Ötvenedik fejezet - Mérföldkő

Ötvenedik fejezet

Mérföldkő

Még számomra is hihetetlennek tűnt, de az elkövetkező három hónap majdnem teljes nyugalomban és békében telt. Már célegyenesben voltunk, James pedig egyre izgatottabb és feszültebb lett, ahogy közeledett a nagy pillanat.

- Jaj ne már, most miért vagy ilyen morcos? – kérdeztem Jamest, aki szemmel láthatólag nem rajongott az ötletért, hogy elmenjünk itthonról.

- Nagyon jól tudod, hogy miért. Inkább itthon kellene maradnunk. Pihenned kellene. Már csak két hét… - pufogott tovább.

- James, ez Glenda szülinapi bulija, nem tehetjük meg, hogy nem megyünk el. Gondolj bele, ha ő nem rendez bulit, akkor most nem állna előtted még kétévnyi pelenka-cserélgetés… - próbáltam jobb belátásra bírni, miközben megigazítottam az ingét. Arcára halvány mosoly ült ki.

- Akkor is jobban szeretném, ha pihennél. – tette hozzá gyorsan. – Ráadásul Glenda bulijain valami mindig rosszul sül el, és botrány lesz a vége. Emlékezz csak vissza! – győzögetett.

- Tudom, ne is mond… - legyintettem. – Egyszer öt percnyi ismeretség után moziba hívtam egy pasit, aztán nézd meg, mi lett a vége! – mutattam a hasamra, amely már akkora volt, mintha keresztbe nyeltem volna le egy görögdinnyét. Ezt már James sem bírta ki nevetés nélkül.

- Mondom én, veszélyes hely az… - húzott magához, megcsókolt, majd egy nagyot sóhajtott. – Egye fene, menjünk, de nem maradunk sokáig, és szólsz, ha elfáradtál. Rendben? – szeme nem tűrt ellentmondást.

- Igen, így lesz. – tettem a szívemre a kezemet. – Egyébként meg terhes vagyok, nem beteg… - pufogtam most én játékosan, mire James csak rosszallóan a fejét rázta. Tudtam, hogy aggódik értem… értünk. De tisztában voltam vele, ha engedek, akkor végleg maga alá temeti ez az érzés.

- Gyere Jimmy, megyünk Glenda nénihez! – fogtam meg apró pracliját, majd Jamesbe karolva, „kecsesen” kilibbentem az ajtón.

Mikor megérkeztünk, nem volt nehéz észrevenni, hogy Glenda most aztán rendesen kitett magáért. Ő volt a kerti- és házibulik koronázatlan királynője, aki folyamatosan azon volt, megugorja az Önmaga által felállított lécet. Összenéztünk Jamesszel és ugyanarra gondoltunk: sikerült neki.

- Jaj, de örülök, hogy eljöttetek! James azt mondta, hogy inkább otthon szeretnél maradni pihenni, de szuper, hogy mégis itt vagytok! – tessékelt be minket, James pedig morgott valamit az orra alatt. Két hónapja eljött az addigi munkahelyéről, mert a főnöke meg volt róla győződve, hogy a beosztottai mind robotok, korlátlan energia készlettel és mindent elbíró idegrendszerrel. Glenda pedig kapva kapott az alkalmon és lecsapott. Azóta szerette volna visszacsábítani Jamest a céghez, amióta csak elment… amikor egyedül maradt Jimmyvel…

- Hú Glenda, ez nem semmi! – néztem körül a házban, ami már tele volt emberekkel. Minden asztalon ínycsiklandó hidegtálak, sült húsok sorakoztak, hozzá pedig változatos bor- és egyéb ital választék, a szobák pedig szülinapi díszbe voltak öltöztetve.

- Ó, köszönöm, igazán semmiség! – legyintett a kezével, de láttam, milyen jól esik neki a bók.

- Akkor meg is ragadjuk az alkalmat és Boldog Születésnapot kívánunk! – nyújtottam át neki az ajándékot.

- Jaj, igazán nem kellett volna. – mondta Glenda, közben pedig bezsákolt mindegyikünktől két puszit. – Hogy te milyen nagy vagy már, Jimmy! – simogatta meg szöszke fejét, Jimmy pedig szégyellősen James lába mögé bújt. – Menjetek csak be nyugodtan, és fogyasszatok. Van miből válogatni. És majd lesz sok-sok finom süti is. – kacsintott Jimmyre, aki ettől némiképp barátkozósabb hangulatba került.

Lassan végig sétáltunk a nagy hall-on, be a tágas nappaliba, közben pedig vagy ötvenszer elmondtuk, hogy jól vagyunk, és mikor is jön pontosan a kicsi. Nem akartam mondani Jamesnek, de már ez kifárasztott.

- Szia Audrey! – lépett elém kolléganőm, Jean. Néhány hónapja született meg a második gyermeke, így azóta nem is láttuk egymást.

- Szia Jean, hogy vagytok? Hogy van a pici? – mosolyogtam rá.

- Jaj, olyan jó baba! – áradozott. – Bár este, amikor letesszük, néha van egy kis hiszti, de mindent összevetve… csodálatos kislány. – láttam, szeme őszinte, soha nem múló szeretettől csillog. – Ahogy látom, te is nemsokára megtapasztalod majd ezeket a finomságokat. – nézett hatalmas pocakomra.

- Igen, már csak két hét. Eléggé be vagyok sózva. – mondtam izgatottan.

- Ismerős. Én is így voltam az elsőnél. Most már azért könnyebb.

- Igen, Jamesnek biztosan könnyebb lesz, hiszen ő már végigcsinálta ezt Jimmyvel. De én nagyon aggódom, hogy valamit rosszul fogok csinálni…

- Csodálatos anya leszel. – nyugtatott meg azonnal James. – És én is ott leszek, szóval nincs min izgulnod. – nyomott egy édes csókot az arcomra.

- Jaj, annyira jó rátok nézni! – tette Jane szívére a kezét. - Gyertek, hagy csináljak rólatok egy képet! – rendezgetett minket nagy hévvel, majd mikor tökéletesnek találta a hátteret, várta, hogy pózoljunk egyet.

- Így jó lesz? – kérdezte James sokkal inkább tőlem, mint kolléganőmtől, miközben hátulról átkarolt, két kezét pedig a pocakomra tette.

- Tökéletes. – fordítottam oldalra a fejemet, és egy gyors csókot nyomtam az ajkára.

- Nagy mosoly… - irányított Jean, majd végre elkészült a várva várt kép.  – Ez tökéletes lett! – lelkendezett, mi pedig végre újra mertünk levegőt venni. – Majd átküldöm neked, jó? – kérdezte, mire bólintottam. A következő pillanatban elbúcsúzott tőlünk, mert újabb kolléganőt szúrt ki, akivel hónapok óta nem találkozott. Minden bizonnyal nehéz lehet egész nap otthon ülni, kettesben a gyerekekkel… - gondoltam. – Biztos örül, hogy egy kicsit újra felnőttek között lehet…

- Jimmy hová tűnt? – kérdeztem Jamest, mikor érzékeltem, hogy nem látom sehol szöszke fejét.

- Nem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy a süteményes asztal körül majd megtaláljuk… - fogott kézen és elindultunk a tágas, amerikai konyha felé. – Hogy én ezen miért nem lepődök meg? – sóhajtott fel, fejét ingatva, mikor megláttuk Jimmyt néhány kolléganő- és az ínycsiklandozó sütik csodák erdejében.

- Roppant találékony. – mondtam elismerően, majd mi is csatlakoztunk a falatozókhoz.

- De jó végre ágyban lenni… - sóhajtottam nagyot, miután emberfeletti küzdelem árán sikerült bemásznom az ágyba. – na nem mintha bármi esélyem is lenne egy-két óránál több alvásra. – morogtam, mert egy ideje már semmilyen létező pózban nem tudtam aludni.

- Mondtam, hogy ne menjünk el. Sokkal jobb lett volna, ha pihensz. – húzódott közelebb James.

- Nem voltunk ott sokat. Jól esett kimozdulni. – mondtam, ami igaz is volt. A lelkem élvezte a kimozdulást, a testem már kevésbé honorálta.

- Glenda ma nagyon kitett magáért. – vigyorgott rám James. – Szerintem a nyáron tuti vidámparkot fog építtetni a kertbe.

- Na, csak ne adjál neki ötleteket, mert még képes és megcsinálja. – mosolyogtam vissza, majd megsimogattam a haját. – Mi az? – kérdeztem, amikor láttam, hogy nagyon elgondolkozik.

- Csak eszembe jutott a buli, ahol megismerkedtünk. – mosolyában volt valami szomorú.

- Jaj, ne… - tettem kezemet szégyenkezve az arcomra, mire ő felnevetett.

- Nem, tényleg… - húzta el ujjaimat, majd egyenként végig csókolta őket. – Visszaemlékeztem rá, hogy milyen voltál akkor… hogy milyen voltál az első találkozásainkkor… az első hónapokban. – egy nagyot sóhajtottam.

- Elég távolinak tűnik az az énem. – mondtam komolyan. – Gyerek voltam… most már tudom. Egy nagyra nőtt kamasz…

- Te mentettél meg. Azzal, amilyen voltál. A lelkesedéseddel, a humoroddal, a szertelenségeddel és a rajongásoddal. – mondta, miközben arca komoly maradt. – Tudom… tudom, azt hiszed, hogy soha nem játszottam előtted nyílt kártyákkal… hogy soha nem mondtam el neked őszintén, hogy mit érzek irántad… és mostanra már az sem segítene, ha beszélnék róla, mert már nem tudsz hinni nekem. – nem tudtam, hogyan jutott most mindez az eszébe, de nem igazán voltam ezen az estén felkészülve egy ilyen mélyen szántó beszélgetésre.

- Miért… miért szerettél volna velem újra találkozni a cukrászdás beszélgetés után? Azért, mert sikeresen eltaknyoltam hazafelé? – próbáltam egy kicsit oldani a beszélgetést. James egy nagyot sóhajtott.

- Az alatt a húsz perc alatt, amíg a buszon ültünk, többet tudtam meg rólad, mint előtte a cukrászdában egy óra alatt. – hangja őszintének tűnt. – Egy éven keresztül semmi és senki nem tudott igazán megérinteni. De ahogy ott ültünk a buszon… LÁTTAM a fájdalmadat. Bevallom őszintén, ott a bulin azt hittem, hogy egy tipikus flörtölős fruska vagy. – mosolyodott el, majd megrázta a fejét. – Aztán a cukrászdában pont ellenkezőleg, elég sótlannak találtalak… de amikor a látványos esésed után romjaidban ültél mellettem a buszon, akkor… akkor rájöttem, hogy EZ vagy te igazából. A bulin és a cukrászdában is azért viselkedtél úgy, ahogyan, mert komolyan tetszettem neked és próbáltál úgy viselkedni, hogy az felkeltse az érdeklődésemet irántad. – még én magam sem gondoltam így végig saját viselkedésemet, de Jamesnek igaza volt. Mindig is meg akartam felelni neki, amióta csak megismertem. – És láttam, hogy komolyan összeomlottál, amikor úgy érezted, mindent elrontottál.

- Tehát akkor sajnálatból hívtál el újra, igaz? – kérdeztem halkan.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Az elején azt hittem, hogy ez az ok. Nem is hagytam magamnak, hogy másra gondoljak. De ahogy telt az idő… most már tudom jól, hogy nem ez volt az oka.

- Akkor mi? – kérdeztem a homlokomat ráncolva.

- Mert nem tudtál rólam igazából semmit. Nem sajnálkozással és gyásszal az arcodon fordultál felém. Mert te hoztál vissza az élők közé. Akkor már egy éve éltem úgy, hogy csak Jimmy és a szüleim léteztek a számomra. Kerültem azoknak az embereknek a társaságát, akik ismertek engem előtte, és csak sajnálatot láttam az arcukon. Mert mindegyikük arcában csak Juliet és a veszteséget láttam. Új embereket pedig semmi kedvem nem volt megismerni. Erre jöttél te, és egy pillanatra sem titkoltad az érdeklődésedet irántam. – éreztem, hogy elpirulok. – A te arcodon mást láttam. A te szemed mástól csillogott. A szemedben nem egy gyászoló férj tükörképét láttam, hanem egy olyan férfiét, akinek a létezéséről már lassan elfeledkeztem. De azon a napon azt is megtudtam, hogy neked is tele van a szíved fájdalommal. – felkaptam a fejemet. – Megnyugtató volt a közelséged. Nagyon… nagyon magányosnak tűntél, bennem pedig… egyre erősebb lett a késztetés, hogy megismerjelek, hogy melletted kicsit a régi Önmagamnak érezhessem magamat. Jó érzés volt téged haza kísérni, gondoskodni rólad. – mondta, közben pedig az ágynemű mintáját tanulmányozta. Meglepett ez a hirtelen vallomás. De ami igazán megijesztett, az volt, hogy őszintének tűnt. Már úgy éreztem, teljesen ellenálló vagyok bármivel szemben, amit James mond, de ez most alapjában ingatta meg ezt a hitemet. Nem bizonygatta, hogy az első pillanattól szeretett, nem próbált egy pillanatig sem valami cukormázas, rózsaszín világot elém tárni. Logikus volt minden, amit mondott és nagyon őszinte. Találkozott egy olyan emberrel, aki csak hírből hallott arról a szörnyűségről, ami vele történt, ám akit annyira elvakított az őrült tinédszer-rajongás, hogy ezzel nem sokat törődött. Tényleg én szakítottam ki abból a közegből, amibe addig begubózott, én voltam az, aki felrázta.

- Köszönöm, hogy elmondtad. – simogattam meg a szakállát. – Mindig is azt szerettem volna csak tudni, hogy te éppen mire gondolsz, vagy mit érzel. Az igazságra, nem pedig arra, amit hallani akarok.

- Tudom. – válaszolta, majd a tenyerembe csókolt. – De attól félek, ha mindig elmondtam volna, hogy igazán mit is érzek, vagy mire gondolok… most nem lennénk itt. Én pedig nem akartalak elveszíteni. Az elejétől fogva éreztem, hogy szeretném, ha az életem része lennél. Elég sok időbe került, mire rájöttem… mire be mertem vallani magamnak, hogy milyen szerepet is tölthetnél be. Tudtam, hogy te mire vágysz. Ettől valahogy még nehezebb lett az egész… – Úgy éreztem, ez a vallomás mérföldkő a kapcsolatunkban. James elismerte, hogy sokszor mást mondott nekem, mint amit igazán érzett. Ő így kért bocsánatot.

- Boldog vagy velem? – bukott ki belőlem hirtelen.

- Igen. – mondta szomorú szemekkel, majd ismét bele csókolt a tenyerembe. – Tudom, hogy nem hiszed, de az vagyok. Sokáig én magam sem hittem… de így van. – mosolygott rám. – És nagyon szeretném visszakapni azt az örökké mosolygó lányt, aki mindenféle bolondságot beszélt mindig össze. – mosolygott rám.

- Talán többet kellene őszintén beszélnünk. Az sokat segítene. – mondtam elcsukló hangon. – Jó lenne, ha egyszer mindent elmondanál… őszintén. Sokkal jobb lenne, ha mindent elmondanál úgy, ahogyan tényleg volt. Akkor újra tiszta lappal tudnánk kezdeni. Ha nem ismerem az igazi érzéseidet, az igazi gondolataidat, csak amit mutatsz, akkor egy idegennel élek együtt. – James bólintott.

- Na jól van, tegyük el magunkat holnapra. – vetettem véget a kínos beszélgetésnek. – Hosszú volt ez a nap. – bújtam oda Jameshez, amennyire csak a testem engedte. Egy nagyot sóhajtottam.

Jól esett ez a beszélgetés.

Lassan az ágy szélére ültem és másodpercekig tanulmányoztam James arcát. Bár éppen aludt, arca mégis, mintha feszült lett volna. Tudtam, hogy őt sokkal inkább megviselik az utolsó hetek, mint engem… inkább lelkileg, mint testileg. Hiába is próbáltam volna őt nyugtatni, bármivel is elterelni a figyelmét. Ezt a mélyen gyökerező félelmet, rettegést képtelen voltam bármivel is oldani. Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy ma mindennek vége lesz…

- James… - suttogtam halkan. Rossz érzés volt felébreszteni őt, miközben jól tudtam, milyen nehéz nap áll előttünk. – James, ébredj… - simogattam meg finoman az arcát, mire mozgolódni kezdett és néhány elégedetlenkedő morgás után kinyitotta a szemét.

- Baj van? – ült fel kipattant szemekkel az ágyban, mikor meglátta, hogy én ülök mellette.

- Nem, nincs baj. – simogattam meg az arcát. – De azt hiszem, a kislányunk úgy döntött, hogy nem vár még két hetet. – mosolyogtam, miközben könnyek homályosították el a szememet. Láttam James arcán az öröm, az izgalom és a pánik furcsa egyvelegét.

- És… és jól vagy? – kérdezte, miközben idegesen kikászálódott az ágyból. Ott ültünk mindketten, én pedig próbáltam nagyokat lélegezni.

- Hát… voltam már jobban. – haraptam az ajkamba a hirtelen jött fájdalom hatására. James magához szorított, éreztem, hogy remeg.  – Nincs semmi baj. Csak aminek lennie kell.  – próbáltam megnyugtatni. – A táska már össze van készítve, kérlek, ébreszd fel Jimmyt, de ne ijeszd meg. – adtam ki a feladatot, remélve, hogy ettől James egy kicsit magához tér. – Menj, addig én összekészülök. – Csókoltam meg finoman, ő pedig görcsösen ölelt magához, majd egy óriási sóhajtva a gyerekszoba felé vette az irányt.

Körbe néztem a hálószobán és nagyon furcsa érzés lett rajtam úrrá… néhány éve, talán pont egy ilyen hajnalon James és Julie indult útnak a kórház felé… de Julie soha nem tért vissza… Megráztam a fejemet. Most nem szabad, hogy ilyen gondolatok járjanak a fejemben.

Néhány mély levegőt vettem, erőt gyűjtöttem, majd a fürdőszobába mentem.

Nagy szükségem volt egy zuhanyra.

Negyvenkilencedik fejezet - Világbéke

Negyvenkilencedik fejezet

Világbéke

Helen

Egy mázsás súly gördült le a szívemről, miközben Jamesre és Audreyra néztem. Egy újabb nehéz időszakon voltak túl, amely ismét próbára tette a kapcsolatukat. Ahogy Audrey ott ült a földön, hátát Jamesnek döntve, mellette a boldogan játsszó Jimmyvel, könnybe lábadt a szemem. James gyengéden csókot adott Audrey arcára, miközben ujjaival gömbölyödő pocakját simogatta.

Akaratlanul is felrémlett bennem a kép, mikor alig egy héttel korábban James feldúltan állított be hozzánk… akkor lehetetlenségnek tűnt, hogy a közeljövőben így láthassam hármójukat.

- James… ugye nincs baj Audreyval? – hűlt meg bennem a vér, mikor ajtót nyitva megláttam fiam zaklatott arcát. Audrey balesete nagyon megrázott, hálát adtam érte, hogy nem történt nagyobb baj.

- Nem, nincs baj. – lépett be, de arca falfehér volt.

- James… - suttogtam halkan, mert nagyon megrémített, amit rajta láttam. Hozzá léptem, ő pedig görcsösen szorított magához. – Anya, én ezt már nem bírom tovább… képtelen vagyok… annyira fáj… - hiába kérdezgettem, percekig nem válaszolt. Nagy nehezen nyugodott csak meg kicsit, mikor végre be tudtam vezetni a nappaliba, és egy nyugtató tea mellett végre el tudtunk kezdeni beszélgetni.

- Audrey… teljesen kifordult magából… - kezdett bele nagy nehezen. - A fejébe vette, hogy Jimmy… hogy Jimmy nem akarja a babát, ezért… ezért történt a baleset is. – mondta ki nagy nehezen, mintha egy gombóc lett volna a torkában. – Egyszerűen nem tudom, hogy mondhat ilyet. – nézett rám segélykérően, szeme pedig ismét elhomályosodott. Végig kellett gondolnom mindazt, amit elmondott. Ha Audrey elhidegül Jimmytől, az olyan problémát vetít előre, amelyet csak egy újabb szakítás követhet, amely ezúttal talán végleges lesz…

- Audreynak van valami oka arra, hogy ezt gondolja? Jimmy hogy viszonyul a kistestvére érkezéséhez? – kérdeztem lágyan, mert láttam, hogy James teljesen össze van törve. Egy nagy sóhaj következett, majd James belevágott.

- Nem örül neki. Ez igaz. – adta meg megát. – Leginkább tudomást sem vesz az egészről. És ha kérdezgetjük ezzel kapcsolatban, akkor… akkor nagyon elutasító. De azt hiszem, mindannyian pontosan tudjuk, hogy miért. – nézett rám aggodalmasan. Láttam rajta, hogy egy pillanatig sem akarja hibáztatni a fiát.

- Arra gondolsz, hogy azért érez… féltékenységet a babával szemben, mert tudja, hogy neki nem Audrey a szülőanyja? – kérdeztem rá.

- Nem, én arra gondolok, hogy egyszerűen csak félelmet érez. – szeme hidegen villant meg. – Nem féltékeny, egyszerűen csak fél, hogy Audrey jobban fogja szeretni a kicsit, mint őt. Jimmy nagyon okos fiú, tökéletesen átlátja a helyzetet.

- Tökéletesen átlátja? – kaptam rajta ezen a két szón. – Ezek szerint te is úgy gondolod, hogy jogos a félelme? – kérdésem utána James sokáig csöndben maradt, úgy éreztem, talán még ő maga sem tudja pontosan, hogy mit is gondoljon.

- Attól tartok, hogy… ez valahol természetes. Természetes, hogy Audrey, a saját gyerekét jobban szereti…

- Úgy érted, hogy a közös gyereketeket… - javítottam ki.

- Jaj Anya, tudod jól, hogy úgy értettem! Ne kezd már te is! – csattant föl. Inkább nem szólaltam meg. Tudtam jobb, ha most inkább magától beszél. – Nem akarom, hogy még te is arra célozgass, hogy nem szeretem annyira a babát, mint amennyire Jimmyt. Bőven elég, ha Audreytól ezt kell hallgatnom. - még mindig nem szólaltam meg, csak vártam. Háttal állt nekem és láthatóan próbált lecsillapodni. Nem fordult meg, csak oldalra fordította a fejét. – Tudom, hogy most azt várja tőlem, hogy teljes vállszélességgel mellette álljak és neki adjak igazat. Tudom, hogy azt szeretné, büntessem meg Jimmyt… de én képtelen vagyok rá. – végre, újra felém fordult, szemei pedig tele voltak könnyekkel. – Én megértem őt. Megértem az érzéseit és el sem tudom képzelni, hogy egy gyerek számára milyen lehet mindezt feldolgozni. – egy nagyot sóhajtott. – Persze Audreynál mindez úgy csapódik le, hogy egyáltalán nem érdekel engem az, ami történt… hogy veszélyben volt a kisbabánk… - láttam, hogy egy nagyot nyel. – Jimmy teljesen maga alatt van. Az Anyukája két napja rá sem néz, hozzá sem szól… - idegesen a hajába túrt. – nem tudom, hogyan kezeljem ezt az egészet. Látom, hogy mind a ketten szenvednek, de Audrey már felnőtt nő! Neki kellene belátóbbnak lennie…

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Audrey ebben a pillanatban nem felnőtt nő, hanem Anya. Ezt pedig mindent felülír. – láttam Jamesen, hogy ő ezt nem igazán így gondolja. – Tudod, én beszéltem vele azon a napon, amikor a baleset történt. Képtelen volt abbahagyni a sírást. Rettenetesen megijedt, hogy elveszíti a kicsit. James, jó lenne, ha tudatosodna benned, hogy előfordulhat, Audreynak soha többé nem lehet majd gyereke. Ez a baba, aki a szíve alatt növekszik, mindennél fontosabb a számára. Mert mind a ketten benne vagytok. Én pedig megértem, hogy néha úgy érzi, te ezt egyszerűen képtelen vagy felfogni. – féltem, hogy James úgy fogja érezni, most ellene és Jimmy ellen beszélek, de reménykedtem benne, elgondolkozik mindazon, amit mondok. – Gondolom első pillanattól arra próbáltad rávenni, hogy bocsásson meg Jimmynek. – mondtam látatlanban, arcán pedig láttam, hogy nem állok messze az igazságtól. – James, én megértem, hogy mindig Jimmy oldalán állsz, hiszen az édesapja vagy, és a legjobb életet és a legtöbb szeretetet szeretnéd neki nyújtani, mert az édesanyja sajnos nem lehet vele. Viszont itt van Audrey. És nem arra lett volna szüksége a baleset után, hogy arról győzködd, bocsásson meg Jimmynek. Olyan sokk érte, aminek hatására az ember nem tud tisztán gondolkozni. Az kellett volna, hogy teljes vállszélességgel mellette állj, néhány napra háttérbe szorítsd Jimmyt. Hogy érezze, te is ugyanúgy megijedtél, mint ő. Hogy te is érzed mindennek a súlyát. Erre te továbbra is csak a kötelességeire figyelmeztetted. Nem csodálom, ha így reagált…

- De mit kellene csinálnom, Anya??? – szeméből a kétségbeesés és a harag könnyei folytak. – Egyszerűen képtelen vagyok kettőjük között igazságot tenni. Jimmy egy gyerek, aki még olyan keveset ért a világból, amit viszont tud, az kétséggel és félelemmel tölti el. Audreynak kellene belátóbbnak lennie. Tudhatná, hogy Jimmy nem gonosz… nem szándékosan csinálta ő ezt… - mély hallgatásba burkolóztam. Tudtam, James egyáltalán nem érti azt, amiről beszélek. Ebben a helyzetben is csupán a fiát látja. Felelősnek érzi magát azért, mert most nem a vérszerinti anyja van mellette, és ezt úgy próbálja kompenzálni, hogy mindig és mindenben mellette áll. – Most te is mérges vagy rám, mint Audrey, igaz? – rebbent meg a szempillája, mikor felmérte, hogy nem érkezik tőlem válasz.

- Én azt gondolom, hogy Audrey rengeteg mindent feladott már. Rengeteg mindenről lemondott. Már nem akar olyan helyet elfoglalni a szívedben, mint Julie. Már nem akarja, hogy elvedd úgy feleségül, hogy nem érzel iránta olyan szerelmet, mint Julie iránt. Példamutató módon neveli és szereti Jimmyt, pedig elhiheted, hogy biztosan nem könnyű neki. Csupán egyetlen dolog van, amit nem képes a háttérbe szorítani, akivel kapcsolatban nem hajlandó megalkudni. Ez pedig a baba. A TI gyereketek. Azt hitte, hogy el fogja veszíteni. Nem kívánom, hogy megértsd, milyen az, mikor érzed, hogy egy kis élet növekszik benned, hogy milyen mély, örökre szóló kapocs szövődik ilyenkor. Ő pedig azt hitte, hogy elveszíti. Ez a baba a kapocs közte és közted is. Ez a baba az irántad érzett szerelmének a megtestesülése. Amikor vele szemben Jimmynek adsz igazat, amikor lerázod magadról mindazt, ami történt, akkor igazából azt a szerelmet és őszinte érzést gyalázod meg, amivel Audrey mindig is feléd fordult… és amely érzés majd a babával újjá születik. – láttam az arcán, hogy megrendült és elég rosszul érzi magát. – Tehát a válaszom igen… - szeme fájdalmasan rám rebbent. – Haragszom rád. Mindazok után, ami történt, nagyon fáj azt tapasztalnom, hogy te még mindig nem látod át a helyzetet. Az pedig kifejezetten vérlázító, hogy Audreyt vádolod pontosan ezzel. Ha ez a kapcsolat valamennyire is működik, vagy működni fog, az egészen biztosan nem a te érdemed lesz…

De már majdnem egy hét telt el a megrázó beszélgetés óta, most pedig a kis család itt ült a nappalinkban, nyugalomban, szeretetben és békében. Nem tudtam, mi történhetett ezen idő alatt, számomra csak az volt a fontos, hogy úgy nézett ki, újra sikerült egymásra találniuk, átbeszélni a történteket… vagyis inkább csak remélni tudtam, hogy ez történt, nem pedig Audrey engedett ismét, csak hogy végre béke lehessen… de a hetedik érzésem azt súgta, hogy most tényleg béke van… igazi világbéke.

Audrey

- Még jó, hogy van négy része… - suttogtam Jamesnek, miközben a Jégkorszak második részét néztük hármasban Jimmyvel, a héten legalább harmadszorra. Hallottam, hogy James jót derül, majd a hajamba csókol.

Kihúztuk a nappaliban lévő kanapét, és most mindnyájan rajta terpeszkedtünk. Én Jameshez bújtam, míg Jimmy hasalt, feje a tévé felé.

Majd’ két hét telt el szerencsétlen balesetem óta, és egy hét azóta, hogy Jamesszel kibékültünk. Az első ijedtség után sikerült legyőznöm a rossz érzéseimet, amelyek Jimmy felé irányultak. Lassan minden visszatért a régi kerékvágásba, kislányunk egyre gyakoribb mozgolódása pedig megnyugtatott, és hihetetlenül boldoggá tett.

- James… - suttogtam halkan, majd a hasamra simítottam a kezét. Láttam rajta, hogy nagyon koncentrál, majd arcán mosoly terült szét.

- Nagy buli van odabent. – suttogta, majd megcsókolt.

- Lehet, hogy ma sem fog hagyni aludni, de nem zavar… - simogattam körbe az egész pocakomat. – Olyan csodálatos érzés…

- Mit csinyáj? – kérdezte Jimmy, aki időközben hátat fordítva kedvenc meséjének, immár minket tanulmányozott. Mellém térdelt, mutatóujját pedig elgondolkodva a szájába tette. James a baleset után tényleg elbeszélgetett vele a kicsiről és rólam, ami úgy látszott, hatásos volt.

- Játszik odabent. – mondta James, Jimmy pedig mélyen elgondolkodva figyelte a ruha alá rejtett pocakomat.

- Add ide a kezedet. – mosolyogtam Jimmyre, aki érdeklődve nyújtotta felém apró kis ujjait. Megfogtam a kezét, a pocakomra szorítottam, saját kezemet az övére simítva. Egy pillanatra csönd volt és nyugalom, mintha a kicsi megérezte volna, hogy most nem csak az én kezem simogatja. Láttam, hogy Jimmy tátott szájjal várja, mi fog most történni. Aztán kislányunk végre úgy döntött, hogy kikopog.

Jimmy nagyot sikkantva és kacagva húzta el a kezét, majd tapsikolni kezdett. Jamesszel nem tudtuk megállni, hogy mi is ne nevessünk. Jimmy – immár saját magától – visszacsúsztatta kezét a pocakomra, majd ismét kuncogva kapta el.

- Tedd ide a füledet és akkor hallhatod is. – mondtam Jimmynek, aki először gyanakodva nézett rám, majd mellém kúszott. – Próbáld meg! – bíztattam, mire kényelmesen elhelyezkedett, kicsi fülét pedig a hasamra tapasztotta. Egy idő után már nem nevetgélt, csak átszellemült arccal hallgatta, mi folyik odabent.

- Annyaaa, mikoj jön ki? – nézett rám hatalmas, kék szemeivel.

- Hát, még eltart egy ideig… de addigra már tavasz lesz. Elmúlik a hideg és mindenhol virágok lesznek. – próbáltam a számára legérthetőbben betájolni az időpontot.

- És hogyan jön ki? – kérdezte, miután sikeresen túllendült az előző kérdésem. Hirtelen nem tudtam erre mit válaszolni.

- Szerintem erről most inkább ne beszéljünk… - néztem segítség kérően Jamesre.

- És hogyan kejült be? – böködte óvatosan ujjacskájával a hasamat.

- Jimmy, azt hiszem, ideje lefeküdni! – kaptam fel őt James az ölemből, miközben láthatóan jól mulatott. A karjában vitte a gyerekszobába, ahonnan továbbra is Jimmy boldog kuncogását hallottam. Könnybe lábadt a szemem. Boldog voltam, mert úgy láttam, Jimmy most már talán el tudja fogadni a kicsit. Ez volt, amire pillanatnyilag a legjobban vágytam. A levegőt még mindig Jimmy kuncogása töltötte meg, James pedig vigyorogva nézett vissza rám a gyerekszoba ajtajából. Láttam rajta, hogy az ő szívéről is egy óriási kőszikla gördült le.

Én pedig nem tudtam mást tenni, mint szívből visszamosolyogni rá.

- Sajnálom… - mondtam halkan, mikor már mi is az ágyban feküdtünk. James értetlenül nézett rám. – Sajnálom, hogy az elején nem értettem meg az érzéseidet Jimmyvel kapcsolatban. – nyeltem nagyot, miközben ő láthatóan még mindig nem tudja, miről beszélek. – Sokszor voltam mérges amiatt, hogy sietned kell hozzá haza, vagy, mert szinte mindig velünk volt. – egy nagyot sóhajtottam, közben pedig az ágynemű mintáját tanulmányoztam. – És azt is szégyellem, hogy sértetten távoztam, amikor az első szeretkezésünk közben felsírt, te pedig hozzá rohantál. – James keze lassan simult az enyémre. – Nem értettem… - ráztam meg a fejemet, közben könnyeimmel küszködve néztem rá. – Nem értettem azt a köteléket, ami köztetek van… amit iránta érzel. – vallottam be. – De most már tudom. – mosolyogtam rá halványan, ő pedig kedves, kék pillantásával simogatott. – A lányunk még meg sem született, de én már most el sem tudom képzelni, hogy akár egy pillanatig is távol legyek tőle… - folytak végig arcomon a könnyek.

- Ezt én sem tudom elképzelni. – simogatta meg az arcomat. – Alig várom, hogy a karomban tarthassam és soha ne engedjem el. – mondta halkan, majd megcsókolt, én pedig egy nagyot sóhajtva hozzá bújtam.

- Remélem, most már minden rendben lesz. Jó lenne egy kis nyugalom a hátra lévő négy hónapban.

- Már csak három és fél. – mosolygott rám, közben pedig viccesen emelgette a szemöldökét, amitől nevetnem kellett.

- Hú, valaki nagyon képben van! – mondtam elismerően.

- Még szép! – nézett rám büszkén. – Én is ugyanúgy várom, mint te.

- Ennek örülök. - mondtam rövid hallgatás után, és őszintén reméltem, hogy így is van. James szemében fájdalom villant meg válaszom hallatán. Tudtam, hangomból hiányzott a meggyőződés, bármennyire is igyekeztem ezt eltitkolni. Felrémlett bennem a beszélgetésünk, mikor James azt mondta, soha többé ne vádoljam őt azzal, hogy nem szereti eléggé a kislányunkat. Arcáról leolvashattam, hogy tényleg milyen rosszul esik neki, hogy ezt feltételezem róla. Hirtelen eluralkodott rajtam az önvád, hogy James bármit is tesz, én eldöntöttem, hogy nem hiszek neki. Aztán rájöttem, hogy nem véletlenül érzek így… nem véletlenül döntöttem így. Mindaz, amit az elmúlt években tapasztaltam, szkeptikussá tett James szavaival szemben. – Tudom, hogy te is nagyon várod már. És tudom, hogy szereted. – nyeltem egy nagyot, közben pedig megsimogattam elfelhősödött arcát. Néhány pillanatig csak szomorúan nézett rám, majd végül beszélni kezdett.

- Én is sajnálom, hogy… hogy olyan rosszul kezeltem ezt az egészet… - szemeivel bűnbánóan nézett rám. – Hajlamos vagyok apatigrissé változni, ha Jimmyről van szó. – nevetett zavartan. – De nem várhatom el tőled, hogy uralkodj az érzéseiden, amikor én magam is képtelen vagyok rá. – egy nagyot nyelt. – Szégyellem magamat azért, mert azt éreztettem, hogy engem nem rázott meg az, ami történt. – éreztem, hogy elszorul a szívem. – Pedig nagyon megijedtem… nem bírtam volna elviselni, ha történik valami veletek… képtelen lennék újra végig csinálni… annyira szeretlek… – szemébe könnyek gyűltek, arcát a nyakamba hajtotta.

- Semmi baj… túl vagyunk rajta… - suttogtam vigasztalóan a fülébe, mire lassan megnyugodott. - Őszintén remélem, hogy a kicsi segít majd abban, hogy köztünk is rendbe jöjjenek a dolgok.

- Igen, én is remélem. – szeméből sütött az őszinteség. – Szerintem nagyon jó úton haladunk. A megértés vezet a boldogsághoz… és az elfogadás. – mondta, miközben finoman megcsókolt. – Kezdesz olyan érzéseket megérteni, amelyek eddig ismeretlenek voltak számodra… hogy milyen mélyen gyökerezik az emberben a szeretet egy gyermek iránt. – mosolygott rám, miközben megsimogatta az arcomat. – Változol… napról napra. Egyre csodálatosabb vagy. – éreztem, hogy elpirulok a bók hallatán, de nem hagyhattam figyelmen kívül a tényt, hogy ismét én vagyok az, aki változik. – És ha végre a kis hercegnő is megérkezik… - tenyerét a hasamra simította – Akkor minden összeáll. – mosolya tele volt reménnyel és bizakodással, ami engem is mosolygásra késztetett.

Annyira jó lett volna hinni neki…