Harmincnyolcadik fejezet - Édesek és mostohák

Harmincnyolcadik fejezet

Édesek és mostohák

Helen

- Istenem… - sóhajtottam nagyot, majd megráztam a fejemet. – És hogy viselte szegény? – kérdeztem Jamestől, mikor megtudtam, hogy Audrey egyik barátnőjének megkérték a kezét.

- Nem jól. – mondta James rövid hallgatás után. – Nagyon nem jól. Azt hiszi, hogy nem szeretném elvenni.

- És talán téved? – kérdeztem. James nem válaszolt, láttam rajta, hogy sarokba szorítva érzi magát.

- Időre van szükségem. – bökte ki végül. – Tudom, Audrey sem szeretné, ha kényszerből venném el. Mármint…mármint ha úgy kérném meg a kezét, hogy közben még kétségeim vannak. – próbálta James mentegetni magát.

- Hihetetlen… - ráztam meg a fejemet. – Mond, te tényleg nem félsz attól, hogy Audrey megint el fog menni? – szemei ijedt hirtelenséggel rebbentek rám. – Hogy megint elege lesz belőle, hogy folyamatosan csak ad és közben szélmalomharcot vív? – láttam rajta, hogy ő is elgondolkodott már ezen. – Audrey egy nagyon erős nő, nem fél szembenézni az igazsággal, nem úgy, mint te. – James arca elvörösödött, de most valahogy nem tudtam sajnálni. – És ha elmegy…én nem fogok segíteni neked visszaszerezni őt…

Audrey

Másnap minden úgy ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Szőnyeg alá söpörtük az érzéseinket, kétségeinket és színleltünk tovább. Ehhez nagyon értettünk.

Tovább ment az élet, munka, Jimmy, az otthoni dolgok. Ahogy teltek a hetek, beszélgetésünk emléke egyre jobban elhalványult, mindkettőnk lelke megnyugodott kissé. Tavasz volt, tele mosollyal, reménnyel és napsütéssel. James számára viszont ez a tavasz is újra felszakította a régi sebeket.

- Biztosan ne menjek? – kérdeztem még egyszer. – Szeretnék menni…

- Tudom. – mosolygott rám, majd megcsókolt. – Anyáéknál találkozunk, jó? – simogatta meg az arcomat, elbúcsúzott Jimmytől, majd kilépett az ajtón.

Nagyon nehéz nap volt ez a számára. Anyák napja. Ez volt az első év, amikor már nem merte elvinni magával Jimmyt Juliehoz. Néhány hét választotta el csupán kisfiát a harmadik születésnapjától, már nyitott volt a világra, folyamatosan kérdezősködött mindenről, ami csak az útjába került. James félt, hogy a temetőben, édesanyja sírjánál állva is ugyanez történne. Ő pedig még nem állt készen arra, hogy elmondja kisfiának az igazságot, és ha el is mondta volna, Jimmy valószínűleg nem értette volna meg, csupán zavart keltett volna a lelkében.

Az előző két évben, kettesben mentek el, most viszont James egyedül indult útnak. Tudtam, milyen nehéz lehet neki úgy menni Juliehoz ezen a napon, hogy nem tudja megmutatni neki a kisfiukat. Egészen biztos voltam benne, hogy most még inkább magával ragadja a bánat, féltem ismét megroppan az emlékek súlya alatt, de nem tudtam hogyan segíteni.

Jimmyre néztem, aki békésen játszott, nem tudva arról a szörnyű veszteségről, ami születésekor érte. Féltem a pillanattól, amikor fény derül az igazságra. Ahogyan rám nézett és csibészesen rám mosolygott, nagyon jól tudtam helyemet a szívében. De fogalmam sem volt róla, mi leszek a számára, ha egyszer majd tudomást szerez Julieról.

Hirtelen felpattant a játékok mellől és hozzám futott. Karjait felém nyújtotta, jelezve, hogy ő most bizony arra vágyik, hogy karba vegyék.

- Jézusom Jimmy, nagyfiú vagy te már ehhez! – nyöszörögtem, miközben nem kis nehézségek árán sikerült felemelnem. – Te kis sózsák! – paskoltam meg a popsiját, mire ő felkuncogott, kis karjait a nyakam köré fonta és hozzám bújt.

- Szeretlek, Anya!

- Szia Helen! - léptem be az ajtón Jimmyvel. – Boldog Anyák Napját! – öleltem meg Helent, akinek olyan hálás voltam Jamesért.

- Köszönöm Audrey, neked is Boldog Anyák Napját. – simogatta meg a hátamat. Jimmy azonnal randalírozni kezdett, így szinte fel sem fogtam szavai értelmét.

- Jimmy, ne futkározz, ülj le szépen játszani. – próbáltam nyugalomra inteni a kis zsiványt, de úgy láttam, ma tele van energiával.

- Hagyd csak! Daviddel jól ellesznek. – nevetett Helen, miközben David játékosan megfogta a körülötte rohangáló fiúcskát, majd a magasba emelte, Jimmy nagy boldogságára.

- Jól van, akkor segítek a konyhában. – mosolyogtam, majd követtem Helent. Láttam, hogy igazi ünnepi ebéddel készült.

- És hogy vagytok? Minden rendben? – kérdezte, de mosolya mögött aggodalmat láttam.

- Jól vagyunk, minden rendben. – válaszoltam automatikusan. – Kicsit összesűrűsödtek a dolgok mostanában. Folyamatosan szaladgálok valamerre. Segítek Jessicának az esküvő körüli hercehurcában, az ember el sem hinné, mennyi mindent el kell intézni ilyenkor. – nevettem fel zavartan. – Aztán ott vannak még a ruhapróbák is. Elég fárasztó az egész. Elkél neki a segítség. – meséltem, miközben az elkészült ételt segítettem tálalni. Helen sokáig nem szólt semmit.

- Neked kellene a helyében lenned. – mondta végül halkan, arcán láttam a csalódottságot, amely talán az én arcomról tükröződött vissza. Mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt a csengő.

- James is megérkezett. – mosolyogtam kényszeredetten, majd mindketten az ajtó felé vettük az irányt.

- Boldog Anyák napját! – lépett be James mosolyogva, bár e mosoly mögött nem kevés szomorúság bújt meg. Örültem, hogy így alakult a mai nap. Szüksége volt arra, hogy a Julienál tett fájdalmas látogatása után azok között vigasztalódjon, akiket oly nagyon szeret és akik olyan nagyon szeretik.

- Köszönöm kisfiam. – mondta Helen, majd sokáig ölelték egymást. Szétáradt bennük, közöttük és körülöttük a szeretet. Az a szeret, ami csak anya és gyermeke között létezhet. Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem.

- Szia. – fordult hozzám mosolyogva, majd engem is megölelt. Szerettem volna, ha az ölelések, melyek itt fogadják, meggyógyítják háborgó lelkét. Befogadja őt a szeretet, a törődés.

- Gyertek, üljünk asztalhoz. – mondta Helen, miközben egy vázába rendezte a Jamestől kapott hatalmas csokrot. - Ez gyönyörű… - csillogott a szeme, miközben újra és újra megszagolta a szemet gyönyörködtető csokrot.

- Te is ilyen szépséges csokrot kaptál? – nézett rám meghatottan Helen, majd arca megváltozott, látva tanácstalanságomat. Szeme hol Jamesre rebbent, hol pedig ismét az én arcomra.

Eddig még csak nem is gondoltam erre. Egész nap eszembe sem jutott, hogy én is anya vagyok. Most jutott csak el az agyamig, amit Helen az érkezésemkor mondott. „Neked is boldog Anyák Napját.” Bár nem én szültem Jimmyt, de mégis…”vagy mégsem?” – vetődött fel most bennem a kérdés.

- Segítek behordani az ebédet. – hallottam James ideges hangját, majd a választ meg sem várva a konyhába vágtatott. Láttam Helen arcán a tanácstalanságot, majd ő is James után ment. Tanácstalanul néztem Davidre, aki egy erőltetett mosollyal nyugtázta a történteket.

- Gyere Jimmy, mossunk kezet. – fogtam meg a kicsi kezét, majd a fürdő felé indultunk. Teljesen összezavarodtam. Hirtelen nem tudtam, hogy most mit is gondoljak. Talán még én sem tartottam magamat anyának, azért is nem gondoltam erre. De most, hogy Helen olyan természetes, magától értetődő dologként vette ezt az egészet, dübörögni kezdett agyamban a gondolat, hogy ez az én napom is…bár valószínűleg James nem így gondolja.

- Annnya, jépát is! – kalimpált Jimmy a zöldséges tányér felé, miközben kissé ügyetlenül kanalazta a levest. Most nagyon kellemetlennek éreztem, hogy anyának szólított. Érezhető volt a feszültséget minden asztal körül ülőnél, amitől én magam is ideges lettem. Ennek az itt töltött napnak pozitívnak kellene lennie, hogy James jól érezze magát. Erre itt ülünk mind a négyen, mint a sült halak, csak Jimmy viselkedett természetesen, amiért hálát adtam neki.

Megpróbálkoztam bedobni néhány témát, a ruhapróbákat, az esküvői készülődést, vagy Jimmy dicséretét, amit a bölcsiben kapott…de úgy láttam, ezt a napot már semmi sem menti meg, így egy idő után feladtam az erőlködést. Az ebéd nagyon kínos hallgatásban és semmitmondó közhelyek elpuffogtatásával telt, így nem lepődtem meg, mikor James nem sokkal ebéd után indítványozta, hogy menjünk haza. Igazság szerint úgy gondoltam, most így lesz a legjobb mindnyájunknak.

Mikor beszálltunk a kocsiba, éppen a biztonsági öv becsatolásával bajlódtam, mikor magához húzott és megcsókolt. Az a fajta csók volt, amibe az ember a feje búbjától a kislábujjáig bele remeg. James rám mosolygott, látva lángra lobbant arcomat.

- Nagyon szeretlek…

Mikor beléptünk a lakásba, először az andalító illatot éreztem meg, majd ahogy a nappaliba léptem, megláttam az óriás csokrot, amelyben rózsaszín minden árnyalatában játszó rózsák voltak, az erős pinktől a fehérbe hajló színekig. Egyszerűen gyönyörű volt. Ízléses, tökéletes. A szavam is elállt.

- Remélem nem hitted, hogy megfeledkezem a világ legcsodálatosabb édesanyjáról. – lépett hozzám, majd tenyerébe fogta az arcomat. Éreztem, hogy még mindig bután, értetlenül nézek rá. Megráztam a fejemet.

- Egészen addig, amíg Helen nem mondta, eszembe sem jutott, hogy én… - egy nagyot nyeltem. Olyan furcsa volt ez az egész.

- Annyira sajnálom. – csókolt meg finoman. - Elfelejtettem szólni Anyának, hogy mit tervezek. Meglepetést akartam neked szerezni. És szörnyű volt úgy végig csinálni ezt a napot, hogy közben azt gondoltad, megfeledkeztem rólad. – láttam rajta, hogy tényleg mennyire bántja, hogy homok került a gépezetbe. – Boldog Anyák napját Audrey. Köszönöm, hogy ilyen csodálatos édesanyja vagy Jimmynek. - A szívem vadul kalapált, szemembe könnyek gyűltek. Nem tudtam válaszolni, csak megbújtam James ölelésében és az érzésben, hogy James igazán Jimmy édesanyjaként tekint rám.

- Anya! – rángatta meg rajtam Jimmy a ruhát. Kezében egy minden bizonnyal saját készítésű kis csokrot tartott. Letérdeltem hozzá, ő pedig felém nyújtotta az enyhén megviselt virágokat. – Ez egyszerűen gyönyörű. Nagyon köszönöm. – mondtam elszoruló torokkal, majd megszagoltam az apró csokrot, amitől felderült a kis arca.

- Szeretlek! – ölelte át karjaival a nyakamat, én pedig sírva fakadtam.

- Jimmy, gyorsan hozd a játékaidat, aztán indulunk! – pusziltam meg a feje búbját, mire ő már futott is a csoportszobába. Még mindig a tegnapi csodálatos köszöntés hatása alatt voltam. Már egy ideje én is eljártam néha Jimmyért, de ezen a hétfőn kifejezetten jól esett, hogy én hozhatom őt haza. Őt. A kisfiamat.

Szétnéztem az előtérben, míg várakoztam. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen gyereknek van itt egy kis külön fakk, ahová esetlegesen a szülőknek szóló üzeneteket teszik a nevelők. Megkerestem Jimmy fakkját és láttam, hogy egy boríték van benne. Kivettem és elolvastam a címzést: Anyák napi meghívó Mrs. Atherton részére.

Egy nagyot dobbant a szívem. Mosoly ült ki az arcomra. Bár nem voltam James felesége, úgy nézett ki, hogy a bölcsőde alkalmazottjai megelőlegezték nekem.

- Jó napot. – köszönt rám az egyik fiatal nevelő.

- Jó napot. – mosolyogtam rá. – Megtaláltam a meghívót, majd igyekszem pontosan ideérni. - A lány arcán láttam, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát.

- Ön Mrs. Atherton? – kérdezte. Egy pillanatra haboztam a válasszal.

- Nos…nem vagyunk összeházasodva, de én vagyok James Atherton élettársa. – adtam meg a helyzet pontos leírását. – Együtt neveljük Jimmyt.

- Értem… - felelte feszengve a nevelő. – Kérem, ne haragudjon, hogy ezt mondom, de…de az ilyen különleges esetekben, mint Jimmyé… - körbe nézett, nehogy a kicsi a közelben legyen – ha az anya valamilyen oknál fogva nem jöhet el, akkor a legközelebbi nő hozzátartozót hívjuk el az ünnepségre, akit általában az apa szokott megjelölni. – Teljesen lefagytam a hallottaktól, hirtelen nem értettem, mit jelent ez az egész. – A meghívó Mr. Atherton édesanyjának szól.

Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Így már érthető volt minden. Hiszen Helen is Mrs. Atherton. James őt jelölte meg…aztán beugrott, hogy Jimmy akkor kezdett bölcsibe járni, amikor mi külön voltunk. Valószínűleg ezért alakult így. Mégis nagyon rosszul esett ez az egész.

- Megtenné, hogy átadja neki a meghívót? – nézett rám az ajkát harapdálva.

- Igen, persze. – mondtam egy kínban érlelt mosollyal. Ebben a pillanatban megérkezett Jimmy, így próbáltam arcomat valamivel természetesebbé tenni.

- Anyaaa!!! – kiáltotta, miközben majdnem ledöntött a lábamról. Adtam neki egy puszit, majd automatikusan öltöztetni kezdtem. Észre sem vettem, hogy a lány még mindig ott áll mellettem. Mikor elindultunk, még futólag rá néztem. Láttam rajta, hogy mennyire kellemetlenül érzi magát.

- Én…én sajnálom. – rebegte a nevelő, én pedig szó nélkül az ajtó felé indultam.

- Sziasztok! – nyitott ajtót James, majd felkapta Jimmyt, engem pedig megcsókolt.

- Szia! – köszöntem, közben reméltem, hogy nem olvas az arcomról. – Szia Helen. – mondtam meglepetten, mikor megláttam a nappaliban.

- Szia Audrey. Nem is zavarok tovább, csak összefutottunk Jamesszel és beszélgettünk néhány percet. – szabadkozott, majd felállt, hogy távozzon.

- Maradj csak nyugodtan. – mosolyogtam rá, közben belém hasított a felismerés, hogy itt a nagyszerű alkalom odaadni a meghívót. James levetkőztette Jimmyt, aki ezek után bevonult a szobájába játszani. – Jó is, hogy itt vagy, mert a bölcsődében megkértek, hogy ezt adjam át neked. – vettem ki remegő kézzel a meghívót a táskámból. Helen és James is értetlenül nézték a borítékot. Mikor Helen meglátta a címzést és a meghívás tárgyát, láttam, hogy elsápad, megrázta a fejét és felém nyújtotta azt. – Ez nem nekem szól, hanem neked.

- Nem. – ráztam meg most én a fejemet. – Elég egyértelműen a tudomásomra hozták, hogy nem nekem szól. – mintha gombóc lett volna a torkomban, képtelen voltam nyelni.

- Mi ez? – lépett oda borús arccal James, majd megnézte a meghívót. Láttam, hogy ő is elsápad, majd a hajába túr. Nagyon jól tudta, miről van szó.

- Azt mondta a nevelő, hogy ilyen különleges esetekben a legközelebbi női rokonnak küldik az Anyák Napi meghívót. Vagy akit az apa megjelöl. – Helen szeme azonnal Jamesre rebbent.

- Ne haragudj Audrey, én…én teljesen elfelejtkeztem erről. – szabadkozott James, majd hozzám lépett és átkarolta a derekamat. – Amikor meg kellett adni a nevet, akkor éppen külön voltunk és én…

- Igen, tudom. – próbáltam nyelni, de a gombóc nem adta meg magát. – De azóta már több, mint fél év eltelt. – láttam rajta, hogy tudja, bármit is mond, ez most nagyon rosszul jött ki.

- Holnap felhívom a bölcsödét és elmondom nekik az egész helyzetet. Annyira sajnálom, hogy…

- Nem kell. – állítottam le. – Ne hívd fel őket. Nem akarok elmenni. Nem illek oda. – éreztem, hogy elfutja a könny a szememet. – Sem rokon, sem pedig anya nem vagyok…

Harminchetedik fejezet - Eljegyzés

Harminchetedik fejezet

Eljegyzés

- Milyen régen nem voltunk már itt! – sóhajtottam nagyot, mikor körbe néztem az Aranykor régi korokat idéző szobáiban.

- Igen, több, mint fél éve. – adott igazat James. – De akkor is az első a legemlékezetesebb. – csókolta meg az arcomat.

- Igen. – simogattam meg, majd megcsókoltam. Ezen a helyen volt az első randink, James mutatta meg nekem ezt az elvarázsolt világot, amely azóta is oly közel állt a szívemhez.

- Úgy látom, Jimmy is élvezi. – nevetett, mikor meglátta kisfiát, amint tátott szájjal, kissé félénken lépett be egyik helyiségből a másikba. Most volt velünk itt először, láthatóan elbűvölték az ismeretlen tárgyak, a számára furcsa bútorok és a zene.

- Ajaj! Úgy látom, megtalálta a játékszobát! – nevettem, mikor Jimmy befutott az ódon gyerekszobának berendezett helyiségbe.

- Majd én utána megyek, te addig nézelődj nyugodtan! – csókolt meg James, mert ő is tisztában volt vele, hogy kisfia most jó ideig nem fog előkerülni.

- Jól van. – mosolyogtam rá. – Aztán majd szólj és cserélünk! – mondtam, mire ő bólintott és már ment is Jimmy után. Volt néhány könyv, amit meg akartam keresni és majdnem teljesen bizonyos voltam benne, hogy meg is fogom találni. Végig sétáltam a szobán, amely a kívánt könyveket rejthette, közben pedig elrévedtem a múltban. Mikor először tettem be ide a lábamat, fogalmam sem volt róla, hogy mi áll még előttem. Szerelmes voltam és el sem tudtam volna képzelni ennél romantikusabb randihelyet. A régi könyvek illata, a zene és a félhomály…Hosszú utat tettünk meg azóta, ahogyan ezt James is mondta. Néha szinte hihetetlennek tűnt az egész. Ahogy végig gondoltam az eddigi történetünket, rájöttem, hogy milyen kevés esély is volt arra, hogy több mint két év után most újra itt legyünk, egy párként.

Mikor megtaláltam a kívánt könyveket, benéztem a gyerekszobába, de Jimmy és James még mindig önfeledten játszott néhány antik Teddy macival, úgyhogy nem is zavartam őket. Inkább az emelet felé vettem az irányt, ott volt az én igazi világom. Egy egész szoba, tele antik ékszerekkel. Nem tudtam levenni szememet a sok gyönyörű nyakékről, brossról, fülbevalókról és gyűrűről. Megérintette az embert a kor hangulata, az akkor élt nők ízlése, lovagjaik, udvarlóik és férjeik gáláns ajándékainak sokasága. Órákig képes lettem volna őket nézegetni, elképzelni, miként is állnának rajtam…képtelenség lett volna választani közülük. Aztán hirtelen…

Egy teljesen új darabon állapodott meg a pillantásom, amelyet eddig még soha nem láttam a kínálatban. Egyszerűen gyönyörűséges volt és tökéletes. Finom ezüst gyűrű, a tetején pedig egy apró gyöngyszem, amelyet két hattyú nyaka fogott közre. Az egész kompozíció magával ragadott. A fölötte álló írás szerint az ezerkilencszázas évek elejéről való, az árát megnézve pedig már egészen biztos voltam benne, hogy a gyöngy sem lehet bóvli. Egy nagyot sóhajtottam. Hirtelen beugrott a kép, hogy ez a gyűrű van James kezében, amikor…

- Találtál valami szépet? – hallottam meg James hangját a hátam mögül, ijedten egyenesedtem föl.

- Itt minden darab egyedi és gyönyörű. Egyszerűen csak ámultam és bámultam. – nevettem zavartan. - Hű, ő meg kicsoda? – láttam Jimmy kezében egy igen régi macit.

- Nos, Jimmy ragaszkodott hozzá, hogy Teddy velünk jöjjön. – mosolygott James. – Úgyhogy együtt megyünk haza. – simogatta meg kisfia arcát, aki boldogan kacarászva ölelte magához a macit.

- Nos Teddy, akkor üdv a családban. – fogtam mancsot óvatosan a macival, majd együtt indultunk a pénztár felé.

Este a barátainkkal volt programunk, úgyhogy délután beadtuk Jimmyt és újdonsült barátját, Teddyt a nagyszülőkhöz, majd a törzshelyünk felé vettük az irányt. A nagy tömegben alig vettük észre a népes társaságot, mert mint általában, most is sikerült utolsónak érkeznünk.

- Sziasztok! – köszöntünk szinte egyszerre Jamesszel. Alig ültünk le, de Jessica – rá nem jellemző módon – azonnal beszélni kezdett.

- Jaj, már annyira vártunk titeket! Egyszerűen nem bírom tovább! – harapott az ajkába. Láttam rajta, hogy szinte vibrál. Nem tudtam, hogy mi lehet furcsa viselkedése mögött.

- Van egy bejelenteni valónk. – mosolygott Peter Jessicára, aki szerelmesen nézett vissza rá.

- Peter megkérte a kezemet és én igent mondtam! – mutatta meg ujján Jess az apró, köves gyűrűt, én pedig hirtelen úgy éreztem, megfordul velem a világ. Keserű íz áradt szét a szájamban. Pillanatok teltek el, mire végre képes voltam reagálni.

- Gratulálok nektek, ez egyszerűen fantasztikus! – öleltem magamhoz Petert, majd Jessicát, keserűségemet és csalódottságomat pedig próbáltam a meghatottság álcája mögé rejteni. Potyogtak a könnyeim, miközben Jessicát öleltem és közben ostoroztam magamat, hogy nem tudok az ő örömére koncentrálni.

Jessica majdnem ugyanakkor ismerkedett meg Peterrel, mint én Jamesszel. Bár az ő kapcsolatuk elejétől kezdve felhőtlen volt, míg a miénk döcögős, tűzdelve szünetekkel, mégis kettőnk közül én voltam az, aki óriási felelősséget vett a vállára, aki rengeteget változott a szeretett férfi kedvéért, és aki a párja gyermekét nevelte. Csak az járt a fejemben, hogy NEKEM kellene most a helyében lennem, és ÉN érdemelném meg, hogy mindezek után megkérjék a kezemet.

- Látod, mit teszel velem? – játszottam tovább a szerepemet, miközben könnyeimet törölgettem.

- Még nem tűztük ki a pontos dátumot, de valószínűleg júliusban lesz az esküvő. – lelkendezett Jess. – Természetesen mind meg vagytok hívva. És…még szükségem lesz koszorús lányokra is, szóval…

- Énrám ne nézz! – dörmögött közbe Zoé, akit el sem tudtam volna képzelni egy nyoszolyólány ruhában.

- Jaj, olyan undok vagy! – játszotta barátnőm a sértettet. – De ugye te elvállalod? – fogta meg a kezemet, boldogságtól csillogó, kék szemeit rám emelte. – Nagyon sokat jelentene a számomra.

- Persze. – bólintottam. – Köszönöm.

- Jaj, annyira izgatott vagyok! – kortyolt egy nagyot a poharából. – Már ki is választottam a ruhaszalont és megálmodtam a koszorúslány ruhákat! – lelkendezett. – Világos levendula színűek lesznek és mindenki olyan szabást választ magának, amilyet szeretne. Na, mit szóltok? – nézett végig rajtunk.

- Szeretem a levendula színt. – ennyit tudtam mindösszesen kinyögni. Tényleg imádtam. Nem hiába volt a barna mellett ez az uralkodó szín a lakásunkban.

- Valaki mosdóba? – állt fel a maga nyerseségével Zoé, miután legurította az utolsó korty sörét is.

- Én megyek. – álltam fel szinte azonnal, majd a mosdó felé vettük az irányt. Hála Istennek Jessicát most lekötötte a folyamatos csacsogás az esküvőről, úgyhogy ő inkább maradt.

- Te tudtad? – kérdeztem Zoét, mikor végre biztonságos helyre értünk.

- Nem, de várható volt. – vonta meg a vállát. – Úgy búgnak folyamatosan, mint egy gerlepár. – egy nagyot sóhajtottam. Igaza volt. Mindez annyira természetes és magától értetődő. – Sajnálom. – mondta Zoé rövid szünet után. – Tudom, hogy ez most milyen érzés lehet neked. – nem tudtam tovább visszatartani a sírást.

- Nem tudom, mi a baj velem Zoé. – szipogtam. – Nem tudom, hogy mit kellene még tennem.

- El kellene hagynod. – hangzott a kemény válasz. Szótlanul néztem rá. – Láttam az arcát, amikor Jess elmondta a „jóhírt”. Félelem volt az arcán. Érted? – idegesen megrázta a fejét. – Mint aki tudja, hogy szorul a hurok. – Lehajtottam a fejemet, mert tudtam, hogy nem hazudik. Bár én nem mertem Jamesre nézni, de éreztem, hogy igazat beszél. – Tényleg egy ilyen férfival akarsz együtt élni? Várni a kegyre, hogy megkérje a kezedet? – láttam Zoén, hogy legszívesebben odamenne Jameshez és jól képen törölné. Nyeltem egy nagyot, majd rá néztem.

- Boldog vagyok vele…most minden más, mint régen. – próbálkoztam.

- Tényleg? – nézett rám ironikusan Zoé. – Pedig nekem nagyon úgy tűnik, hogy ismét miatta sírsz. Akárcsak régen. – idegesen sóhajtott, majd láttam rajta, hogy egy utolsó, mindent elsöprő támadásra készül. – Ahogy én látom, James nem egyenes ember. Nem lehet hinni a szavának. Azt teszi, úgy él, ahogy neki és a magas fokú önérzetének megfelel. Azt mondja, hogy gyereket akar tőled, de szerintem csak valami kibúvó a számára, hogy másra koncentrálj, ne pedig esküvőn járjon a fejed. Inkább bevállalja ezt, mint hogy nyilatkoznia kelljen. Tudja jól, hogy mire vágysz, hogy mit érdemelnél, de igazából még a legkisebb hajlandóságot sem mutatja arra, hogy megtegye. – folytatta kíméletlenül Zoé. Hazugságban éltek, ugyanúgy, ahogyan régen. – adta meg a kegyelemdöfést, majd magamra hagyott.

Zoé szavai teljesen kétségbe ejtettek. Még soha nem gondoltam arra, hogy Jamesnek a gyerekvállalás valamiféle kibúvó lenne csupán. Úgy éreztem, tényleg szeretné…De most erre is a gyanú árnyéka vetült.

Az út hazafelé csendben telt. Én még mindig a történtek hatása alatt voltam, de tudtam jól, hogy James is ugyanígy érez. Nem kellett hozzá különleges képesség, hogy meglássa rajtam azt, amit a többiek elől ügyesen el tudtam leplezni. Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy Jessica eljegyzése a felszínre hozza azt a témát, amelytől mindketten rettegtünk. Színt kell vallanunk, az érzelmeinkről és a közös jövőnkről…de éreztem, hogy ez mindkettőnknek nagyon nehezen megy.

Mikor haza értünk, néhány semmitmondó szó után elkezdtem Jimmy megszáradt ruhácskáit hajtogatni, miközben a gondolataim valahol egész máshol jártak. Újra és újra éreztem, hogy szájam megremeg, szemem pedig elfátyolosodik.

- Audrey, késő van, ez ráér holnap. – hallottam hangját a hátam mögül. – Inkább gyere lefeküdni. - Vettem egy nagy levegőt, hogy ne remegjen meg a hangom.

-  Mindjárt készen vagyok. Te menj csak nyugodtan. – mondtam, miközben hátra sem néztem. James nem válaszolt, de a csöndből úgy gondoltam, hogy már biztosan nincs ott.

- Ugye tudod, hogy el szeretnélek venni? - hallottam meg hirtelen hangját a hátam mögül. Meglepett, hogy ő volt az, aki kezdeményezett. Ismert engem, talán mindenkinél jobban és látta rajtam a csalódottságot.

- Nem, nem tudom. – mondtam halkan, mikor felé fordultam. Láttam, hogy pillái megremegnek, de egy szót sem szólt. A helyére tettem Jimmy ruháit, majd az ajtó felé indultam. Elléptem James mellett, majd visszafordultam és rá néztem.

- James, én már nem leszek több a számodra, csak kevesebb. Már nem tudok ennél több lenni. – éreztem, hogy könnybe lábadnak a szemeim. –Igazából ebben a pillanatban tudatosodott bennem igazán, hogy mi az, ami végképp kétségbe ejt. Már nem volt mire várni. Szép, boldog életet éltünk együtt mi hárman, nő voltam mellette és Anya, aki dolgozik és háztartást vezet…minden tökéletes volt, ám mégsem volt elég… - Ha most nem érzed úgy, hogy szeretnél elvenni, akkor már soha nem is fogod.

Harminchatodik fejezet - "Mi lett volna, ha...?"

Harminchatodik fejezet

„Mi lett volna, ha…?”

- Mit szólnál, ha ma korán ágyba bújnánk? Jimmy biztosan ki lesz merülve és gyorsan elalszik majd. – suttogta édesen, miközben csókolgatott. Egészen biztos voltam benne, hogy nem alvásra gondol.

- Sajnos…attól tartok, hogy nem fog menni. – simogattam meg az arcát. – Reggel megjött… - mondtam halkan, miközben nem néztem a szemébe. – és a teszt is negatív lett, szóval… - James nem szólt semmit, csak magához ölelt. Nyakába fúrtam az arcomat, mert nem akartam, hogy lássa a könnyeimet.

Ez volt a negyedik hónap, hogy hiába próbálkoztunk, és amíg ez egy átlagos nőnél nem okozott volna mélységes kétségbeesést, nálam igen. Tudtam, hogy fogytán az időm, ha az elkövetkezendő egy évben nem sikerül teherbe esnem, akkor valószínűleg már soha nem fog sikerülni. Testem egy hónapja ismét becsapott, azt hittem, azért maradt el a szokásos női probléma, mert végre gyereket várok. De akkor is csalódnom kell…most pedig ismét.

- Egy kicsit lazítanod kéne. – suttogta halkan a fülembe. – Próbálj meg egy kicsit nem gondolni erre. – simogatta a hátamat. – Annyira görcsösen akarod, hogy már azért nem sikerül. – tudtam, hogy igaza van. És tudtam, hogy egészen biztosan nem vele van a probléma. Hiszen ott van Jimmy…a probléma száz százalékosan bennem van.

- Ne haragudj. – töröltem meg a szemeimet. – Igazad van. Vicc, amit csinálok. – ráztam meg a fejemet.

- Én nem ezt mondtam. – James hangja komoly volt. – Teljességgel megértelek. Csak arra célzok, hogy…

- Tudom, hogy mire… - szakítottam félbe szabadkozását. – És köszönöm, hogy segíteni szeretnél. – egy apró csókot nyomtam az arcára. – Ígérem, hogy mostantól megpróbálok lazább lenni és más dolgokra koncentrálni. – mosolyogtam rá.

- Helyes. – ölelt magához szorosan. – Lassan készülődjünk, mert különben Glendától majd hallgathatunk. – mosolygott rám.

- Jaj igen, Glenda. – sóhajtottam nagyot.

- Jót fog tenni, ha most egy kicsit kikapcsolódsz. – simogatta meg a kezemet.

- Reméljük, tényleg csak ennyi lesz. – nevettem fel idegesen. – Glenda házibulijai az utóbbi időben roppant botrányosan végződnek a számomra. – emlékeztem vissza a legutóbbi kettőre. – Nem túl jó emlék.

- Mit kell hallanom? – ráncolta össze James játékosan a szemöldökét. – Neked nem jó emlék az a buli, ahol megismerkedtünk?

- Arra a bulira gondolsz, ahol botor módon ajánlatot tettem neked? – kérdeztem szégyenkezve.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Arra a bulira gondolok, ami kizökkentett a mindennapok szürkeségéből. – mosolygott rám. – Ahol egy lány olyan sután próbált randira hívni, hogy minden felháborodásom ellenére aznap már csak rá tudtam gondolni. – csókolt meg édesen.

- Kamu… - mondtam incselkedve. – Vagy legalábbis, ha rám gondoltál, csak az jutott az eszedbe, milyen faragatlan tuskó vagyok.

- Először talán… - vallotta be, szavait egy édes grimasszal kísérte. – De miután beszéltem Glendával…már én éreztem rosszul magamat a történtek miatt. – mondta komolyan. – Szerettem volna, hogy tudd, nem haragszom rád.

- És a többi már történelem. – nevettem. – Én viszont napokig szörnyen éreztem magamat.

- Sajnáltam, hogy pont én akadtam aznap a horgodra. – mondta James komolyan.

- És…még most is sajnálod? – kérdeztem, miközben mélyen a szemébe néztem.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Örülök, hogy semmit nem tudtál rólam. Örülök, hogy akkor úgy közeledtél felém…már el is felejtettem, hogy milyen élni. És milyen, ha nem csak szomorúságot és szánalmat látsz egy másik ember szemében. Te egészen máshogyan néztél rám. – mosolygott.

- Hát nem nagyon tudtam másképpen. – hajtottam le szégyenlősen a fejemet. – Az első pillanattól oda voltam érted. – nem tudtam miért, de ez a vallomás rossz érzéseket keltett bennem. Újra felidézte bennem azokat az időket, amikor mindenemet oda adtam Jamesnek, ő mégsem volt képes úgy nézni rám, mint én őrá.

- Hosszú utat tettünk meg azóta. – mondta, mikor érzékelte, hogy kissé elszontyolódtam. – És én büszke vagyok minden egyes percre, amit eddig együtt töltöttünk. – mosolygott rám. – Mások már régen feladták volna. – nagyot sóhajtott, majd arcomat a kezébe vette. – Más nő már régen feladta volna. Lemondott volna rólam és nem hatotta volna meg a bocsánatkérésem és a vallomásom. – egy nagyot nyeltem. – Különleges vagy és minden egyes nap hálát adok azért, mert aznap negyven fok volt, te pedig el akartál hívni egy légkondis mozi hátsó sorába. – nevetett fel, mire nekem is nevetnem kellett. – Úgyhogy most kérnék egy kis lelkesedést Glenda bulijához! – adta ki a parancsot. – Nélküle most nem lennénk itt!

- Igaz. – bólintottam. – És ezt a tényt ma az orrunk alá is fogja dörgölni…újra…

- Tudjátok, James és Audrey az egyik nyári bulinkon ismerkedtek össze és szerelem volt első látásra. – kezdte Glenda szinte azonnal, ahogyan betettük a lábunkat. A kollégákon kívül most néhány barátját is meghívta, akiket azonnal be kellett avatnia szerelmünk történetébe, bár a „szerelem első látásra” kissé elrugaszkodott a valóságtól.

James megfogadta, hogy ezúttal egy pillanatra sem hagy egyedül, nehogy valami olyannak legyek kitéve, mint a múlt alkalommal, bár erős volt a gyanúm, hogy Glenda a múltkori kellemetlen szituáció után minden létező képet eltett a közelemből és – az elmaradhatatlan sztorit kivéve Jamesről és rólam – eszébe sem jut felemlegetni a múltat. Végül nem mi érkeztünk utolsóként, a nappaliban álldogálva folyamatosan hallottuk, hogy újabb vendégek csöngetnek be. Feszültté tett ez a sok ember.

- Hozok valamit inni. – suttogta James a fülembe. Jimmy éppen befejezte a szokásos körét a  kolléganők között és most a lábamba kapaszkodva, boldogan vigyorogva nézett fel rám.

- Na, mi ez a vigyor, édes? – guggoltam le hozzá, ő pedig tovább kuncorászott. – Apa mindjárt hoz valamit inni, jó? – kérdeztem, mire ő bólintott.

- Audrey? – hallottam egy ismerős, női hangot, de hirtelen nem ugrott be, kihez is tartozik.

- Carol? – sejlett fel bennem a válasz, mikor rá néztem.

- Igen, én vagyok! – nevetett. – A gimi óta nem láttalak. – lelkendezett. – Te is ismered Glendát? Barátok vagytok? – kérdezte.

- Kollégák vagyunk. Glenda a főnököm. – válaszoltam.

- Ó, értem. Mi pedig nemrég költöztünk a szomszédos házba a férjemmel, Glenda pedig olyan barátságos…

- Igen, erről híres. – nevettem zavartan.

- Üdv! – köszönt James, mikor végre visszaérkezett, kezében egy pohár borral és egy gyümölcslével.

- James, hagy mutassam be neked Carolt. Középiskolában egy osztályba jártunk. Carol, ő pedig a párom, James. – ejtettem meg a gyors ismertetést, majd lehajoltam Jimmyhez, hogy megitassam.

- Milyen szép ez a nagyfiú! – ámuldozott Carol. – Nekünk még csak most jön az első, de már alig bírom kivárni. – szorította hasára a kezét. Eddig a bő ruha miatt észre sem vettem, hogy állapotos. Görcs állt a gyomromba. – Ez most a legjobb időszak, azt mondják. Már érzem, hogy rugdos, de még nem vagyok olyan, mint egy bálna. – nevetett boldogan. – Na persze ezt neked nem kell ecsetelnem. Te már tudod, hogy milyen ez. – éreztem, hogy megfagy a vér az ereimben. Ott térdeltem Jimmy mellett, aki úgy tudja, én vagyok az édesanyja, nem tagadhattam le. És persze ott volt James is. Nem mondhattam meg Carolnak, hogy fogalmam sincs, milyen érzés, ha egy kis élet növekszik bennem.

- Igen, persze. – válaszoltam fakó hangon, majd felálltam. Ahogy James karja a derekam köré fonódott, éreztem, hogy ő is feszült a kialakult helyzet miatt.

- Bocsi drágám, feltartottak. – csatlakozott hozzánk egy férfi, aki csakis Carol férje lehetett. Rövid bemutatkozás után Carol tovább folytatta.

- Ősszel házasodtunk össze és már jön is a baba. – lelkendezett. – Sokan korainak tartják, de mi nem akartunk várni. Nem volt mire várnunk. – nézett szerelmesen a férjére, majd megcsókolták egymást. – Ti mennyi időt vártatok házasság után? – kérdezte hirtelen, mire végképp belém szorult a szó. Ekkor tudatosult bennem, hogy minden, amit Carol hisz rólunk, az tévedés. Én pedig nem tudtam haragudni rá emiatt. Mert a szívem mélyén úgy éreztem én is, hogy így kellene lennie.

- Jaj gyertek, üljetek le! – lépett be Glenda legjobbkor a képbe. – Neked is sokkal kényelmesebb lesz, Carol. – mosolygott rá, mire a gerlepár búcsút intett nekünk, mi pedig ott maradtunk hangtalanul. Jimmy meghúzta a ruhámat, jelezve, hogy megint szomjas. Letérdeltem hozzá, ő pedig miközben ivott, kék szemeivel engem figyelt.

- Elég volt? – kérdeztem tőle, mire bólintott, majd ismét elszaladt, hogy feltérképezze a házat és az új vendégeket.

- Nagyon sajnálom. – suttogta James, mikor felálltam.

- Mit sajnálsz? – kérdeztem egy kicsit nyersebben, mint ahogy szerettem volna. Ahogy szeme az arcomra rebbent, tudtam, megérezte hangom élét. – Azt sajnálod, hogy más emberek házaspárnak néznek minket, egy gyönyörű gyerekkel, vagy azt, hogy nem tudod nekik azt mondani, hogy a feleséged vagyok és én szültem neked? – éreztem, hogy végig árad bennem a keserűség. Szörnyen csalódottnak és üresnek éreztem magamat.

- Sajnálom, hogy eljöttünk. – válaszolta, láttam rajta, hogy rosszul esett neki, amit mondtam. – Nem kellett volna erőszakoskodnom. – tette hozzá, majd lehajtotta a fejét.

- Ne haragudj… - öleltem át, mert rájöttem, milyen szörnyű módon viselkedtem. – Ne haragudj… - ismételgettem, miközben megcsókoltam. Megsimogatta az arcomat, majd szomorúan elmosolyodott.

- Tudom, hogy most milyen nehéz neked. Hogy sokkal érzékenyebb vagy. Nem hiányoznak most neked az ilyen helyzetek. – sóhajtott nagyot, majd körbe nézett. – Szerinted Glenda észrevenné, ha megszöknénk? – kérdezte, majd körbe nézett.

- Nem, nem hiszem. – ráztam meg a fejemet, majd szememmel főnökasszonyomat kerestem. – De hétfőn majd tuti ezt hallgathatom tőle… - haraptam az ajkamba. – De tudod mit? Vállalom a kockázatot. – mosolyogtam Jamesre, majd Jimmyvel együtt köddé váltunk.

- Valami baj van? – kérdezte James, mikor látta, hogy a konyhában vagyok.

- Nem, semmi. Csak rosszat álmodtam. – válaszoltam. Reggel hattól a konyhában olvastam, hogy ne zavarjam Jamest, de előtte is alig aludtam a folyamatosan visszatérő képek miatt.

- És mit álmodtál? – kérdezte, majd leült mellém az asztalhoz.

- Hülyeség, hagyjuk. – ráztam meg a fejemet. – Inkább csinálok reggelit. – próbáltam felállni, de James az ölébe húzott. Mosolyognom kellett.

- Na, mond el szépen, hogy mit álmodtál. – suttogta a fülembe. Egy nagyot sóhajtottam, majd neki kezdtem.

- Glenda buliján voltam. – kezdtem. – Azon a bulin, ahol megismerkedtünk.

- És ez annyira szörnyű volt? – nevetett, majd arca komollyá változott, amikor látta, hogy én nem teszem ugyanezt.

- Ugyanúgy láttalak bejönni a kertbe. Éreztem a forróságot, a napsütést…mikor megjelentél, ugyanazt láttam, gondoltam, éreztem, mint akkor. Sőt…mintha a mostani Önmagam lettem volna. Tudtam, hogy a párom vagy…hogy mindjárt hozzám lépsz. – egy kis szünetet tartottam az álom kellemetlenebb része előtt. – Aztán…aztán mikor oda akartam menni hozzád, láttam, hogy…hogy Julie odalép hozzád, Jimmyvel a karján. Nem akartam hinni a szememnek. – ráztam meg a fejemet. Teljesen ledermedtem. – éreztem, hogy James tekintete az arcomat simogatja. – Mindenki oda tolakodott hozzátok, gratuláltak Jimmyhez, ti pedig…ti pedig csak mosolyogtatok, láttam rajtad, hogy mennyire boldog vagy. – idéztem magam elé az éjszaka látottakat. – Aztán végül ti jöttetek közelebb. Rám néztél…nem…inkább keresztülnéztél rajtam. Nem voltam semmi más, csupán csak egy a sok meghívott közül. – éreztem, hogy összeszorul a torkom. – És akkor eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha Julie ott van veled. Ha nem hal meg és ez az egész szörnyűség nem történik meg. – magyaráztam, majd rá néztem. – Akkor soha semmit sem jelentettem volna a számodra. Csak keresztül néztél volna rajtam és…

- Ne! – tette a kezét finoman a szájamra James. – Ne csináld ezt. – vonta össze a szemöldökét. – Ne nézz hátra. Ne tedd fel magadnak a kérdést, hogy „mi lett volna, ha…”. – Hangján éreztem, hogy nem vigasztalni próbál, hanem komolyan beszél. – Hidd el, ha valaki, hát én kicsit többször tettem fel magamnak ezt a kérdést, mint ahányszor szabadott volna. – rám emelte szomorú, kék szemeit. – De rájöttem, hogy nem szabad, mert csak megöli az ember lelkét. El kell fogadni azt, ami történt és örülni a jelennek. – néhány másodpercig emésztettem mindazt, amit mondott, majd egy csókot nyomtam a homlokára.

- Ne haragudj. – suttogtam. Kicsit megnyugodtam attól, amit James mondott, de mégis szörnyű gyanúként motoszkált bennem a gondolat, hogy James a mai napig ezzel a kérdéssel küzd…

„Mi lett volna, ha…?”