Negyvenhetedik fejezet - Félelmek

Negyvenhetedik fejezet

Félelmek

- Ugye tudod, hogy James nagyon szeretett volna itt lenni? – kérdezte aggódva Helen, miközben a magán nőgyógyászom várójában ültünk.

- Persze, hogy tudom Helen. – tettem megnyugtatóan kezére az enyémet. – Hidd el, ebből semmi baj nem lesz köztünk Jamesszel. – láttam, hogy megnyugszik kissé. Jamest ismét jól elkapták a munkahelyén, egy nagyon fontos tárgyalást ütemeztek be erre az időpontra, ő pedig rettenetesen kikelt magából, amikor közölték vele, hogy ha nem lesz ott, akkor másnap már ne is menjen be dolgozni. Próbáltam őt megnyugtatni, de lehetetlenség volt. Mindennél jobban el akart jönni, végre látni a kisbabánkat…

…a kisbabánkat, aki most látványosan produkálta magát az ultrahang előtt. Mintha csak tudta volna, hogy nézzük.

- Szokta már érezni? – nézett rám a doki, miközben a kis picur még mindig nyújtógyakorlatokat végzett a pocakomban.

- Néha…azt hiszem… - mosolyogtam. – De még annyira nem tudom megkülönböztetni minden mástól. – nevettem zavartan.

- Nos, az elkövetkező egy-két hétben már egészen biztosan fogja érezni. Főleg, ha továbbra is ennyire aktív lesz. – mutatott ismét a képernyőre. Könnyes lett a szemem, ahogyan néztem ezt az apró kis tökéletességet a monitoron.

- Doktor Úr, lehet már tudni, hogy kisfiú vagy kislány? – kérdezte Helen, aki bejött velem a vizsgálatra. Doktor Manning rám nézett, én pedig alig láthatóan megráztam a fejemet. Tudtam, hogy Helen nem vette észre.

- Nos, nézzük meg jobban… - feszült újra az ultrahang a hasamnak, mi pedig a doktorral  együtt, ám  laikus módjára próbáltuk meglátni a dolgokat. Egy nagyot sóhajtott, majd hátradőlt a széken. – Sajnos nagyon szégyellős. – mosolyodott el. – Talán majd legközelebb. – mondta, de közben sokat sejtetően nézett rám.

A vizsgálat után gyorsan felöltöztem, szíven hevesen dobogott. Vártam a pillanatot, mikor Helen kilép előttem az ajtón…

Doktor Manning ekkor hozzám lépett és egy édes titkot súgott a fülembe.

- Őszintén sajnálom, hogy nem lehettem ott. – láttam James arcán, mennyire zaklatott. – Annyira szerettem volna látni… - arcát a hasamhoz nyomta. Láttam rajta, hogy vigasztalhatatlan.

- James…ez csak egy rutin vizsgálat volt. Majd ott leszel legközelebb. – próbáltam megnyugtatni, miközben ujjaimmal az arcát simogattam. Őszintén sajnáltam, hogy most nem lehetett ott. Tudtam, mennyire várja, hiszen ő még soha nem láthatta ultrahangon, élőben a kisbabánkat. Egy ideig csöndben feküdt, fejét az ölemben nyugtatva, aztán egy nagyot sóhajtva megszólalt:

- Audrey, szeretnék beszélni veled valamiről. – nézett rám szomorú, kék szemeivel.

- És mi lenne az? – kérdeztem.

- Én…én arra gondoltam, hogy…talán nem kellene természetes úton szülnöd. – bökte ki végül. Egy nagyot sóhajtottam. „Hát erről van szó. Retteg attól, hogy megismétlődik, ami a múltban történt.” – Szeretném, ha inkább a császármetszést választanád. Sokkal biztonságosabb és kevésbé fárasztó mindkettőtök számára. – Nem válaszoltam. Tudtam, hogy Jamesben minden bizonnyal egyre erősebben törnek majd fel a szörnyű emlékek, ahogyan egyre közelebb kerülünk a nagy naphoz, de nem gondoltam volna, hogy ezzel hozakodik majd elő.

- James, én…én megértem, hogy aggódsz… aggódsz értem és a kicsiért, de hidd el, nem lesz semmi baj…

- Legalább gondolkodhatnál róla… - tett még egy kétségbeesett kísérletet. – Sokkal nyugodtabb lennék. – szemei kétségbeesetten kérleltek.

- James, tudod jól, hogy a császárnak is ugyanúgy megvannak a veszélyei, mint a természetes szülésnek. Az mégiscsak egy műtét… - Láttam rajta, hogy nagyon nem tetszik neki, amit mondok. Elfordította a fejét és inkább a hálószoba falán függő képet fixírozta. – Én pedig…én pedig szeretném átélni…megélni ezt az egészet… - Elhallgattam, arra vártam, hogy James újra rám nézzen. Eltartott néhány másodpercig, amíg végre megtette. – Hidd el, nem lesz itt semmi baj! Vékony derék, széles csípő! Simán kipottyan majd! – próbáltam mosolygásra bírni, ám minden kísérletem kudarcba fulladt. James továbbra is aggodalmas arccal nézett rám, majd újra elfordította a tekintetét. Tudtam, most van itt az idő. Ez az a pillanat, amire vártam.

- Kérlek James, ne gondolkozz most ezen. Még olyan messze van. Nem akarom, hogy az elkövetkezendő négy hónapot végig idegeskedd. – újra megsimogattam szomorú arcát, majd kiböktem. – A kislányunknak egy nyugodt, boldog apára van szüksége… - eltartott két másodpercig, amíg tudatosodott Jamesben, amit mondtam.

- A kislányunknak? – nézett rám csillogó szemekkel. – Kislány? – kérdezte immár mosolyogva, elfátyolosodó szemekkel.

- Igen. – válaszoltam. – Most már biztos. - Nem szólt többet, csak a hasamhoz szorította az arcát, kezével pedig annyi szeretettel simogatta, hogy attól az én szemem is fátyolos lett. James kislányt szeretett volna és teljesült a vágya. Ahogy láttam őszinte, boldog reakcióját, egészen biztos voltam benne, hogy nagyon fogja szeretni a kicsit… más pedig nem érdekelt.

A pillanatnyi öröm után viszont sajnos rá kellett jönnöm, hogy ezzel talán még inkább rontottam a helyzeten. Boldoggá akartam tenni a hírrel, hogy kislányunk lesz, azt akartam, hogy másra gondoljon, el akartam terelni figyelmét a szülésről, ám miután megtudta ezt a hírt, még inkább felülkerekedett benne az aggodalom és a pánik.

Vacsora alatt is szinte teljesen szótlan volt. Megértettem, hogy aggódik. Most, hogy mi is babát vártunk, átéreztem, hogy milyen is ez, bele sem mertem gondolni, milyen lehetett a számára, mikor ketten bementek a kórházba, abban a tudatban, hogy hazafelé már hárman lesznek…de Julie ott vérzett el a szülőszobán. Akaratlanul is kirázott a hideg.

- Hozzak egy kardigánt? – kérdezte James.

- Nem, köszönöm. – ráztam meg a fejemet. Ő megpróbált rám mosolyogni, de mosolya kínban érlelt volt.

Este minél hamarabb próbáltam Jimmyt ágyban tudni, hogy James mellett lehessek. Nem akartam, hogy még jobban bele lovallja magát ezekbe a borús gondolatokba. Túlságosan korán volt még ahhoz, hogy a hátralévő időt ilyen félelmek között őrlődve csinálja végig. De nem igazán tudtam, hogyan segíthetnék neki.

- Ne haragudj, hogy ma teljesen hasznavehetetlen voltam. – nézett rám bűnbánóan, mert ő is érezte, hogy ma úgy járkált fel-alá, mintha nem is lett volna közöttünk.

- Semmi baj. – simogattam meg a karját, majd mellé bújtam az ágyba. – Megértem a félelmeidet. De kérlek, értsd meg, nem hagyhatom, hogy engem is maga alá gyűrjön. – láttam rajta, hogy megint kerüli a tekintetemet. – Inkább azt szeretném, ha te is belátnád, hogy nincs mitől tartanod. Minden rendben van velünk és minden rendben is lesz. Ne rontsd el a hátralévő időt azzal, hogy emészted magadat. A hátra lévő hónapok még annyi csodálatos élményt tartogatnak a számunkra. Az elkövetkezendő évekről már nem is beszélve. – mosolyogtam rá. Ő egy ideig bólogatott, majd megcsókolta az arcomat.

- Ne haragudj. Majd igyekezni fogok, hogy… hogy ne gondoljak erre. – mosolygott rám, de tudtam, milyen nehezére esik. Holnap már biztosan jobban leszek. – mondogatta, de úgy éreztem, inkább magát szeretné meggyőzni, mint engem. – Jó éjszakát. – kúszott oda hozzám, finoman megcsókolt, majd miután leoltottam a lámpát, jobb oldalára fordult, háttal nekem.

Minden este úgy aludtunk, hogy hozzám bújt és átölelt. Érezni akarta a közelségemet, azt, hogy ott vagyok… mert érezte, hogy lélekben néha nagyon messze járok. Most viszont rettegett. Attól rettegett, hogy elveszít engem… az illatomat, a közelségemet, az érintésemet…az anyát… „de nem a feleséget és az igaz szerelemét” – gondoltam keserűen, de azonnal elhessegettem a gondolatot. Érdektelen.

Hallottam színlelt, egyenletes légzését, amellyel el akarta hitetni, hogy már alszik. De nagyon jól tudtam, hogy a falat bámulja, és egyre mélyebbre süllyed a félelem bugyraiban. Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy itt fekszik mellettem és csöndben retteg… tudtam, hogy mit kell tennem. Ma este új leosztás volt, és az én lapjaim között volt a Jolly Joker.

Óvatosan odakúsztam Jameshez, majd végig simítottam a karját.

- Valami baj van? – fordult felém, majd felült az ágyon. Láttam, mennyire meg van feszülve. Nem válaszoltam neki, csak oda hajoltam hozzá és megcsókoltam…aztán újra…és újra…Éreztem, hogy először óvatosan viszonozza csókjaimat, majd mikor megérezte forróságukat, ő is hasonlóképpen reagált.

Háttérbe szorítottam érzéseimet és szabadjára engedtem a vágyaimat… azokat a testi vágyakat, amelyek ugyanolyan forróak voltak bennem James iránt, amelyek nem koptak meg... amelyek viszonzásában soha nem kellett csalódnom. Simogató kezeim könnyedén csusszantak be James pólója alá, majd sürgető gyorsasággal segítettek neki megszabadulni a feleslegessé vált ruhadarabtól. James talán szólni szeretett volna, kérdezni, talán még ellenkezni is, de éhes ajkaim nem adtak neki lehetőséget erre.

Óvatosan a hátamra fektetett, miközben ajkai és kezei tovább kényeztettek. Türelmetlenül, a vágytól hajszoltan húztam le róla az alsónadrágot, amelyet ő egy apró mosollyal honorált. Az ő kezei sokkal óvatosabbak voltak, mikor lehúzták rólam a bugyimat, de forróságukból éreztem, hogy őt is hasonló vágy hevíti. Amíg a földre hajította a bugyimat, felhajtottam a derekamig a hálóinget. Nem mintha bármi kivetnivalót találtam volna abban, hogy másállapotban szeretkezzek, de a női hiúságom nem volt oda az ötletért, hogy James most meztelenül lásson. Na persze James férfiúi hiúsága egészen más véleményen volt. Óvatosan hámozta le rólam a hálóinget, izgató csókjaival és érintésével biztosított szerelméről minden egyes centimétert, amely előbukkant a ruha alól. Végül a nem kívánt ruhadarab is a földön landolt, James pedig szótlanul, csillogó szemekkel nézett végig rajtam. Éreztem, hogy arcom vörös tűzzel ég, ám még mielőtt igazán kellemetlenül érezhettem volna magamat, James ajkai az enyémre tapadtak, onnantól kezdve pedig eltűnt belőlem minden szégyenérzet.

Lassan, óvatosan töltötte el a testemet, közben pedig egy óriásit sóhajtott. Régen nem szeretkeztünk már. Csak ebben a pillanatban tudatosodott bennem is, hogy mennyire vágytam már arra, hogy újra együtt legyünk. James minden pillanatban a reakcióimat figyelte, hogy nem okoz-e kellemetlenséget, de tudtam, az egyetlen, amit láthat az arcomon, az a vágy és a gyönyör, amit számomra okoz. Néhány perc után ő is feloldódott, átadta magát az érzésnek, a vágynak és a szenvedélynek. Minden egyes mozdulata közelebb vitt a megkönnyebbüléshez… lassan megszűnt a stressz, a görcsösség. És őszintén reméltem, hogy ő is pontosan ugyanígy érez. Mert emiatt történt az egész. Hallottam a hangját, éreztem az érintéséből, a forró leheletéből, hogy az én oldottságom rá is áldásos hatással van. James még a nehézségek ellenére is megtalálta a módját, hogy hozzám férjen ott, ahol a gyönyöröm koncentrálódott. Nem kellett sokáig ügyeskednie… nagyon kívántam és nagyon élveztem minden egyes csókot… minden egyes érintést és mozdulatot.  A megkönnyebbülés és a feszültség a hangszálaimon keresztül tört ki belőlem. Csak remélni tudtam, hogy Jimmy már mélyen alszik. James a nyakamba fúrta a fejét, ütemes nyögései a fülemet perzselték.

Sokáig maradtunk így. Óvatosan mellém heveredett, de ugyanúgy, szorosan ölelt. Finoman csókolgatta végig az arcomat, simogatta a hajamat, a testemet. Olyan nyugalmas volt… mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Örültem, hogy megtettem. Éreztem magamon, hogy jót tett. Jót tett a testemnek és bizonyos szinten a lelkemnek is. Mindkettő megkönnyebbült. Én is szótlanul simogattam Jamest, jó volt újra hozzá bújni… de valahogy mégis annyira új volt az egész. Nem olyasmit éreztem, mint eddig… sokkal jobban megérintette az érzés a testemet, mint a lelkemet.

- Szeretném azt hinni, hogy nem csak azért szeretkeztünk, hogy eltereld a figyelmemet. – szólalt meg hirtelen. Hangja halk volt, kiéreztem belőle a kétségeket, akárcsak kérdő tekintetéből. Zavarba jöttem. Bár ez volt a cél, mégsem értettem, hogy miért gondolt erre.

- Ne mondj ilyet James. – simogattam meg az arcát. – Tudod, mondtam a múltkor, hogy csak fáradt vagyok, és legközelebb majd szeretkezhetünk… nos, ez volt a legközelebb. – próbáltam a félhomályban mosolyommal megnyugtatni. James néhány másodpercig kutatva tanulmányozta az arcomat, majd becsukta a szemét és magához húzott.

- Nagyon más voltál most… - suttogta, én pedig éreztem, hogy hideg árad szét bennem. Hát észrevette… észrevette, hogy most csak a testem szeretkezett, nem pedig a lelkem.

- Nem… nem tudom, hogy mire gondolsz. – adtam az értetlent. – Talán… talán nem volt jó neked? – kérdeztem, de láttam, hogy ezzel csak még inkább elárulom magamat.

- De igen. – válaszolta. – Veled mindig nagyon jó. És tudom, hogy neked is mindig jó velem. De nem olyan volt, mint eddig. Éreztem, hogy mennyire szeretnéd… hogy mennyire élvezed…de nem azt, hogy velem voltál együtt… - egy nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy minden szava igaz.

- Biztosan a terhesség miatt van… - próbáltam magyarázkodni. – Majd el fog múlni. – mondtam kétségbeesetten. De láttam rajta, hogy meg sem hallja szavaimat.

– A szemedben vágyat láttam csak, és az érintésedben, a csókodban is azt éreztem…nem pedig a szerelmet. – Nem volt erőm ahhoz, hogy tagadjam. Nem tudtam megszólalni. – Tudom, hogy megpróbáltad…hogy úgy érezzem… - simogatta meg ismét az arcomat. Szeméből áradt a szomorúság. Szavai régen eltemetett emlékeket szakítottak fel bennem.

- Amikor először szeretkeztünk, te is próbáltál úgy tenni… - a szavak anélkül tódultak ajkaimra, hogy átgondoltam volna őket. - … úgy tenni, mintha szeretnél. – James simogató ujjai a párnára hullottak, szeme mély fájdalomról tanúskodott. – És utána még hányszor tettél így? – halkan mondtam ki a szavakat, nem volt célom veszekedni. És nem is vártam választ. Túlságosan is egyértelmű volt mindkettőnk számára az egész. – Tudtad, hogy nincs összehasonlítási alapom… hogy nem fogom észrevenni. – suttogtam tovább. – Ez most nem szemrehányás. Hiszem, hogy azért tetted, mert abban reménykedtél, hogy ez majd idővel változni fog. Mert jó érzés volt neked és reménykedtél abban, hogy ennél majd még sokkal jobb is lehet… - láttam James a könnyeket… a könnyeket, melyek azt jelentették, hogy lelepleztem…és hogy már ért mindent… - Talán én is azért teszem, mert reménykedem benne, hogy idővel majd minden változni fog. – megsimogattam az arcát, ő pedig szorosan magához ölelt.

- Ne haragudj. – mondta halkan. – Ne haragudj… nagyon köszönöm, hogy… próbálkozol. – az utolsó szó fájdalmasan bukott ki a szájából. Mindketten ugyanarra gondoltunk. A hónapokra, amikor ő hozzám sem ért, mert képtelen volt rá… mikor a képembe vágta, hogy ő „próbálkozik.” Úgy éreztem, ebben a pillanatban értette csak meg igazán, hogy mitől voltam akkor annyira elkeseredve… hogy mi fájt akkor annyira.

- James, kérlek… - túrtam bele a hajába. – Ne tedd ezt… - Jól éreztem magamat a szeretkezésünk után… persze inkább testileg, mint lelkileg. De ez az egész most mindent elrontott. Ugyanott voltunk, ahonnan egy órája indultunk… vagy talán még mélyebben.

- Ne haragudj… - húzódott el kicsit, majd egy hervadt mosollyal simogatta meg az arcomat. – Tudod… tudod igazából nagyon jó volt… - próbált kissé jobbkedvűnek tűnni. – Az, hogy szeretkeztél velem… azt jelenti, hogy törődsz velem… fontos a számodra, hogy jobban érezzem magamat. Ez pedig azt jelenti, hogy szeretsz még. – vonta le a végkövetkeztetést. – Nekem pedig türelmesnek kell lennem. – könyökölt fel mellettem. – Most én élem át mindazt, amit te, amióta csak együtt vagyunk. Ez így igazságos. – nyugtázta. – És kamatostul visszaadsz mindent…

  

Negyvenhatodik fejezet - Más célok

Negyvenhatodik fejezet

Más célok

- Itt vagyok! Mit vigyek még? – lépett be az ajtón James, majd mosolyogva nézett rám.

- Azt hiszem, ennyi volt. – sóhajtottam nagyot. Két bőrönddel jöttem el hazulról, és nem sokkal több holmival távozok most innen. Egy nagyot sóhajtva körbe néztem, agyamban végig futottak az elmúlt hónapok képei…

Még csak most kezdtem volna magaménak érezni ezt a kis lakást, ezt a menedéket, ahol új életet szándékoztam kezdeni. Most tettem még csak képeket a falra, virágokat és egyéb apróságokat a bútorokra. Emlékeztem az első éjszakákra, amelyeket végig bőgtem, majd a nyugalomra, amely néhány hét múlva megszállt. Ezt volt a kis fészkem és bár tudtam, hogy most haza megyek, valahogy mégis szomorúságot éreztem… feladtam az új életről szőtt álmaimat.

- Audrey… - lépett hozzám James, mikor látta, hogy gondolataim elkalandoztak. Ujjait az enyémbe kulcsolta, orrával finoman simogatta az arcomat. Egy nagyot sóhajtottam.

- Jól van, menjünk. – mondtam halkan, majd az ajtó felé indultam, de hirtelen megakadt a szemem valamin. – Hmmm…ezt majdnem itt hagytam. – mutattam meg Jamesnek a képet, amely egy antik foglalatban állt az éjjeliszekrényemen. Mi hárman voltunk rajta. James, Jimmy és én…és még valaki, akinek létezéséről akkor még csak én tudtam.

- Igen, ezt igazán kár lett volna itt hagyni. – mosolygott a képre nézve James. – Ez alig egy héttel előbb készült, mint ahogy…

- … ahogy elmentem…igen. – fejezetem be helyette a mondatot.

- Miért pont ezt a képet tetted ki? – kérdezte, hiszen oly sok kép volt rólunk az elmúlt két évből.

- Azért mert… mert ezen mindnyájan rajta vagyunk. – válaszoltam a képet nézve.

- Ó, igen… - kapott James a fejéhez. – te már akkor tudtad. – csúsztatta le kezét a hasamra. Annyira új volt ez az érzés, melegséggel töltött el a bensőmet. Őszintén reméltem, hogy a baba is érzi. Mert csakis miatta történt mindez. – Gyere, menjünk haza… - húzott maga után James, mikor érzékelte, hogy kissé magamba zuhantam. – Otthon majd eszünk valamit, aztán lepihensz, jó? – kérdezte, miközben én mindkét zárat duplán ráfordítottam.

- Jó. De előbb menjünk el Jimmyért. – fordultam hozzá, mikor már lefelé mentünk a lépcsőn. Láttam, hogy James egy pillanatra nem tudja, mit mondjon.

- Arra gondoltam, hogy néhány napig Anyáéknál lehetne, hogy ki tudd pihenni magadat…hogy kettesben lehessünk. – magyarázkodott.

- Nincs semmi bajom James. – próbáltam bátorítóan rámosolyogni. – Jimmynek pedig ott a helye, velünk. – mondtam őszintén.

- Jól van… - bólintott, bár láttam, hogy meglepte elhatározásom. – Akkor felhívom Anyáékat…

- Melyik mesét olvassuk most? – kérdeztem Jimmyt, mikor a lefekvéshez közeledve belopózott a hálószobánkba és mellém feküdt az ágyon. Ő már természetesen hozta is a kedvencét, aminek elmondásához már könyvre sem lett volna szükségem.

- Jimmy, megint ezt? – fordítottam felé mosolyogva a könyvet.

- Olyan jégen meséjted… - vackolta bele magát a karomba, én pedig egy nagyot sóhajtva kinyitottam a könyvet, majd a mesehősök hangját utánozva bele kezdtem a történetbe, amelyet Jimmy láthatóan nagyon élvezett. Néhány perc múlva szemem sarkából megláttam, hogy James mosolyogva figyel minket az ajtóból.

- Gyere, csatlakozz hozzánk itt, a Csodaerdőben! – mondtam az egyik szereplő hangján, majd James felé nyújtottam a kezemet.

- Apppaaaa!!! – dobolt Jimmy kis kezével az ágyon, ahová nemsokára James is odaheveredett, én pedig folytattam a sztorit. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a kicsi egy percen belül benyomta a durmit. Érezte, hogy ott vagyok, érezte, hogy James is ott van, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy szinte azonnal kikapcsoljon. Jó volt ezt látni, jó volt ezt érezni. Mert ez volt az egész lényege.

- Fel sem ébredt, amikor leraktam. – jött vissza James a hálószobába, mire én elmosolyodtam. Én már éppen megigazítottam a párnámat, mikor feltűnt, hogy James még mindig ott áll az ajtóban.

- Valami baj van? – kérdeztem, mert nem tudtam mire vélni furcsa viselkedését.

- Csak…csak nem tudom, hogy én is itt aludhatok-e…veled… - mondta halkan, én pedig egy nagyot sóhajtva megráztam a fejemet.

- Jaj James... bújj be gyorsan, mert oltom a lámpát. – helyeztem ujjamat jelentőségteljesen a kapcsolóra. – James megkönnyebbült mosollyal nyugtázta fenyegetőzésemet. Éreztem, hogy már ő is ágyban van, ezért lekattintottam a kislámpát. Mikor szemem hozzászokott a sötéthez, láttam, hogy James engem néz…mintha csak így, némán kért volna engedélyt. Zavarba hozott a pillantása, amelytől reflexszerűen becsuktam a szememet. Így telt el néhány másodperc, majd éreztem, hogy James közelebb húzódik, karjával finoman átölel, majd óvatosan hozzám bújt. Kinyitottam a szememet, szemeiben láttam az attól való félelmet, hogy elhúzódok majd. De nem így tettem. Még mindig féltem a holnaptól, az új élettől, ami rám vár. Jól esett most biztonságot nyújtó ölelése. Nem szóltam semmit, csak becsuktam a szememet és egy nagyot sóhajtottam. James egy apró csókot lehelt az arcomra, majd szinte azonnal mély álomba merült.

Én viszont nagyon nehezen aludtam el. Az arcát tanulmányoztam, szemei alatt a sötét árnyékokat, az arcát, mely most soványabb volt, mint néhány hónapja. Arccsontjának vonala sokkal határozottabban rajzolódott ki, mint eddig bármikor. Nem kellett egy szót sem mondania, hogy mindenki lássa rajta, az elmúlt időszak milyen nehéz volt számára. Tudtam, hogy szenvedett. Ahogy itt feküdt mellettem, sajnáltam. Nem csak az elmúlt két hónapért…hanem mert tudtam, a szenvedése még nem ért véget.

James tizenkét órát aludt egyvégtében. Szinte meg sem mozdult egész éjszaka. Karjával szorosan ölelt, arca szinte az arcomhoz ért. Tudtam, ő is ugyanaz érzi, mint én, még ha pillanatnyilag nem is tudatosul benne: biztonságot. Olyan mélyen aludt, mintha az elmúlt hónapok lelki fáradalmait egyetlen éjszaka alatt próbálná kipihenni. És miután felkelt, úgy is tűnt, mintha sikerült volna neki…

Mellette maradtam egészen addig, amíg fel nem ébredt. Alvástól fátyolos szemein láttam, milyen boldog, hogy erre ébredhet fel…ott fekszem mellette, ő pedig átölelhet…megérinthet.

- Lassan fel kellene kelni. – mondtam halkan. – Csodálom, hogy Jimmy még nem jelentkezett reggeliért. – néztem az órára, amely már fél tizenegy felé járt.

- Igen, ideje kimásznom az ágyból. – dörgölte meg szemeit James, majd rám nézett. – Bár szívesen itt maradnék akár egész nap. – mosolygott rám.

- Az elhiszem. – mosolyogtam rá vissza, majd felültem az ágyban. – Jól fog esni egy kis reggeli. - James üdvözült mosollyal nézte a hasamnál rám feszülő hálóinget.

- Apa csinál valami finom reggelit, jó? – suttogta a hasamnak, majd csókot nyomott rá és már pattant is ki az ágyból. Láthatóan tele volt energiával. Még mielőtt kiment volna a szobából, visszamosolygott rám. A mosolya tele volt reménnyel és boldogsággal. Ismertem Jamest. Tudtam, hogy most mi jár a fejében. Az elmúlt egy nap békésen, veszekedések és szemrehányások nélkül telt. Tudtam úgy hiszi, hogy néhány nap- vagy hét és minden úgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Ő mit sem tudott a változásokról a lelkemben. Hitt a mosolynak, a kedvességnek. Mert én azt akartam, hogy így legyen.

- Ébresztő álomszuszék, készen van a vacsora! – simogattam meg James arcát, aki csak nagy nehezen nyitotta ki a szemét. Fáradtan kinyitotta a szemét és arcához szorította simogató kezemet. – Ilyen csodálatos ébresztés után még egy fenséges vacsorát is kapok… - bele szimatolt a levegőbe. – Elkényeztetsz… - mosolygott rám bágyadtan.

Három hét telt el, és nekem rá kellett jönnöm, hogy James nem csupán a lelki tehertől olyan fáradt. Munkahelyén lecserélődött a főnökség, akik most annyit sajtoltak ki az alattuk dolgozó emberekből, amennyit csak lehetett. James majdnem minden nap túlórázott és néha még hétvégére is plusz munkát hozott haza, ami rettenetesen megterhelő volt. A hétvégéi munka nem lett volna kötelező, de James a fejébe vette, hogy a kicsi születése utána vegyünk egy házat, mert a lakás két gyerekre már szűkösnek bizonyul, és szerette volna, ha egy kertes házban nőhetnének fel. Ebből az álmából pedig nem engedett egy jottányit sem, hiába próbáltam meggyőzni róla. De nem hagytam magamat. Ha már nem tudtam lebeszélni erről a dologról, akkor más oldalról lendültem támadásba.

- James, beszélnünk kellene valamiről. – váltottam komoly hangnemre, ő pedig összevonta a szemöldökét.

- Valami baj van? – kérdezte, láttam, hogy arca megfeszül.

- Nem, semmi baj. Minden rendben van. – nyugtattam meg, mert tudtam, hogy értem és a babáért aggódik. – Csak beszéltem Glendával. Azt mondta, hogy visszamehetek dolgozni…

- Nem, arról szó sem lehet! – ült fel az ágyon James. – Nemsokára jön a baba, neked pedig pihenned kell…

- James… - szakítottam most én félbe. – Terhes vagyok, nem beteg. – mondtam határozottan. – Látom nap mint nap, hogy milyen fáradt vagy…hogy milyen sokat dolgozol értünk. Egyszerűen csak én is szeretném belőle kivenni a részemet…

- Nekem ez nem megterhelő. Örömmel csinálom, hogy nektek…

- James! – szóltam rá, immár határozottabban. – Akár bevallod, akár nem, a végkimerülés szélén állsz. Arról már nem is beszélve, hogy Jimmy alig lát téged. Hiányzol neki. – láttam James arcán a fáradtságot és bűntudatot. – Szüksége van rád, hogy vele legyél. Szüksége van arra, hogy együtt legyünk. – sulykoltam belé a lényeget.

- Én nem…nem akarom, hogy dolgozz. – rázta meg a fejét. – Majd megpróbálok több időt itthon lenni, gyorsabban elvégezni a munkát…

- James, nem!!! – éreztem, hogy kezdek bedühödni. – Nagyra értékelem, amit értünk teszel, de ez így nem mehet tovább. Tönkre teszed magadat. Mit érünk azzal, ha lesz egy csillivilli házunk, de te viszont bele rokkansz? – kérdeztem. – A gyerekeinknek apára van szükségük, akire számíthatnak. Úgyhogy ennek most véget vetünk. – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. - Három hónapig még simán be tudok járni dolgozni. Glendával megbeszéltem, csak hat órát leszek bent. Utána el tudok menni Jimmyért az bölcsibe, és lesz időm mellette még bevásárolni, elmenni valahova, ha szükséges. Tudom, hogy nem lesz sokkal több a pénzünk, de az egyáltalán nem érdekel. Ez így nem mehet tovább. – láttam, hogy Jamest teljesen lehengereltem határozott fellépésemmel. Tudtam, hogy nincs ehhez szokva. Legnagyobb meglepetésemre elmosolyodott.

- Akkor most ejtsük meg a beígért veszekedést? – nézett rám kék szemeivel, mire én is elmosolyodtam. Mikor legutóbb a cukrászdában találkoztunk, szóvá tettem, hogy keveset veszekedtünk a kapcsolatunk alatt…inkább magunkba fojtottunk mindent. Ő pedig megígérte, ha visszajövök, hetente veszekszünk majd egy jóízűt.

- Nem, arra semmi szükség. – nevettem. – Egyszerűen csak add fel végre ezt az eszelős tervet. Ha annyira szeretnéd, akkor lesz házunk. Csak egy kicsit később. De legalább nem rokkansz bele. És mellette apa is tudsz lenni…

- …és férj… - tette hozzá, mire én nagy nehezen bólintottam. – Jól van, megadom magamat. – tette fel a kezét, majd újra visszahanyatlott az ágyra. – Minden úgy lesz, ahogyan te szeretnéd.

Helen

- És…milyen a kapcsolatotok, amióta Audrey visszament? – kérdeztem rá minden köntörfalazás nélkül. Láttam, James nem is lepődött meg a kérdésen.

- Még…még kissé feszült. – simogatta kényszeresen térdén a nadrágot. – Nem is feszült, inkább…inkább csak tartózkodó. – javította ki magát, majd tartott néhány másodpercnyi szünetet. – Igazság szerint elég…rideg… - vallotta be végül, majd rám pillantott. – De tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű. Csak idő kell neki. …… - nem szóltam egy szót sem, mert úgy láttam, most szívesen beszél. – Nagyon sokat változott. – mondta egy nagy sóhaj után. – Sokkal eltökéltebb és határozottabb lett. Ez tetszik. – mosolygott, de mosolyából hiányzott a magabiztosság. – Szerintem jót tesz neki…ez jót jelent. Egyre biztosabb magában, nem gyötrik kétségek. Tegnap kijelentette, hogy még vissza szeretne menni dolgozni. És nem volt apelláta. – nevetett zavartan.

Mikor Audrey visszament Jameshez és Jimmyhez, megfogadtam magamnak, hogy soha többé nem hagyom őt magára, hogy vállalom azt a sokszor kellemetlen, de szükséges feladatot, hogy kívülről segítsem a kapcsolatukat…és segítsem őt magát is. Jamest elvakították a saját reményei és vágyai, sokszor azt látta, amit ő látni akart. De valahogy ki kellett őt rángatnom a valóságba.

- James… - kezdtem lassan, miközben megpróbáltam olyan szavakba önteni a mondanivalómat, hogy az ne hangozzon túlságosan keményen. – én is észrevettem, hogy Audrey sokkal határozottabb és céltudatosabb, mint amilyennek valaha is láttam. – értettem egyet vele. – De attól tartok, te rosszul értelmezed ezt a változást. – próbáltam finoman a helyes útra terelni.

- Ezt hogy érted? – nézett rám összevont szemöldökkel.

- Mond, szerinted minek köszönhető ez a változás Audreynál? – tette fel neki a jogos kérdést. Láttam, hogy elgondolkozik.

- Nem értem, hogy mire akarsz kilyukadni. – mondta ingerülten, ám ingerültsége mögött leplezett félelmet éreztem.

- Szerintem pedig nagyon is tudod. – mondtam nyugodtan. – Azt hiszed, vagy inkább azt akarod hinni, hogy Audrey most azért olyan határozott, mert végre megnyugodott, rájött, hogy ti egy család vagytok, és csak ez számít. De félek, hogy nem erről van szó. Audrey nem azért változott meg, mert sikerült elérni a céljait, az álmait, amelyekért a múltban mindent feladott. Nem. – ráztam meg a fejemet. – Régen azért volt határozatlan, azért szenvedett annyit, mert mindennél jobban szeretett téged és meg akar neked felelni, hogy úgy tudd őt szeretni, ahogyan Juliet szeretted. De rá kellett jönnie, hogy ez soha nem fog sikerülni. Ezért tört össze a szíve. – Jamesre nézve láttam, hogy ezzel ő is tisztában van.

- És szerinted akkor most mi történik vele? – kérdezte James, idegesen dobolva a térdén, bár arcán láttam, hogy legbelül maga is tisztában volt a válasszal.

- Más célokat talált magának. Más érzések mozgatják. – mondtam ki a fájdalmas igazságot. – Eddig te voltál a legfontosabb dolog az életében, de rá kellett hogy jöjjön, téged soha nem kaphat meg úgy, ahogyan szeretne…ezt a levelében is leírta. – emlékeztettem Jamest. – Most csak egyetlen dolog mozgatja: hogy a gyermekeiteknek olyan családja legyen, amilyet megérdemelnek. Ez az a feladat, amiben most szeretne tökéletes lenni. Jó anya akar lenni és jó feleség…aki gondoskodik a családjáról és háttérbe szorítja Önmagát…a saját érzéseit. – James ajkai megfeszültek, tudtam, nem ilyen szavakat akart most hallani.

- Csak idő kell. – mondta, mintha meg sem hallotta volna mindazt, amit mondtam. – Csak idő kell neki. – hajtogatta. – Talán ha megszületik a baba, akkor megenyhül…

- …vagy még inkább a gyermekeire fog koncentrálni… - világítottam rá a szerintem lényegesen valószínűbb lehetőségre.

- Na jól van, inkább elmegyek. – pattant fel James, mintha megégették volna.

- James…fiam! – léptem utána, mire ő megállt, de arcán láttam, hogy semmi kedve nincs már folytatni ezt a beszélgetést. – Én nem akarlak bántani téged James, - simogattam meg gond felhőzte homlokát. – De szembe kell nézned a valósággal.

- Nem!!! – lépett hátrébb James, szemeiben a düh könnyei remegtek. – Én ismerem Audreyt. Tudom, hogy szeret. Még most is szeret.

Audrey

Visszatértem. Újra itt voltam a régi életemben, amely egyszerre volt nagyon ismerős és nagyon idegen. Tudtam, kettős érzéseimnek oka az, hogy én magam is megváltoztam…hogy minden megváltozott. Mikor első reggel felébredtem és szétnéztem a szobában, már tudtam, hogy mit kell tennem. És ahogy teltek a napok, minden letisztázódott bennem. Már tudtam, hogy mit és miért teszek.

Sok mindent megértettem. Néhány dologra magam jöttem rá, néhány dologra pedig James vezetett rá. Meg kellett értenem, hogy ez nem egy sima, egyszerű kapcsolat, ahonnan csak kilép az ember. Nem csak Jameshez köt ugyanis kapcsolat, hanem Jimmyhez is. Onnantól kezdve, hogy beléptem az életébe, felelősséggel tartozom érte. Olyan szerepet vállaltam az életében és a szívében, amely nem elszakítható, ha az ember úgy érzi, sérelem érte. Ez a kapocs örökre összeköt minket. Ez a kapocs, ez a szeretet, amely csak anya és gyermeke között létezik, örök és elszakíthatatlan, még akkor is, ha soha nem éreztem mozgását a bensőmben, ha a testem soha nem is táplálta az övét. Ez egyáltalán nem számított.

És ott volt az a gyermek, akit most a szívem alatt hordtam, és aki magában hordozta mindazt a jót, mindazt a szerelmet, amit James iránt éreztem… ő pedig családot érdemelt. A legjobb családot érdemelte, ami csak létezik a világon. Én egy valamit biztosan tudtam: James csodálatos apa. És azt is beláttam, hogy a közös gyerekünknek is csodálatos apja lesz.

Tudtam, mindent meg fogok azért tenni, hogy ennek a két gyermeknek megteremtsem a tökéletes családot, amelye érdemelnek. Bármi áron.

Elnyomom szívemben a keserűséget, a megalázottságot, a csalódottságot. Mindez nem számít már. Beletörődtem a helyembe, a ténybe, hogy soha nem leszek James számára olyan, mint Julie. Beletörődtem, de lelkem mélyén képtelen voltam elfogadni. De ezeket az érzéseket elnyomtam magamban…mert már nem voltak fontosak.

Éreztem, hogy meg fogom tudni csinálni…hogy jó anya válik majd belőlem, hogy jó otthon és jó családot fogok tudni teremteni a kicsiknek. Abban viszont már közel sem voltam biztos, hogy jó feleség is tudok majd lenni ezek után.

Mikor Jamesre néztem, már az apát láttam benne, nem pedig a férjet, a férfit. Azok az érzések valahogy meghaltak bennem. A szerelem iránta, amely egykor a legszentebb érzés volt a számomra, kihunyt. Minden mosolya, érintése és szava mögött hazugságot és színlelést sejtettem…de nem eshettem ki a szerepemből.

Próbáltam jó feleség lenni. Soha nem hoztam fel a múltat. Mosolyogtam és viccelődtem. De tudtam, hogy James is érzi kettőnk között azt méter vastag falat, amelyet közösen építettünk. De soha nem beszélt róla. Ő is tudta jól, hogy az csak felszakítaná a sebeket. Így inkább reménykedett. Tudtam jól, hogy így van.

Én színleltem, hogy boldog feleség és családanya vagyok, ő pedig színlelte, hogy elhiszi…

James este még beugrott Helenékhez, mert ezen a napon ők vitték haza magukhoz Jimmyt a bölcsődéből, hogy utána elvigyék fagyizni. Mikor James belépett az ajtón, már láttam rajta, hogy valami nem stimmel. A vacsorát majdnem csöndben ülte végig, a gondolataiba merülve. Hála Istennek Jimmynek nem tűnt fel apjának szótlansága.

- Valami baj van? – kérdeztem Jamest, mikor Jimmy éppen a lefekvés előtti rajzfilmjét nézte, így kettesben tudtunk maradni néhány percig. Láttam az arcán, éreztem a viselkedésén, hogy valami nagyon nyomasztja. Mindenképpen meg akartam tudni, hogy mi az.

- Semmi, nem fontos. – rázta meg a fejét, de közben nem nézett a szemembe. Láttam rajta, hogy teljesen begubózott. Ez nem volt jellemző rá, főleg mióta visszajöttem hozzá.

- James… - mondtam halkan, majd közelebb léptem és átöleltem a derekát, miközben a tekintetét kerestem. Pillantása az arcomra rebbent, láttam rajta, hogy jól esik neki az érintésem.

- Semmi baj, tényleg. – mondta halkan, miközben megcsókolta az arcomat és szorosan magához ölelt. – El fog múlni…majd el fog múlni.

Nem mondhatnám, hogy mélységesen megnyugtatott az, amit James mondott. Ő képtelen volt hazudni, vagy rejtegetni fájdalmát. Minden az arcára volt írva. Én pedig nagyon jól láttam, hogy most nagyon elkeseredett. A lelkem mélyén éreztem, tudtam, hogy miért, de képtelen voltam arra, hogy bármit is tegyek ellene.

Lefektettük Jimmyt, olvastam neki egy rövid mesét, majd a hálószobába mentem. Reméltem, hogy azért még ki tudok húzni valamit Jamesből. Még beszélni is jobb volt a problémáról, mint csak látni, hogy szenved. Hallottam a fürdőből a víz csobogását, így az ágyba feküdtem és vártam, miközben egy bababútor katalógust lapozgattam.

- Választottál már? – kérdezte halkan James, mikor belépett a szobába. Egy derekára tekert törölközőn kívül semmi nem volt rajta.

- Nem. – rázta meg a fejemet. – Ahhoz előbb tudni kellene, hogy kisfiú-e vagy kislány. – simogattam meg a pocakomat.

- Remélem, hogy kislány. – heveredett le James az ágyra, fejét az ölembe hajtotta, kezét az enyémre tette.

- Kislányt szeretnél? – kérdeztem meglepetten. Még nem beszéltünk erről eddig, igazából furcsa is volt, hogy nem került szóba.

- Igen. – mosolygott rám. – Jó volt a mai napi letörtsége és szótlansága után mosolyogni látni. – Miért, mit hittél? – könyökölt fel az ágyon.

- Nem…nem tudom. Őszintén szólva azt hittem, hogy fiút szeretnél. – mondtam zavartan. – Én is azt szeretném, ha fiú lenne. – böktem ki végül.

- Fiút? De hiszem már van egy fiunk. – simogatott tovább. – Helyre kellene billenteni a nemek arányát a családban. – viccelődött.

- Szeretném, ha rád hasonlítana…ahogy Jimmy is. – sóhajtottam nagyot. – De azt is szeretném, ha én is benne lennék. – tudtam, nem kerüli el a figyelmét, hogy ezzel nyíltan kimondtam: Jimmy nem teljesen az én fiam. Nem néztem a szemébe. – A fiú az fiú. Minden férfi így gondolkozik, még ha nem is vallja be.

- Jaj Audrey, butaságokat beszélsz! – szemein láttam, hogy kezdi felidegesíteni, hogy ilyen vaskalapos vagyok. – Talán régen így volt, de most már más világot élünk. Ennyire azért ne legyél régimódi! – simogatta meg az arcomat. – Én őszintén azt szeretném, ha kislányunk lenne és rád hasonlítana. Egy kis hercegnő… - mondta, szemei pedig kék fénnyel csillogtak. Nagyot kellett nyelnem. Megfogadtam, hogy soha többé nem adok hangot keserűségemnek, vagy elégedettlenségemnek, bármi olyasminek, ami Julie-val kapcsolatos…de nagyon nehezemre esett visszafojtani a kérdést: „Attól a nőtől van fiad, akit mindennél jobban szerettél…tőlem elég egy lány is?” Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem és ezt James is észrevette.

- Audrey… - mondta halkan, mikor látta, hogy elkalandoztam.

- Hát…majd úgyis kiderült nemsokára. – zártam le a témát, majd összecsuktam az újságot és az éjjeliszekrényre tettem. Mikor visszafordultam, láttam, hogy James még mindig engem néz.

- Esetleg…kívánsz még valamit alvás előtt? – kérdezte, majd finoman megcsókolt. – Gyümölcslevet… - egy csók a nyakamra. – egy kis édességet… - csók a fülemre. – vagy engem? – James lehelete perzselte a fülcimpámat. Éreztem, hogy forróság árad szét bennem, arcom lángolt. – engem…? – kérdezte újra James, miközben kezével az arcomat simogatta, közben pedig apró csókokkal halmozta el az arcomat.

- James, én… - csak ennyit tudtam kinyögni, annyira meglepett ez a hirtelen támadás. Kezeimmel próbáltam hárítani, de éreztem, hogy ez édeskevés.

- Ha a baba miatt aggódsz…

- Nem. – hangom immár erélyes volt, végre sikerült magamhoz térnem. – Nem erről van szó. – hangomat próbáltam finomabbra fogni. És tényleg nem erről volt szó. A testem nagyon kívánta a szeretkezést és tudtam, hogy James is így van ezzel. Szeretkezni a nővel, akinek a testében ott növekszik férfiasságának bizonyítéka…

A lelkem viszont tiltakozott ellene. Most már egészen biztos voltam benne, hogy mi nyomasztotta Jamest egész nap. Egyre inkább elkeseríti az a fal, ami kettőnk között van. Nem szokott ahhoz hozzá, hogy én tartsak távolságot kettőnk között. Az elmúlt hetekben pedig bárhogyan is igyekezett, minden próbálkozása kudarcot vallott. Most pedig végső kétségbeesésében megpróbálta bevetni a Jolly Jokert. Kettőnk között a testiség, a kémia mindig tökéletesen működött…és ő nagyon jól tudta, hogy ezzel szinte mindig le tud venni a lábamról. Ebben a pillanatban csábítási kísérlete mélységes undorral töltött el. Ehhez az eszközhöz fordult, mintha azt hinné, hogy ennyi kell csupán…lefekszik velem és minden olyan lesz, mint régen. Mélységesen megalázónak éreztem a helyzetet.

Megláttam magam előtt James szerelemre éhes, sóvárgó tekintetét és volt annyi józan eszem, hogy megértsem, tettét tényleg a kétségbeesés vezérli. Őszintén nyomasztja és bántja őt a közénk férkőzött ridegség és mindennél jobban vágyik arra, hogy átöleljem…hogy szeressem és ő viszont szerethessen. Ám a történtek után én még nem álltam készen erre.

- Ne haragudj James… - suttogtam halkan, miközben idegesen simogattam meg az arcát. – Én…én egy kicsit fáradt vagyok. Elég hosszú volt a nap. – szabadkoztam, de egészen biztos voltam benne, hogy átlát a szitán.

- Persze, semmi baj. – erőltetett egy fáradt mosolyt az arcára, majd megcsókolt. – Jó éjszakát. – mondta végül, majd mellém feküdt, elfordult tőlem, hogy ne láthassam az arcát. Szinte egészen biztos voltam benne, hogy szomorú szemeivel a falat bámulja. Odakúsztam hozzá és átöleltem, mire felém fordult és átkarolt.

- Ne haragudj. – suttogtam halkan. – Majd legközelebb, jó? – próbáltam esetlenül megnyugtatni.

- Jól van. – mosolygott rám szomorúan, majd átölelt.

Szorosan hozzá simultam, közben pedig próbáltam nem gondolni rá, hogy mit teszek majd „legközelebb”.