Ötvenhetedik
fejezet
Átváltozás
-
Jól van Jimmy, akkor ahogy megbeszéltük… óvatosnak kell most lenned Apával,
hogy minél előbb meg tudjon gyógyulni. - simogattam meg szöszke fejét James
kórtermének ajtajában, Jimmy pedig megszeppenve bólintott. Bátorítólag
rámosolyogtam, kopogtattam az ajtón, majd mindketten beléptünk.
-
Szép jó reggelt! Megjött a csipet-csapat… - próbáltam minél könnyedebbre venni
a figurát, mert tudtam, Jimmy mennyire izgul. Ott volt már Helen és David,
James pedig csillogó szemmel nézett ránk. Tudtam, már nagyon szerette volna
látni a gyerekeket.
-
De jó, hogy itt vagytok. Na gyere ide, nagyfiú! – nyújtotta kezét Jimmy felé,
aki még mindig félénken a lábamhoz bújt. Felnézett rám, majd mikor bólintottam,
szégyenlősen odament az édesapjához, aki megsimogatta az arcát… és ekkor eltört
a mécses. Nem tudtam, Jimmy pontosan mennyit foghatott fel a balesetből, a kórházból,
a fertőtlenítő-szagból, az ágyban fekvő apukájából, aki tele volt zúzódásokkal,
de úgy látszott, gyermeki lelkében megértette, hogy valami nagy baj történt… és
még nagyobb történhetett volna. – Na, ne sírj… - próbálta James csitítani,
Jimmy pedig a két kezét nyújtotta felé, meg akarta ölelni, hozzá akart bújni. –
Gyere ide… - mondta összeszorított fogakkal James, mikor nem kis kellemetlenség
és fájdalom árán beljebb csúszott az ágyon, David pedig mellé ültette a még
mindig zokogó Jimmyt. Ahogy néztem őket, nekem is könny gyűlt a szemembe,
akárcsak Jamesnek. Majdnem elveszítettük egymást. Néhány másodperc múlva a
karomban ülő Julie is csatlakozott Jimmyhez, hangosan sírni kezdett, amitől
valamiért nevethetnékem támadt.
-
Ejha, még soha nem volt közöttetek ekkora az egyetértés… - csókoltam meg a
pofiját, miközben nekem is könnyek gyűltek a szemembe.
-
Gyere ide hercegnő – nyújtotta kezét Julie felé James, én pedig óvatosan az ágy
szélére ültem, és a lábaira ültettem kislányunkat. – Ne haragudjatok… nincs
semmi baj… - próbálta őket megnyugtatni. - Nagyon hiányoztatok már Apának… - ölelte
meg mindkét gyermekét, miközben könnytől fátyolos tekintete találkozott az
enyémmel.
Tudtam,
mindketten ugyanarra gondolunk. Rájöttünk, milyen tökéletes az életünk, hiszen
tele van szeretettel és szerelemmel. Kemény leckét kaptunk most az élettől, de
egyben egy esélyt is, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat… mi pedig alig
vártuk, hogy elkezdhessük új életünket.
Lassan
öt nap telt el a baleset óta, mi pedig kezdtünk végre megnyugodni. James gyors
iramban gyógyult, fiatal, erős szervezete gyorsan regenerálódott a műtét után,
a tény pedig, hogy életünkben új szakasz következik, lelkesítő volt számára. Alig
vártam, hogy újra együtt lehessünk otthon, szeretetben és boldogságban, hátunk
mögött hagyva a múltat. Hálás voltam Istennek, hogy visszaadta nekem Jamest, és
utat nyitott a boldogság felé.
Váltottam
néhány szót az orvossal, majd gyors iramban lépkedtem a kórház folyosóján, alig
vártam, hogy újra láthassam.
-
Szi… szia. – léptem be meglepetten, mikor bekukkantva megláttam Jamest. Először
azt hittem, nem is ő fekszik az ágyban.
-
Látom sikerült meglepni. – vigyorgott rám, miközben én zavaromat palástolva
pakoltam le a sok finomságot, amit neki hoztam.
-
És hogy jött ez a hirtelen ötlet? – ültem az ágy szélére, miközben próbáltam
megszokni az új látványt. James divatos rövidre vágatta a haját, arcáról pedig
eltűnt a szakáll, frissen borotvált arcának minden apró négyzetcentiméterét
feltérképezhettem. Évekkel fiatalabbnak tűnt így.
-
Nem is tudom… - rázta meg a fejét. – Egy részről véletlenségből pont erre járt
a kórház fodrásza. – nevetett, majd újra komolyra fordította a szót. –
Megújulásra vágytam. – mondta ki rövid gondolkodás után.
-
Megújulásra? És még kit szeretnél beújítani? Talán van itt valahol egy csinos
nővérke, akit eddig még nem láttam? – nevettem zavartan.
-
Ha látnád a nővérkéket, akkor még csak fel sem vetülne benned a gyanú. –
vigyorgott, amitől alig tűnt harmincnak. Most, hogy nem takarta szakáll és
borosta, arcának újabb vonásai varázsoltak el. – Úgy gondoltam, hogy
megérdemelsz egy új pasit. – mondta most komolyan, kezével pedig megsimogatta
az arcomat. Éreztem, hogy elpirulok. Csak kék szemének csillogása emlékeztetett
az én Jamesemre, ezért nagyon zavarban éreztem magamat.
-
Nekem az előző is tökéletes volt. – mondtam őszintén, miközben próbáltam
ismerkedni az új Jamesszel.
-
Ennyire nem tetszik? – kérdezte csalódottan.
-
Jaj nem, csak még meg kell szoknom az új pasimat. – simogattam meg most én az ő
arcát. Ebben a pillanatban eszembe jutott idegenkedésem oka. Julieval közös
képein nézett így ki, még mielőtt megismert volna engem. Ez a James Julie-é
volt. Ám még mielőtt borús gondolataim eluralkodtak volna rajtam, James boldog
arcára néztem, csillogó szemeibe, és akkor végre megértettem. A szakáll olyan
volt számára, mint egy nőnek a gyászruha. Elbújt mögötte, elrejtett alatta
mindent, ami a boldog időkre emlékeztette, az igazi Önmagára, a régi Jamesre.
Most
viszont sikerült elengednie a gyászát, a bűntudatát, és a kórházi ágyban már új
emberként ébredt fel. Nem tudtam, hogy ez a baleset miatt történt-e, azért,
mert közel került a halálhoz, és majdnem elveszített minket, vagy valami más
oka volt, lényeg, hogy alig bírtam elhinni. Egy új, boldog James mosolygott
rám, aki újra akarta kezdeni. És ami a legfontosabb volt: velem, VELÜNK.
-
Tudok valamit, ami talán segít a megszokásban. – mosolygott rám csibészesen,
majd arcomat magához vonta. Furcsa volt, hogy nem éreztem ajkaimon a
szakállának finom szúrását, más részről viszont nagyon izgató is. Valamiért az
első csókunk jutott az eszembe, és mint annak idején abba a csókba, most is a
kislábujjamig bele remegtem.
-
Na jó, azt hiszem, meg fogom tudni szokni… - suttogtam halkan, mikor egy
pillanatra ajkaink elváltak egymástól.
-
Akkor megnyugodtam. – suttogta vissza két csók között. – Alig várom, hogy végre
otthon legyek. Annyira hiányzol… - suttogta, kezei simogatóan siklottak le a
nyakamra. Tudtam, mire gondol, mert én is ugyanezt éreztem. Az idejét sem
tudtam, mikor voltunk utoljára együtt.
-
Én is alig várom, de remélem, tisztában vagy vele, hogy ilyesmire még legalább
egy hónapig még csak nem is gondolhatsz. – törtem le a lelkesedését. – Előbb
meg kell gyógyulnod. Komoly műtéten estél át, és tele vagy zúzódásokkal. –
ráztam meg a fejemet, mert még mindig olyan rémisztő volt az egész.
-
Ne félj, nagyon gyorsan gyógyulok. – suttogta a nyakamba, majd egy nagyot
sóhajtott. – Ha most egészséges lennék, és ehelyett a kórterem helyett a meleg
hálószobánkban ülnénk, akkor…
-
… akkor biztosan nem mondanék nemet. – leheltem ajkai közé, és tényleg így
éreztem. Néhány hete én utasítottam vissza a közeledését, mert nem éreztem még
jól magamat a bőrömben, most viszont mindez már nem érdekelt.
-
Keresd meg az orvost, és kérdezd meg, mikor mehetek végre haza. Mond meg neki,
hogy tökéletesen jól vagyok, és csak a feleségemre van szükségem a további
gyógyuláshoz.
-
Semmi ilyesmit nem fogok neki mondani, bár roppant hízelgő – mosolyogtam rá. –
Egyébként már a folyosón váltottam vele néhány szót, és a hét végéig még
biztosan a vendégszeretetüket fogod élvezni. Utána pedig még jó ideig nem
duhajkodhatsz. – mondtam el neki a rossz hírt, mire ő elnyomott egy fintort.
-
Azt majd még meglátjuk… - morgolódott.
-
James, nem vicc az, ami történt, sok idő kell még, mire… - nem tudtam befejezni
a mondatot, mert ajkai ismét az enyémre tapadtak. – Most már ideje lenne, ha az
új pasim visszafogná magát egy kicsit, mert nemsokára itt lesznek a régi
pasimmal közös gyerekeink… - viccelődtem, mire ő is elmosolyodott.
Néhány
perc múltán be is toppant a kis család, Helen, David és a gyerekek, amitől egy
nagy sóhaj hagyta el a testemet.
Ez
volt a tökéletes boldogság.
-
Valami baj van, Audrey? – kérdezte Helen, mikor hazafelé baktattunk.
-
Jaj nem, semmi. – ráztam meg a fejemet, mikor hirtelen kiszakadtam gondolataim
közül. Mélyen megérintett James átváltozás, a testi és a lelki egyaránt.
Éreztem, hogy ez az újrakezdés most nem ámítás, nemcsak valami kósza reménység,
amely néhány nap múlva szertefoszlik. Lelkemben új késztetést éreztem, ami
mielőbbi megvalósítást sürgetett. – Helen, tudom, hogy ma ti vigyáztatok a
gyerekekre, de ha nem nagy kérés, holnap délelőtt is átvihetném őket? Lenne
néhány dolog, amit el kell még intéznem. – kellemetlenül éreztem magamat a
kérésem miatt, a másnapot szerettem volna a gyerekekkel tölteni, de a lelkem
más útra ösztökélt.
-
Persze, nem jelent problémát. Tudod, hogy imádjuk, ha nálunk vannak a kicsik. –
mosolygott rám Helen, és megsimogatta a karomat.
-
Köszönöm. – válaszoltam, lelkemben pedig izgatott bizsergés lett úrrá.
Azzá
akartam változni, akinek most éreztem magamat.
A
kórterem ajtaja nyitva volt, így az ajtófélfán kopogtam, mielőtt beléptem
volna.
-
Kopp-kopp, szabad bejönni? – kérdeztem, mire James felnézett a könyvből, amit
bőszen olvasott. Ez a pillantás pedig minden pénzt megért. Ha egy pillanatig is
aggódtam amiatt, hogy vajon tetszeni fog-e Jamesnek az átváltozásom, ebben a
percben minden kétségem elpárolgott.
-
Ejha! – nézett végig rajtam újra és újra. – csillogó tekintetétől úgy éreztem,
hogy tényleg újjászületek. Tőlem szokatlan, csábító magabiztossággal léptem az
ágyhoz, majd a szélére ültem. James ujjaival beletúrt az immár tűzvörös
tincseimbe, majd végig simogatta az arcomat, egészen piros ajkamig.
-
Ki vagy te és mit csináltál a feleségemmel? – kérdezte pajkos mosollyal.
Szégyenlősen elmosolyodtam.
-
Tetszik? – kérdeztem félénken, bár tekintete már régen elárulta a választ.
-
Nem jutok szóhoz… - mondta halkan, mire én boldogan az ajkamba haraptam. – A
hajszín, a smink és a ruha… egyszerűen tökéletes. – áradozott. - És miért?
Hogyan? – kérdezte izgatottan, miközben még mindig a hajammal volt elfoglalva.
-
Nos, hogy hogyan? – gondolkodtam el. – Hajfesték és megfelelő mennyiségű
divatárubolt segítségével. – vettem viccesre a figurát. Láttam, hogy James is
sejtelmesen elmosolyodik. A „miért?” pedig… nos, úgy gondoltam, hogy az új
pasim megérdemel egy új csajt. – vezettem le az egyenletet. – Én is vágytam a
megújulásra… a változásra. Azt hiszem, most volt itt az ideje. – mondtam
komolyan. Láttam, hogy James nem igazán tud megszólalni, akárcsak én, mikor őt
találtam itt megújulva. – Mi az, itt ülök vagy tíz perce, és még egy csókot sem
kapok? – csücsörítettem össze megbántottan ajkaimat. James elvigyorodott, majd
magához húzott.
-
Attól félek, ha megcsókolom az új csajomat, be kell zárnunk az ajtót, mert
képtelen leszek itt megállni. – suttogta, miközben ajkaink milliméterekre
voltak egymástól.
-
Ó, ez esetben ne kockáztassunk. – incselkedtem vele. – Sajnos néhány hétig még
egészen biztosan uralkodnod kell magadon… - húzódtam el tőle, ő viszont utánam
nyúlt, karjával magához húzott, ajkai pedig szenvedélyesen tapadtak az
enyémekre. – Eszméletlenül dögös vagy… gyönyörű, kívánatos és izgató… -
suttogta a csókok között, én pedig úgy éreztem, a mennyben járok. Még soha nem
hallottam tőle ennyi bókot.
Tényleg
szépnek éreztem magamat, boldognak és felszabadultnak. Életem során először
éreztem úgy, hogy igazán Önmagam vagyok. Sikerült kiteljesednem, mint nő,
leendő feleség és Anya. Nem volt több kétely és kétség. Tudtam, hogy szeretnek,
és új fejezet kezdődik az életemben, ez pedig olyan energiával és
magabiztossággal töltött el, amelyet soha nem éreztem.
-
Tiszta rúzs lettél… - vettem elő egy papírzsebkendőt, majd James felé
nyújtottam.
-
Nem baj, büszkén vállalom. – törölgette meg magát, amolyan tessék-lássék módon.
-
Azért kíváncsi lennék, mit szólna hozzá a főorvos, amikor meglát viziten. – fejeztem
be inkább én a tisztító munkálatokat.
-
Legalább már ő is tisztában lenne vele, hogy milyen szerencsés férfi vagyok. –
mondta büszkén.
-
Apropó szerencsés férfi, Jessica üzent neked az esküvővel kapcsolatban. –
jutott eszembe.
-
Na végre, valami hír! – csillant fel James szeme. – És hogy szól az üzenet? –
kérdezte.
-
„Sikerült lefoglalni a helyet a kívánt időpontra.” – próbáltam pontosan
visszaidézni Jess szavait.
-
Szuper! – mosolyodott el a hír hallatán.
-
És végre megtudhatom, hogy hova is kell majd mennem és mikor? – kíváncsiskodtam.
-
Nem-nem, a hely meglepetés lesz! – törte le a lelkesedésemet, mire megbántott
arcot vágtam. – De az időpontot elárulom, ha adsz még egy csókot.
-
Ez zsarolás… - méltatlankodtam, de ajkaim végül mégis behódoltak. – Nos? –
kérdeztem kíváncsian, James pedig sejtelmesen elmosolyodott.
-
Hát… egészen biztosan nem lesz nehéz megjegyezned a dátumot. - mondta, majd
tartott egy kis hatásszünetet. – A születésnapodon házasodunk majd össze. –
Néhány másodpercnyi dermedt csend következett, mielőtt reagálni tudtam volna.
-
Hú… - csak ennyire futotta a hír hallatán. Három éve ismertem Jamest, és
mindehárom évben elég tragikusra sikeredett a születésnapom. Első évben azt
vágta a fejemhez, hogy azért találkozik velem, mert látta, milyen magányos vagyok…
a második évben éppen külön voltunk, első szakításunk után, ő pedig érzelmi
zsarolással csábított vissza… a harmadik évben pedig gyűrűt adott nekem,
lánykérés nélkül. – Hú… - mondtam újra, majd az ágynemű ráncait kezdtem tanulmányozni.
Nem tehettem róla, rossz ómennek tűnt a születésnapomon tartani az esküvőt.
-
Kicsim, tudom, hogy az eddigi szülinapok elég rosszul sültek el… na jó,
katasztrófa volt mindegyik – ismerte be végül, feszült arcomat látva. – De ez
éppen jó ok arra, hogy mostantól jó emlékek kötődjenek ahhoz a naphoz, amikor a
szerelmem megszületett. – mosolygott rám, én pedig visszamosolyogtam rá. –
Szeretjük egymást, és ez soha nem fog változni. Végülis mi történhetne? Zuhogni
fog az eső? Ránk dől a sátor? – kérdezte vigyorogva, mire én felkaptam a
fejemet.
-
Sátor? Eső? Ezek szerint szabad téren lesz? – haraptam rá az új információra.
James nevetni kezdett, közben pedig a fejét rázta.
-
Ajaj, nagyon kell vigyáznom, mit mondok, mert te aztán résen vagy!
-
Ez akkor most igen jelent? – Nem tágítottam, ki voltam éhezve az új
információkra.
-
Sajnálom, nem mondhatok semmit. – tartotta fel kezeit. – De ha ez megnyugtat,
most már legalább tudod, hogy alig két hónapot kell csak kibírnod, amíg
mindenre fény derül.
-
Az nagyon hosszú idő! Addig kifúrja az oldalamat a kíváncsiság! – duzzogtam.
-
Pedig kénytelen leszel kibírni. Szeretném, ha meglepetés lenne. – simogatta meg
az arcomat.
-
Hát jó. – sóhajtottam nagyot. – Megadom magamat. – tettem a kezemet az övére,
amely még mindig az arcomon pihent.
-
És… készülsz már a holnapra? – mosolyogtam rá. Végre egy hét után haza
engedték, mivel sebei nagyon szépen gyógyultak.
-
Az nem kifejezés… - sóhajtott nagyot. – Nagyon várom már, hogy otthon legyek
veletek.
-
A gyerekek is nagyon várják már. Főleg Jimmy. Őt nagyon megijesztette az egész,
hiszen szinte soha ne voltál tőle távol.
-
Azt hiszem, mindnyájunknak nagyon ijesztő volt ez az egész, de túl vagyunk
rajta és ez a lényeg.
-
Igen. – bólintottam. – Arra gondoltam, ha reggel úgyis jöhetsz haza, akkor
összepakolok neked most, és csak azt hagyom elöl, ami még éjszakára kellhet.
-
Ezzel már elkéstél. Délelőtt mindent összepakoltam. – mondta büszkén.
-
Te??? – szörnyülködtem. – Neked feküdnöd kéne, nem pedig pakolgatni. Nem is
értem, hogyan engedhették, hogy felkelj… - mondtam feldúltan.
-
Nos akkor elárulom, hogy már tegnap sétálgattam a folyosón. – mondta büszkén,
én pedig azt hittem, hogy felrobbanok. – Ugye nem gondoltad, hogy haza engednek
úgy, hogy még csak a vécéig sem tudok elmenni? – nevetett. – Jól vagyok, csak
egy még egy kicsit gyenge. Nincs semmi olyan bajom, amin a zseniális főztöd és
az odaadó gondoskodásod ne tudna segíteni. – bókolt az arcomat simogatva.
-
Ne hidd, hogy ezekkel a szóvirágokkal leveszel a lábamról… - morogtam továbbra
is, de igazából már feladtam a harcot. James egyetlen mosolya képes volt
lefegyverezni.
Úgy
szerettem őt, mint még soha.