Huszonkilencedik fejezet - Anya

Huszonkilencedik fejezet

Anya

- Tessék??? – kérdeztem lesokkolódva.

- Ha bele gondolsz, teljesen érthető. A nagymamáján kívül csak téged ismer. Csak TE voltál neki mindig. – mondta James, de továbbra sem vette le szemét az útról. Tudtam, fél rám nézni. A hirtelen beállt csöndben tudtam, mindketten ugyanarra gondolunk. És tudtam, ő is így van ezzel. Ettől olyan feszült. Nem hiába félt megosztani velem ezt az információt. Ez újabb, igen komoly kétséget ébreszthetett bennem. Hiszen tudtam, Jimmy az egyetlen ember a világon, akiért James mindent megtenne a világon. MINDENT.

A kisfia most úgy néz ki, engem tekint az édesanyjának, Jamesnek pedig mindig is az volt a legnagyobb fájdalma, hogy nem adhatja meg neki azt az anyai szeretetet, egy igazi édesanyát, amire egy gyermeknek a leginkább szüksége van. De most itt vagyok én. Vagyis inkább itt voltam. Ám mire kiderültek Jimmy erős érzelmei irántam, már szétmentünk.

Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy ebben a pillanatban most milyen kérdések járnak a fejemben: „James vajon tényleg engem szeretett volna visszakapni, a nőt, akibe beleszeretett, vagy csupán a nőt, akit anyaként szeret a fia?”

- Hidd el Audrey, nem az van, amire gondolsz… - kezdte, mintha pontosan tudta volna, mi jár most a fejemben.

- Nem, ne! – tettem hárító mozdulatot a kezemmel. – Én most…én most nem akarok erről beszélni! – éreztem, hogy hangom kissé hisztérikus magasságokba tör, annak ellenére, hogy egyáltalán nem ezt akartam. De kikészített a tudat, hogy nagy nehezen visszanyert lelki egyensúlyomat most ismét kidobhatom az ablakon. Vettem néhány nagy levegőt. – Mehetnénk majd hozzám? – kérdeztem tőle a megbeszélt feltételek értelmében.

- Persze. – válaszolta, de éreztem rajta, hogy feszült, akárcsak én. Tudtam, fél megkérdezni, hogy mindezek után áll-e még az egyezségünk, vagy újra ott állunk, ahol a part szakad.

- Szuper. Csak beugorhatnánk valahova vásárolni, mert teljesen üres a hűtőm. – reméltem, ebből érzékeli, hogy mindkettőnkkel számolok.   

Hazáig nem engedte el a kezemet.

Úgy döntöttem, hogy pillanatnyilag nem foglalkozom a kocsiban elhangzottakkal. Már az elmúlt néhány nap lelki vívódása is túl sok volt, túlságosan kimerítő, ez pedig a hab a tortán, mikor már abban reménykedtem, hogy elült a vihar a szívemben. Mikor vásároltunk, oldottabb voltam és ez Jamesre is jó hatással volt. Tudta jól, hogy most nem szeretnék vele erről a dologról beszélni, csak arra szeretnék koncentrálni, amiről az elmúlt néhány napban beszéltünk, élvezni a szerelmet, élvezni azt, hogy együtt vagyunk.

De azt is tudta jól, hogy mostantól duplán figyelem minden szavát, arcának, testének, lelkének minden rezdülését. Figyeltem BÁRMIT, amit arra utalhat, hogy nem igazán engem akar…csupán csak egy anyát.

Helen

Mikor James két hónappal a szakításuk utána azzal a kéréssel állított be hozzám, hogy segítsek neki visszaszerezni Audreyt, először kerek perec nemet mondtam. Komolyan gondoltam azt, amit neki mondtam, mikor Audrey szakított vele. Hagynia kellett elmenni. Nem volt tisztességes vele szemben, hogy James két kézzel kapaszkodott belé, de közben képtelen volt neki megadni azt a szerelmet, amit Audrey megérdemelt. Tudtam, James nagyon nehéz időszak előtt áll, ezért számítottam hasonló próbálkozásokra tőle, amikor ismét rátör a magány, de megfogadtam magamnak, hogy kemény leszek és nem hagyom, hogy újra elkövesse ugyanazt a hibát.

Ám a második próbálkozása váratlan volt, egy igazi merénylet, amelyre nem számítottam. Hatásos volt, megtervezett, tudta jól, hogy nem lesz könnyű dolga velem.

- James, nem is mondtad, hogy le akarod cserélni a bútorokat a lakásban! – néztem körül megdöbbenten James nappalijában, majd bekukucskáltam a hálószobába. Ott is vadonatúj bútor díszelgett és az egész lakásban friss fenyőillat terjengett.

- Nem mondtam, mert lebeszéltél volna róla. – mondta komolyan.

- Ugyan miért tettem volna ilyet?  vontam össze a szemöldökömet. – Ha változásra vágysz, miért ellenezném? Nagyon szép, ízléses darabok. – simítottam végig a komódot. Egyszerűen nem értettem, James miért mondta, hogy lebeszéltem volna róla. Ez bosszantott. – Nekem jobban is tetszik minden, mint az előző.

- Ezt a bútort még Audrey nézte ki, amikor Jimmy kiságyát vettük. – ült le nagyot sóhajtva a széles franciaágyra. – Láttam, mennyire tetszik neki, de nem törődtem vele. Tudtam, hogy mennyire idegenkedik az IKEA-s berendezéstől és az ágytól, amiben Julie-val… - hirtelen elharapta a mondatot. – De nem érdekelt.

Most már tudtam, honnan fúj a szél. Egyértelmű volt, hogy nem sikerült kivernie a fejéből Audreyt.

- Fiam, ez most már nem számít. Ami volt, elmúlt. Lépj tovább és hagyd, hogy Audrey is tovább lépjen.

- Tovább fogok lépni, Anya. – bólintott. – De Audreyval kézenfogva. – mondta határozott hangon. – Tudtam, hogy nem hiszel nekem, de sokminden átértékelődött bennem az elmúlt három hónapban. Audrey hiánya ráébresztett, hogy igazából milyen sokat is jelent a számomra. – néhány másodpercnyi hatásszünetet tartott. – Szeretem őt. És vak voltam, hogy ezt egészen addig nem vettem észre, amíg el nem veszítettem.

- Fiam… - ráztam meg a fejemet. – Láttalak már elkeseredettnek és tudom, hogy most is az vagy. Ne kapaszkodj két kézzel, görcsösen ebbe a kapcsolatba. Ne akarj érzéseket bemagyarázni magadnak, vagy magadra erőltetni őket. Hidd el, megtalálod majd a boldogságot, csak…

- Anya, nem vagyok gyerek! – csattant fel, majd kiviharzott a szobából. Ez szíven ütött. Julie halála óta még nem láttam ilyen zaklatottnak. Utána mentem, mikor a nappaliba értem, már egy óriási, bekeretezett kép előtt állt, Jimmyvel a karján. Nem is egy kép volt, hanem sok-sok kép montázsként egy háttérre ragasztva. Voltak rajta képek Julie-ról, kettőjükről Jamesszel, Jimmyről, születésétől fogva, ott voltunk mi is Daviddel és persze Audrey. A legkedvesebb, legaranyosabb képeket tette fel kettőjükről, amelyeket én csináltam.

Szomorú szemmel nézte őket végig újra és újra, miközben Jimmy apró ujjacskájával az egyik kép felé mutatott.

- Na, ki van ott? – kérdezte tőle James, közben végig simította szőkésvörös fürtjeit. – Ki van a képen?

- Annnyaaa! – kuncogott Jimmy, ujjaival az üveget bökdöste. – Hol van Annnya? – nézett Jamesre, majd rám hatalmas, kék szemeivel. Éreztem, hogy elsápadok, szemembe pedig könnyek gyűltek.

- James, mikor…mióta…hogyan? – nem is tudtam pontosan, mit szeretnék kérdezni.

- Néhány hete. Amikor összegyűjtöttem a képeket. Akkor mondta ki először. – láttam, hogy az ő szeme is könnyes. – Jimmy sokkal előbb tudta, hogy Audrey milyen különleges a számunkra, mint én magam. – szipogott. – És ennek most hangot is adott. – adott egy csókot a pofijára.

- És ezért? Ezért szeretnéd most visszahódítani Audreyt? Mert Jimmy őt tekinti az Anyukájának? – kérdeztem. – Mert ez nagyon rossz indok. Hibát követsz el, ha ezért szeretnéd vele újra kezdeni.

- Nem! – rázta meg a fejét, közben letette a földre Jimmyt. – Már a múltkor is mondtam neked, hogy szeretném újra kezdeni Audreyval. Ez…ez Jimmytől teljesen független. Illetve…amit ő érez, az is csak megerősít abban, amit én magam is érzek. A hiányát. Hiányzik a kedvessége, a mosolya, a szerelme. – láttam, hogy egy nagyot nyel. – És szörnyű a tudat, hogy én soha nem tudtam ezeket úgy viszonozni, ahogyan megérdemelte volna. – közelebb lépett a montázshoz, majd azt a képet nézte homályos szemekkel, amelyen Audreyval csókolóznak. – Most viszont bármit megtennék azért, hogy itt legyen velünk, hogy megcsókolhassam és újra kezdhessünk mindent. – egy nagyot sóhajtott, majd felém fordult. – Kérlek, segíts visszahódítani  Őt.

Nem bírtam volna elviselni, hogy James a fejem fölött álljon, amíg én telefonon beszélek Audreyval, így elvonultam a hálószobába, amíg ő a nappaliban játszott Jimmyvel.

Csak reménykedni tudtam abban, hogy helyesen cselekszem. Bíznom kellett a fiamban, a tisztánlátásában, érettségében és megfontoltságában. És mindenekfelett az újonnan megtalált szerelmében Audrey iránt.

Éreztem Audrey hangján a távolságtartást, a rejtett fájdalmat és zavarodottságot. De a saját hangomon is éreztem, mennyire hamis és erőltetett. Bár próbáltam meggyőzni magamat, hogy jót teszek, mégis rossz érzés kerített hatalmába a gondolatra, hogy csapdába csalom Audreyt.

- Igen mondott. – léptem be a nappaliba Jameshez, aki egy nagyot sóhajtott, arcán halvány mosoly derengett. – De tudnod kell, hogy…hogy azt mondta, találkozgat valakivel. – James arca egy pillanat alatt változott ismét komorrá.

- Nem számít. – rázta meg a fejét. – Tudom, hogy szeret engem. Meg fog bocsátani. – mondta eltökélten, de nem voltam benne biztos, hogy vajon engem akar-e meggyőzni, vagy Önmagát.

De végül Audreyt meggyőzte. Alig két hét telt el, ezen beszélgetésünk óta, de ilyen rövid idő alatt is nagyot fordult velünk a világ. James és Audrey újra egymásra találtak, próbálták maguk mögött hagyni kétségeiket, fájdalmaikat. Az én szívem pedig újra értük remegett. Mindennél jobban kellett most bíznom a fiamban és támogatnom Audreyt.

Az első közös, családi nap állt előttünk azóta, hogy újra egy pár voltak. Az első találkozás Jimmyvel és velünk. Én pedig tudtam, hogy ezen a napon most milyen sok áll vagy bukik. Hiszen itt van a gyermek, aki az édesanyját várja…és ott van nő, akinek hirtelen Anyává kell válni…

Audrey

Hazaérkezésünk utána még két napot nálam töltöttünk kettesben. Mindkettőnknek sikerült megnyugodnia a kocsiban történt jelenet után, úgy éreztem, James kimondatlanul is érti, érzi, hogy pillanatnyilag nem szeretnék ezen a dolgon idegeskedni, hiszen így is volt annyi minden, ami még mindig kétségeket ébresztett bennem…

A két nap nyugalomban telt, szerelemben, szenvedélyben, ám éjszaka csak nehezen tudtam elaludni. Tudtam, szombaton Helenékhez vagyunk hivatalosak és ez nagyon feszélyezett. Tudtam, ott lesz Jimmy és nem éreztem felkészültnek magamat arra a helyzetre, mikor azt mondja majd nekem, hogy „Anya”. Még mindig olyan képtelenségnek tűnt az egész, próbáltam visszaemlékezni a közösen eltöltött időre, hogy vajon mi indokolhatja ezt a mély ragaszkodását hozzám, aztán…aztán rájöttem, hogy egyszerűen MINDEN.

Kapcsolatunk utolsó néhány hónapjában már majdnem minden nap ott voltam Jamesnél, együtt játszottunk, sétáltunk, ettünk Jimmyvel, volt, hogy este én meséltem neki…és igen. Amikor hozzám bújt, én magamhoz szorítottam. Megsimogattam, a karomban tartottam. Gondoskodtam róla, ha beteg volt…Ajkamba haraptam az emlékek hatására. Akkor mindez fel sem tűnt, teljesen természetes és magától értetődő dolog volt. Nem fogalmazódott meg bennem semmi ezzel kapcsolatban. Ahogy talán Jimmyben sem. Csak mikor elveszített engem. Egy nagyot nyeltem. „Furcsa, hogy bennem pedig akkor fogalmazódnak meg a dolgok, mikor visszakapom.” – gondoltam magamban.

Most már tisztán láttam, hogy Anya voltam már azelőtt is, hogy Jimmy annak szólított volna. Ez a tudat pedig egyszerre volt felemelő és nagyon rémisztő. Amíg nem tudtam a felelősségről, nem nyomasztott. Most viszont elemi erővel csapott le rám…és persze a kétség. A kétség James érzéseivel szemben.

Nagy sikongatás hallatszott, mikor átléptük a küszöböt, aztán Jimmy majdnem ledöntött a lábamról. Csak három hónap telt el azóta, hogy nem láttam, de így is nagyot nőtt. Heves érzelemkitörése megmelengette a szívemet. Letérdeltem hozzá, mire a nyakamba borult és megölelt. Furcsa érzések kerítettek hatalmukba, mikor átöleltem apró testét.

- Szia Jimmy! Mi újság? – kérdeztem, miközben megsimogattam az arcát, ő pedig játszva a szégyellőst, félig James lába mögé bújt. Aztán apró lábain elfutott a nappaliba és háromféle játékkal tért vissza, amit a földön vonszolt az előszobáig, majd a kezembe adta őket.

- Húúú, köszönöm, ezek igazán…szépek… - nézegettem a játékokat, amelyek egy részéről nem is tudtam, mit kellene velük csinálni.

- Appaaa, Anyaaa jáccik? – ütögette meg finoman James kézfejét, de ő nem válaszolt, éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. Végül Jimmy is sürgetően fonta ujjait a kezemre, majd nagy, kék szemeivel rám nézett. – Annyaaa… - éreztem, hogy a szívem zakatolni kezd, szememet pedig elhomályosítják a könnyek.

- Igen. – válaszoltam mosolyogva. – Anya játszik.