyázz magadra. – mondta még búcsúzóul, majd mivel foglalt kezeim miatt teljesen kiszolgáltatott voltam, egyik kezével átfogta a derekamat, kissé magához húzott és csókot lehelt az arcomra. Végig száguldott bennem a forróság.

- Vigyázok. – válaszoltam, majd viharos gyorsasággal vágtam magamat keresztül az embertömegen.

- Ez meg mi volt??? – kérdezte Zoé.

- Hagyjuk. – ráztam meg a fejemet. – Murphy törvénye, hogy ő is pont most jöjjön ide. Mennyi esélye volt ennek? – daráltam idegesen.

- Megverjem? – kérdezte Zoé, miközben egy nagyot kortyolt a söréből. Jessicával összenéztünk és lemondóan megráztuk a fejünket.

Újra felkavart bennem mindent ez a találkozás. Újra nyomorultul éreztem magamat, telve fájdalommal. Fojtogatott a sírás, az elmúlt egy év fájdalmai, megaláztatásai, hiú reményei.

Egész éjszaka csak forgolódtam és a plafont bámultam. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, James hogyan tudta olyan könnyedén megkérdezni, hogy hiányzik-e még nekem…

Úgy tette fel ezt a kérdést, mintha nem tudná pontosan jól, hogy a kapcsolatunkban SOHA nem az ÉN érzelmeimmel volt a probléma. Úgy tesz, mintha a vállamat megrántva, egy kecses mozdulattal búcsút intve hagytam volna őt ott és felejtettem volna el mindent, ami valaha is összekötött minket. „Istenem, pedig mennyit harcoltam…” – emlékeztem vissza újra és újra. És talán éppen ő volt az, aki néha már akkor is elfelejtett, amikor még együtt voltunk…

Fülemben újra friss emlékként kísértett a hangja, orromban az illata, szemeim előtt az arca…

„Hát nincs szabadulás?” – kérdeztem magamtól újra és újra. De kérdésemre csak kétségbeesett csönd volt a válasz.

Másnap fáradtan, táskás szemekkel automatikusan végeztem a munkámat, nem ettem, nem ittam, csak tettem, ami a dolgom. Azt hittem, a meló majd segít elterelni a gondolataimat, de hiú ábránd volt csupán. Már magam sem tudtam, hogy örülök-e a munkaidő végének, az útnak hazafelé és az újabb, valószínűleg álmatlanul töltött éjszakának.

Mikor befordultam a sarkon, már tudtam, hogy nem a tegnap este lesz a legnagyobb problémám.

James állt a házam kapuja előtt, én pedig éreztem, hogy egy igen kellemetlen beszélgetés előtt állunk.

- Szia. – köszönt zavart mosollyal, mikor a kapuhoz értem.

- Szia. – válaszoltam, majd vártam a folytatást.

- Ne haragudj, hogy ide jöttem…én csak…én csak… - egy kicsit úgy éreztem, hogy James maga sem tudja igazán, mit is szeretne mondani. – Tegnap este veled álmodtam. – mondta halkan. Hirtelen nem is tudtam mit reagáljak erre.

- Hát…ezek szerint te legalább tudtál aludni. – nevettem fel keserűen. Úgy látszott, Jamest kevésbé dúlta fel a találkozásunk, mint engem.

- Arról az estéről álmodtam, amikor szeretkeztünk. – éreztem, hogy megfagy bennem a vér. - Nagyon sajnálom, hogy nem voltunk igazán együtt, még mielőtt…még mielőtt szétmentünk. – mondta szomorú, mély hangján. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet.

- Jézusom James, hogy jutnak még ilyenek az eszedbe? – ráztam meg idegesen a fejemet. – Szerintem menj haza. Lehet, hogy megártott az a néhány sör tegnap este a fiúkkal. – próbáltam véget vetni ennek a kínos szituációnak.

- Te talán nem bánod? Te nem gondolsz rá? – szólt utánam. Hangja és kérdése megállított, tudtam jól, jobban tette volna, ha nem firtatja tovább ezt a dolgot.

- De. Elég sokat szoktam rá gondolni. De én nem bánom, hogy így történt. Nem sajnálom. – mondtam keményen.

- Miért? – kapta fel a fejét válaszomra. A szemébe néztem, éreztem, hogy az emlékek hatására elszorul a torkom.

- Mert rosszul vagyok a gondolattól, hogy úgy feküdtél le velem, hogy nem szerettél. Kiráz a hideg, hacsak a hazug érintéseidre és csókjaidra gondolok. – szavaim úgy vágtak, mint egy penge éle. – Az lett volna mindennek a legalja, ha a végén még azt is eljátszod, hogy jó volt neked. – gyűltek könnyek a szemembe.

- Audrey, hogy mondhatsz ilyet? – láttam, hogy őszintén megrázza minden, amit mondok, amit érzek, amivel gyanúsítom.

- Annyi mindent színleltél, eggyel több vagy kevesebb már igazán nem számított volna. – áradt belőlem a keserűség. James nem mondott semmit, csak egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Egy nagyot nyeltem, vettem néhány nagy levegőt, hogy visszanyerjem az Önuralmamat. - Ne haragudj. Nem akarlak bántani. Ennek is csak én vagyok az oka, mint mindennek. Én hibáztam. Most menj el, kérlek és ne gyere ide többet! – fordultam vissza a kapu felé.

- Audrey, könyörgök! – kapta el a karomat, mielőtt beléptem volna a kapun. – Nem akarlak elveszíteni. – könnyes szemeinek fájdalma a lelkemig hatolt. De a lelkem összetört volt, sebzett, nem volt képes még az ő fájdalmát is elviselni.

- Nem James… - néztem rá én is könnyes szemekkel. – Én sem akartalak soha elveszíteni. De aztán rájöttem, hogy nem veszíthetem el azt, aki soha nem volt az enyém.