Ötvenkettedik
fejezet
Anyaság
-
Audrey… Audrey… - hallottam újra és újra a nevemet, miközben James keze lágyan
simogatta az arcomat. Először azt hittem, otthon vagyok, aztán fénysebességgel
száguldott át az agyamon minden, ami az elmúlt egy napban történt.
-
Visszahozták a kicsit? – kérdeztem, miközben nagyokat pislogva próbáltam
magamhoz térni.
-
Nem, de Anyáék nemsokára itt lesznek. Gondoltam felébresztelek, hogy ne érjen
váratlanul a csődület. – suttogta, miközben arca gyengédségtől sugárzott. – Jól
vagy? – kérdezte, miközben inni adott.
-
Igen, azt hiszem. – próbáltam nem kevés fájdalom árán felülni, ő pedig a hátam
mögé rendezte a párnákat. – Mint akin egy úthenger ment keresztül… - túrtam a
hajamba. – Szörnyen nézhetek ki…
-
Gyönyörű vagy. – mondta, majd megcsókolt. – És a babánk is gyönyörű. Szerintem
rád hasonlít. – mosolygott.
-
A két dolog kizárja egymást. – ironizáltam. – Jessicának és Zoénak is szóltál?
– pillantottam rá.
-
Persze. Szerintem már el is indultak. Legalábbis Zoé morgásából erre
következtetek. – vigyorgott rám.
-
Szuper… - sóhajtottam, ebben a pillanatban pedig kopogtak az ajtón. Én
próbáltam hajamat elfogadható állapotba hozni, de tükörbe nem mertem nézni.
James megcsókolt, majd kinyitotta az ajtót. Helen lépett be rajta, megölelte
James, majd hozzám lépett.
-
Jaj Audrey, olyan boldogok vagyunk. Gratulálunk nektek! Te jól vagy? – nézett
végig rajtam.
-
Egy kicsi fáradtan, de minden rendben. – próbáltam mosolyogni, mert nem kicsi
éreztem magamat fáradtnak.
-
Akkor jól van. – sóhajtott nagyot. – És hol van a kicsi? – nézett körbe a
szobában. Nem találtuk az őrzőben a legifjabb Athertont, úgyhogy biztosak
voltunk benne, hogy itt van, nálatok. – nézett tanácstalanul hol rám, hogy
pedig a fiára. Ekkor eszembe jutott minden. Éreztem, ahogy arcomról lehervad a
fáradt mosoly.
-
Biztosan ott van, csak Adams néven szerepel. Az én nevemen anyakönyvezték. –
mondtam el a szörnyű igazságot, mire Helen értetlenül nézett Jamesre. Nem
segítettem, azt akartam, hogy ő mondja el az édesanyjának.
-
Mivel nem vagyunk házasok, és elfelejtettem apasági nyilatkozatot tenni.
Anélkül pedig nem kaphatja az én nevemet. – bökte ki James, miközben
szégyenteljesen bámulta a padlót. Egy pillanatra rám tekintett, én pedig
tudtam: tisztában van vele, hogy bűntetem.
-
Ó, értem… - fordult ismét felém Helen, majd erőt vett magán és elmosolyodott. –
És mi lett végül a kisasszony neve? – pillantása fátyolos volt, tudtam, őt is
mélyen megrázta, amit az előbb megtudott.
-
Julie. – válaszoltam halkan. - Julie-nak hívják a kislányunkat. Én szerettem
volna így. – tettem hozzá, mert nem akartam, hogy azt higgye, James erőltette
rám.
-
Jaj, kislányom… - ölelt magához, miközben kitört belőle a zokogás. Tudtam, hogy
most mindnyájukban fájó emlékeket ébresztett a szülés, a kórház, de reméltem,
hogy Julie születése segít betömni azt a mélységes űrt, ami a lelkükben tátong.
– Ez annyira kedves tőled… - szipogta, miközben megsimogatta az arcomat. Újabb
kopogás hallatszott az ajtón.
-
Jaj, szegény Davidet kint hagytam Jimmyvel, gondoltam először megnézem, hogy
jól vagytok-e. – törölgette meg arcát, James pedig kinyitotta az ajtót. Nagy
meglepetésünkre nem csak David és Jimmy, hanem Jessica és Zoé is megérkezett.
Lassan alig fértünk a lufiktól- és a virágoktól.
-
És hol van a hercegnő? Nem találtuk az őrzőben… - nézett rám barátnőm
elkeseredetten.
-
Hosszú. – legyintettem Jessica felé, mert most nem éreztem úgy, hogy ismét bele
akarnék folyni ebbe a témába. – Elvileg nemsokára visszahozzák. – mondtam kissé
ingerülten, mert egyre inkább kezdett elviselhetetlen lenni a lányom hiánya.
Alig néhány percre láthattam csak, most pedig sajgó fájdalmat éreztem magamban,
hogy nincs velem. Éreztem hiányát a testemben, ahol kilenc hónapon keresztül
társbérlő volt, és a lelkemben, amely oly hosszú ideig várta, hogy végre a
karomban tarthassam. – James, kérlek szólj valakinek, hogy hozzák ide a kicsit.
– éreztem, hogy hangom egyre türelmetlenebb.
-
Már megyek is. – bólintott James, majd eltűnt az ajtóban. Egymás után fogadtam
a gratulációkat, válaszoltam a kérdésekre, de az agyam közben már egészen
máshol járt.
-
Már itt is vagyunk… - lépett be alig néhány perc múlva egy nővér a szobába,
kezében pedig ott volt a mi kis kincsünk. Nagyot dobbant a szívem,
legszívesebben felálltam volna, hogy kivegyem kezéből a babát, de a testem
bőszen ellenezte. A nővér hozzám lépett, majd a karomba adta a lányomat.
Leírhatatlan érzés volt a kezemben tartani, végig kémlelni testének minden
apró, tökéletes kis porcikáját.
-
Még sokkal gyönyörűbb vagy, mint amilyenre emlékeztem. – suttogtam neki halkan,
miközben elbűvölten ismerkedtem minden apró kis porcikájával. Családunk és
barátaink körül álltak minket, ők is szinte elolvadtak a kicsi láttán. – Gyere ide
Jimmy drágám… - nyújtottam felé a kezemet, mert láttam, hogy a szoba egyik
végében, Jameshez bújva áll. Meg volt szeppenve, nem igazán tudta, mit kellene
most csinálnia. Tudtam, milyen nagy változás ez most az életében, és milyen
fontos, hogy az első pillanattól megszeresse a kishúgát és tudja,
mindkettőjüket ugyanúgy szeretjük. James kézen fogva hozzám vezette Jimmyt,
majd felültette mellém az ágyra. Barátaink megértően hátrébb vonultak kicsit,
hogy a bátyó találkozása a kishúgával minden rossz érzés nélkül történjen.
Jimmy bizonytalanul, kissé idegenkedve nézegette a kicsit, arra gondoltam,
számára még az is furcsa és megmagyarázhatatlan lehet, hogy most már nem a pocakomban
van.
-
Na, mit szólsz a kishúgodhoz? – kérdezte James, bátorítóan megsimogatva Jimmy
szőke buksiját. – Ugye milyen szép? – mondta, mire Jimmy rám nézett kék
szemeivel.
-
Simogasd meg nyugodtan. – próbáltam bátorítani, kis kezét óvatosan a baba
fejecskéjéhez húztam. Az érintésre válaszként a kicsi mozgolódni kezdett, majd
még kissé bedagadt szemeivel testvérét kezdte kémlelni. Jimmy elvigyorodott,
majd Jamesre nézett, aki magához szorította.
-
Mi a neve? – kérdezte Jimmy, és már egy fokkal bátrabban simogatta meg az
apróság kezét.
-
Julie-nak hívják. – mondtam halkan, miközben a szobában lévő közül többen is
elragadtatásuknak adtak hangot.
-
Mint angyal-anyát? – meresztette rám Jimmy a szemeit, én pedig bólintottam.
-
Igen, mint angyal-anyát. Azért kapta az ő nevét, mert nagyon szerettük és így
emlékezünk rá. – mondtam halkan, mire James megcsókolta a halántékomat. Julie
ekkor nyöszörögni kezdett, ami pillanatokon belül sírásba váltott át.
-
Bizony-bizony, éhes a kicsi lány. – lépett előre a nővér, aki eddig békésen
álldogált az ajtóban. Hónapokon keresztül fantáziáltam róla, milyen lesz majd
szoptatni a kislányomat. Most pedig eljött az idő, bennem pedig félelemmel
vegyes izgalom lett úrrá. – Amíg tart az etetés, szeretném megkérni a
családtagokat és barátokat, hogy fáradjanak ki. – nézett körbe, az említettek
pedig azonnal engedelmeskedtek neki.
-
A párom bent maradhatna? - kérdeztem, mikor láttam, hogy James vonakodva hagyja
el a szobát. Reménykedve kapta fel a fejét, majd mindketten a nővér válaszára
vártunk.
-
Persze. – nevetett kedvesen, mikor látta, mindketten rámeredünk. – Csak azért
javasoltam, mert az első etetés a legtöbbször nem megy gördülékenyen. Sok
kismama szeret inkább egyedül megbirkózni a feladattal. – magyarázta. – Na,
akkor lássunk neki! – mosolygott rám, én pedig rájöttem, hogy elég kellemetlen
perecek elé nézek. Nem a kicsi miatt, hanem maga a helyzet feszélyezett.
Kigomboltam a hálóingemet, de ott meg is állt a tudományom.
Bár
a nővérke nagyon kedvesen és türelmesen magyarázott, mégis kellemetlenül
éreztem magamat fedetlen mellekkel. Éreztem, hogy ég az arcom, nem nagyon
tudtam sem a nővérre, sem pedig Jamesre nézni. Abban reménykedtem, hogy
kislányom minél előbb rácsatlakozik a rendszerre…
-
Jól van, végül csak sikerült! Nagyon ügyes! – bíztatott a nővér negyedórányi
bénázás után, mikor Julie végre rájött a mellem és az étel közötti szoros
kapcsolatra. – Akkor most kicsit magukra hagyom Önöket. Majd később
visszanézek! – suttogta, mielőtt kilépett volna az ajtón. Megrémültem kicsit,
hogy itt maradtunk édes hármasban, más részről viszont örültem ennek a
meghittségnek.
Nem
tudtam levenni szememet a kislányomról, aki most már magabiztosan mozgatta
ajkait a mellemen, amely olyan érzést keltett bennem, ami szavakkal nem
leírható.
-
Olyan gyönyörű… - mondtam halkan, mikor egy pillanatra, lopva Jamesre néztem.
-
Igen, az… mind a ketten azok vagytok. – csókolta meg a homlokomat, kezével
pedig óvatosan simogatta meg Julie babahajas fejét. Láttam rajta, hogy boldog,
láttam szemében az elfojtott könnyeket. Tudtam, hogy ezt a pillanatot soha nem
élhette meg Julie-val, és Jimmyvel. Nem jutott nekik egyetlen csodálatos perc
sem együtt, családként. Kezemmel megérintettem az arcát, és apró csókot
leheltem az ajkára. Összebújva ültünk, és néztük az apró kis csodát, aki
mostantól mindig velünk lesz. Hirtelen mázsás súlyként ereszkedett rám a tudat,
hogy anya lettem. Életem végéig felelős vagyok érte, az egészségéért, a
boldogságáért. A felismerés olyan elsöprő erejű volt, amihez foghatót még soha
nem éreztem. Életem legnagyobb és leggyönyörűbb feladata várt rám. Arcomon
könnycseppek folytak végig, amelyeket James az ajkaival itatott fel.
-
Köszönöm… köszönöm, hogy Julie-ról nevezted el… - suttogta halkan. – Fogalmad
sincs róla, hogy mit jelent nekem… - simogatta meg az arcomat.
-
Szeretném, ha kárpótolna téged a veszteségedért. – néztem könny fátyolozta
szemébe. – És szeretném, ha úgy szeretnéd őt, ahogyan a te Juliedat szeretted.
– mondtam elfúló hangon, és tudtam, tényleg ez az, amire vágyom.
Ő
nem szólt semmit, csak arcát a nyakamba temette, éreztem, hogy rázza a zokogás,
remegő kezei a kicsinket simogatta. Ahogy a karomban tartottam, már tisztán
láttam, hogy mit is vállal egy anya: hogy az élete hátra lévő részében a testén
kívül dobog a szíve…
-
Olyan furcsa… amikor megismertelek, soha nem hittem volna, hogy egyszer majd
gyereket szeretnél… - mondta halkan James. Az első esténk volt otthon, négyesben,
végre együtt, családként. Julieval a karomban tökéletes boldogságot éreztem. –
Rengeteget változtál azóta. – néhány pillanatig nem válaszoltam, csak a
kislányom gyönyörű, ártatlan arcát tanulmányoztam.
-
Mikor megismertél… én magam is gyerek voltam még. Az éveim számait tekintve
nem, de minden más tekintetben igen. Egy gyerek pedig nem vágyik gyermekre. –
láttam James arcán, hogy meglepi ez a váratlan kitárulkozás. – Ti kellettetek
hozzá, te és Jimmy, hogy felnőjek. Kellett a felelősség, a párkapcsolat, ami
tele volt buktatókkal. Kellett, hogy mindennél jobban szeresselek téged, és
Jimmy számára anyává válhassak. – James kék szemeivel szinte simogatta az
arcomat. – A többi pedig már jött magától. Sokan ismertek úgy engem, mint
ahogyan te is. Sokan nem tudták hová tenni a hirtelen támadt anyai érzéseimet,
a baba utáni vágyamat. De én még csak meg sem akartam nekik magyarázni. Mert én
magam sem igazán értettem az egészet, még magamnak sem tudtam megmagyarázni.
Mikor azt hittem, hogy terhes vagyok, akkor hirtelen olyan érzések ébredtek fel
bennem, amelyektől még én magam is megijedtem. De aztán rájöttem, hogy ez
természetes. Mindenkinél eljön ez a pont… Mert nagyon szerettelek és vágytam
egy közös babára. Aztán… amikor elkezdtünk próbálkozni, akkor egyre erősebb
lett bennem az érzés, a késztetés. És az nagyon szörnyű volt. Lélekben már anya
voltam, csak baba nélkül… és az nagyon kegyetlen dolog. Az ember igen gyorsan
rá tud menni lelkileg… - egy nagy sóhaj szakadt ki belőlem, miközben újra
felrémlettek előttem azok a hosszú hónapok, de Juliera nézve mégis mosolyra
húzódott a szám.
-
Az első pillanattól megdöbbentett és magával ragadott, hogy milyen nyíltan
tudsz beszélni a legmélyebb érzéseidről. – mondta James csillogó szemmel,
miközben a hátamat simogatta. – Amikor megismertelek, már el is felejtettem,
hogy milyen belelátni egy másik ember lelkébe… és milyen feltárni a saját
lelkünket.
-
Veszélyes… - néztem a szemébe. – Veszélyes kiadni magadat egy másik embernek,
mert visszaélhet az érzéseiddel és a gondolataiddal. De meg kell látni, érezni
kell azt a pontot, amikor ilyen mélységben beengedhetsz valakit a fejedbe és a
lelkedbe. Különben semmi mást nem tesz az ember, csak szerepet játszik.
-
Ugye azt gondolod, hogy én még mindig szerepet játszok? – kérdezte szomorú
szemekkel.
-
Nem. – válaszoltam. – Én úgy gondolom, hogy félsz. Még mindig félsz. – hangom
határozott volt, mégis gyengéd. – Nem hiszed, hogy ha néha igazán elmondanád,
hogy mit érzel, akkor én megérteném. Ez nagyon szomorú, de már megszoktam.
Szerintem ez már soha nem fog változni közöttünk. Valamiért elhatároztad, hogy
bezárkózol, mert szerinted így a jobb. Régen harcoltam ez ellen, de már nem
teszem. – James egy nagyot sóhajtott, arcát a karomnak döntötte, szemeit
becsukta.
-
Az egyetlen fontos dolog, hogy szeretlek titeket. Mindhármótokat. Ti vagytok az
életem. – mondta, a hangjából áradó kétségbeesés lelkiismeret furdalást keltett
bennem.
-
Tudom. – válaszoltam, hangom tele volt őszinteséggel. – Tudom, hogy szeretsz
minket. Őszintén mondom. – erősítettem meg, mert James arca kétkedést árult el.
– És azt is tudom, hogy azért nem beszélsz sokszor az érzéseidtől, mert minket
akarsz óvni. Mert azt hiszed, nekünk így a legjobb. De tudnod kell, hogy milyen
jó érzés volt, mikor arról beszéltél, hogy miért hívtál el végül randizni. –
mosolyogtam rá az emlékek hatására. – Nem volt habos-babos rózsaszín álomvilág.
Az igazság volt, és jól esett hallanom. Eddig azt hittem, hogy csak sajnálatból
hívtál el, de most már tudom, hogy más érzéseket is keltettem benned. Azóta
abban reménykedek, hogy lesz még folytatása annak a beszélgetésnek. –
mosolyogtam rá, mire ő a vállamnak döntötte a fejét.
-
Az egyetlen fontos dolog, amit most tudnod kell, hogy olyan boldog vagyok, mint
talán soha. – mondta, majd felnézett. – Rettegtem, hogy… hogy ismét történni
fog valami. Az, hogy most itt lehetünk együtt… egészségben és boldogságban… -
megrázta a fejét, miközben próbálta elrejteni könnyeit. Tudtam, a számára most mindez
új élmény, a boldogság- és egyben a fájdalom forrása is. Akaratlanul is
felrémlett benne a gondolat, hogy mit vesztett ő, és mit vesztett Jimmy. Most
viszont egy új lehetőséget kapott az élettől.
-
Most már próbálj megnyugodni. – csókoltam meg finoman. – Az élet elvett tőled
valakit, akit nagyon szerettél. De talán így próbál kompenzálni. – néztem a
kislányunkra. – Persze tudom, hogy ez nem ugyanaz, de talán…
-
Én vagyok a legszerencsésebb ember a világon. – mondta könnyes szemekkel. –
Mert rám találtál és nem engedtél el. A sok hibám ellenére…
-
Mindketten tele vagyunk hibákkal, akárcsak a legtöbb ember. De úgy néz ki, a
hibáink elég jól passzolnak egymáshoz, ha egy ilyen kis angyal sült ki belőle. –
próbáltam jobb kedvre deríteni, ami mosolyából látva sikerült is. – Most pedig
fektessük le és próbáljunk mi is aludni kicsit… mert három óra múlva ismét
riadó!
