Huszonnyolcadik fejezet - Sakk-matt

Huszonnyolcadik fejezet

Sakk-matt

Reggeli után megzuhanyoztunk, majd első utunk a lakásomhoz vezetett, hogy összepakoljam a bőröndömet az utazáshoz. James megkönnyebbült mosollyal nézte ágyam mellett a mindkettőnk számára oly kedves képeket. Engem zavarba hozott, hogy leleplezett és így még inkább nyeregben érezhette magát. Még nem adtam meg magamat, ugyanúgy fojtogattak a kétségek, mint eddig. – Jézusom, nekem hétfőn dolgozni kell menni! – villámként csapott belém a felismerés. Szombat délelőtt volt, így a néhány napos kiruccanás semmiképpen sem fért bele.

- Nem kell. – lépett oda hozzám mosolyogva James. – Beszéltem a héten Glendával és elmondtam neki, mire készülök. – kacsintott rám. – Úgyhogy ha hétfőn nem mész, tudni fogja, hogy sikerrel jártam. – vigyorgott.

- Ezt nem hiszem el. – gyömöszöltem bele egy pulcsit a bőröndömbe, miközben bőszen a fejemet csóváltam. – Már nem először csináljátok ezt! Tisztára üldözési mániám lesz! – húztam be nagy nehezen a cipzárt.

- Nem tehetek róla, hogy mindig cselhez kell folyamodnom, ha rólad van szó. – magyarázta a bizonyítványát, közben pedig leemelte a bőröndöt az ágyról. – Glenda pedig olyan készséges az ilyesmiben. A vakranditól is tisztára odáig volt.

- Na igen, annak is sok értelme volt… - válaszoltam visszakézből, de aztán megbántam és fáradtan roskadtam le az ágyra. Szemeimmel tanácstalanul tanulmányoztam a szőnyeg mintázatát, majd éreztem, hogy James mellém ül, kezeimet pedig az övébe fogja. Egyikünk sem szólt semmit, mert nem volt szükség rá. Nem akartam újra bele kezdeni ebbe a témába. Nem akartam újra bántani, sem őt, sem pedig magamat. Könnyes szemmel bújtam hozzá, karommal átfontam a vállát és egy óriásit szuszogtam a nyakába. Ő magához szorított, kezeivel a hátamat simogatta, ajkával a homlokomat csókolta.

- Ha most elindulunk, akkor még odaérhetünk ebédre. – suttogta halkan. – Állítólag nagyon jól főznek. – simogatta meg a hajamat, mire ránéztem.

- Igen, induljunk. – mosolyogtam rá szomorkásan, majd egy nagyot sóhajtva felálltam az ágyról.

A házam előtt beszálltunk a kocsiba, én pedig bekötöttem magamat. Ez is annyira hihetetlen volt. Jamesnek eddig nem volt kocsija, annak ellenére, hogy Jimmyt ide-oda kellett hurcolásznia a szüleitől. Most bezzeg igen. Még csak azt sem tudtam, hogy egyáltalán tud vezetni. Azzal magyarázta az új járművet, hogy ennek segítségével többet tudunk majd kimozdulni otthonról kettesben, vagy hármasban, nem kell magunkat járművekhez, buszhoz vagy vonathoz kötni. Félelmetes volt az egész.

- Valami baj van? – kérdezte James, miközben szótlanul bámultam ki az ablakon. A kereszteződésnél vártuk, hogy zöldre váltson a lámpa.

- Nem, semmi. – mosolyogtam rá, mire hozzám hajolt és megcsókolt.

- Jól van, jól van! Nem látjátok, hogy fontosabb dolgom van? – nevetett, mikor a mögöttünk álló kocsisor ránk dudált. Mosolyognom kellett.

Mikor kiértünk a városból, a vidéki táj látványa megnyugtatott. Régen nem szabadultam már ki Londonból, az őszi táj sokszínűsége, a levegő frissessége üdítően hatott rám. Nem tudtam betelni a látvánnyal.

- A hely, ahová megyünk, gyönyörű, erdős vidéken van, a közelben pedig van egy szép kis tó is. – vette le néha pillantását az útról, hogy lássa rajtam a hatást. – Sétálhatunk, kirándulhatunk…és beszélgethetünk. – nézett rám egy pillanatra, mosolya engem is mosolyra késztetett.

- Biztosan szép lesz. – mondtam sután. James felnevetett, majd megrázta a fejét. Erre én is felnevettem. Ez megtörte a jeget, amely reggel óta lefagyasztotta az egész bensőmet. James szeme boldogan csillogott, kezét a térdemre tette, ujjai érintését a nadrágon keresztül is éreztem. Néhány másodpercre ismét elcsendesedtünk, majd megint James szólalt meg.

- Boldog vagyok, hogy itt vagy velem…

- Na? Hogy tetszik? – kérdezte mosolyogva James, mikor hont foglaltunk a szállodai szobánkban.

- Igazán szép! – néztem körbe, majd az ablakhoz léptem. – Nagyon szép itt minden. Olyan…megnyugtató. – ameddig elláttam, végig az ősz ezer árnyalatába burkolózott fák álltak, pillantásomat magába szippantotta a természet.

- Örülök, hogy tetszik. – hallottam James hangját a hátam mögül. – Ha már úgyis lekéstük az ebédet, mit szólnál, ha tennénk egy sétát a környéken? – ölelt át hátulról, arcát az enyémhez szorította.

- Az szuper lenne! – sóhajtottam, majd felkutattam a bőröndömben a kiránduláshoz szánt edzőnadrágot és pulcsit, amibe át is vedlettem. James is átöltözött, eddig még soha nem láttam túrafelszerelésben, de ebben is roppant férfias volt.

- Remélem, nem tévedünk majd el. – kapaszkodtam egy fokkal erősebben James kezébe, mikor hátra fordulva már csak fákat láttam, a hotelt viszont sehol.

- Audrey, azért ez nem az Alaszkai ősvadon! – nevetett rajtam jóízűen James.

- Jól van, na! Nem igazán szoktam ilyen helyeken járni. Nekem még ez is félelmetes! – éreztem, hogy elpirulok.

- Ne félj, amíg engem látsz! – húzott magához James, majd kézen fogva tovább baktattunk az ösvényen, mígnem kirajzolódott előttünk a fákkal körülvett tó.

- Jaj, de szép… - sóhajtottam nagyot. Az őszi lemenő nap narancssárgás fényében a tó vize, mintha arannyá változott volna. Csend volt, nyugalom, csak a falevelek suhogását és a madarak csiripelését lehetett hallani.

- Gyere, üljünk le! – mutatott James egy pad felé. Szerencsénk volt, éppen nem volt idekint senki, bár a padok számából tisztán kitűnt, hogy itt bizony sokan megpihennek.

Letelepedtünk és csak gyönyörködtünk a látványban.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem. – szólalt meg hirtelen, mire ránéztem. Ez a néhány szó visszarángatott a földre. Nem tudtam, hogy mi erre a jó válasz.

- Roppant ellenállhatatlan módon tudsz kérni… - suttogtam halkan, torkom elszorult, éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. – Én pedig ugyanaz az Audrey vagyok, aki fél éve voltam. – Remegő ajkakkal vontam meg a vállamat. – Én nem változtam semmit. Fegyvertelen vagyok veled szemben. – valahogy lassan kezdtek bennem leülepedni háborgó érzelmeim, az elmúlt egy nap hihetetlen történései és már tudtam, mi az, ami belülről emészt, ami gyűlik bennem és aminek ki kell fakadnia.

- Audrey… - húzott magához James, majd megcsókolt. Úgy csókolt, mintha új életet akart volna belém lehelni, mintha nem ugyanazt a lányt ízlelné ajkaival, mint aki az elmúlt egy évben mellette volt.

Előtörtek belőlem kapcsolatunk emlékei, az érintések, a csókok, az első szeretkezés…és minden, de minden annyira hazugnak, hidegnek és megjátszottnak tűnt. Érezni most a csókját…ujjai simogatását a térdemen…mintha egy teljesen más férfi lett volna. Visszagondoltam magamra, a hónapokra, mikor egy apró érintése, csókja is bearanyozta a napomat, mert úgy éreztem, hogy közelebb kerülünk egymáshoz…hogy helyet kapok a szívében…

- Istenem…hogyan hihettem egy pillanatra is, hogy szeretsz? – tört ki belőlem a visszafojtott zokogás. – Annyira hülye voltam…annyira hülye… - fordultam el Jamestől és a kezeimbe temettem arcomat. Fájt kívülről látnom magamat, a szenvedésemet, vergődésemet. Ha tapasztaltabb lettem volna, ha éreztem volna már valaha igazi szerelmet és szenvedélyt, azonnal rájöttem volna, hogy semmi keresnivalóm. De nem így volt. Visszanéztem és elsirattam azt a szegény lányt, aki minden apró kis szalmaszálba belekapaszkodott, amely azt ígérte számára, hogy jelent valamit. Szinte szégyelltem magamat naivitásomért. – Annyira hülye voltam… - mondtam el immár ezredszerre.

- Nem! – hallottam James hangját, majd ujjait az arcomon éreztem. Maga felé fordított, láttam, hogy az ő szemei is fátyolosak. – Nem voltál hülye Audrey. Csak szerettél. – egy nagyot nyelt. – Mindig is szerettél. Soha nem titkoltad, nem vetettél be női praktikákat. – mosolyodott el egy pillanatra. – Csak magadat adtad mindig. A szívedet és a lelkedet. És őszintén hittél benne, hogy én is odaadom neked a szívemet. – megsimogatta az arcomat, nekem pedig még jobban kellett sírnom attól, amit mondott, mert annyira igaz volt…annyira igaz és fájdalmas. – Őszintén sajnálom, hogy ez akkor nem sikerült. Hogy ezen át kellett mennünk. De szeretném újra kezdeni. Nem azt folytatni, ami eddig volt. Nem. – rázta meg a fejét. – Szeretném, ha csak az elmúlt egy év szép pillanatai maradnának velünk. De teljesen új életet kezdenénk. Mert teljesen más már a felállás. Szeretlek téged, és…

- De meddig James, meddig? – kezdtem el ismét zokogni. – Mi a biztosíték arra, hogy ez nem fog megváltozni? – szipogtam. – Olyan nehéz hinni…annyira nehéz hinni… - sóhajtottam egy nagyot.

- Tudom. – húzott újra magához. Forró arcomat hideg nyakába temettem, ő pedig a hátamat simogatta. Lassan megnyugodtam, megkönnyebbültem. A gombóc, amely egy napja fojtogatott, eltűnt a torkomból. Sokkal jobban éreztem magamat. – Ne haragudj. – suttogtam halkan, vörös szemekkel, miután kisírtam magamat. Azt hiszem, ennek ki kellett jönnie.

- Igen, én is azt hiszem. – simogatta meg az arcomat, majd keserédesen rám mosolygott. – Most már jobb?

- Igen. – bólintottam. – Megkönnyebbültem. Nem fogok többet sírni. – jelentettem ki. – Azt hiszem, most már készen állok a beszélgetni. – nevettem zavartan.

- Az ráér holnapig. – suttogta. – Gyere, menjünk vissza, kezd hűvös lenni.

- Hú, tényleg jó hüsi lett. – vacogtam, mikor beléptünk szobánk ajtaján. – Azt hiszem, én veszek egy forró zuhanyt. – dideregtem tovább, James pedig jót derült rajtam. Fogtam egy tiszta törülközőt és már bent is voltam a fürdőszobában. Gyorsan lekaptam magamról a holmikat, majd dideregve álltam be a zuhanykabinba, majd utat engedtem a forró víznek. Lassan kezdtem felengedni, a séta és a fürdő álmosítóan hatottak rám.

- Csatlakozhatok? – nyitódott ki résnyire a kabin ajtaja, én pedig ijedten és szégyenlősen takartam el magamat. James nem várt válaszra, egyszerűen csak belépett a maga férfias meztelenségében és becsukta maga mögött a zuhanykabin ajtaját. Nem szólt semmit, csak hozzám lépett, egyik karjával átkarolt, a másikkal pedig a hajamba túrt, hiába sipítoztam, hogy vizes lesz a hajam, jót mulatott rajtam.

Mikor két órával később lementünk a vacsorához, James vigyorogva konstatálta, hogy a kis szálloda többi szobáját mind nyugdíjasok vették ki, akik leplezetlen érdeklődéssel vizslattak minket. Nem tehettem róla, de úgy éreztem, mintha bele látnának a fejembe…mintha tudnák mi történt a zuhany alatt…aztán a szobában. Egy pillanatra behunytam a szememet és próbáltam kirekeszteni őket a gondolataimból.

- Mi történt? Elpirultál. – nevetett James, én pedig éreztem, hogy most már tényleg rákvörös lehetek.

- Nem, semmi. – ráztam meg a fejemet. – Együnk valamit.

Másnap reggel nem kevés arcpírral érkeztem le az ebédlőbe. Nem voltam benne biztos, hogy fel vagyok készülve rá, hogy szembe nézzek a nyugdíjas hadsereggel, akik közül valószínűleg már mindenki mindent tud.

Mikor beléptünk az ebédlőbe, a kiszűrődő zsibongás hirtelen elhalt, mindenki ránk meredt egy pillanatra, majd a reggelijével kezdett el foglalatoskodni. Ám miután helyet foglaltunk, egyértelműen hallani lehetett a sugdolózást. Oldalra néztem, pillantásom azonnal összeakadt az idős hölgyével, aki a szobaszomszédunk volt, férjével együtt. Lesújtó pillantásától éreztem, hogy vörösbe borul az arcom.

- Audrey, ne foglalkozz már velük! – nevetett hangosan James.

- De James, átkopogtak… - sipákoltam az arcomat rejtegetve.

- És? Legalább történt itt velük valami izgalmas is. – vigyorgott rám tovább, közben pedig jóízűen reggelizett. Én úgy éreztem, hogy egy falat sem megy le a torkomon.

Új élmény volt nekem az a fajta erőteljes, szenvedélyes testi kapcsolat Jamesszel, amit az elmúlt alig egy napban megtapasztaltam. És mikor éjszaka ismét ennek a hatása alá kerültem, egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy most nem otthon vagyunk és a falak itt nem olyan vastagok, mint Londonban. Újra oldalra pillantottam, majd nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek.

- Jézusom James, az apóka rám kacsintott! – takartam el az arcomat, közben pedig idegesen nevetgéltem.

- Szegény…pedig tudhatná, hogy nincs esélye! – nézett rá szúrós tekintettel James.

- Ez nem vicces James! – próbáltam letorkolni, de nekem is nevetnem kellett ettől a képtelen helyzettől. – Tudod, mit gondolhatnak most rólam?

- Nos…szerintem minden bizonnyal irigyek. Anyóka azért, mert ő annak idején soha nem ébresztette fel ilyen módon a szomszédságot, apóka meg azért, mert nem ő csalta ki belőled a hangokat. – intézte el gyorsan a kérdést James.

- Szörnyű vagy… - ráztam meg a fejemet. Nagy nehezen leküzdöttem néhány falatot, majd mikor végeztünk, kézen fogva felálltunk és mikor szomszédaink asztala mellett sétáltunk el, James szemtelen módon rákacsintott az anyókára. Ajkamba haraptam és lesütöttem a szememet, nehogy elnevessem magamat.

Szemem sarkából láttam, hogy az idős hölgy fülig pirult.

- És…gondolkodtál már kettőnk dolgán? – kérdezte James, mikor már negyed órája ültünk csendben a tóparton. Tudtam, hogy ennek a beszélgetésnek mielőbb meg kell történnie, de most valahogy nehezen akaródzott bele kezdeni. Jó volt csak itt ülni, James mellkasának dőlni és nem gondolni semmire.

- Igen, gondolkoztam. – válaszoltam és tényleg így volt. Éjszaka, mikor James már elaludt, az én agyam még mindig ezen zakatolt. De nem igazán találtam a kiutat.

- És mire jutottál? – kérdezte, közben mellkasán nyugvó fülemmel hallottam, hogy felgyorsul a szívverése. – Kérlek, mondj el mindent, amit gondolsz, tudnom kell, mi játszódik le benned. A kétségeidet, a félelmeidet…vagy éppen azt, ami reménnyel tölt el. – simogatta meg az arcomat. – Ne titkolj el semmit. Én sem fogok, ígérem. – mondta, én pedig úgy döntöttem, ezúttal hiszek neki és én magam is őszinte leszek hozzá.

- Nos…először is arra gondoltam, hogy milyen lenne, ha újra együtt lennénk. – kezdtem bele.

- Ez már jól hangzik. – hallottam bizakodó hangját. Felültem, hogy a szemébe nézhessek.

- James, én ismerem magamat jól és tudom…tudom, hogy mindig kétségeim lennének kettőnkkel kapcsolatban. – James összevonta a szemöldökét. – Folyamatosan azon járna az eszem, amin eddig is. Hogy vajon elég jó vagyok-e neked? Hogy szeretsz-e annyira, amennyire Julie-t szeretted? Hogy egyáltalán…egyáltalán TÉNYLEG szeretsz-e? – megráztam a fejemet. – gondolkoztam és rájöttem, hogy képtelen lennék úgy leélni melletted az életemet, hogy folyamatosan kevesebbnek érzem magamat, mint ami Ő volt a számodra. Mert ha nem jelenethetem neked ugyanazt, akkor számomra semmit sem ér az egész. Az hazugságban élnénk. – fejeztem be mondandómat.

- Audrey. Még soha nem volt párkapcsolatod, ezért gondolod így mindezt. Tudod…az ilyen érzések nem csak úgy lesznek. – magyarázta. – Szerettem Julie-t amikor megismertem, szerettem amikor együtt jártunk. Az összeköltöztünk, együtt éltünk, összeházasodtunk. Éveket töltöttünk együtt. Ezek alatt az évek alatt mélyült el a kapcsolatunk, a szerelmünk. Egy pár rengeteg dolgon megy együtt keresztül. Sok élmény köti össze őket, sokszor sok probléma, vagy fájdalom. De ez mind-mind építő jellegű. – őszintén elgondolkoztam azon, amit mondott. Utáltam, hogy ilyen tapasztalatlan vagyok a párkapcsolatok terén, de mindaz, amit James mondott, logikusnak tűnt. – Megígértem, hogy nem fogok neked hazudni. – kezdett bele újra. – Nem olyan mély a kapcsolatunk, a szerelmünk, mint amilyen Julie-val volt. De ez nem azt jelenti, hogy nem is lehet olyan. – szemében őszinteséget láttam, ami egyszerre volt ijesztő és megnyugtató. Ijesztő, mert így nem tudtam rá mivel visszavágni, megnyugtató, mert ez azt jelentette, hogy kettőnk számára talán tényleg van remény.

- Nem tudom, hogy képes vagyok-e hinni ebben. – mondtam ki őszintén. – Túlságosan frissen él bennem az elmúlt egy év. Túlságosan kevésnek érzem magamat. Csak pillanatokra tudom elhinni azt is, ami most itt történik. – néztem rá kétségbeesetten. – James, azt hiszem, ezt te is megértheted. Az elmúlt egy évben tapasztaltakhoz képest ez most olyan, mint egy cukormázas színjáték. Az ilyen fellobbanásoknak soha nincsen jó vége…a könyvek és a filmek szerint.

- Audrey, én felnőtt ember vagyok. És te is az vagy. Ha azt hiszed, én mindezt nem gondoltam ezerszer végig, akkor nagyon tévedsz. Ez nem csak egy fellobbanás. És tudom…tudom, hogy ez most neked mennyire…hirtelen lehet. És esetleg hazugságnak tűnhet. De ha majd több időt töltünk együtt, akkor rájössz, hogy nem így van. – próbált meggyőzni. Nem válaszoltam. – Amikor együtt vagyunk…amikor szeretkezünk, az talán színjátéknak tűnik? Szerinted azt meg lehet játszani? – vetette be a végső adukártyát. Szerencsétlenségére bele talált egy újabb beteges képzelgésembe. – Audrey… - nézett rám megütközve, mikor ismét nem válaszoltam. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy szerinted az is színjáték? – megrázta a fejét. Eszembe jutott az a szörnyű beszélgetésünk néhány hónapja, mikor a házam elé jött. Szégyelltem magamat. – De miért??? – várta a magyarázatot.

- Nagyon…nagyon jó veled. – mondtam és őszintén így is gondoltam. - És úgy gondolom, hogy neked is jó velem. Látom, és érzem, hogy velem vagy. – egy nagyot nyeltem. Nagyon nehéz volt erről beszélnem. Rettenetesen hülyének éreztem magamat azért, amit érzek.

- Akkor mi a baj? – kérdezte türelmetlenül. – Mond el!

- Nem tudom, én csak…én csak valamiért…valamiért a végén mindig úgy érzem, hogy…hogy neked csak akkor lesz jó, ha arra gondolsz, Julie-val vagy és nem velem. Mindig az jár a fejemben, hogy mikor becsukod a szemedet, biztosan rá gondolsz. – szégyenkezve hajtottam le a fejemet.

- Jézusom Audrey. – dőlt hátra megdöbbenve James. Kezével idegesen a hajába túrt, szemével a messzeségbe révedt. Láttam rajta, hogy mélyen megbántottam. Képtelen volt és nem is akart reagálni erre a vádra, az érzésre, amely engem a hatalmába kerített. De Ő mondta, hogy ne titkolózzak, mondjak el mindent, ami bánt. Most viszont mégis úgy gondoltam, bárcsak ne szóltam volna egy szót sem. Többször próbáltam szóra nyitni a szájamat, de úgy éreztem, semmi olyat nem tudnék mondani, amivel jóvá tudnám tenni az érzéseimet. Láttam, hogy James is teljesen elzárkózik, nem bírtam tovább nézni ezt. Felálltam és elkezdtem visszasétálni a hotelba, közben pedig sírtam.

Az járt a fejemben, hogy milyen egyértelmű ez az egész. Mennyire egyszerű. Amióta csak megismertem Jamest, Julie miatt mindig is kisebbségi komplexusom volt, bolondság volt egy pillanatra is azt gondolnom, hogy ezen valaha is túl tudok lépni, még akkor sem, ha James tényleg szeretni fog. Ehhez túlságosan is jól ismertem magamat. Tényleg a legjobb dolog volt mindkettőnk számára, hogy szakítottunk. Erre a kínos, kegyetlen lezárásra semmi szükség nem volt.

Aztán hirtelen egy puha kéz fogta meg hátulról az enyémet. James utánam jött, félúton utol is ért. Egyikünk sem szólt semmit. Éreztem, hogy égnek a szemeim és az egész arcom, nem csak a sírástól, hanem a szégyentől is. Nehezen tudtam csak Jamesre nézni. Neki is fátyolos volt a szeme. Alig láthatóan megrázta a fejét, mintha csak azt mondta volna, hogy milyen bolond vagyok. Aztán magához húzott és szorosan öleltük egymást. A nap további része csendesen telt.

Azon az estén nem szeretkeztünk.

Másnap reggel próbáltunk tiszta lappal kezdeni mindent. Túltenni magunkat a tegnapi szörnyű beszélgetésen. Bár James azért hozott ide, hogy minden kétségünket, problémánkat átbeszéljük, azt hiszem, ilyen fájdalmas, mellbevágó beszélgetésre egyikünk sem volt felkészülve.

- Mire vágysz? Úgy igazán…kettőnkkel kapcsolatban? – kérdezte, mikor újra ott ültünk a tóparton. – Milyennek szeretnéd a jövőt? – a kérdést néhány másodpercnyi csönd követte. Már olyan sokszor magam elé képzeltem kettőnk ideális kapcsolatát, a rózsaszín habcsókos álmot, most viszont csak reális dolgok jutottak eszembe.

- Ugyan mire vágyhat egy szerelmes nő?  - kérdeztem. – Tudod, hogy régimódi vagyok. Nem a neveltetésem miatt, inkább csak…egyszerűen ilyen vagyok. – sóhajtottam. – Szerelemre vágyom. Hogy viszont szeressenek. Úgy, ahogyan én is szeretek. – Egy kis szünetet tartottam, mert most következett a dolog kényesebbik része. – Szeretném, ha eljegyeznének, ha megkérnék a kezemet. Szeretnék esküvőt, fehér ruhát, gyűrűt az ujjamra. – éreztem, hogy elpirulok. Direkt nem vontam bele James személyét a vágyaimba. Úgy nagyon követelőző  lett volna, gépies, minden érzelmet mellőző… - Tudom, hogy ez a mai világban a legtöbbeknek már semmit nem jelent. Csak egy papír. De nekem fontos. A számomra tiszteletet jelent a férfi részéről. – Nem mertem Jamesre nézni, hogy mit szól ehhez az egészhez. A gondolat, hogy Julie-n kívül más nőt is elvegyen feleségül, még engem magamat is szíven ütött. – És talán…talán majd szeretnék gyereket is. – böktem ki. Vágni lehetett volna a csendet.

Aztán James keze ölemben fekvő kezeimre vándorolt. Egészen addig észre sem vettem, hogy idegességemben körmöm mellől tépkedem a bőrkét. Tudtam, azt szeretné, hogy ránézzek.

- Audrey, ismersz már annyira, hogy tudod jól, én is régimódi vagyok. – mosolygott rám halványan. – És nagyon jól ismerlek téged is. Nagyon jól tudom, hogy mire vágysz, de szerettem volna tőled hallani. – simogatta meg a kezemet. – És nagyon jól tudod, hogy elveszem azt a nőt, akit szeretek. Akivel megosztom az életemet. – hajolt közelebb. – És szeretlek téged. – nézett a szemembe. – Szeretném, ha mindketten megnyugodnánk. Ha kialakítanánk a közös életünket, ha kétségek nélkül tudnánk hinni egymásban. – kék szemei őszintén mélyedtek az enyémekbe. – A többi pedig már jön magától. – mosolygott rám. Nem tudtam mit válaszolni. Rengeteg érzés kavargott bennem. Azt viszont tudtam, hogy egyvalamit mindenképpen tisztáznom kell.

- Nagyon szégyellem magamat azért, amit tegnap mondtam neked. – suttogtam halkan. – Az nagyon…nagyon szörnyű volt. – vallottam be.

- Én mondtam neked, hogy mondj el mindent, ami nyomaszt. – válaszolta James és megsimogatta az arcomat. – Csak annyira…annyira elkeserít, hogy ilyet mondasz. – láttam, hogy arca ismét elhomályosodik a könnyektől. – Amikor veled vagyok, az…az olyan felszabadító. Minden elfelejtek. Csak te vagy és én. Azt hittem, hogy neked is ilyen. Egyszerűen csak nem tudom, hogy mit tehetnék még… - nézett rám tanácstalanul.

- Nekem is ilyen… - vágtam a szavába. – Soha…SOHA életemben nem voltam még olyan boldog, mint amikor a karjaidban vagyok…amikor szeretkezünk. – szipogtam. – És szörnyű érzés volt, hogy tegnap nem tettük azért, amit mondtam. – vallottam be, amitől James elmosolyodott. – Nagyon jó volt, hogy most beszéltél erről…hogy mit érzel közben. Nagyon jó volt hallani. Tudom, hogy most már nekem sem fognak többé hülyeségek a fejemben járni. – ígértem. – Persze, ha ezek utána még szeretnél velem sze… - James csókja félbe szakította mondanivalómat.

- Nos, döntöttél már? – kérdezte másnap este James, miközben én még mindig levegő után kapkodtam és próbáltam szívem ritmusát alaphelyzetbe állítani. Elsimított egy izzadt tincset a homlokomból, végig csókolta a nyakamat és közben várta a választ.

Másnap délelőtt haza kellett indulnunk és itt volt az ideje eldönteni, hogy ismét egy párként hagyjuk el ezt a helyet, vagy pedig továbbra is külön utakon járunk. Tegnap tovább folytattuk beszélgetésünket, immár nyugodtabb mederben, mígnem már nem maradt miről beszélgetni. Nem maradt más csak a döntés.

- Nem túl sportszerű éppen most feltenni ezt a kérdést! – pihegtem, testem még mindig a percekkel ezelőtt átélt gyönyör hatása alatt volt. – Teljesen védtelen vagyok! – fordítottam el a párnán a fejemet.

- Muszály sportszerűtlennek lennem, valahogy kénytelen vagyok növelni az esélyeimet! – nevetett, miközben ajkai még mindig engem csókolgattak, ujjai édesen simogatták a testemet. – Kezdjük újra…tiszta lappal. – suttogta a fülembe. – Az elmúlt napokban mindent átbeszéltünk. Mindent letisztáztunk. Szeretjük egymást. Ha szerelem van, akkor mindent meg tudunk oldani. – próbált meggyőzni. Kék szemei rabul ejtettek, akárcsak érintése, ajkai kényeztetése. Annyira akartam neki hinni… - Megbeszéltük: Sokat leszünk kettesben, majd eljárunk gyakran, Jimmy most már nagyobb, több időt is tölthet a nagyszüleinél. Lesz normális magánéletünk, mint bármelyik párnak. – hosszú ujjai az arcomat simogatták. – Nos?

Egy nagyot nyeltem. Tudtam, hogy nem fog engedni.

- Jól van…egyezséget ajánlok. – jutott eszembe a megoldás. – Kössünk kompromisszumot. Menjünk vissza és kezdjünk újra randizni, aztán majd meglátjuk. Akkor tényleg tiszta lappal…

- Nem. – rázta meg a fejét. – Audrey, mi már régen túl vagyunk ezen. Meg van mindenünk, ami ahhoz kell, hogy együtt éljünk. Szeretjük egymást, van egy lakásunk, ahol mindketten otthon érezhetjük magunkat. Van OTTHONUNK. – nyomatékosította. – Szeretnék együtt élni veled, mert te vagy a párom. – láttam rajta, hogy nagyon eltökélt. Elgondolkoztam. Megértettem őt, de megértettem magamat is. Nem éreztem úgy, hogy azonnal be kellene hódolnom neki.

- Jól van, utolsó ajánlat. – néztem rá ellentmondást nem tűrően. – Nem költözöm hozzád, de…lehetne úgy, hogy vagy nálad, vagy nálam leszünk éppen. Újra összerakom Jimmy kiságyát. Így igazából együtt élnénk. Csak kétlaki életet. Legalább egy ideig. Nem fogom egyik pillanatról a másikra feladni az eddigi életemet és az albérletemet. Várjunk ezzel még egy kicsit. Csak ennyit kérek. – hangomból még számomra is meglepő elszántság hallatszott.

James egy nagyot sóhajtott, majd elmosolyodott.

- Nem egyszerű veled. De legyen. – nyújtotta a kezét, majd kezet ráztunk. – Egy hónap. – mondta.

- Minimum kettő. – kontráztam rá.

- Maximum kettő. – alkudozott. Erre már nem mondtam semmit.

Sakk-Matt.

- Mondanom kell még valamit, mielőtt visszamegyünk. – kezdett bele egy nagy sóhajtás után, mikor már a kocsival robogtunk London felé.

- Hajaj, ez veszélyesen hangzik. – éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Volt egy olyan érzésem, hogy James tartogat még valamit a tarsolyában.

- Jimmyvel kapcsolatos… - kezdte.

- Eddig még nem tűnik olyan szörnyűnek…miért nem mondtad eddig? – kérdeztem.

- Nem akartam, hogy esetleg befolyásoljon a döntésedben. – vallotta be.

- Na jó, most már kezd szörnyűnek tűnni. – nevettem idegesen. – Szóval, pontosan miről van szó? – néztem rá, miközben ő meredten nézte az utat.

- Szóval…mikor elmentél, Jimmy nagyon hiányolt. Én magam és még Anya is meglepődött, hogy mennyire. Aztán…aztán valami különös dolog történt.

- De mégis mi??? – kérdeztem türelmetlenül, mert már kifúrta az oldalamat.

- Egyik este, amikor a fényképeinket nézegettük…ott volt kettőtök közös képe…meglátta és az ujjával rád mutogatott.

- Igen…és mi ebben olyan különös? – kérdeztem értetlenül.

- Azt mondta, hogy „Anya”…