Tizenkettedik fejezet - Vékony jégen

Tizenkettedik fejezet

Vékony jégen

A következő hetek csodálatosak voltak, ám valahogy mégis vegyes érzelmek uralkodtak bennem. Élveztem a megannyi új, varázslatos érzést, James közelségét, az érintését, a csókjait, azt, hogy végre tartozom valakihez.

De ott volt a másik oldal, amely folyamatos feszültséggel töltött el, amely megmérgezett minden együtt- illetve külön töltött pillanatot.

Az első alkalommal, amikor egy párként találkoztunk Jamesnél, mindkettőnk számára nyilvánvalóvá vált, hogy bizony nem lesz sétagalopp mindaz, ami még előttünk áll. Mindkettőnk maximális türelmére, jóindulatára, elnézésére szükség lesz a másik iránt és a másikkal szemben. Mindketten vékony jégen táncoltunk, elkerülhetetlenek voltak a kisebb-nagyobb balesetek, amikor megbántottuk egymást, amikor egyikünk nem úgy viselkedett, nem olyan reakciót produkált, mint amilyet a másik elvárt volna.

Azt hiszem, talán mondanom sem kell, hogy én voltam kénytelen a több békát lenyelni. Miután Jamesszel már hivatalosan is egy párt alkottunk, végképp arról szólt minden egyes pillanatom, azon igyekeztem, hogy mindenben megfeleljek az elvárásainak, türelmes legyek vele és az érzéseivel kapcsolatban, hiszen nagyon jól tudtam – akármennyire is fájt ez – pillanatnyilag én még mindig több érzelmet táplálok iránta, mint amennyit ő az én irányomban. Görcsösen próbáltam megfelelni neki, mindenhez jó arcot vágni, nagyokat nyelni még akkor is, ha igazából fájdalmat okozott valamivel. Nem akartam az együtt töltött időnk felét méltatlankodással, vagy veszekedéssel tölteni. Őszintén be kellett valljam magamnak: attól féltem, ha túl sokszor nyilvánítom ki nemtetszésemet dolgokkal kapcsolatban, James ismét arra a következtetésre jut majd, hogy ennek a kapcsolatnak még nincs itt az ideje és nincs jövője. Én pedig ezt nem akartam. Inkább csak nyeltem és vártam. Éppen emiatt sajnos előbb-vagy utóbb elkerülhetetlen volt, hogy kirobbanjon belőlem a feszültség.

Nagyon nehéz volt megfelelni…megfelelni úgy, hogy közben próbáljak ne gondolni arra, vajon Julie hogyan is csinálta ezt vagy azt…vagy miként csinálná…helyt állni Anyaként, miközben most fogtam életemben először kisgyereket a kezemben, most tanultam meg pelenkázni, etetni…könyveket vásároltam össze, lassan több gyerekekkel foglalkozó könyv állt otthon a polcomon, mint több gyakorló Anyának. Mégis úgy éreztem, hogy kevés…minden kevés, amit elkövetek.

Bár ezt sem mondtam soha Jamesnek, de nem szerettem nála lenni. Idegennek, egy bitorlónak, csupán csak vendégnek éreztem magamat, egy pillanatra sem járt át az a jóleső érzés, hogy ez lenne a második otthonom. Nem. Továbbra is rideg maradt a számomra, James és Julie közös otthona, amelyet még együtt töltött perceink sem tudtak felmelegíteni.

Az egyetlen mentsváram saját otthonom volt. Mivel már semmi kivetnivalót nem találtam benne, azokon a napokon, amikor kettesben voltunk, általában a közös program után nálam voltunk néhány órát, ezek az órák jelentették számomra a tökéletességet, a nyugalmat, amikor megtépázott, megfeszült idegszálaim kissé ellazultak.

De nagyon kevés volt az ilyen nap, nagyon kevés volt az ilyen óra. Ennek több oka is volt. Egy részről csak akkor lehettünk nálam, ha Jimmy nem volt velünk, hiszen nálam nem volt járóka, kiságy, játékok, amivel el lehetett volna szórakoztatni a kicsit. Másik ok pedig abban gyökeredzett, hogy nem volt nehéz észrevennem, hogy amíg én sikeresen feloldódtam, mikor kettesben voltunk az otthonomban, James ezzel egyenes arányban kissé feszültté vált. Nem igazán tudtam megmagyarázni, hogy pontosan miért, rákérdezni pedig nem akartam. Úgy gondoltam, egyik oka biztosan az lehet, hogy Jimmy nincs velünk. Bár az ő lakásában is voltunk már kettesben és akkor nem éreztem rajta ilyen vibráló feszültséget. Aztán amikor egyszer a szokásosnál jobban bele felejtkeztem az egyik csókunkba, megértettem. Megláttam pánikot és feszültséget az arcán.

Jamest frusztrálta, hogy ilyenkor hazai pályán vagyok, oldottabb, bátrabb és merészebb. Sokkal inkább átengedtem magamat a vele kapcsolatos érzelmeimnek és vágyaimnak úgy, hogy közben nem éreztem magamon Julie tekintetét minden egyes fényképről. És ez egyértelműen megrémítette. Nem állt készen erre. Engem viszont ez rémített meg. Hiszen tudtam jól, akkor vagyok Önmagam, amikor itthon vagyok együtt vele, ami viszont a számára sok és kellemetlen. Ezek szerint pillanatnyilag azt a lányt kedveli, akinek megjátszom magamat…aki feszültségben, megfelelési kényszerben éli mindennapjait…és ez elgondolkodtatott. Vajon meddig megy majd ez így? Fog ez az állapot valaha is változni?

Néha szerettem volna vele beszélni az ilyesmiről…és még nagyon sok másról is, de aztán valahogy mindig lebeszéltem magamat róla…és csak nyeltem. De tudtam jól, egyszer majd – talán valami hülye kis apróságon – kiborulok és akkor ki tudja, mi lesz a vége…egyedül éreztem magamat ebben a helyzetben…magányosnak és csapdába esettnek…

- James! Nem ér megint Paparazzit játsszani! – méltatlankodtam, amikor észre vettem, hogy a mobiljával minket fényképez. A homokozó közepén térdeltem és éppen valami homokvár-szerűséget próbáltunk építeni Jimmyvel.

- De olyan aranyosak vagytok! – vigyorgott James. – Na, most mind a ketten nézzetek ide! Csííííz! – mondta, én pedig átöleltem Jimmyt, miközben próbáltam boldogan mosolyogni. Nem ez volt az első alkalom, hogy pózolnom kellett a kicsivel, amivel egyébként nem volt semmi bajom, az elmúlt időben elég jól összebarátkoztunk, csak hát…amíg a Jimmyvel közös képeimből lassan már albumot lehetett volna nyitni, addig Jamesszel egy közös képünk sem volt.

Nem tudom, hogy mi bántott jobban: Hogy nem veszi észre, mennyire rosszul esik az, hogy annak ellenére, hogy több mint egy hónapja egy pár vagyunk, még sincs rólunk egy közös kép, vagy pedig az, hogy láthatóan nincs is rá semmi igénye.

Nagy valószínűség szerint csajos dolog a pasinkkal közös képet a pénztárcánkban hordani, kitenni mobil- és számítógép háttérképnek vagy a barátnőinknek mutogatni…de keserűséggel töltött el a gondolat, hogy neki egy olyan barátja sincs, akinek meg szeretne mutatni engem…vagy esetleg kettőnkről is lehetne egy kép a lakásában. Na persze Julie képei mellett szentségtörésnek tűnt még csak a gondolata is.

- Majd átküldöm ezeket is, hogy meg tudd mutatni bent és a barátnőidnek is. - jött oda és megcsókolta az arcomat, én pedig összeszorított fogakkal mosolyogtam. – Húúú, ez aztán gyönyörű vár! – telepedett le ő is remekművünk mellé.

- Hát… nem egy Buckingham Palota, de…azért majd még dolgozunk az ügyön… - gyúrtam össze még egy kis homokot egy kevés vízzel, közben pedig próbáltam nem James szemébe nézni.

- Jól érzed magadat? – kérdezte mosolyogva, mikor egy pillanatra rá rebbent a pillantásom.

- Igen, persze… - nyomtam el egy villámmosolyt. – A homokvár építés benne van a Top 10 elfoglaltságaim között. – nem néztem rá, egy pillanatra féltem, hogy hangomból erőteljesen kicseng a keserűség és az irónia, de a következő pillanatban James felpattant, leporolta a nadrágját, majd kijelentette, hogy hoz valami innivalót.

Még semminek nem örültem ennyire…

- Na neee, egy újabb babás kép. Hogy bírod? – morgott Zoé, mikor aznap este prezentáltam nekik James legújabb fotósorozatát Audrey-Jimmy témakörben.

- Hát…szerintem magamhoz képest egész jól. – dőltem hátra a székben. – Bár nagyon elfáradtam.

- Nem erre voltam kíváncsi. – szívott egy nagyon cigijéből Zoé.

- Igen, tudom. – mondtam, miközben a plafont bámultam, majd becsuktam a szememet.

- Kérlek ne értsd félre, de nagyon szarul nézel ki. – vetette oda Zoé, én pedig hisztérikus nevetésben törtem ki.

- Igen, már én is észrevettem. Azt hiszem, ez a kapcsolat kissé árt a szépségemnek. – simítottam végig az arcomon. – Néha teljesen tanácstalan vagyok.

- És a fantom tudja, hogy valami gáz van? – kérdezte Zoé.

- Jaj Zoé, ne hívd már így! Olyan kiállhatatlan vagy! – korholta le Jessica.

- Miért? Audrey születésnapja óta még csak a színét sem láttuk. Több mint két hónapja együtt nyomulnak és még csak az engedélyünket sem kérte, hogy udvarolhasson a lánynak… - méltatlankodott Zoé. – Az egyetlen bizonyíték a létezéséről a sok kép, amit állítólagosan ő készített a gyerekéről és a pótanyuról.

- Zoé! – csapott az asztalra Jessica. – Most már elég legyen!

- Jaj Jess, tudod jól, hogy igazam van! Te egy hónapja vagy együtt Peterrel, de a múlt héten már bemutattad nekünk és kész fotósorozatotok van a Brightoni kirándulásotokról! – nyomta el Zoé a csikket. – Mindenki láthatja, hogy összetartoztok.

- Jól van, de tudod jól, hogy Audreyéknál sokkal bonyolultabb a helyzet. – mentegetett Jessica.

- Nézd Jessica, ahogyan én látom a dolgokat csak két helyzet lehetséges egy kapcsolatnál: Vagy felvállalom, hogy együtt vagyok valakivel, vagy pedig nem. Ennyi. Jamesnél pedig nem érzem azt, hogy egy kicsit is fontos lenne számára, hogy Audrey érezze, összetartoznak.

Jessica segélykérően nézett rám, ám én csak egy nagyot sóhajtottam, majd újra a plafont bámultam. Zoé mindig bele látott lelkem legsötétebb bugyraiba, mindig kimondta helyettem azokat a sötét gondolatokat, amik nyomasztottak. Jessica viszont hiába próbálta megragadni azt a kevés kis fényt és energiát, amit mellette talált, mindig elvesztette a csatát.

- Most inkább haza megyek. – mondtam, majd haza indultam.

Másnap délután nehéz szívvel, gombóccal a torkomban kopogtam be Jameshez. Egy hármasban töltött este állt előttem, miközben még mindig nem tudtam lerendezni magamban azokat a dolgokat, amelyek már hetek óta bántottak. Volt egy kósza gondolatom a délelőtt folyamán, hogy lemondom az esti találkozót, de lelkem másik részének szüksége volt James ölelésére, csókjára, a hitre, hogy idővel majd minden megváltozik és a helyére kerül. Így erőt vettem magamon és eljöttem.

Mikor James mosolyogva kinyitotta az ajtót, én beléptem, ő pedig a karjaiba zárt, egy pillanatra olyan hülye kis semmiségnek tűnt az, amin aggódom, ami bánt. Ajkai édes íze, szakállának bizsergető érintése a bőrömön elfújta a sötét gondolatokat, mintha csak esőfelhők lettek volna.

- Jól időzítettél, éppen most végeztem az etetéssel. – mondta, majd kézen fogva maga után húzott a nappaliba. Jimmy éppen az evéstől kissé bágyadtan játszott a járókában.

- Szia Kicsi! – léptem oda, majd egy puszit adtam göndör tincseire.

- Gyere, mutatok valamit! – mosolygott rám James, én pedig érdeklődve követtem. – Annyira aranyos lett ez a kép rólatok, hogy ide kívánkozott!

Éreztem, hogy megfagy az arcom. A gombóc a torkomban, amely már majdnem felengedett, most újra úgy elszorította a levegő útját, hogy azt hittem megfulladok. A könyvespolcon ott virított egy szép keretben Jimmy és az én homokozós képem. Úgy néztem ki rajta, mint egy örömmámorban úszó Anyuka, aki büszke rá, hogy a kicsi fia milyen szép várat épített. Megborzongtam. Minden egyes kis porcikám üvöltve tiltakozott a látvány ellen. Mi ez??? Kérdeztem magamtól. Jimmy nem az én fiam! Én nem vagyok az Anyja! Én…én Jamest szeretem! Miért nem ő van a képen???

- Audrey, mi a baj? – lépett hozzám James, összehúzva szemöldökét. Láttam rajta, hogy fogalma sincs arról, mi megy végbe bennem.

- Ilyen…ilyennek akarsz engem látni? Vagy már most is ilyennek látsz? Csak mert én ettől kiborulok. Én…én ezt nem bírom! – mutattam a képre. – Én nem vagyok az Anyja! – remegtem az idegtől. – Mit gondolsz…mit gondolsz, mit kommunikál az a barátaim felé, hogy már egy kész albumot tudok nekik bemutatni a Jimmyvel közös képeimből, de az állítólagos pasimmal egy sincs? – éreztem, hogy eluralkodik rajtam a hiszti roham. James lesokkolódva állt, tudatom egy apró, tiszta kis pontján érzékeltem, hogy kifakadásom teljesen váratlanul éri. – Jogosan kérdezik, hogy most főállásban Anya vagyok és mellékesben talán a barátnőd, vagy mi? – vontam meg a vállamat. – Már két hónapja együtt vagyunk, de egy rohadt kép sincs rólunk. Semmi, ami azt jelezné mások felé, hogy összetartozunk. De a legnagyobb baj az, hogy úgy látom, téged ez egyáltalán nem is zavar! Igényed sincs rá! – hangom remegett a sírástól, a könnyektől. – Hát nekem meg van! – mutattam magamra. - Neked nincsenek barátaid, akiknek szeretnél megmutatni engem?...Megmutatni kettőnket? Tudnak egyáltalán rólam?– vetült fel bennem a gyanú árnyéka. - Jessica alig egy hónapja van együtt a pasijával és már kész fotósorozatokat néztünk meg a közös hétvégi kiruccanásukról. A múlt héten találkoztunk is vele, Jessica elhozta bemutatni. Én meg itt állok a fantom pasimmal és egy tucat képpel egy gyerekkel, akihez semmi közöm! – egy vörös vészvillogó vijjogott fel a fejemben, mikor kimondtam az utolsó mondatot. Hirtelen felszállt a köd a szemem elől, megláttam James fátyolos tekintetét és szomorú arcát. Nem bírtam tovább, sírva szaladtam ki a fürdőszobába, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

- Jézusom, miket mondtam… - suttogtam magam elé, miközben a tenyerembe temettem az arcomat. – Istenem, Istenem, Istenem… - ismételgettem újra, miközben nem tudtam abbahagyni a sírást. A torkomban nőtt gombóc miatt nagyon nehezen tudtam csak nyelni, még a lélegzetvétel is fájt. Átkoztam magamat azért, mert most ide jöttem, miközben éreztem magamon, hogy mennyire ki vagyok bukva. – Istenem, hogy lehetek ilyen hülye? Hogy mondhattam ilyen? – döntöttem fejemet a fürdőszoba tükörnek, miközben nem tudtam abbahagyni a sírást.

- Audrey… - hallottam James hangját a hátam mögül. Nem is hallottam, mikor jött be. Képtelen voltam megfordulni. Végül éreztem, ahogyan karjai hátulról átfonják a derekamat, arcát forró, könnyektől áztatott arcomhoz nyomja. Ajkai apró csókokat leheltek a bőrömre, amíg szépen, lassan megnyugodtam. Mikor elég erőt gyűjtöttem, szembe fordultam vele, de nagy erőfeszítésembe került a szemébe nézni.

- Ne…ne haragudj. – csuklottam. – Nem úgy gondoltam.

- Tudom. – simogatta meg a hajamat, majd megölelt. – Ne haragudj, hogy olyan figyelmetlen voltam. – suttogta halkan a fülembe. – Te mindig odafigyelsz arra, hogy nekem…nekünk mi a fontos én pedig hajlamos vagyok figyelmen kívül hagyni, hogy neked is vannak jogos elvárásaid és elképzelésed a kapcsolatunkról. – A szemembe nézett, finom kezével az arcomat simogatta. – Nekem most Jimmy és te vagy a legfontosabb dolog az életemben, azért szerettem volna rólatok képeket. Főleg, hogy úgy látom, nagyon jól kijöttök egymással. – magyarázta. – Nem pedig azért, mert ezt tartom az elsődleges szerepednek a kapcsolatunkban. Nem azért vagyok veled együtt, hogy Anyja légy Jimmynek. – kék szemei fátyolosak voltak. – De nagyon jó látni, amikor együtt vagytok. Mert van olyan dolog, amit én nem adhatok meg neki, bármennyire is szeretném. De amikor veled van, akkor azt a törődést is megkapja. – ittam a szavait…szükségem volt minden egyes kis betűre és hangra, hogy megnyugodjon a szívem. – Ami pedig a barátokat illeti…nagyon szívesen találkoznék a barátnőiddel, mert tudom, mennyire közel álltok egymáshoz. És tudom, milyen fontos neked, hogy én is jóban legyek velük. Szeretném megismerni őket. – halványan elmosolyodtam. – Én pedig büszkén vállalom, hogy összetartozunk. Mert fantasztikus nő vagy. És tudom, hogy mennyi mindent fel kell áldoznod Jimmyért és értem. Minden pillanatban szeretném neked meghálálni, amiért ilyen megértő és csodálatos vagy… - suttogta mély, andalító hangján, majd finoman megcsókolt.

- …és ellenállhatatlan és szép és mindenek fölött szexis… - fejeztem be a mondatot, mire ő édesen elmosolyodott.

- Igen, ez mind… - suttogta, majd újabb csók következett. – És még ennél sokkal több.

Egy óriási sóhaj hagyta el a testemet. Átöleltem Jamest, éreztem, hogy a lelkem kissé megnyugszik. Ezzel egy időben iszonyatos fáradtság lett úrrá rajtam. Megtántorodtam, de James karjai erősen öleltek.

- Hoppá…azt hiszem…nem vagyok túl jól. – vallottam be őszintén.

- Mi a baj? – kérdezte aggódó tekintettel.

- Semmi, csak… - megráztam a fejemet. – Mostanában…mostanában nagyon fáradtnak érzem magamat. – ültem le a kád szélére. – Tudod…sokat aggódok kettőnk miatt…túl sokat gondolkodom dolgokon és ez…és ez leszívja az energiáimat. Most is ezért borultam ki. Ez…ez olyan hülyeség…csak már annyira feszült voltam… - ráztam meg a fejemet.

- Audrey, ha valami bánt, vagy valamiről beszélni szeretnél, akkor ne fojtsd magadba! Ne várd meg, amíg tele leszel miatta keserűséggel. – térdelt le mellém. – Nem kell mindenhez jó képet vágnod és mosolyognod. Egy kapcsolatban természetes, ha vannak bukkanók…de ezeket meg kell beszélni. – magyarázta, miközben én idegesen a hajamban turkáltam. – Szóval Audrey, kérlek mond el, ha még bánt valami. Beszéljük meg. – simogatta meg a kezemet. Vártam néhány másodpercet, aztán megráztam a fejemet.

- Most ne…le kell higgadnom. Képtelen vagyok most normális beszélgetést folytatni. – simítottam végig még mindig égő arcomon.

- Annyira bolond vagy. – térdelt le mellém James arcát az enyémhez érintve.

- Már megszokhattad volna. – nevettem bágyadtan.

A következő pillanatban Jimmy sírását hallottam a nappaliból. Becsuktam a szememet. A gyomrom újra görcsbe rándult.

- Csak megijedt, hogy eltűntünk. – nyugtatgatott James, majd felállt, kézen fogva kivezetett a fürdőszobából.

Igaza volt, Jimmy ahogy meglátott minket megnyugodott, bár látszott rajta, kicsit azért is nyűgös, mert már álmos, így James elvitte lefeküdni, én pedig addig leroskadtam a kanapéra. Olyan szintű fáradtságot éreztem, amilyet eddig még soha.

- Jól van, elaludt. – csatlakozott hozzám James alig negyed óra múlva. – Te viszont még mindig elég rosszul nézel ki. – telepedett le mellém.

- Köszi, minden nő arra vágyik, hogy ilyet mondjanak neki. – morogtam.

- Nem baj, most lazítunk egyet. – mondta James, majd bekapcsolta a tévét. Valami szörnyű romantikus film ment rajta. Halkabbra vette, hogy Jimmyt fel ne ébressze, majd magához vont. – Bújj ide… - suttogta, én pedig átöleltem, mint egy gyerek a kedvenc Teddy mackóját, lábamat feltettem a kanapéra. Fejem és az egyik kezem a mellkasán pihent, ő pedig a hátamat simogatta, ajkaival a homlokomat és az arcomat csókolgatta.

Lehunytam a szememet és élveztem a tökéletességet.

Tizenegyedik fejezet - Botladozások

Tizenegyedik fejezet

Botladozások

- Hú! – kiáltottam fel meglepetten, mikor beléptünk az ajtón.

- Mi az? – kérdezte James, miközben ő is szétnézett, hogy vajon mit láthattam, ami ilyen hatással volt rám.

- Jaj, nem, semmi… - hebegtem zavartan. – Csak…csak ez nagyon…IKEA… - vakargattam a fejem búbját. – Az hittem, hogy egy kicsit…antikabb lesz. – magyaráztam.

- Ja, értem. – bólintott mosolyogva. – Julie jobban szerette a modern dolgokat, inkább az ő ízlése szerint lett berendezve a lakás. Ő nem volt annyira oda a régi dolgokért. Az egyetlen régimódi dolog, amit megtűrt a közelében, az én voltam. – nevetett, de kiéreztem hangjából a szomorúságot.

- Azért nagyon jól néz ki. – mondtam, bár őszintén szólva mindig idegenkedtem az ilyen rideg stílusú lakásoktól. Nem tartottam őket otthonosnak, kicsiny albérletem is tele volt inkább kevésbé összeillő, ám mégis takaros, meleg színekkel teli bútorokkal, falai is levendula színűek voltak, nem pedig fehérek, mint ennek a szobának. Bár meleg volt, valahogy mégis fázni kezdtem.

- Örülök, hogy tetszik. – mondta James, reméltem, hogy nem érezte a hangomon, hogy igazából pont az ellenkezőjét érzem annak, amit mondtam. – Tisztába teszem Jimmyt, mindjárt jövök!

- Segíthetek én is? – kaptam az alkalmon. – Vagy legalább nézhetem? Fogalmam sincs, hogy kell csinálni az ilyesmit. – vallottam be.

- Persze. De nem vállalok felelősséget azért, amit a pelusban találunk. – nevetett, majd a pelenkázó-asztalhoz lépett és lefektette rá a kicsit, aki izegve-mozogva, kezeivel kalimpálva adta tudtunkra, hogy igazából jobb dolga is lenne…

- Jól van Jimmy, csak néhány perc és már készen is leszünk…tiszta pelusban te is jobban fogod érezni magadat. – mondta neki James, miközben csillogtak a szemei. A gyomromban pillangók repkedtek, ahogy az arcát néztem. Lassan lehámozta a kicsiről a pelenkát, én pedig hirtelen megértettem, miért is nem csináltam soha ilyet. Miután túltettem magamat a nem kívánt vizuális- és szaghatásokon, apró ráadásként még Jimmy pőresége is zavarba hozott. Arcom elé tettem a kezemet, miközben zavartan nevetgéltem. James szintén nevetve nézett rám, biztos voltam benne, hogy nem akarja elhinni, amit művelek.

- Elnézést…elnézést… - ismételgettem, miközben a kínos nevetéstől a könnyeimet törölgettem. – Ha már egy ilyen apró kis pasi meztelensége is zavarba hoz, akkor valami nagy baj lehet velem. – James továbbra is jót szórakozott rajtam. Próbáltam önuralmat erőltetni magamra, ami néhány másodperc múlva sikerült is.

Törlőkendő, krém, hintőpor és már fel is került a tiszta pelenka, Jimmy pedig a járókába.

- Köszönöm a segítséget! – mosolygott rám James, majd megcsókolta az arcomat.

- Na jól van, azért nem kell ironizálni… - játszottam a sértettet. – Legközelebb már normális leszek… - ígértem. – Legalábbis magamhoz képest. – tettem még hozzá a félreértések elkerülése végett.

- Igen, azt gondoltam. – felelte, majd maga után húzott. Végig mutatta a lakást, ami egy nagy nappaliból, két szobából, egy fürdőszobából és egy konyhából állt, majd visszatértünk a nappaliba. – Hozok valamit inni, addig…addig nézz körül nyugodtan. – mondta, majd eltűnt a konyha felé. Néhány másodpercig idétlenül, egyik lábamról a másikra álldogáltam, körbe nézegettem, majd valami megragadta a figyelmemet.

Az egyik polcra két kép volt kirakva, amelyek azonnal oda vonzották a tekintetemet. Közelebb léptem, majd lehajoltam, hogy jobban is megnézhessem őket. Az egyik egy közös kép volt Jamesről és Julie-ról. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy ő az. Viszont Jamest alig ismertem fel. Arca borotvált volt és kicsit teltebb, haja pedig lényegesen rövidebb.  Annyira más volt így. Roppant vonzó, de nagyon más…Mind a ketten mosolyogtak a képen, James Julie mögött állt és hátulról ölelte át a lány gömbölyödő pocakját. Szinte érezhető és tapintható volt a boldogság, ami a képből áradt. Egy nagyot nyeltem.

A másik kép kicsit régebbi volt, egy modell alkatú, sportos, hosszú, szőke hajú lány volt rajta, csinos, nyári ruhában, formás testével nagyszerűen mutatott benne. Sikkesen pózolt, arcán gyönyörű mosoly…Nagyon jól tudtam, hogy kit látok a képen. És tökéletes volt. Szemem egy pillanatra végig siklott saját, molett testemen, a keret üvegjében láttam visszatükröződni saját arcomat. Egy jeges kéz ereszkedett le a gyomromba.

- Ne… - hallottam James szelíd hangját a szoba ajtajából.

- Ne haragudj, nem nyúltam hozzá, csak megnéztem. – álltam fel ijedten, majd hátráltam egy lépést. Ő nem szólt egy szót sem, csak közelebb jött, majd amikor már ott állt előttem, finoman megfogta a kezemet. Éreztem, milyen kétségbeesetten nézek rá, féltem, hogy valami rosszat tettem. Ő egy pillanatra Julie képére nézett, majd újra rám.

- Nem akarom, hogy hozzá hasonlítsd magadat. – mondta halkan, majd még közelebb lépett. – Nem azért, mert nem vagy olyan szép, vagy olyan különleges. Hanem azért, mert egyszerűen más vagy. És nem is akarom, hogy olyan legyél, mint ő. – suttogta, én pedig éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Csak bólintani tudtam, mert a könnyek összeszorították a torkomat.

James megsimogatta az arcomat, majd finoman megcsókolt.

Lassan tíz perce ültünk a kanapén, én pedig nem tudtam, hogy milyen témát is dobhatnék fel. Nem igazán volt még gyakorlatom ebben az egész párkapcsolat dologban. Zavarban voltam azért, mert itt voltunk, abban a lakásban, ahol boldogan élt Julie-val, azért, mert a szomszéd szobában ott volt Jimmy és mert még nem találtam a saját helyemet ezen az egészen belül.

- Ma kaptam Glendától egy külön munkát. Csak én egyedül csinálom. Ez az első ilyen, mióta a céghez jöttem. – meséltem, mivel jobb nem jutott az eszembe.

- Gratulálok! – mondta James, én pedig az ujjaimmal babráltam. – És pontosan mit kell csinálnod?

- Az üzletfeleinkről és ügyfeleinkről kell egy listát csinálnom bizonyos szempontok szerint. Elég nagy meló, de örülök, hogy rám bízta. Mert szerintem ez azt jelenti, hogy megbízik bennem és a munkámban. – néztem rá.

- Így igaz. – mosolygott. – Glenda csak megbízható emberre bízna ilyen munkát. Még fél éve sem vagy ott, de már ilyen feladatot osztott rád…légy rá büszke! Mondta, kezébe fogta az enyémet.

- Hát, ha látta volna, mit össze bénázok egy egyszerű pelenka csere alkalmával, lehet, hogy mégsem osztotta volna rám ezt a bonyolult feladatot… - húztam el a szájamat. James szája ismét mosolyra húzódott.

- Mondtam már, hogy te mindig megnevettetsz? – kérdezte, kedvesen, én valahogy mégis csalódott voltam. Egy pillanatra szemem Julie képére rebbent. „Neki biztosan nem azzal udvarolt, hogy azt mondogatta, milyen vicces…” – szaladt át az agyamon, majd pillantásom megállapodott valamin, ami felkeltette a figyelmemet. Kihúztam a kezemet James kezéből, felálltam a kanapéról és oda sétáltam, majd letérdeltem a földre.

- Ez a lemez-gyűjteményed? – kérdeztem rá a nyilvánvaló tényre. Furcsa volt egy ilyen modern lakásba a sok régi lemez.

- Igen. – válaszolta, majd mellém térdelt, miközben átkarolta a derekamat. – Büszke vagyok rájuk. Mindegyik ritkaság.

- Igen, gondolom. – bólintottam. – Megnézhetem őket? – kérdeztem.

- Persze! – nevetett. – Azért nem múzeumban vagy. – elmosolyodtam, de nem néztem rá. Óvatosan elkezdtem lapozgatni a lemezeket, amelyek előadóinak egy jó részét nem ismertem, vagy esetleg az aktuális dal nem volt ismerős. Aztán hirtelen megláttam valamit, amitől nagyot dobbant a szívem.

- Istenem, imádom ezt a dalt! – vettem ki a sorból Jo Stafford – You belong to me című dalát tartalmazó lemezt. A CD és az MP3 korában élőként még soha nem láttam ezt a dalt eredetiben, lemezen és most teljesen el voltam varázsolva. Magával ragadott a régi idők szele. – Ezt a zenét is szereted? Azt hittem, hogy inkább a húszas évek a te világod! De ez az ötvenes évekből való. – lelkendeztem. – Annyira gyönyörű! – Szemem a gyűjtemény mellett álló régi lejátszóra tévedt. – Meghallgathatjuk? – néztem csillogó szemmel Jamesre, akinek arcán szomorú mosoly jelent meg.

- Ez a dal Julie kedvence volt. Nagyon szerette. Ez volt a…

- Akkor én már nem szerethetem, igaz? – a szavak úgy törtek elő belőlem, mint kitörni készülő vulkánból a láva. Néhány másodpercig haragot éreztem, keserűséget, mintha a nő, akit James még most is szeret, visszanyúlna a síron túlról, hogy minden próbálkozásomat megakadályozza arra, hogy közelebb kerülhessek Jameshez. Aztán lassan elült a harag és rájöttem, hogy milyen tapintatlan módon viselkedtem, milyen durva dolgot mondtam. Éreztem, hogy arcom lángban ég. Már lassan egy perce bámultam meredt szemekkel a lemezt, mire meg tudtam szólalni.

- Ne haragudj. – mondtam halkan. – Én most…én most inkább elmegyek. – tettem vissza a helyére a lemezt, majd elkezdtem feltápászkodni, de James keze visszatartott.

- Ne menj el, kérlek. – mondta halkan, majd közelebb hajolt hozzám. – TE ne haragudj rám. – Én megráztam a fejemet, majd megfogtam a kezét, amely az arcomon pihent.

- Úgy érzem, hogy mindig csak rosszat teszek, bármit is csinálok. Semmi sem jó…nem találom a helyemet. – mondtam kétségbeesetten, miközben éreztem, hogy szemembe könnyek gyűlnek.

- Jaj, Audrey… - ölelt át James, miközben még mindig a földön térdeltünk. – Tudom, hogy milyen nehéz ez neked. – suttogta a fülembe, majd hátra húzódott és a szemembe nézett. – Tudom…tudom hogy biztosan nem arra vágysz, hogy azt mondjam neked, te mindig megnevettetsz. De hidd el, hogy most nincs ennél nagyobb bók, amit mondhatnék. – homlokát az enyémnek döntötte. – Az elmúlt egy évben csak Jimmy tudott mosolyt csalni az arcomra. De még így is maga alá temetett a bánat és a gyász minden egyes pillanatban. Azt hittem, hogy megőrülök. – sóhajtott nagyot. – De amióta ismerlek…amióta ismerlek, újra megtanultam nevetni. Most is, hogy itt vagy… - egy nagyot nyelt – fogalmad sincs, hogy milyen jó. Újra melegség költözött a falak közé. Pusztán csak azért, mert itt vagy és nevetsz…mert együtt nevetünk. – mondta, én pedig próbáltam feldolgozni a hallottakat. Éreztem, hogy megnyugszik a szívem.

- Értem. Szóval nem vagyok szép, de elég jól bohóckodom. – mondtam tettetett rosszallással. – Azt hiszem James, udvarlás terén még fejlődnöd kell egy csöppet. – dorgáltam meg játékosan, mire ő elmosolyodott.

- Nagyon fogok igyekezni. – mosolygott, majd megcsókolt. – Várj, azt hiszem, már tudom is, hogy mit hallgassunk! – gyorsan kikereste a lemezt, majd elindította a lejátszót. Ismerős zene töltötte meg a levegőt.

- Ez az a dal, amit az Aranykorban hallgattunk, ugye? – kérdeztem boldogan.

- Igen. – bólintott. – Ez a mi dalunk. – suttogta, majd újra megcsókolt. Még mindig nem jutottunk el addig, hogy felálljunk, egymással szemben térdeltünk a földön, miközben ő átkarolta a derekamat, lágyan ringatóztunk a zene ritmusára, miközben ajkunk egyre közelebb került egymáshoz. Finoman csókolt meg, mégis annyi érzéssel, amely majdnem szétrepesztette a mellkasomat. Egész életemben arra vágytam, hogy megtudjam, milyen érzés egy olyan ember csókját ízlelni, akit szeretek és kívánok. De most, hogy átélhettem Jamesszel, már tudtam, hogy soha még csak a közelében sem voltam annak, hogy felfoghassam milyen felemelő, magával ragadó és kiteljesítő ez az érzés. Édes, apró csókok sorozata következett, közben keze finoman simogatta az arcomat, míg a másik a hátamat simogatta. Én átfontam karjaimat vállai fölött, a hajába túrtam, majd egyik kezemmel végig simítottam az arcán, finom szakállán. Mikor ajkaink szétváltak, éreztem, hogy szemem elfátyolosodik.

- Naaa, ilyen rosszul azért nem csókolok. – nevetett, miközben az arcomat simogatta.

- Hé, ne vedd el a kenyeremet! Csak én vicceskedhetek! – pirítottam rá, miközben könnyeimet törölgettem.

- Mi a baj? – kérdezte mély, andalító hangján.

- Semmi. – ráztam meg a fejemet. – Csak én még soha…nekem még ilyen soha nem volt. Soha nem éreztem ilyet. – képtelen voltam a szemébe nézni. – Érezni a csókodat…az érintésedet… - megráztam a fejemet és egy nagyot nyeltem. – Te vagy az első… - hajtottam le pirulva a fejemet.

- Roppant megtisztelő az elsőnek lenni. – suttogta James halkan, mire én fancsali képet vágtam. – Mi az, valami rosszat mondtam? – kérdezte.

- Hát…jobb lett volna azt hallani, hogy „Roppant megtisztelő az elsőnek és egyben az utolsónak lenni.” – próbáltam utánozni mély hangját. – De nem akarok telhetetlen lenni.

- Jaj, hogy te milyen bolond vagy! – ölelt át nevetve. Én is átöleltem, forró arcomat az övének szorítottam, szakállának édes szúrását a bőrömön éreztem. Becsuktam a szememet és csak élveztem a pillanatot. Élveztem kezének simogató érintését a hátamon, ajkának forró leheletét a fülemen, hangjának megnyugtató csengését…és az érzést, hogy végre tartozom valakihez…valakihez, akit szeretek.

Egy nagyot sóhajtottam, majd kinyitottam a szememet…a polcon álló fényképről pedig Julie mosolygó arca nézett vissza rám.

Tizedik fejezet - Bemutatás

Tizedik fejezet

Bemutatás

- Tessék? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. – De hát a szüleidhez mész!

- Pontosan. – válaszolta. – Már nagyon várják, hogy megismerjenek. – válaszolta, majd megfogta a kezemet és pedig elindultam utána, mint egy zombi.

- De…de…honnan…honnan tudnak ők…mármint…meséltél nekik rólam? – kérdeztem.

- Igen. – válaszolta. – Az első néhány találkozásunk után meséltem rólad nekik. – nagyon meglepett, amit mondott. Nem gondoltam volna, fontosnak tartott megemlíteni a családjának.

- És…és mit szóltak hozzám? – kérdeztem.

- Örültek, hogy végre megismertem valakit…tudod a szülők nem szeretik azt látni, hogy…a gyerekük boldogtalan és…szenved. Folyamatosan azzal nyüstöltek, hogy az élet nem áll meg. – mosolygott rám. – Aztán Anyám nagyon szomorú lett, amikor megtudta, hogy…hogy nem találkozunk többet. – mondta.

- Ez…ez igazán kedves tőle. – mondtam, mert hirtelen nem tudtam, hogy mit reagáljak rá.

- Igen. – nevetett James. – Sokat beszélgettem vele rólad. Sok dologra ő ébresztett rá, aminek nyilvánvalónak kellett volna lennie. Persze ő is női szemmel nézi a dolgokat. Ez nagy előny. – nézett rám. – Ő bátorított, hogy próbáljak mindent megtenni azért, hogy újra szóba állj velem. 

- Igazán figyelemre méltó Hölgy lehet. – mondtam, miközben a zöld lámpánál állva próbáltam feldolgozni a kapott információkat.

- Bizony az. És már nagyon várja, hogy megismerjen!

- Istenem, az összes létező szemfestékemet lekönnyeztem! – néztem meg konstatáltam a pipere-tükrömbe nézve, mielőtt, becsöngettünk volna James szüleinek az ajtaján. – Ez a rohadt szél…a francba… - tettem el a tükröt remegő kezekkel. Még soha ne izgultam így.

- Nyugalom. Tökéletes vagy. – mosolygott rám James, majd csókot nyomott az arcomra. Ebben a pillanatban kinyitódott az ajtó. Egy őszbe fordult hajú, mosolygós, csillogó kék szemű, hatvan év körüli asszony nyitotta ki az ajtót.

- Szia Anya. – köszönt James, én pedig valami alig hallható „Jó estét”-et rebegtem, közben pedig idétlenül integettem.

- Sziasztok Drágáim, gyertek csak be! David, gyere, itt vannak!!! – kiáltott hátra, minden bizonnyal James Apjának.

- Anya, ő Audrey. – mutatott be, mikor már jó néhány másodperce tébláboltam esetlenül az előszobában. – Audrey, ő pedig az Édesanyám.

- Üdvözöllek Audrey, nagyon örülök, hogy megismerhetlek. – még mielőtt a kezemet nyújthattam volna, erősen magához ölelt. Éreztem, hogy kiütközik a meglepetés az arcomra. – Ő pedig David, James édesapja. – mutatta be férjét, akit látva semmi kétségem sem volt afelől, James kitől is örökölte a termetét.

- Jimmy a hálószobában van? – kérdezte James azonnal, amint az ismerkedés lezajlott.

- Igen, alszik, mint a bunda. Gyertek, üljetek le egy kicsit. – invitált minket a kanapéra.

- Mindjárt jövök, csak megnézem… - mosolygott James és fél lábbal már a másik szobában volt. Én addig félénken leültem a kanapéra.

- Nagyon szereti Jimmyt. – mondta James édesanyja. – A szeme fénye.

- Igen, tudom. – mosolyogtam, éreztem, hogy nagyon zavarban vagyok. – Jimmy nagyon szép kisfiú. – lőttem el valami banális közhelyet, ami éppen az eszembe jutott.

- Tényleg alszik. – libbent vissza a szobába James, majd leült mellém a kanapéra. Egy fokkal jobban éreztem magamat, miután már ő is itt volt.

- Talán azt hitted, hogy füllentek neked? – kérdezte édesanyja, miközben egy nagy tál süteményt tolt elénk, ami az étterem után igen komoly kihívásnak tűnt. – Jimmy jól érzi itt magát, semmi baja nem történne, ha itt aludna, nálunk. – mondta nem kevés nehezteléssel a hangjában.

- Jól van Anya, megértettem… - sóhajtotta nagyot James, láttam, hogy nincs túl sok kedve erről a témáról beszélgetni.

- Jól van, jól van, nem szóltam egy szót sem. – emelte fel kezeit megadóan Helen, majd inkább felém fordult.

- Mesélj magadról Audrey! Már alig vártam, hogy megismerhesselek. – éreztem, hogy kellemetlenül feszengeni kezdek. – Hallottam, hogy James régi cégénél dolgozol.

- Igen. – bólintottam. – Még csak alig fél éve, de remélem, hogy ott maradhatok, mert nagyon jól érzem magamat. A munka is tetszik és a kollégák is nagyon kedvesek. – daráltam, mert nem akartam zárkózottnak tűnni. Helen nagyon kedves, mosolygós asszony volt, szemei pedig James szemei, így nem esett nehezemre nyitottnak lenni felé.

- Ó, ebben egészen biztos vagyok! Hallottam, hogy Glendával is már jól összebarátkoztál, minden bizonnyal meg van elégedve a munkáddal. Ha jól hallottam, neki is nem kevés szerepe van abban, hogy egymásra találtok. – nyomott el egy huncut mosolyt.

- Hát…valahogy úgy… - tördeltem az ujjaimat, mire James megfogta a kezemet, nehogy kárt tegyek magamban. – Ránéztem, ő pedig édesen elmosolyodott. – Glenda igazából mellékállásban kerítő, csak jól titkolja. – nevettem zavartan, majd Helen és James is csatlakozott hozzám.

- James említette, hogy nagyon jó a humorod! – nevetett Helen.

- Tényleg? – néztem az említettre gyanakodva. – Remélem, tényleg ilyen finoman fogalmazott, nem pedig azt mondta, hogy lökött vagyok.

- Soha nem tennék ilyet. – vágott gyanús arcot James. – Ha jól emlékszem, egészen pontosan úgy fogalmaztam, hogy szerintem bolond vagy egy kicsit.

- Tessék??? – néztem rá kikerekedett szemekkel. – Tényleg azt mondtad rólam a szüleidnek, hogy bolond vagyok? – méltatlankodtam kétségbeesetten, miközben sipákolásom nevetésbe fulladt, James magához húzott és csókot nyomott az arcomra. Fél szemmel láttam, hogy Helen fátyolos szemmel néz minket.

- Jaj gyerekek, annyira szépek vagytok…

- Haza kísérlek. – mondta James, mikor becsukódott mögöttünk az ajtó. Egyik karjában, a vállára dőlve, tetőtől talpig bebugyolálva ott hortyogott Jimmy, másik kezében pedig a pelenkákkal, és egyéb baba cuccokkal teli táskát tartotta.

- Nem, arra semmi szükség! – ellenkeztem. – Nem lakom messze, fél órán belül otthon leszek, ahogyan ti is.

- Nem is azért szeretnélek haza kísérni, mert messze laksz, hanem…

- James…vidd haza Jimmyt. Nagyon hűvös van, neki pedig ágyban van a helye. Én pedig már nagylány vagyok. Semmi bajom sem lesz. És már nekem is ágyban van a helyem. – nyomtam el egy ásítást. – láttam, hogy James elmosolyodik.

- Tényleg nem baj? – kérdezte.

- Tényleg nem baj. – válaszoltam.

- Ha haza érünk, felhívlak.

- Jól van. – bólintottam. – Most viszont menjetek, mert nagyon fúj a szél. – igazítottam útba őket. – És vigyázzatok magatokra. – mosolyogtam, majd hátráltam egy lépést, búcsút intve.

- Csókot nem kapok? – kérdezte, én pedig szemlesütve közelebb léptem. Mindkét keze tele volt, de óvatosan lehajtotta a fejét, én pedig életemben először megcsókoltam. Úgy éreztem, hogy a szívem menten kiugrik a helyéről. Majdnem sarkon fordultam, mikor eszembe jutott valami és visszaléptem.

- Jó éjszakát Jimmy. – suttogtam, majd apró csókot leheltem a sapkára, ami alatt a kicsi fejét sejtettem, majd zavaromat elrejtve megfordultam és hazafelé vettem az irányt. Arcomról egész úton nem tudtam letörölni a mosolyt.

Mikor haza értem, bár nagyon fel voltam dobódva, mégis éreztem, mennyire fáradt vagyok. Igen sok minden történt alig néhány óra leforgása alatt, amit egy napja még nem is gondoltam volna. Gyorsan levetkőztem, aztán beálltam a zuhany alá. Elmondhatatlanul jól esett a forró víz a kinti hűs levegő után. Ahogyan a zuhany alatt álltam, eszembe jutottak a csókok, amelyeket Jamestől kaptam, ajkának lágysága, ahogyan borostája és szakálla finoman szúrta a bőrömet…Megborzongtam. Nagyon nehéz volt elhinnem, hogy ez mostantól minden nap megtörténhet. Végig gondoltam mindent, amit James mondott, amit megígért…azt, hogy fontos vagyok neki és hogy nemsokára talán igazán szeretni fog. Tudtam, hogy milyen nehéz lehetett neki meglépni ezt a lépést, beismerni magának, lelkiismeret-furdalás nélkül, hogy vonzódik hozzám és fontos vagyok a számára. Ez már önmagában is szívmelengető volt. Ám ennek ellenére nem voltam biztos benne, hogy elég erős leszek ehhez a kapcsolathoz. Hogy mi ketten és főleg az érzéseink elég erősek lesznek ahhoz, hogy végig csináljuk együtt. Tisztában voltam vele, hogy még rengeteg buktató áll előttünk, rengeteg próbatétel. Főleg Jimmy miatt. Vele kapcsolatban volt bennem a legtöbb kétség. Nem éreztem úgy, hogy olyan szinten készen állnék az anya szerepre, ahogyan azt Jimmy megérdemelné, vagy James elvárná.

Éppen csak felvettem a ruhámat, majd bebújtam a takaró alá, amikor megszólalt a telefon. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy ki az.

- Szia! – szóltam bele a telefonba.

- Szia! – hallottam mély, megnyugtató hangját a telefonban. – Rendben haza értél? Nem volt semmi probléma? – kérdezte.

- Ugyan mi baj lett volna? – nevettem. – És te lefektetted már Jimmyt? – kérdeztem.

- Igen. – nevetett bele a telefonba. – A jóéjt puszitól, amit tőled kapott, fel sem ébredt hazáig. Csak kibontottam őt a téli csomagolásból, aztán már fektettem is az ágyba. – hangja túlcsordult a boldogságtól, ahogy kisfiáról beszélt.

- Örülök, így legalább te is tudsz pihenni. – válaszoltam.

- És te? Mit csinálsz éppen? – kérdezte.

- Én már elvackoltam magamat legalább három réteg takaró alá. – füllentettem kicsit. – Nagyon átfagytam ma. Holnaptól azt hiszem, már a télikabátot veszem fel.

- Sajnálom, hogy olyan sokat kellett rám várnod. Remélem, hogy nem fáztál meg. – mondta bűnbánó hangon.

- Ne haragudj, nem azért mondtam. – csaptam a homlokomra. – Én csak…csak hülyeségeket beszélek. – nevetgéltem idegesen. – Egy kicsit…egy kicsit sok volt ez a mai nap.

- De remélem, hogy jó irányban sok. – nevetett bele a telefonba, majd egy kis szünet következett. – Nagyon féltem, hogy mit fogsz szólni.

- Azt elhiszem. De…igen meggyőző eszközeid vannak… - nevetgéltem ismét.

- Nagyon jól esett. – mondta komoly hangon. – Nagyon jól esett megcsókolni téged. – egy nagyot nyeltem. Nem tudtam, mi lenne a helyes válasz.

- Hát…hát nekem is nagyon jól esett. – válaszoltam végül.

- Ebben reménykedtem. – suttogta mély hangján. – Már régen meg kellett volna tennem. – mondta. – Meg is akartam, csak…

- Tudom… - kíméltem meg a további, felesleges magyarázkodástól. – És megértem. – rövid csönd következett a vonal túlsó végén.

- Holnap sokáig dolgozom utána pedig sietek Jimmyért. – mondta nagyot sóhajtva. – De holnap után találkozhatnánk… - egy kis szünet következett. – nálam…nálunk. – fejezete be a mondatot. – Szeretném neked megmutatni a mi kis birodalmunkat.

- Jól van, persze. – hebegtem. Nem akartam elhinni, hogy James tényleg felhívott magához. – Már nagyon várom…