Ötvennyolcadik fejezet - Bezsongva

Ötvennyolcadik fejezet

Bezsongva

James végre újra otthon volt, velünk, mi pedig kezdtünk megnyugodni. Újra teljes volt a család, ismét boldogság költözött a falak közé. Ám valami mégis megváltozott. Tudtam, valahogy mindketten úgy éreztük, mintha ismét, a nulláról indulna a kapcsolatunk. Egy másik James tért haza, és egy másik Audrey várta otthon. Kissé tudathasadásos állapot volt ez, a két gyerekünkkel és az együtt töltött évekkel a hátunk mögött. Mégis valami végtelenül jó, és bizsergető. Egyik részről visszatértünk a régi kerékvágásba, más részről viszont, mintha újra kezdtük volna megismerni egymást. Egyikünk sem tudta, mi fog kisülni ebből az egészből, csak abban voltunk biztosak, mindketten akarjuk, és mindketten olyan csodálatosan érezzük magunkat a másikkal, mint még soha.

Ám sajnos voltak olyan változások is, amelyeket tudtam, James nagyon nehezen fog megemészteni, és Önmagát fogja vádolni.

- Cumisüveg? – vonta össze James a szemöldökét, mikor leültem mellé Julie-val. Tisztában voltam vele, hogy magát fogja hibáztatni, de nem titkolhattam el előle.

- Igen. – bólintottam – Sajnos egy hete elapadt a tejem. Az orvos azt mondta, hogy valószínűleg a stressz miatt. De azért bíztatott, hogy még újra indulhat. – mosolyogtam rá, de zaklatott arcán láttam, hogy az orvos véleménye egyáltalán nem nyugtatja meg.

- A francba… - rázta meg a fejét. – Annyira sajnálom. – nézett rám, majd megsimogatta Julie vörösesszőke tincseit. – Nagyon sajnálom királylány…

- James, nincs semmi baj. Hála Istennek tartalékoltam néhány üvegnyit a mélyhűtőben, szóval még legalább egy hétig ugyanúgy anyatejet fog inni. Addig majd még próbálkozunk, hátha újra indul. De ha nem sikerült, akkor majd tápszert kap. – James egy nagyot sóhajtott.

- Az nem ugyanaz. Nagyon nem ugyanaz.

- James, nagyon sok anyának nincs teje, így nagyon sok kisbaba nő fel tápszeren, de ettől még ugyanolyan egészségesek, mint az anyatejen nevelkedett társaik. Ráadásul Julie több hónapig kapott anyatejet. Megkapott tőlem mindent, amire szüksége volt. Néhány hónap múlva úgyis elkezdődik a hozzátáplálás.

- Igen, tudom… - sóhajtott ismét. – De ez a műanyag csomagolás korán sem annyira gyönyörű és izgató, mint az előző… - durcáskodott.

- Ó értem, tehát erről fúj a szél. – nevettem. – Nézd a jó oldalát, legalább egy kicsivel kevésbé lesz elnyűtt az eredeti. – kacsintottam rá, majd miután Julie befejezte az étkezést, a vállamra tettem, és a hátát simogattam. James néhány másodpercig egy szót sem szólt, arca egyszerre volt feszült, tekintete pedig simogató.

- Fogalmad sincs róla, hogy milyen gyönyörű vagy. – mondta. Meglepetten néztem rá, mert arcán valami olyasmit láttam, amit talán még soha. – Kiteljesedtél az anyaságban. Tudom, azt hiszed néha, hogy rossz anya vagy, de ez nem igaz. Csodálatos vagy, ahogyan gondoskodsz a gyermekeinkről. Ahogyan magadhoz öleled őket. Magabiztosság sugárzik belőled, és őszinte szeretet. Minden egyes porcikád ezt sugározza magából. El sem tudod képzelni, milyen gyönyörű és kívánatos anyuka vagy. De most már talán te is érzed. – simogatta meg tűzvörös hajamat. – Megtaláltad Önmagadat. ahogyan én is. És annyira kívánlak, mint még soha. – fejezte be, mire éreztem, hogy lángra gyúl az arcom. Nem szoktam hozzá az ilyen vallomásokhoz. Hirtelen nem is tudtam, mit reagáljak rá. Más volt ez, mint a szerelmes évődések a kórházban. – Az az igazság, hogy teljesen be vagyok zsongva. Úgy érzem magamat, mint egy tini. – terelte kicsit oldottabb vizekre a társalgást, mikor látta, mennyire zavarban vagyok. Arcán őszinte mosoly ült, szemei csillogtak.

- Igen. Én is úgy érzem magamat. – mosolyogtam vissza. – Már nagyon régen éreztem így magamat. – vallottam be, miközben visszaemlékeztem kapcsolatunk hajnalára, mikor úgy lelkesedtem Jamesért, mint egy kis bakfis. Úgy tűnt, mintha ezer éve lett volna.

-  Tudom. – vette kezébe az enyémet. – De most mindent bepótolunk majd. – mondta, szavai pedig őszintén csengtek. Kezemet ajkához vonta, ajkai pedig az ujjaimmal kezdtek játszani. Forróság futott végig a testemben, Julie apró büfije pedig nagyon hangosnak tűnt a hirtelen beállt csendben. Mind a ketten felnevettünk.

-  Azt hiszem, valaki sikeresen megtörte a pillanat varázsát. – pusziltam meg Julie édes kis arcát. – Na gyerünk, lefekvés! – álltam fel az ágyról, majd lefektettem a kicsit. – Most pedig csinálok a nagyfiúknak is enni. – léptem oda az ágyhoz, majd egy igen hosszú, és izgató csókot váltottam Jamesszel. – Addig pihenj. – mondtam, majd kiléptem az ajtón.

- Milyen volt vele? – kérdeztem Jamest, miközben este, összebújva feküdtünk az ágyban.

- Mire gondolsz? – fordította felém a fejét.

- Milyen volt a szex… Julieval? – kérdeztem óvatosan.

- Jaj Audrey, most miért fontos ez? Ne foglalkozzunk tovább a múlttal. – simított végig a haján.

- Ne haragudj… én… én csak szeretném tudni. Mindig kíváncsi voltam rá. Ígérem, nem leszek féltékeny, vagy ilyesmi. Tudom jól, hogy az ellentétei vagyunk egymásnak. – James egy nagyot sóhajtott, majd becsukta a szemét. Éreztem, hogy elzárkózik, én pedig magamban egy nagyot káromkodtam, hogy miért kellett most felhoznom ezt a témát. Én magam sem tudtam igazán megmagyarázni, egyszerűen valami a belsőmben tudni akarta a választ. James hallgatása már kezdett nagyon kellemetlenné válni. Azt kívántam, bárcsak ne kezdtem volna bele. – Ne haragudj, hogy megkérdeztem. Nem akartam újra a múltban vájkálni. – suttogtam halkan, majd hozzá hajoltam, és egy csókot adtam az arcára, majd egy nagyot sóhajtva próbáltam elaludni.

- Vele… vele mindig nagyon… szenvedélyes volt. – hallottam hirtelen a hangját, így felé fordultam. – Szinte mindig ő kezdeményezett, ami nagyon izgató volt. Szerettem… szerettem közben hallani a hangját… érezni és látni, hogy jó neki. Mindig magabiztos volt, és tudta, hogy mit akar. – fejezte be. Kezdtem őszintén kételkedni benne, hogy hallani akartam ezt az egészet. Ismét úgy éreztem, hogy összezsugorodok, mint egy lufi, amiből elszállt a levegő. Én nem voltam sem magabiztos, sem pedig szenvedélyes. Kapcsolatunk elején a sok visszautasítás után örökre kiveszett belőlem a kezdeményezésre való vágy és képesség. – Veled… veled viszont nagyon meghitt. – szólalt meg ismét. – És még mielőtt ezt hinnéd, a „meghitt” nálam az „unalmas” szinonimája, tudnod kell, hogy nem így van. – fordította felém a fejét, mintha csak tudta volna, mire gondolok. – Nekem… nekem nagyon sokat jelent, hogy én voltam neked az első. Lehet, hogy nem hiszed, de tényleg így van. Tudni, hogy minden, amit a szeretkezéssel kapcsolatban átéltél, amit megismertél, azt csak tőlem kaptad, egymástól kaptuk, az… az felbecsülhetetlen érték. Viszont… mindig úgy érzem, hogy visszafogod magadat. És nagyon jól tudom, hogy ez miattam van. Az én hozzáállásomnak köszönhető. Tudom jól, hogy azóta nem kezdeményezel szeretkezést, amióta folyamatosan csak visszautasításban volt részed… mert még mindig attól rettegsz, hogy újra át kell élned. És tudom, hogy ezek a negatív élmények a mai napig hatással vannak minden együttlétünkre. Ezt most nem azért mondom el neked, mert azt szeretném, hogy megváltozz. Mert nem erről van szó. – simogatta meg az arcomat. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy tisztában vagyok a hibáimmal… és azzal, hogy az én kezdeti viselkedésem indított el téged ezen az úton a szexuális életünkben. Nem ismertél más utat, így azt követted, amit én köveztem ki neked. Ezt nagyon sajnálom. Sajnálom, mert így nem lehettél Önmagad. Az igazi Audrey az a lány volt, aki félelem és gátlások nélkül próbált újra és újra elcsábítani. – éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Magát okolta, mégis én éreztem úgy, hogy kudarcot vallottam. James minden szava olyan igaz volt, hogy egyenesen a szívembe talált. Eddig még egyszer sem gondoltam bele ebbe, de most kristálytisztán láttam magam előtt mindent. Már régen nem voltam Önmagam. Kapcsolatunkban a súrlódások, az idomulások úgy lecsiszoltak, átalakítottak, mint egy sebes folyó a köveket. Ez természetes dolog volt, hiszen egy kapcsolatban az embernek mindig le kell adnia magából valamit. Egy kapcsolatban a felek folyamatosan alakítják egymást. De ezek szerint vannak olyan dolgok, amelyeket érdemes és szükséges újra megtalálni, olyan részek, amelyek véletlenül, vagy gondatlanságból lettek lecsiszolva. Hirtelen annyi gondolat cikázott a fejemben, mint már régóta nem.

– Az elmúlt egy hétben kezdesz újra arra a lányra hasonlítani, akit megismertem. Aki olyan… csábító volt, akinek mindig felcsillant a szeme, ha csak meglátott, amikor hozzám ért. Fogalmad sincs róla, hogy milyen jó téged újra ilyennek látnom. Talán sikerül jóvátennem mindent, amit ellened elkövettem. Talán újra Önmagad leszel, és én is az a férfi lehetek melletted, akit kezdettől fogva megérdemeltél.

Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Sokszor azt gondoltam, hogy James egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy mennyit változtam, és hogy mindez miért is történt. Most viszont már tudtam, hogy mindvégig tisztán látta, hogy mivé váltam a kapcsolatunkban, hogy mivé váltam általa… és most már láttam, hogy ez mennyire bántotta. Bántotta, de a Julie iránt érzett szerelme miatt nem tudott ezen változtatni.

- Mi történt ott a kórházban? Mi történt a műtőasztalon? – kérdeztem hirtelen. – Amióta felkeltél az altatásból, teljesen más ember vagy… az a James, akit mindig is szerettem volna magamnak. - Néhány másodpercnyi csönd következett, majd James egy óriásit sóhajtott.

- Láttam Őt. – mondta ki fojtott hangon. – Találkoztam vele. – nézett rám, én pedig felkönyököltem az ágyon.

- És… és mondott neked valamit? – kérdeztem.

- Igen. – bólintott. – Nagyon sok mindent mondott nekem. Segített megértenem… mindent. És segített, hogy igazán megtaláljalak téged. – simogatta meg az arcomat. Képtelen voltam bármit is mondani. Visszafeküdtem az ágyba, szorosan Jameshez bújtam, majd életemben először őszintén hálás voltam Julienak.

Az elkövetkezendő napokban nagyon sokat gondolkodtam. Gondolkodtam magamról, a régi énemről, a kapcsolatunkról, és Jamesről. Minden amit mondott, igaz volt. Tudtam, hogy őszintén magát hibáztatja amiatt, hogy a dolgok így alakultak, hogy elvesztettem az igazi énemnek egy nagyon fontos részét. De azt is tisztán láttam, hogy ő is teljesen megváltozott, olyan emberré vált, aki mellett a régi Audrey feléledhetett hamvaiból, aki mellett igazi nő lehettem, akit nem nyomaszt a múlt, a másik nő emléke. Már régen elfelejtettem azt az Audreyt, akin minden pillanatban végig futott a forróság hulláma, mikor James közelében volt, azt a lányt, aki szégyenérzet nélkül hámozta volna le a ruhát az imádott férfiról, hogy utána a nappali kellős közepén tegye magáévá.

De most itt volt az új James… az új élet. Bennem pedig őrült módon kezdett dübörögni a vágy, hogy újra az az Audrey lehessek. Tudtam, éreztem, hogy meg tudom újra találni magamban. James minden mosolya, érintése, csókja egyre közelebb hozta hozzám. És tudtam, csak napok kérdése, hogy újra felszínre bukkanjon.

- Jó lesz így a párna? – kérdeztem Jamest, aki erre nagyot sóhajtott.

- Úgy érzem magamat, mintha egy öregember lennék. Már teljesen jól vagyok, nem kéne egész nap feküdnöm. – morgott.

James szomorú arccal fordult el, majd szemével az ágynemű mintáját kezdte el tanulmányozni. Az ajkamba harapva konstatáltam, hogy túl jól sikerült a blöff. James nem volt hozzászokva, hogy kelletem magamat, nem volt köztünk szeretkezés előtt soha évődés, ha nemet mondtam valamiért, akkor az tényleg „nem” volt. Tudtam, hogy nagyon gyorsan meg kell mentenem a helyzetet, rá kell ébresztenem Jamest, hogy nem csak a külsőmben változtam meg. Őszinte beszélgetésünk mintha olyan láncokat tört volna fel rólam, amelyeket az évek során lassan béklyóba vertek. Felszabadultnak éreztem magamat, játszani akartam, kelletni magamat, és érezni, hogy mennyire kíván.

Alig látható mozdulattal megszabadultam a bugyimtól, majd két ujjammal csúzlit csináltam, és kilőttem, egyenesen felé. A fekete textil hiperűr sebességgel landolt James arcán, aki meglepetten emelte fel az immár mellkasán pihenő fehérneműt, majd értetlenül nézett rám, mikor meglátta, hogy mi is az.

- Upsz… - mondtam csábítóan az éjjeliszekrénynek támaszkodva. James arca még egy pillanatra zavart volt, majd csibészes mosoly terült szét az arcán. Megkönnyebbültem, hogy végre veszi az adást. Lassan az orrához emelte a bugyimat, majd magába itta az illatát, miközben tekintete végig az enyémbe fúródott. Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, testem pedig már készen állt az egyesülésre. James nem tett mást, csak játékosan megpaskolta ölében a takarót, mire én mosolyomat elrejtve felé kúsztam az ágyon.

- Biztosan jól vagy? – kérdeztem, mert még mindig aggódtam miatta. Ő nem válaszolt, csak a takaró alá húzta az egyik kezemet. Arcom lángra gyúlt, szívem pedig veszett iramban kezdett dobogni, miközben finom mozdulatokkal mozgattam rajta a kezemet. Semmi kétség nem volt afelől, hogy mennyire kíván, mennyire akar engem. Ajkai éhesen tapadtak az enyémekre, légzésén éreztem, hogy ő is mennyire izgatott.

- Remélem nem probléma, de most kénytelen leszel te végezni a dolog oroszlán részét… - hangja rekedt volt, én pedig egy szégyenlős mosollyal nyugtáztam, hogy értem a célzást.

- Hát… nem vagyok a dolog mestere, úgyhogy nézd el nekem, ha ügyetlen leszek. – suttogtam, majd lehúztam róla a takarót. Alatta olyan hízelgő látvány fogadott, amely minden nőt hálával töltene el.

- Ó, én biztos vagyok benne, hogy nagyon ügyes leszel… - suttogta, miközben fölé kerekedtem, és lábaim közé vettem a csípőjét. Finoman csókoltam, miközben testünk lassan összeért. James keze a csípőmet simogatta, én pedig egyik kezemmel a párnán támaszkodtam, a másikkal pedig benyúltam a ruhám alá, hogy sikerüljön egymásra találnunk. Óvatosan ereszkedtem rá, mert féltem, hogy szülés után a testem másképpen érzi majd őt, mint annak előtte. De nem kellett félnem. Testem ugyanolyan nedves szerelemmel fogadta be, mint mindig. Csak reménykedni tudtam, hogy az ő számára sem változott semmi, hogy az ő számára is olyan örömteli ez, mint nekem.

- Istenem, de hiányoztál… - suttogta ajkaim közé, miközben magához húzta a csípőmet, hogy még mélyebben érezzen.

- Az érzés kölcsönös… - suttogtam vissza, miközben kissé esetlenül mozgatni kezdtem a csípőmet. Ez a póz valahogy kimaradt az eddigi repertoárból, főleg a plusz kilók miatt, amelyek mindig is zavartak. Pironkodva próbáltam keresni az összhangot, reméltem, a testem mielőbb megtalálja ezt az ősi ritmust, amely mindkettőnkben benne lakozik. Közben kínosan figyeltem arra, nehogy James sebére is ránehezedjek, soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha fájdalmat okoznék neki. James érzékelte, a tanácstalanságomat és görcsösségemet, és mint mindig, most is a segítségemre sietett. Óvatosan lehúzta hátamon a ruha cipzárját, és lehámozta felsőtestemről a ruhát, hogy az a derekamon pihenjen. Gyakorlott kézzel pattintotta szét a melltartó kapcsát, én viszont egy gyors mozdulattal megakadályoztam, hogy az leessen rólam. Az anyaság talán itt látszódott meg rajtam a legjobban, és bár James szinte az összes szoptatást végig asszisztálta, ez most mégis más volt. Most mindketten más üzemmódban működtünk, és nem voltam meggyőződve róla, hogy ebben az üzemmódban ugyanazt tudom-e nyújtani, mint régen. James egy pillanatig sem foglalkozott védekezésemmel, csókjával megnyugtatott, majd egy óvatos mozdulattal vette ki kezemből a melltartót. Lassan egy hete volt annak, hogy Julie-t utoljára szoptatni tudtam, de a mellem még mindig meggyötört volt, még én magam sem találtam benne semmi vonzót. De James másképpen érezte. Ajkai leheletfinoman érintették a bőrömet, nyelve olyan óvatosan cirógatta megkínzott bimbómat, hogy forró remegés futott át rajtam, mely a mellemen keresztül a nőiességemet célozta meg. Becsuktam a szememet, a testem pedig csupa érzéssé változott. Nem tudtam meghatározni, hogy én találtam-e meg a ritmust, vagy a ritmus talált-e meg engem. Csak azt tudtam, hogy végre igazán Önmagam vagyok, és James is valami olyasmire talált rá, amit hosszú éveken keresztül eltemetett magában, amit képtelen volt megosztani velem. Becsuktam a szememet, és egyszerűen csak a vágyaimat és a szerelmemet követtem. Annyira csodálatos volt az érzés, hogy a szemembe könnyek gyűltek. – Istenem… ez annyira… finom… - nyögtem James fülébe, majd az ajkamba haraptam, James pedig mély hangú mosollyal nyugtázta elégedettségemet.

- Attól tartok, hogy túlságosan is finom… - suttogott vissza, ujja pedig sürgetően kezdett rajtam kőrözni. Éreztem, hogy a hosszú hónapok Önmegtartóztatása után mindkettőnken túlságosan felkavaró és édes az első szeretkezés, a végkifejlet nem várat sokáig magára. Óriási hangorkánnal tört elő belőlem a gyönyör, az igazi énem, aki felszabadultam adta és kapta a szerelmet. Azt szerettem volna, hogy az egész világ hallja, hogy végre újra teljes vagyok… újra Önmagam vagyok. James szorosan magához húzott, nem törődött a hasán lévő sebbel, csak egyik kezével szorosan tartott, másik kezével pedig magához húzta a fenekem, csípőjét pedig megemelte, hogy minél mélyebben jusson el a beteljesüléshez. Én is hangosan felnyögtem, mikor mély elfúló hangjából tudtam, ő is eljutott a csúcsra.

Hosszú másodpercekig képtelen voltam megmozdulni, minden tagom remegett, James ujjai pedig olyan édesen simogatták a hátamat, amitől még jobban elgyengültem. Aztán eszembe jutott a sebe, aminek egészen biztosan nem tett jót a súlyom, úgyhogy összeszedtem minden erőmet és mellé hengeredtem.

- Jól vagy? Nem fáj? – kérdeztem még mindig lihegve, és végig simogattam a hasát borító kötést. James arcán huncut vigyor terült szét, láttam rajta, hogy kutya baja.

- Azt hiszem, még soha életemben nem voltam ilyen jól. – csókolt meg, én pedig boldogan sóhajtottam. – Hát… azt hiszem, most negatív csúcsot döntöttünk… - mutatott még mindig vigyorogva az órára James, amely körülbelül öt perccel mutatott csak többet, mint mikor szeretkezni kezdtünk. Hangosan felnevettem.

- Az nem számít. – ráztam meg a fejemet. – Ez az öt perces menet volt életem legcsodálatosabb szeretkezése veled. – vettem incselkedve a szájamba a fülcimpáját, mire ő mély hangú morgással válaszolt.

- Ami azt illeti, ha adsz tíz percet, akkor talán ismét módod lesz átélni egy ilyen öt perces tömör gyönyört… - simogatta végig a testemet, amely minden létező módon azt ordította, hogy „igeeeen, akarom!!!” Az eszem viszont leintette.

- Semmit sem szeretnék jobban, de most pihenned kell. Utána pedig megnézem a sebedet, hogy minden rendben van-e. James nem válaszolt, csak csillogó szemmel nézett rám, miközben ujjai a hátamat cirógatták.

- Gyönyörű voltál, ahogyan elmentél… mint egy barbár Istennő… - túrt bele a hajamba. – az arcod… és a hangod… - az ajkába harapott. Tudtam, hogy mire gondol… még soha nem látott ilyennek. Mindig, amikor szeretkeztünk, valamiért úgy éreztem, el kell rejtenem az igazi gyönyörömet… mintha tiszteletlenség lett volna Julie-val szemben… néha pedig az volt a fejemben, hogy… hülyét csinálok magamból, ha megmutatok minden, ami bennem van. Nem tudtam magamat úgy átadni a szeretkezésnek és a gyönyörnek, hogy közben az járt a fejemben, hogy James nem azt érzi a testében és a lelkében, mint amit én.

- Hát… nem igazán volt más választásom. – mosolyogtam rá. – Valami olyasmit kaptam tőled, amire csakis ez lehetett a válasz. – csókoltam meg.

- Ó, asszony, csak gyógyuljak meg… - sóhajtott nagyot, miközben nem kellett a takaró alá néznem, hogy tudjam, ismét készen állna nekem odaadni magát… úgy, mint eddig még soha.

- Miért, mi lesz akkor? – kérdeztem incselkedve. Ő magához húzott, mély hangján pedig a fülembe suttogott. Lehunytam a szememet, és próbáltam nem magam elé képzelni mindazt, amit hallottam… de egyszerűen lehetetlen volt.

… a kezem pedig ismét a takaró alatt kötött ki.

Ötvenhetedik fejezet - Átváltozás

Ötvenhetedik fejezet

Átváltozás

- Jól van Jimmy, akkor ahogy megbeszéltük… óvatosnak kell most lenned Apával, hogy minél előbb meg tudjon gyógyulni. - simogattam meg szöszke fejét James kórtermének ajtajában, Jimmy pedig megszeppenve bólintott. Bátorítólag rámosolyogtam, kopogtattam az ajtón, majd mindketten beléptünk.

- Szép jó reggelt! Megjött a csipet-csapat… - próbáltam minél könnyedebbre venni a figurát, mert tudtam, Jimmy mennyire izgul. Ott volt már Helen és David, James pedig csillogó szemmel nézett ránk. Tudtam, már nagyon szerette volna látni a gyerekeket.

- De jó, hogy itt vagytok. Na gyere ide, nagyfiú! – nyújtotta kezét Jimmy felé, aki még mindig félénken a lábamhoz bújt. Felnézett rám, majd mikor bólintottam, szégyenlősen odament az édesapjához, aki megsimogatta az arcát… és ekkor eltört a mécses. Nem tudtam, Jimmy pontosan mennyit foghatott fel a balesetből, a kórházból, a fertőtlenítő-szagból, az ágyban fekvő apukájából, aki tele volt zúzódásokkal, de úgy látszott, gyermeki lelkében megértette, hogy valami nagy baj történt… és még nagyobb történhetett volna. – Na, ne sírj… - próbálta James csitítani, Jimmy pedig a két kezét nyújtotta felé, meg akarta ölelni, hozzá akart bújni. – Gyere ide… - mondta összeszorított fogakkal James, mikor nem kis kellemetlenség és fájdalom árán beljebb csúszott az ágyon, David pedig mellé ültette a még mindig zokogó Jimmyt. Ahogy néztem őket, nekem is könny gyűlt a szemembe, akárcsak Jamesnek. Majdnem elveszítettük egymást. Néhány másodperc múlva a karomban ülő Julie is csatlakozott Jimmyhez, hangosan sírni kezdett, amitől valamiért nevethetnékem támadt.

- Ejha, még soha nem volt közöttetek ekkora az egyetértés… - csókoltam meg a pofiját, miközben nekem is könnyek gyűltek a szemembe.

- Gyere ide hercegnő – nyújtotta kezét Julie felé James, én pedig óvatosan az ágy szélére ültem, és a lábaira ültettem kislányunkat. – Ne haragudjatok… nincs semmi baj… - próbálta őket megnyugtatni. - Nagyon hiányoztatok már Apának… - ölelte meg mindkét gyermekét, miközben könnytől fátyolos tekintete találkozott az enyémmel.

Tudtam, mindketten ugyanarra gondolunk. Rájöttünk, milyen tökéletes az életünk, hiszen tele van szeretettel és szerelemmel. Kemény leckét kaptunk most az élettől, de egyben egy esélyt is, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat… mi pedig alig vártuk, hogy elkezdhessük új életünket.

Lassan öt nap telt el a baleset óta, mi pedig kezdtünk végre megnyugodni. James gyors iramban gyógyult, fiatal, erős szervezete gyorsan regenerálódott a műtét után, a tény pedig, hogy életünkben új szakasz következik, lelkesítő volt számára. Alig vártam, hogy újra együtt lehessünk otthon, szeretetben és boldogságban, hátunk mögött hagyva a múltat. Hálás voltam Istennek, hogy visszaadta nekem Jamest, és utat nyitott a boldogság felé.

Váltottam néhány szót az orvossal, majd gyors iramban lépkedtem a kórház folyosóján, alig vártam, hogy újra láthassam.

- Szi… szia. – léptem be meglepetten, mikor bekukkantva megláttam Jamest. Először azt hittem, nem is ő fekszik az ágyban.

- Látom sikerült meglepni. – vigyorgott rám, miközben én zavaromat palástolva pakoltam le a sok finomságot, amit neki hoztam.

- És hogy jött ez a hirtelen ötlet? – ültem az ágy szélére, miközben próbáltam megszokni az új látványt. James divatos rövidre vágatta a haját, arcáról pedig eltűnt a szakáll, frissen borotvált arcának minden apró négyzetcentiméterét feltérképezhettem. Évekkel fiatalabbnak tűnt így.

- Nem is tudom… - rázta meg a fejét. – Egy részről véletlenségből pont erre járt a kórház fodrásza. – nevetett, majd újra komolyra fordította a szót. – Megújulásra vágytam. – mondta ki rövid gondolkodás után.

- Megújulásra? És még kit szeretnél beújítani? Talán van itt valahol egy csinos nővérke, akit eddig még nem láttam? – nevettem zavartan.

- Ha látnád a nővérkéket, akkor még csak fel sem vetülne benned a gyanú. – vigyorgott, amitől alig tűnt harmincnak. Most, hogy nem takarta szakáll és borosta, arcának újabb vonásai varázsoltak el. – Úgy gondoltam, hogy megérdemelsz egy új pasit. – mondta most komolyan, kezével pedig megsimogatta az arcomat. Éreztem, hogy elpirulok. Csak kék szemének csillogása emlékeztetett az én Jamesemre, ezért nagyon zavarban éreztem magamat.

- Nekem az előző is tökéletes volt. – mondtam őszintén, miközben próbáltam ismerkedni az új Jamesszel.

- Ennyire nem tetszik? – kérdezte csalódottan.

- Jaj nem, csak még meg kell szoknom az új pasimat. – simogattam meg most én az ő arcát. Ebben a pillanatban eszembe jutott idegenkedésem oka. Julieval közös képein nézett így ki, még mielőtt megismert volna engem. Ez a James Julie-é volt. Ám még mielőtt borús gondolataim eluralkodtak volna rajtam, James boldog arcára néztem, csillogó szemeibe, és akkor végre megértettem. A szakáll olyan volt számára, mint egy nőnek a gyászruha. Elbújt mögötte, elrejtett alatta mindent, ami a boldog időkre emlékeztette, az igazi Önmagára, a régi Jamesre.

Most viszont sikerült elengednie a gyászát, a bűntudatát, és a kórházi ágyban már új emberként ébredt fel. Nem tudtam, hogy ez a baleset miatt történt-e, azért, mert közel került a halálhoz, és majdnem elveszített minket, vagy valami más oka volt, lényeg, hogy alig bírtam elhinni. Egy új, boldog James mosolygott rám, aki újra akarta kezdeni. És ami a legfontosabb volt: velem, VELÜNK.

- Tudok valamit, ami talán segít a megszokásban. – mosolygott rám csibészesen, majd arcomat magához vonta. Furcsa volt, hogy nem éreztem ajkaimon a szakállának finom szúrását, más részről viszont nagyon izgató is. Valamiért az első csókunk jutott az eszembe, és mint annak idején abba a csókba, most is a kislábujjamig bele remegtem.

- Na jó, azt hiszem, meg fogom tudni szokni… - suttogtam halkan, mikor egy pillanatra ajkaink elváltak egymástól.

- Akkor megnyugodtam. – suttogta vissza két csók között. – Alig várom, hogy végre otthon legyek. Annyira hiányzol… - suttogta, kezei simogatóan siklottak le a nyakamra. Tudtam, mire gondol, mert én is ugyanezt éreztem. Az idejét sem tudtam, mikor voltunk utoljára együtt.

- Én is alig várom, de remélem, tisztában vagy vele, hogy ilyesmire még legalább egy hónapig még csak nem is gondolhatsz. – törtem le a lelkesedését. – Előbb meg kell gyógyulnod. Komoly műtéten estél át, és tele vagy zúzódásokkal. – ráztam meg a fejemet, mert még mindig olyan rémisztő volt az egész.

- Ne félj, nagyon gyorsan gyógyulok. – suttogta a nyakamba, majd egy nagyot sóhajtott. – Ha most egészséges lennék, és ehelyett a kórterem helyett a meleg hálószobánkban ülnénk, akkor…

- … akkor biztosan nem mondanék nemet. – leheltem ajkai közé, és tényleg így éreztem. Néhány hete én utasítottam vissza a közeledését, mert nem éreztem még jól magamat a bőrömben, most viszont mindez már nem érdekelt.

- Keresd meg az orvost, és kérdezd meg, mikor mehetek végre haza. Mond meg neki, hogy tökéletesen jól vagyok, és csak a feleségemre van szükségem a további gyógyuláshoz.

- Semmi ilyesmit nem fogok neki mondani, bár roppant hízelgő – mosolyogtam rá. – Egyébként már a folyosón váltottam vele néhány szót, és a hét végéig még biztosan a vendégszeretetüket fogod élvezni. Utána pedig még jó ideig nem duhajkodhatsz. – mondtam el neki a rossz hírt, mire ő elnyomott egy fintort.

- Azt majd még meglátjuk… - morgolódott.

- James, nem vicc az, ami történt, sok idő kell még, mire… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert ajkai ismét az enyémre tapadtak. – Most már ideje lenne, ha az új pasim visszafogná magát egy kicsit, mert nemsokára itt lesznek a régi pasimmal közös gyerekeink… - viccelődtem, mire ő is elmosolyodott.

Néhány perc múltán be is toppant a kis család, Helen, David és a gyerekek, amitől egy nagy sóhaj hagyta el a testemet.

Ez volt a tökéletes boldogság.

- Valami baj van, Audrey? – kérdezte Helen, mikor hazafelé baktattunk.

- Jaj nem, semmi. – ráztam meg a fejemet, mikor hirtelen kiszakadtam gondolataim közül. Mélyen megérintett James átváltozás, a testi és a lelki egyaránt. Éreztem, hogy ez az újrakezdés most nem ámítás, nemcsak valami kósza reménység, amely néhány nap múlva szertefoszlik. Lelkemben új késztetést éreztem, ami mielőbbi megvalósítást sürgetett. – Helen, tudom, hogy ma ti vigyáztatok a gyerekekre, de ha nem nagy kérés, holnap délelőtt is átvihetném őket? Lenne néhány dolog, amit el kell még intéznem. – kellemetlenül éreztem magamat a kérésem miatt, a másnapot szerettem volna a gyerekekkel tölteni, de a lelkem más útra ösztökélt.

- Persze, nem jelent problémát. Tudod, hogy imádjuk, ha nálunk vannak a kicsik. – mosolygott rám Helen, és megsimogatta a karomat.

- Köszönöm. – válaszoltam, lelkemben pedig izgatott bizsergés lett úrrá.

Azzá akartam változni, akinek most éreztem magamat.

A kórterem ajtaja nyitva volt, így az ajtófélfán kopogtam, mielőtt beléptem volna.

- Kopp-kopp, szabad bejönni? – kérdeztem, mire James felnézett a könyvből, amit bőszen olvasott. Ez a pillantás pedig minden pénzt megért. Ha egy pillanatig is aggódtam amiatt, hogy vajon tetszeni fog-e Jamesnek az átváltozásom, ebben a percben minden kétségem elpárolgott.

- Ejha! – nézett végig rajtam újra és újra. – csillogó tekintetétől úgy éreztem, hogy tényleg újjászületek. Tőlem szokatlan, csábító magabiztossággal léptem az ágyhoz, majd a szélére ültem. James ujjaival beletúrt az immár tűzvörös tincseimbe, majd végig simogatta az arcomat, egészen piros ajkamig.

- Ki vagy te és mit csináltál a feleségemmel? – kérdezte pajkos mosollyal. Szégyenlősen elmosolyodtam.

- Tetszik? – kérdeztem félénken, bár tekintete már régen elárulta a választ.

- Nem jutok szóhoz… - mondta halkan, mire én boldogan az ajkamba haraptam. – A hajszín, a smink és a ruha… egyszerűen tökéletes. – áradozott. - És miért? Hogyan? – kérdezte izgatottan, miközben még mindig a hajammal volt elfoglalva.

- Nos, hogy hogyan? – gondolkodtam el. – Hajfesték és megfelelő mennyiségű divatárubolt segítségével. – vettem viccesre a figurát. Láttam, hogy James is sejtelmesen elmosolyodik. A „miért?” pedig… nos, úgy gondoltam, hogy az új pasim megérdemel egy új csajt. – vezettem le az egyenletet. – Én is vágytam a megújulásra… a változásra. Azt hiszem, most volt itt az ideje. – mondtam komolyan. Láttam, hogy James nem igazán tud megszólalni, akárcsak én, mikor őt találtam itt megújulva. – Mi az, itt ülök vagy tíz perce, és még egy csókot sem kapok? – csücsörítettem össze megbántottan ajkaimat. James elvigyorodott, majd magához húzott.

- Attól félek, ha megcsókolom az új csajomat, be kell zárnunk az ajtót, mert képtelen leszek itt megállni. – suttogta, miközben ajkaink milliméterekre voltak egymástól.

- Ó, ez esetben ne kockáztassunk. – incselkedtem vele. – Sajnos néhány hétig még egészen biztosan uralkodnod kell magadon… - húzódtam el tőle, ő viszont utánam nyúlt, karjával magához húzott, ajkai pedig szenvedélyesen tapadtak az enyémekre. – Eszméletlenül dögös vagy… gyönyörű, kívánatos és izgató… - suttogta a csókok között, én pedig úgy éreztem, a mennyben járok. Még soha nem hallottam tőle ennyi bókot.

Tényleg szépnek éreztem magamat, boldognak és felszabadultnak. Életem során először éreztem úgy, hogy igazán Önmagam vagyok. Sikerült kiteljesednem, mint nő, leendő feleség és Anya. Nem volt több kétely és kétség. Tudtam, hogy szeretnek, és új fejezet kezdődik az életemben, ez pedig olyan energiával és magabiztossággal töltött el, amelyet soha nem éreztem.

- Tiszta rúzs lettél… - vettem elő egy papírzsebkendőt, majd James felé nyújtottam.

- Nem baj, büszkén vállalom. – törölgette meg magát, amolyan tessék-lássék módon.

- Azért kíváncsi lennék, mit szólna hozzá a főorvos, amikor meglát viziten. – fejeztem be inkább én a tisztító munkálatokat.

- Legalább már ő is tisztában lenne vele, hogy milyen szerencsés férfi vagyok. – mondta büszkén.

- Apropó szerencsés férfi, Jessica üzent neked az esküvővel kapcsolatban. – jutott eszembe.

- Na végre, valami hír! – csillant fel James szeme. – És hogy szól az üzenet? – kérdezte.

- „Sikerült lefoglalni a helyet a kívánt időpontra.” – próbáltam pontosan visszaidézni Jess szavait.

- Szuper! – mosolyodott el a hír hallatán.

- És végre megtudhatom, hogy hova is kell majd mennem és mikor? – kíváncsiskodtam.

- Nem-nem, a hely meglepetés lesz! – törte le a lelkesedésemet, mire megbántott arcot vágtam. – De az időpontot elárulom, ha adsz még egy csókot.

- Ez zsarolás… - méltatlankodtam, de ajkaim végül mégis behódoltak. – Nos? – kérdeztem kíváncsian, James pedig sejtelmesen elmosolyodott.

- Hát… egészen biztosan nem lesz nehéz megjegyezned a dátumot. - mondta, majd tartott egy kis hatásszünetet. – A születésnapodon házasodunk majd össze. – Néhány másodpercnyi dermedt csend következett, mielőtt reagálni tudtam volna.

- Hú… - csak ennyire futotta a hír hallatán. Három éve ismertem Jamest, és mindehárom évben elég tragikusra sikeredett a születésnapom. Első évben azt vágta a fejemhez, hogy azért találkozik velem, mert látta, milyen magányos vagyok… a második évben éppen külön voltunk, első szakításunk után, ő pedig érzelmi zsarolással csábított vissza… a harmadik évben pedig gyűrűt adott nekem, lánykérés nélkül. – Hú… - mondtam újra, majd az ágynemű ráncait kezdtem tanulmányozni. Nem tehettem róla, rossz ómennek tűnt a születésnapomon tartani az esküvőt.

- Kicsim, tudom, hogy az eddigi szülinapok elég rosszul sültek el… na jó, katasztrófa volt mindegyik – ismerte be végül, feszült arcomat látva. – De ez éppen jó ok arra, hogy mostantól jó emlékek kötődjenek ahhoz a naphoz, amikor a szerelmem megszületett. – mosolygott rám, én pedig visszamosolyogtam rá. – Szeretjük egymást, és ez soha nem fog változni. Végülis mi történhetne? Zuhogni fog az eső? Ránk dől a sátor? – kérdezte vigyorogva, mire én felkaptam a fejemet.

- Sátor? Eső? Ezek szerint szabad téren lesz? – haraptam rá az új információra. James nevetni kezdett, közben pedig a fejét rázta.

- Ajaj, nagyon kell vigyáznom, mit mondok, mert te aztán résen vagy!

- Ez akkor most igen jelent? – Nem tágítottam, ki voltam éhezve az új információkra.

- Sajnálom, nem mondhatok semmit. – tartotta fel kezeit. – De ha ez megnyugtat, most már legalább tudod, hogy alig két hónapot kell csak kibírnod, amíg mindenre fény derül.

- Az nagyon hosszú idő! Addig kifúrja az oldalamat a kíváncsiság! – duzzogtam.

- Pedig kénytelen leszel kibírni. Szeretném, ha meglepetés lenne. – simogatta meg az arcomat.

- Hát jó. – sóhajtottam nagyot. – Megadom magamat. – tettem a kezemet az övére, amely még mindig az arcomon pihent.

- És… készülsz már a holnapra? – mosolyogtam rá. Végre egy hét után haza engedték, mivel sebei nagyon szépen gyógyultak.

- Az nem kifejezés… - sóhajtott nagyot. – Nagyon várom már, hogy otthon legyek veletek.

- A gyerekek is nagyon várják már. Főleg Jimmy. Őt nagyon megijesztette az egész, hiszen szinte soha ne voltál tőle távol.

- Azt hiszem, mindnyájunknak nagyon ijesztő volt ez az egész, de túl vagyunk rajta és ez a lényeg.

- Igen. – bólintottam. – Arra gondoltam, ha reggel úgyis jöhetsz haza, akkor összepakolok neked most, és csak azt hagyom elöl, ami még éjszakára kellhet.

- Ezzel már elkéstél. Délelőtt mindent összepakoltam. – mondta büszkén.

- Te??? – szörnyülködtem. – Neked feküdnöd kéne, nem pedig pakolgatni. Nem is értem, hogyan engedhették, hogy felkelj… - mondtam feldúltan.

- Nos akkor elárulom, hogy már tegnap sétálgattam a folyosón. – mondta büszkén, én pedig azt hittem, hogy felrobbanok. – Ugye nem gondoltad, hogy haza engednek úgy, hogy még csak a vécéig sem tudok elmenni? – nevetett. – Jól vagyok, csak egy még egy kicsit gyenge. Nincs semmi olyan bajom, amin a zseniális főztöd és az odaadó gondoskodásod ne tudna segíteni. – bókolt az arcomat simogatva.

- Ne hidd, hogy ezekkel a szóvirágokkal leveszel a lábamról… - morogtam továbbra is, de igazából már feladtam a harcot. James egyetlen mosolya képes volt lefegyverezni.

Úgy szerettem őt, mint még soha.