Huszonkettedik fejezet - A szomszéd

Huszonkettedik fejezet

A szomszéd

Egy hét telt el azóta, hogy Jamesszel olyan rosszul sült ez az első szeretkezésünk. A következő napokban én szerettem volna pihentetni a témát, a rossz érzések miatt, amelyeket bennem hagyott a befejezés, majd pedig a biológiai ritmusom támasztott elénk akadályokat. Talán nem is bántam annyira, tényleg szerettem volna, hogy a következő alkalommal minden rossz érzés és gondolat nélkül adhassam át magamat a szerelemnek.

- Sziasztok Drágáim! – nyitotta ki az ajtót nagy mosollyal Helen, majd mind a hárman beömlöttünk az ajtón. – Már nagyon vártunk titeket! – ölelt meg mindnyájunkat Ő, majd a férje, David is.

- Jaj Jimmy, te aztán nősz, mint a bolond gomba! – emelgette meg David az unokáját, mire az hangos kuncogással felelt, majd a földre pattant és a kanapéig szaladt. Eszembe jutott a nap, amikor először láttam. Tizennégy hónapos volt akkor, most pedig már két éves…Tíz hónap telt el azóta, ő pedig babából már lassan egy komoly fiatalemberré cseperedett.

Közeledett a második születésnapja, amelyet ezen a hétvégén ünnepeltünk meg a nagyszülőknél, akik színes lufikkal és rengeteg ajándékkal várták egyetlen unokájukat. Jimmy már biztosan állt a lábán, egy-két lépést egyedül is meg tudott tenni, de hosszabb sétára még felnőtt segítségre volt szüksége. Már próbálkozott a beszéddel, az „Apa” szót már többször is sikerült kimondani, James legnagyobb örömére. Ilyenkor láttam a meghatottság könnyeit a szemében, amelytől nekem is könnyeznem kellett.

- Minden rendben van, Audrey? – lépett mellém Helen, mikor látta, hogy nagyon elmélázok.

- Jaj igen, persze. – nevettem zavartan. – Csak most tudatosult bennem, hogy Jimmy már tényleg milyen nagyfiú. Utána számoltam és tíz hónap telt el azóta, hogy először láttam. – Helen kedvesen mosolygott rám, de arcán szomorúságot is láttam, amit nem tudtam hova tenni.

- Segítenél nekem egy kicsit a konyhában? – kérdezte, mire én bólintottam, majd Jamesre vetettem egy pillantást, aki Daviddel és Jimmyvel játszott. Napok óta nagyon feszült volt, ami mondanom sem kell, hogy engem is feszültté tett. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Egészen biztos voltam benne, hogy nem a kettőnk miatt ilyen. De nem jöttem rá a megoldásra és ez engem is feszültté tett.

- Valami rosszat tettem? – kérdeztem Helent, amikor megérkeztünk a konyhába. Még soha nem viselkedett velem ilyen furcsán.

- Jaj nem Audrey, dehogy… - jött oda, megölelt, közben pedig megsimogatta a hátamat. – Ne haragudj, én csak…én csak nagyon aggódom. – mondta szomorú szemekkel.

- De…de miért? – néztem rá összehúzott szemöldökkel. – Valami baj van?

- Aggódom James miatt. – sóhajtott egy nagyot. Egy nagyot nyeltem. Ezek szerint ő is észrevette rajta, hogy mennyire feszült. – De gondolom te is jól tudod, hogy miért. – nézett rám szomorúan. Féltem, arcomra kiütközik a tanácstalanság. – Audrey, néhány nap múlva nem csak Jimmy születésnapja lesz, hanem Julie halálának az évfordulója is. – úgy éreztem magamat, mint akit fejbe kólintottak. A hajamba túrtam és halkan káromkodtam egyet. – Sajnos azon a napon ajándékba kaptuk Jimmyt, de elveszítettük Juliet. – rázta meg a fejét Helen. – James elveszítette. Egy évvel ezelőtt nagyon kikészült az évfordulón. Az volt az első. Hetekig vigasztalhatatlan volt. – mesélte Helen. – Csak a Jimmy iránti mélységes szeretete mentette meg attól, hogy újra visszaessen. – szipogott. – Aztán rá néhány hétre ismert meg téged. – mosolygott rám ködfátyolán keresztül. – És most itt vagytok hárman, együtt. Én pedig remélem, hogy könnyebb lesz számára ez az újabb évforduló. De látom rajta, hogy megint nagyon szenved. Nem mondja, magába fojtja, de nincs jól. – magyarázta nekem mindazt, amit én is nagyon jól láttam. – Audrey, most nagyon fontos, hogy mellette légy. Hogy megértse, a múlt már nem számít. Tovább kell lépni. Most már Te vagy a fontos és Jimmy! – fogta meg a kezemet és erősen megszorította. – Próbáld néhány napig még elterelni a figyelmét, hogy ne folyamatosan Julie körül járjon az esze. Vidd el ide-oda, szervezz programokat, ahol érezheti, hogy mellette vagy, hogy egy család vagytok…hogy van új családja! – szorongatta még mindig a kezemet. – És mindenekelőtt légy vele most még megértőbb, mint általában. – lehajtottam a fejemet, képtelen voltam a szemébe nézi. – Audrey, Audrey, figyelj rám. – emelte fel Helen egyik kezével az államat. – Ha azt hiszed, nem tudom, milyen nehéz lehet neked, milyen kompromisszumokat kell kötnöd, miket fel kell adnod a fiamért és az unokámért…akkor tévedsz. – szürkéskék szemei mintha James szemei lettek volna. – Fogalmad sincs, milyen hálás vagyok neked minden egyes nap, hogy kitartasz mellette és szereted őt. – most már nekem is folytak a könnyek a szememből. – Mert tudom, hogy mennyire nehéz. És Hálás vagyok Istennek, hogy két ilyen nagyszerű nőt is a fiam mellé rendelt. - Nem tudtam mit mondani, csak megállíthatatlanul folytak a könnyek a szememből. – És hidd el, ő is pontosan így érez. Tudja, mennyire különleges vagy és hidd el, nemsokára megmutatja majd neked, hogy milyen fontos vagy neki, hogy mennyire komolyan gondolja az új életét veled. – nem tudtam, mire gondolhat Helen, de inkább nem akartam rákérdezni. – Tarts ki mellette Audrey! Tudom, hogy nehéz…hogy milyen kétségek vannak benned, de…én ismerem a fiamat… - fátyolos tekintetemmel rá néztem. – Szeret téged, csak képtelen elengedni Julie-t. És ezért áll folyamatosan harcban Önmagával…

Próbáltam azt tenni, amit Helen mondott, amire Helen kért, ami a hétvége hátralévő részére működött is. Elmentünk Jimmyvel vidámparkba, megebédeltünk egy étterem kerthelyiségében, sétáltunk a napsütésben…minden tökéletes volt. Mintha James arca is újra felhőtlen és boldog lett volna egy rövid kis időre. Aztán este, miközben búcsúzkodtunk, elmondta, hogy egész héten sok munkája lesz, éjszakáig fog dolgozni, így nem fogunk tudni találkozni, de majd hívjuk egymást telefonon.

- Csak egy hét… - mondta halkan, miközben megcsókolt. – Az nem a világ. – mosolygott rám, de ezt a mosolyt idegesnek láttam, szemében valami olyan fény villant, amelytől rossz érzésem lett. Pont abban az időszakban nem tudok vele lenni, amikor igazán kellene.

- Igen. – bólintottam. – Nem a világ. De szerintem most jobb lenne, ha együtt lennénk. Még ha keveset is. – egy nagyot nyeltem. – Mert én itt vagyok. – mondtam halkan, mire ő megsimogatta az arcomat.

- Tudom. – válaszolta halkan, majd megcsókolta az arcomat és megölelt. – Tudom. És hálás vagyok érte. Talán…talán most jobb is lesz, ha lefoglal a munka. – bizonygatta.

- Igen…talán jobb. – bólintottam. – Bár szívesebben foglalnálak le én. – mondtam meg őszintén, mire ő szomorúan elmosolyodott.

- Már hétvégén tudunk találkozni. Addig pedig minden nap hívlak, jó? – dörzsölte arcát finoman az enyémhez.

- Jól van. – bontakoztam ki az öleléséből. – Akkor…akkor vigyázz magadra és azért ne dolgozd magadat halálra. – mondtam még utoljára, majd beléptem az ajtón.

Volt bennem egy kis félelem attól, hogy James esetleg nem fog örülni, hogy hívatlanul beállítok, más részről viszont úgy éreztem, majd egy évnyi együttlét után meglephetem a hosszú munkanap után egy vacsival a férfit, akit szeretek. Szerettem Jamesről és Jimmyről gondoskodni lesni a kívánságukat. Tudtam, hogy James mennyit dolgozik, hogy mindent megtesz a kisfiáért…és a kapcsolatunkért is. Szerettem volna én is mindent megtenni, hogy érezze, mennyire értékelem az igyekezetét.

Egy nagy levegőt vettem, majd izgatottam nyomtam meg a csengőt. Belülről mintha beszélgetés hangjai szűrődtek volna ki, majd léptek közeledését hallottam. Az ajtó éppen csak félig tárult ki előttem, láttam James arcán, hogy meglepődik, majd elsápad.

- Szia! Remélem, nem baj, hogy előzetes megbeszélés nélkül jöttem. – nevettem zavartan. – De mivel tudtam, hogy ma sokáig dolgoztál, gondoltam megleplek egy kis vacsorával. – Húztam elő a hátam mögül a tekintélyes méretű zacskót. Láttam, hogy James arca szép lassan falfehérre változik. Kezdett a helyzet roppant kellemetlenné válni.

- Ne…ne haragudj, de most…de most nem alkalmas. – dadogta, miközben az ajtó mögül Jimmy és két ismeretlen ember hangja szűrődött ki. Nem értettem, mi folyik itt. Akaratomon kívül is lábujjhegyre álltam, hogy átlássak James válla fölött. Egy Helen korabeli asszony és egy férfi játszott Jimmyvel. A tekintetem egy pillanatra összeolvadt a nő tekintetével, majd James elém lépett.

- Ne haragudj, de kérlek, most menj el. – mondta, arca pedig hol falfehér volt, hol pedig tűzvörösben játszott. Képtelen voltam bármit is mondani vagy reagálni. – Majd beszélünk…Ne haragudj… - mondta még utoljára, majd becsukta orrom előtt az ajtót. Hallottam a lépteit, ahogy eltávolodik az ajtótól, majd a női hangot.

- Ki volt az? – kérdezte, majd James hangján érkezett a válasz.

- Csak egy szomszéd…

Hosszú másodperceken keresztül álltam még az ajtó előtt, teljesen lesokkolódva. Képtelen voltam sírni, dühöngeni, vagy bármi egyéb, emberi reakcióra. Lassan sikerült megmozdítani ledermedt végtagjaimat és lassan kiszédelegtem az épületből. Leroskadtam a buszmegállóban, szemeimmel James ablakát néztem, ahol mintha megmozdult volna a függöny. Agyam, mely eddig a hirtelen sokkhatás alatt teljesen megdermedt, most veszett iramban kezdett dolgozni, a gondolatok majdnem szétrepesztették a fejemet.

- „Kik voltak ezek? Miért voltak Jamesnél? És ő miért viselkedett ilyen ridegen velem?” – éreztem, hogy megremeg a szájam széle. – „Hiszen letagadta előttük, hogy ki vagyok…hogy a párja vagyok…” „Csak egy szomszéd” – visszhangzott fejemben James hangja. Képtelen voltam feldolgozni a történteket. A buszon ülve végig gondoltam az elmúlt napokat és az egyébként érthető feszültségen kívül nem találtam semmi furcsát James viselkedésében. Semmit ami egy ilyen helyzetet vetített volna előre. Értetlenül álltam a helyzet előtt.

Mikor haza értem, a földre dobtam a táskámat és a kajával teli zacskót, amelyet még mindig hűségesen cipeltem magammal. Leroskadtam az ágyra, fejemet kezeim közé fogtam, mintha így próbálnám meg egybe tartani a száguldozó gondolatok ostromának kitett agyamat.

Gondoltam rá, hogy felhívom barátnőimet, de most sem Jessica pozitív, Jamest és a helyzetet mentegető magyarázatára, sem pedig Zoé dörgedelmére nem voltam ráhangolva. Most kezdett előtörni belőlem a fájdalom és az igazi keserűség. A sokkhatás elmúlt és immár tisztán látta a tényt, hogy James két ember előtt is megtagadott engem, nem csak a kapcsolatunkat, hanem egyáltalán azt is, hogy ismer. Arról már nem is beszélve, hogy az orromra csapta az ajtót.

Ömlöttek a könnyeim. Azt hittem, végre sínen vagyunk, nem tudtam, hogy ezt mivel érdemeltem ki.

Ekkor meghallottam a kopogást. Az órára néztem, fél tizenegyet mutatott. Kétségem sem volt afelől, hogy ki lehet az. Megkövülten bűvöltem az ajtót. Nem tudtam, mit kellene most tennem.

- Audrey…Audrey, kérlek engedd, hogy megmagyarázzam. – hallottam James hangját az ajtó túloldaláról.

Egy nagyot nyeltem, fejemben lassan letisztult, mit is kellene tennem. Lassan elfordítottam a zárat és résnyire nyitottam az ajtót. Lesújtó pillantással néztem James szemébe.

- Audrey, kérlek, ne haragudj. – tette tenyerét az ajtóra, remélve, hogy az majd kitárul előtte. – Tudom, hogy nagyon megbántottalak, de engedd, hogy megmagyarázzam.

- Sajnálom, de most nem alkalmas. – mondtam jeges hangon. – Vendégeim vannak. – hazudtam. – Majd talán holnap. Most kérlek, menj el. – folytattam rezzenéstelen arccal.

- Audrey megértem, hogy haragszol, teljesen igazad van, de…

- Ne haragudj, de most nem érek rá. – zártam rövidre a dolgot, majd egyszerűen becsuktam az orra előtt az ajtót. De ennyi még nem volt elég. Tökéletessé akartam tenni a színjátékot. Néhány lépésnyire az ajtótól megszólaltam olyan hangosan, hogy még az ajtón kívül is hallható legyen.

- Semmi érdekes csajok, csak egy szomszéd…

James este már nem próbálkozott többször, másnap reggel viszont ahogy felkeltem, megcsörrent a mobilom. Egy nagy levegőt vettem, majd a fülemhez emeltem a telefont.

Azonnal leállítottam James bocsánatkéréseinek, magyarázkodásainak áradatát, és csak tárgyilagosan közöltem vele, hogy amennyiben este ráér, felmegyek hozzá, hogy személyesen tudjuk tisztázni a helyzetet. Ő igent mondott, én pedig elbúcsúztam, majd letettem a kagylót.

Éreztem, hogy roppant hosszú lesz ez a munkanap. Őszintén kíváncsi voltam James magyarázatára. Abba viszont bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz azután…

Ismét ott álltam az ajtó előtt, amely tegnap bezáródott előttem. Ismét hallottam a lépéseket a túloldalról, mint tegnap, majd kitárult az ajtó.

- Szia. – köszöntem határozottan, ám egy gombóc volt a torkomban.

- Szia. – köszönt ő is, majd szélesre tárta előttem az ajtót. Rossz érzés volt belépni, a tegnaptörténtek után ismét idegennek, vendégek éreztem itt magamat.

- Ülj le nyugodtan. Mindjárt hozok valamit inni. – mondta James, majd eltűnt a konyhában, még mielőtt bármit is mondhattam volna.

- Nem inni jöttem, nem is üldögélni, hanem azért, hogy megmagyarázd, mi volt ez az egész. – álltam meg a konyha ajtajában. Ő egy nagyot sóhajtva tette le az üdítős üveget, majd a pultnak dőlt. – Kik voltak tegnap nálad? – kérdeztem rá arra a dologra, amely egyértelműen a helyzet kulcsa volt. Láttam Jamesen, hogy nehezére esik a válasz.

- Julie szülei. – bökte ki végül, számomra pedig hirtelen minden megvilágosodott. – Ők Amerikába költöztek Julie halála után, de néhányszor az évben haza látogatnak, hogy láthassák Jimmyt. Természetesen a szülinapjára is. Ilyenkor itt töltenek néhány napot, együtt vannak az unokájukkal és…együtt meglátogatjuk Juliet… - láttam, hogy az ajkába harap.

- Értem. – nyeltem nagyot. – Nehezen bár, de első körben túltettem magamat a nyilvánvaló tényen, hogy James titkolózott előttem, hazudott nekem. Ám a dolog azonnal egy sokkal komolyabb és fájóbb kérdést vetett fel. – Ezek szerint ők semmit sem tudnak rólam, igaz?  - James nem nézett a szemembe. Ujjai idegesen játszottak az üdítős üveggel. A válasz egyértelmű volt. – Miért? – kérdeztem fakó hangon. – Miért tagadsz meg előttük? Miért nem vállalsz fel? Miért nem vállalod a kapcsolatunkat? – éreztem, hogy megremeg a szájam széle. James sokáig hallgatott.

- Nem közölhettem velük a lányuk halálának az évfordulóján, hogy barátnőm van. – nézett végre a szemembe.

- Ezért inkább azt mondod nekik, hogy csak egy szomszéd vagyok? Mert ugye velem megteheted. Én elviselem, ugye? Végülis „csak” a párod vagyok…a barátnőd, aki azért csak jelent valamit… - éreztem, hogy  kezd felmenni a pumpám.

- Audrey, nem is kellett volna itt lenned. Akkor ez az egész nem történik meg. – mondta kétségbeesetten, közben pedig kimenekült a konyhából.

- Nem kellett volna itt lennem??? – száguldottam utána. – Igen, az csodálatos lett volna. NEKED!!! Tovább tudtál volna hazudni mindannyiunknak. De én voltam olyan rossz barátnő, hogy meg akartalak lepni és bele köptem a levesedbe…

- Audrey, én esküszöm, hogy el akarom nekik mondani, de nem így…nem most… - járkált fel-alá a szobában.

- James. – próbáltam lehiggadni. – Lassan egy éve járunk együtt. Mond meg őszintén, ez alatt az idő alatt hányszor voltak itt látogatóban? Hányszor hívtak fel? – James hallgatott és nem felelt. – Szerintem ezernyi lehetőséged lett volna legalább csak megemlíteni engem, de te egyszerűen nem akarsz, vagy nem mersz felvállalni. Félsz tőlük? Vagy egyáltalán nem is vagy biztos ebben a kapcsolatban? – léptem hozzá közelebb. – James, hozzád beszélek! – ő háttal állt nekem képtelen volt a szemembe nézni.

- Audrey kérlek, most ne tedd ezt…tegnap voltam Julienál… - rám nézett, szemei könnyesek voltak. – Nem láttad őket. Nem láttad a szüleit. – mondta elcsukló hangon.

- Nem, tényleg nem. – ráztam meg a fejemet. – De te sem láttál engem tegnap este azután, hogy becsuktad az orrom előtt az ajtót és letagadtad, hogy bármi közünk is lenne egymáshoz. – mondtam halálos nyugalommal. – Na persze ez mit számít? Ez apróság a te bánatodhoz és fájdalmadhoz képest. Csak bizonyos emberek előtt vagyunk egy pár, csak bizonyos emberek előtt vagyok fontos neked, ha másokkal vagy, akkor akár köszönés nélkül mész el mellettem az utcán. – hiába ontottam magamból a szavakat, nem kaptam rá semmi választ. – A feleséged családja fontosabb a számodra, mint én. Fontosabb, hogy ők mit gondolnak, mit éreznek, mint az, hogy engem  ne alázz meg azzal, hogy megtagadsz. – James becsukta a szemét, arcán könnycseppek folytak végig. Ha Julie lenne a helyemben, vele is megtennéd ezt? – kérdeztem, mire felpattantak a szemei, majd ismét idegesen kezdett járkálni. – Őt is megaláznád azzal, hogy megtagadod mások előtt? Gyerünk, válaszolj! – léptem hozzá, majd megragadtam a karját. Elegem volt a szótlanságából. – Julieval is így bántál? Ő is ennyire FONTOS volt neked?

- JULIE A FELESÉGEM VOLT ÉS SZERETTEM!!! – bukott kis Jamesből elemi erővel a válasz. Láttam idegességtől villogó szemében, hogy elsőre fel sem fogta, mit is mondott. De az én szívem azonnal megértette. Úgy éreztem magamat, mintha mellbe vágtak volna. Sajgott az egész mellkasom. Dermedt kezemet levettem a karjairól, majd tenyeremet akaratlanul is a szívem fölé tettem, amelynek helyén most csak fájó, hideg űrt éreztem.

Hát megkaptam, amit hallani akartam. Megkaptam a bizonyosságot arra, amit a szívem mélyén mindig is tudtam.

- Istenem…Audrey ne haragudj nem úgy gondoltam… - lépett közelebb James, mikor ő maga is rájött, mit is mondott valójában. Ujjaival az arcomat simogatta, de érintését hidegnek éreztem. Megborzongtam tőle. Eltoltam magamtól és hátra léptem.

- Semmi baj… - ráztam meg a fejemet, majd hátra léptem. – Semmi baj… - motyogtam gépiesen, közben éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom.

- Audrey… - próbált James ismét magához húzni, de én kitértem előle.

- Most…most haza kell mennem, majd holnap beszélünk. – hadartam gyorsan, majd a választ meg sem várva kiléptem az ajtón. 

Huszonkettedik fejezet - Megértés

Huszonkettedik fejezet

Megértés

Élvezni az egyesülést…átélni a beteljesülést…egymás karjában elaludni…csak ennyit szerettem volna. Csak ennyire vágytam azzal az emberrel, akit oly régóta szerettem és kívántam már, csak néhány órányi önfeledt tökéletességet majd’ egy évnyi türelemért és megértésért…de természetesen ez sem úgy történt, ahogyan szerettem volna.

Haza mentem és becsaptam magam mögött lakásom ajtaját. Letéptem magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Le akartam mosni magamról az illatát, az emlékét annak, hogy képes volt ezt a számomra oly fontos, különleges eseményt elrontani és a porba hajítani.

Mérges voltam rá és mérges voltam Jimmyre, akiért szintén mindent megtettem, ám pont akkor szólt közbe, amikor végre én is igazán boldognak éreztem volna magamat…

Mikor kiléptem a fürdőszobából, még mérgesebb voltam, mint mikor haza értem. Az agyam folyamatosan járt, egyre jobban felhergeltem magamat. Ezt most valahogy képtelen voltam feldolgozni, nem akart megjönni a jobbik eszem. Kivettem a mobilomat a táskámból, amin láttam, hogy tizenkét nem fogadott hívás van Jamestől. Az ágyra dobtam a mobilt, majd fésülködni indultam, amikor ismét megszólalt. Máskor biztosan hagytam volna csörögni, majd kikapcsolom, amíg magamhoz nem térek, de most olyan mélyen bántottak meg, hogy én is bántani akartam.

- Hello. – szóltam bele a telefonba nem túl barátságos hangon.

- Szia Audrey. – hallottam James hangját a telefon végéről. Minden bizonnyal meglepte, hogy ezúttal felvettem a telefont. Én csak…én csak szeretnék elnézést kérni…nem tudom neked elmondani, hogy mennyire sajnálom, ami történt. Én…én azt szerettem volna, hogy tökéletes legyen. Tudom, milyen régen vágytál már rá…és én is nagyon szerettem volna már veled lenni…

- Akkor talán megoldhattad volna, hogy legalább ezen az estén kettesben legyünk. – nyeltem nagyot.

- Ha előre megterveztem volna, akkor biztosan így teszek. – védekezett. – De az este…az annyira spontán volt…annyira váratlan. Még számomra is. És ettől volt olyan csodálatos.

- Igen, minden bizonnyal az lett volna. – javítottam ki. – De igen kevés lány nevezné az olyan első szeretkezést csodásnak, aminek a felénél ott hagyják, mintha semmit nem számítana az, ami éppen történik.

- Tudom, hogy semmi olyat nem tudok mondani, amitől most megenyhülnél. – hangján éreztem, hogy szenved. – Nem várom, hogy megértsd. De születése óta egyedül gondoskodom Jimmyről. Ha meghallom, hogy sír…neki csak én vagyok. És én próbálom úgy helyettesíteni az édesanyját, ahogy csak tudom…ha szüksége van rám…

- Hát képzeld el, nekem is CSAK TE vagy! – kiáltottam bele a telefonba. – Az este nekem is szükségem lett volna rád. – emeltem fel a hangomat. Tudtam, éreztem, hogy a hetek, hónapok óta visszafojtott gondolatok és érzések pillanatokon belül előtörnek belőlem. – Én…én úgy érzem mindent megtettem. MINDENT és még annál is többet. Érted és Jimmyért. Állítom, hogy nincs még egy nő, aki így elfogadta volna, hogy ő csak az örök harmadik lehet egy férfi szívében. És tényleg…tényleg csak annyi viszonzást várnék el néhanapján, hogy egy órára úgy érezhessem, hogy én vagyok az első. – éreztem, hogy hangom hisztérikus magasságokba tör, de nem érdekelt. – Hogy amikor a férfinak, akinek a lelkemet kiteszem, odaadom magamat…ahogyan még senki másnak, akkor ne hagyjon ott, mint valami félig használt tárgyat, hanem legalább egy órát adjon nekem az életéből…nem többet, csak ennyit! – ordítottam. – Hogy legalább egy kis időre úgy érezzem, hogy én is jelentek valamit! Azt hiszed talán, hogy nekem olyan könnyű volt hónapokon keresztül türelmesnek lenni, a te lelki békéddel és fájdalmaddal törődni, miközben én is tele voltam kétségekkel és fájdalommal? Hidd el, nagyon nehéz akár melletted, akár a gyerekszobában, akár az ágyban úgy érezni, hogy akár a lába nyomába is érek a feleségednek. Na persze ez kit érdekel, ugye? Ez természetes, hiszen ezt vállaltam. Te pedig nem vállaltál semmit. Az a hülye majd úgyis mindent elvisel, mert oda van érted, ugye? – mély csönd volt a telefon túlsó végén.

- Ne haragudj. – suttogta halkan, néhány másodpercnyi hideg csend után. – Azt hiszem, soha nem gondoltam bele igazán, hogy milyen nehéz lehet neked. – hangja mély szomorúságról tanúskodott. – De ígérem neked, hogy mostantól másképpen lesz. – valamiért az ilyen ígéretektől inkább harag gerjedt bennem, mint remény.

- Tudod…tudod, amikor Jimmy felsírt, akkor…akkor utáltam…úgy bántotta a fülemet a hangja, hogy azt hittem, kiugrok az ablakon. – egyszerű lenne azt színlelni, hogy csak azért mondtam ezt neki, hogy bántsam. De nem. Be kellett, hogy valljam magamnak, akkor tényleg ilyen érzések lettek úrrá rajtam. Mindketten hallgattunk egy ideig, majd James szólalt meg.

- Lehet…lehet, hogy most nem kellene tovább fojtatnunk ezt a beszélgetést. Majd inkább holnap. – a szomorúság a hangjában kicsit magamhoz térített. Egy nagyot nyeltem.

- Igen. Igazad van. – válaszoltam higgadtan.

- Holnap munka után felmegyek hozzád, jó?

- Jól van, várni foglak. – feleltem, miközben mélységes bánat lett úrrá rajtam. Kinyomtam a telefont, majd összegubóztam az ágyon.

- Szia! – köszönt James, mikor ajtót nyitottam neki. Arca kedves volt, bár nagyon szomorú.

- Szia! – válaszoltam egy apró mosollyal, majd kinyitottam az ajtót. Belépett, majd idegesen megállt a nappaliban. Azonnal feltűnt, hogy nem adott csókot. Egy nagyot nyeltem.

Az éjszaka rengeteget gondolkoztam a tegnap este történtekről és arra jutottam, hogy a véletlenek szörnyű összejátszása folytán történtek úgy a dolgok, ahogyan végül történtek és James volt az egészben a legkevésbé hibás. Az egész helyzet tényleg teljesen váratlanul, spontán alakult ki, még csak esély sem volt rá, hogy kettesben lehessünk. Jimmy pedig nem rossz kisfiú és nem is valami rossz szellem szállta meg. Efféle „balesetek” egy normál házasságnál is előfordulnak. Már tisztán láttam, hogy kissé túlreagáltam az egészet. De azért azzal is tisztában voltam, hogy valahol igazam is van, lehetnek jogos kéréseim és elvárásaim. James is jól tudta, hogy milyen fontos nekem ez a dolog, ő is azt akarta, hogy tökéletes legyen. És azt is nagyon jól tudja, hogy milyen sok dolog áll igen távol a tökéletestől a kapcsolatunkban. Azt hiszem, igazán érthető, hogy ezen most kiborultam…

Mind a ketten ott álltunk némán, mind a ketten azt vártuk, hogy a másik kezdjen bele a mondókájába, de láthatóan egyikünknek sem akaródzott. Én szokás szerint ujjaimat tördeltem, James pedig a hajában turkált.

- Sajnálom…sajnálom, hogy tegnap olyan durva voltam a telefonba. Olyan dolgokat is mondtam, amit nem kellett volna. Ne haragudj. – kezdtem bele én, mikor már kellőképpen idegesített szótlanságunk. Láttam Jamest nagyon meglepte, hogy végül én szólaltam meg előbb. Egy nagyot sóhajtottam. – Én tudom…tudom, hogy neked már egyszer…megadatott az életedben a tökéletesség. Egyszer már felépítettél egy kapcsolatot a nulláról, megismerhetted, hogy milyen a szerelem, milyenek azok az első hetek és hónapok, amikor nem tudsz betelni a másikkal és legszívesebben a táskájába bújnál, hogy mindig vele lehess. Ott volt az az idő, amikor eljártatok szabadon szórakozni, moziba, vacsorázni és táncolni, aztán haza mentetek és szeretkeztetek. James, te ismered ezeknek az időszakoknak az összes csodáját. De én nem. – magyaráztam, miközben egy nagyot nyeltem. – Láttam az arcán, hogy mélyen elgondolkodik. – Azt hittem, hogy legalább azt az egy dolgot megkaphatom…úgy élhetem át, ahogyan mindig is álmodtam róla. Csak ennyit szerettem volna. – éreztem, hogy szemem tele lett könnyekkel. – És elismerem, hogy nem a te hibádból, de ez is meghiúsult. És ez most nagyon…nagyon mély sebet ejtett rajtam. Nem tehetek róla, de így van. - Hajtottam le a fejemet. – Úgy éreztem, én már eleget beszéltem. Inkább csak éreztem, mint láttam, hogy James hozzám lép, majd megsimogatta az arcomat és finoman megcsókolt. Ez a csók eszembe juttatott mindent, mindent ami szép volt a tegnap estében.

- Ne haragudj… - suttogta. – Én sem így akartam. – ölelt magához szorosan.

- Talán nem kellene tovább próbálkoznunk… - szakadt ki belőlem.

- Ugyan, mi már nem csak „próbálkozunk”. – duruzsolta a fülembe.

- Nem úgy gondoltam. – szabadultam ki az öleléséből. – Talán ezt az egészet nem kellene tovább erőltetni. – néztem a szemébe és egy nagyot nyeltem. Láttam, hogy arca megdermed.

- Ugye ezt most nem mondod komolyan? – simogatta ujjaival az arcomat, kék szemeit az enyémekbe fúrta.

- Nem tudom… - válaszoltam. – Nagyon fáradt vagyok. – néztem rá könnyes szemekkel. – És tudom, hogy te is nagyon fáradt vagy. – pillái megremegtek, miközben tekintete nem engedte el az enyémet. – Csak bántjuk egymást…elszívjuk egymás energiáját. Ha minden rendben lenne és ha tényleg szeretnénk egymást, akkor ez nem így lenne. Akkor nem görcsösen, csikorgó fogakkal lennénk egymás közelében és nem hulla fáradtan feküdnénk le este. – Kétségbeesetten néztem rá. – James, én belátom, hogy ez nem megy. Nem a te hibád és nem is az enyém. Szerintem ne húzzuk tovább, inkább…

- Ne!!! Audrey! Fejezd be! – kelt ki magából James és szó szerint befogta a szájamat. Óriásira kerekedett szemekkel néztem rá.

- Ne mondj nekem ilyeneket, kérlek! – mondta kétségbeesetten. – Tegnap éjszaka nem fogcsikorgatva voltam veled, nem azért mert kényszer volt, hanem mert, ahogy ott álltál a szobában…ahogyan néztél…még soha nem láttalak ilyen gyönyörűnek és izgatónak. Régóta nem éreztem már annyira, hogy élek, mint amikor tegnap veled voltam. Úgy éreztem, hogy újra életre kelek a karjaidban. – a szemembe ismét könnyek gyűltek. James lassan levette kezét a szájamról. – És meggyőződésem, hogy akkor sem szívtad volna le az energiámat, ha órákon keresztül szeretkezünk. – halványan elmosolyodtam. – Szerintem most már minden rendben lesz, sínen vagyunk… - suttogta, majd megcsókolt. – Többet leszünk kettesben, több lesz a mozi, a vacsora, a tánc, a szeretkezés… - sorolta miközben apró csókokat váltottunk. – Ne adjuk fel most. Most már ne. – szemei nem tűrtek ellentmondást. – Egy nagyot nyeltem és bólintottam. – Helyes. – mosolygott rám, majd újabb csók következett. – Elvittem Jimmyt Anyáékhoz. Mit szólnál, ha ma itt aludnék…miután álomba ájultál a gyönyörtől… - harapott az ajkába. Nevettem, közben megráztam a fejemet.

- Nagyon…nagyon csábító ajánlat, de most nem vagyok túl jó passzban, inkább kialudnám magamat. – Láttam James arcán, hogy nem boldog a választól, bár számított erre.

- És ha csak itt aludnék? Nem foglalok sok helyet… - próbálkozott újra, csókolta meg az arcomat.

- Most…most jobb lenne egy kicsit egyedül. – simogattam meg az arcát. Ő egy nagyot sóhajtott, majd feladta a harcot.

- Holnap hivatalosak vagyunk Anyáékhoz ebédre. Elmegyünk, vagy mondjam le? – kérdezte.

- Jaj, tényleg. – csaptam a homlokomra. – Ne, ne mond le. Holnapra újra összerakom magamat. – bizonygattam.

- Jól van. – bólintott. – Akkor holnap majd beugrom érted, jó?

- Oké! – mosolyogtam rá. – Addigra kisimult leszek, ígérem.

- Esküszöm neked, hogy egy órán belül roppant kisimulttá tudnálak tenni… - suttogta a fülembe, majd olyan szenvedélyesen csókolt meg, mint tegnap, simogatása édes dolgokat juttatott eszembe…és a kiábrándító véget is.

- Tudom. – bontakoztam ki az öleléséből. – De most tele vagyok negatív érzésekkel…szeretném…szeretnék veled úgy szeretkezni, úgy neki kezdeni, hogy közben csak pozitív dolgok járnak a fejemben…úgy, hogy nevetek…hogy együtt nevetünk…és ez most nem egy olyan pillanat. – magyaráztam. – De hidd el, én szeretném a legjobban, hogy ez nemsokára megvalósuljon. – bizonygattam, mire láttam, hogy megenyhül.

- Holnap itt leszek érted. – mondta, majd még egy apró csókot adott.

Óriási sóhaj hagyta el a testemet, mikor kilépett az ajtón. Tényleg nagyon fáradt voltam. De megígértem neki, hogy holnapra összerakom magamat. „Hátha valami megváltozik holnaptól. Hátha holnap egy új szakasz kezdődik a kapcsolatunkban.” – gondoltam, miközben lefekvéshez készülődtem.

Megnyugtató lett volna ez a tudat, de már túl sokszor hittem ebben…