Ötvenhetedik fejezet - Átváltozás

Ötvenhetedik fejezet

Átváltozás

- Jól van Jimmy, akkor ahogy megbeszéltük… óvatosnak kell most lenned Apával, hogy minél előbb meg tudjon gyógyulni. - simogattam meg szöszke fejét James kórtermének ajtajában, Jimmy pedig megszeppenve bólintott. Bátorítólag rámosolyogtam, kopogtattam az ajtón, majd mindketten beléptünk.

- Szép jó reggelt! Megjött a csipet-csapat… - próbáltam minél könnyedebbre venni a figurát, mert tudtam, Jimmy mennyire izgul. Ott volt már Helen és David, James pedig csillogó szemmel nézett ránk. Tudtam, már nagyon szerette volna látni a gyerekeket.

- De jó, hogy itt vagytok. Na gyere ide, nagyfiú! – nyújtotta kezét Jimmy felé, aki még mindig félénken a lábamhoz bújt. Felnézett rám, majd mikor bólintottam, szégyenlősen odament az édesapjához, aki megsimogatta az arcát… és ekkor eltört a mécses. Nem tudtam, Jimmy pontosan mennyit foghatott fel a balesetből, a kórházból, a fertőtlenítő-szagból, az ágyban fekvő apukájából, aki tele volt zúzódásokkal, de úgy látszott, gyermeki lelkében megértette, hogy valami nagy baj történt… és még nagyobb történhetett volna. – Na, ne sírj… - próbálta James csitítani, Jimmy pedig a két kezét nyújtotta felé, meg akarta ölelni, hozzá akart bújni. – Gyere ide… - mondta összeszorított fogakkal James, mikor nem kis kellemetlenség és fájdalom árán beljebb csúszott az ágyon, David pedig mellé ültette a még mindig zokogó Jimmyt. Ahogy néztem őket, nekem is könny gyűlt a szemembe, akárcsak Jamesnek. Majdnem elveszítettük egymást. Néhány másodperc múlva a karomban ülő Julie is csatlakozott Jimmyhez, hangosan sírni kezdett, amitől valamiért nevethetnékem támadt.

- Ejha, még soha nem volt közöttetek ekkora az egyetértés… - csókoltam meg a pofiját, miközben nekem is könnyek gyűltek a szemembe.

- Gyere ide hercegnő – nyújtotta kezét Julie felé James, én pedig óvatosan az ágy szélére ültem, és a lábaira ültettem kislányunkat. – Ne haragudjatok… nincs semmi baj… - próbálta őket megnyugtatni. - Nagyon hiányoztatok már Apának… - ölelte meg mindkét gyermekét, miközben könnytől fátyolos tekintete találkozott az enyémmel.

Tudtam, mindketten ugyanarra gondolunk. Rájöttünk, milyen tökéletes az életünk, hiszen tele van szeretettel és szerelemmel. Kemény leckét kaptunk most az élettől, de egyben egy esélyt is, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat… mi pedig alig vártuk, hogy elkezdhessük új életünket.

Lassan öt nap telt el a baleset óta, mi pedig kezdtünk végre megnyugodni. James gyors iramban gyógyult, fiatal, erős szervezete gyorsan regenerálódott a műtét után, a tény pedig, hogy életünkben új szakasz következik, lelkesítő volt számára. Alig vártam, hogy újra együtt lehessünk otthon, szeretetben és boldogságban, hátunk mögött hagyva a múltat. Hálás voltam Istennek, hogy visszaadta nekem Jamest, és utat nyitott a boldogság felé.

Váltottam néhány szót az orvossal, majd gyors iramban lépkedtem a kórház folyosóján, alig vártam, hogy újra láthassam.

- Szi… szia. – léptem be meglepetten, mikor bekukkantva megláttam Jamest. Először azt hittem, nem is ő fekszik az ágyban.

- Látom sikerült meglepni. – vigyorgott rám, miközben én zavaromat palástolva pakoltam le a sok finomságot, amit neki hoztam.

- És hogy jött ez a hirtelen ötlet? – ültem az ágy szélére, miközben próbáltam megszokni az új látványt. James divatos rövidre vágatta a haját, arcáról pedig eltűnt a szakáll, frissen borotvált arcának minden apró négyzetcentiméterét feltérképezhettem. Évekkel fiatalabbnak tűnt így.

- Nem is tudom… - rázta meg a fejét. – Egy részről véletlenségből pont erre járt a kórház fodrásza. – nevetett, majd újra komolyra fordította a szót. – Megújulásra vágytam. – mondta ki rövid gondolkodás után.

- Megújulásra? És még kit szeretnél beújítani? Talán van itt valahol egy csinos nővérke, akit eddig még nem láttam? – nevettem zavartan.

- Ha látnád a nővérkéket, akkor még csak fel sem vetülne benned a gyanú. – vigyorgott, amitől alig tűnt harmincnak. Most, hogy nem takarta szakáll és borosta, arcának újabb vonásai varázsoltak el. – Úgy gondoltam, hogy megérdemelsz egy új pasit. – mondta most komolyan, kezével pedig megsimogatta az arcomat. Éreztem, hogy elpirulok. Csak kék szemének csillogása emlékeztetett az én Jamesemre, ezért nagyon zavarban éreztem magamat.

- Nekem az előző is tökéletes volt. – mondtam őszintén, miközben próbáltam ismerkedni az új Jamesszel.

- Ennyire nem tetszik? – kérdezte csalódottan.

- Jaj nem, csak még meg kell szoknom az új pasimat. – simogattam meg most én az ő arcát. Ebben a pillanatban eszembe jutott idegenkedésem oka. Julieval közös képein nézett így ki, még mielőtt megismert volna engem. Ez a James Julie-é volt. Ám még mielőtt borús gondolataim eluralkodtak volna rajtam, James boldog arcára néztem, csillogó szemeibe, és akkor végre megértettem. A szakáll olyan volt számára, mint egy nőnek a gyászruha. Elbújt mögötte, elrejtett alatta mindent, ami a boldog időkre emlékeztette, az igazi Önmagára, a régi Jamesre.

Most viszont sikerült elengednie a gyászát, a bűntudatát, és a kórházi ágyban már új emberként ébredt fel. Nem tudtam, hogy ez a baleset miatt történt-e, azért, mert közel került a halálhoz, és majdnem elveszített minket, vagy valami más oka volt, lényeg, hogy alig bírtam elhinni. Egy új, boldog James mosolygott rám, aki újra akarta kezdeni. És ami a legfontosabb volt: velem, VELÜNK.

- Tudok valamit, ami talán segít a megszokásban. – mosolygott rám csibészesen, majd arcomat magához vonta. Furcsa volt, hogy nem éreztem ajkaimon a szakállának finom szúrását, más részről viszont nagyon izgató is. Valamiért az első csókunk jutott az eszembe, és mint annak idején abba a csókba, most is a kislábujjamig bele remegtem.

- Na jó, azt hiszem, meg fogom tudni szokni… - suttogtam halkan, mikor egy pillanatra ajkaink elváltak egymástól.

- Akkor megnyugodtam. – suttogta vissza két csók között. – Alig várom, hogy végre otthon legyek. Annyira hiányzol… - suttogta, kezei simogatóan siklottak le a nyakamra. Tudtam, mire gondol, mert én is ugyanezt éreztem. Az idejét sem tudtam, mikor voltunk utoljára együtt.

- Én is alig várom, de remélem, tisztában vagy vele, hogy ilyesmire még legalább egy hónapig még csak nem is gondolhatsz. – törtem le a lelkesedését. – Előbb meg kell gyógyulnod. Komoly műtéten estél át, és tele vagy zúzódásokkal. – ráztam meg a fejemet, mert még mindig olyan rémisztő volt az egész.

- Ne félj, nagyon gyorsan gyógyulok. – suttogta a nyakamba, majd egy nagyot sóhajtott. – Ha most egészséges lennék, és ehelyett a kórterem helyett a meleg hálószobánkban ülnénk, akkor…

- … akkor biztosan nem mondanék nemet. – leheltem ajkai közé, és tényleg így éreztem. Néhány hete én utasítottam vissza a közeledését, mert nem éreztem még jól magamat a bőrömben, most viszont mindez már nem érdekelt.

- Keresd meg az orvost, és kérdezd meg, mikor mehetek végre haza. Mond meg neki, hogy tökéletesen jól vagyok, és csak a feleségemre van szükségem a további gyógyuláshoz.

- Semmi ilyesmit nem fogok neki mondani, bár roppant hízelgő – mosolyogtam rá. – Egyébként már a folyosón váltottam vele néhány szót, és a hét végéig még biztosan a vendégszeretetüket fogod élvezni. Utána pedig még jó ideig nem duhajkodhatsz. – mondtam el neki a rossz hírt, mire ő elnyomott egy fintort.

- Azt majd még meglátjuk… - morgolódott.

- James, nem vicc az, ami történt, sok idő kell még, mire… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert ajkai ismét az enyémre tapadtak. – Most már ideje lenne, ha az új pasim visszafogná magát egy kicsit, mert nemsokára itt lesznek a régi pasimmal közös gyerekeink… - viccelődtem, mire ő is elmosolyodott.

Néhány perc múltán be is toppant a kis család, Helen, David és a gyerekek, amitől egy nagy sóhaj hagyta el a testemet.

Ez volt a tökéletes boldogság.

- Valami baj van, Audrey? – kérdezte Helen, mikor hazafelé baktattunk.

- Jaj nem, semmi. – ráztam meg a fejemet, mikor hirtelen kiszakadtam gondolataim közül. Mélyen megérintett James átváltozás, a testi és a lelki egyaránt. Éreztem, hogy ez az újrakezdés most nem ámítás, nemcsak valami kósza reménység, amely néhány nap múlva szertefoszlik. Lelkemben új késztetést éreztem, ami mielőbbi megvalósítást sürgetett. – Helen, tudom, hogy ma ti vigyáztatok a gyerekekre, de ha nem nagy kérés, holnap délelőtt is átvihetném őket? Lenne néhány dolog, amit el kell még intéznem. – kellemetlenül éreztem magamat a kérésem miatt, a másnapot szerettem volna a gyerekekkel tölteni, de a lelkem más útra ösztökélt.

- Persze, nem jelent problémát. Tudod, hogy imádjuk, ha nálunk vannak a kicsik. – mosolygott rám Helen, és megsimogatta a karomat.

- Köszönöm. – válaszoltam, lelkemben pedig izgatott bizsergés lett úrrá.

Azzá akartam változni, akinek most éreztem magamat.

A kórterem ajtaja nyitva volt, így az ajtófélfán kopogtam, mielőtt beléptem volna.

- Kopp-kopp, szabad bejönni? – kérdeztem, mire James felnézett a könyvből, amit bőszen olvasott. Ez a pillantás pedig minden pénzt megért. Ha egy pillanatig is aggódtam amiatt, hogy vajon tetszeni fog-e Jamesnek az átváltozásom, ebben a percben minden kétségem elpárolgott.

- Ejha! – nézett végig rajtam újra és újra. – csillogó tekintetétől úgy éreztem, hogy tényleg újjászületek. Tőlem szokatlan, csábító magabiztossággal léptem az ágyhoz, majd a szélére ültem. James ujjaival beletúrt az immár tűzvörös tincseimbe, majd végig simogatta az arcomat, egészen piros ajkamig.

- Ki vagy te és mit csináltál a feleségemmel? – kérdezte pajkos mosollyal. Szégyenlősen elmosolyodtam.

- Tetszik? – kérdeztem félénken, bár tekintete már régen elárulta a választ.

- Nem jutok szóhoz… - mondta halkan, mire én boldogan az ajkamba haraptam. – A hajszín, a smink és a ruha… egyszerűen tökéletes. – áradozott. - És miért? Hogyan? – kérdezte izgatottan, miközben még mindig a hajammal volt elfoglalva.

- Nos, hogy hogyan? – gondolkodtam el. – Hajfesték és megfelelő mennyiségű divatárubolt segítségével. – vettem viccesre a figurát. Láttam, hogy James is sejtelmesen elmosolyodik. A „miért?” pedig… nos, úgy gondoltam, hogy az új pasim megérdemel egy új csajt. – vezettem le az egyenletet. – Én is vágytam a megújulásra… a változásra. Azt hiszem, most volt itt az ideje. – mondtam komolyan. Láttam, hogy James nem igazán tud megszólalni, akárcsak én, mikor őt találtam itt megújulva. – Mi az, itt ülök vagy tíz perce, és még egy csókot sem kapok? – csücsörítettem össze megbántottan ajkaimat. James elvigyorodott, majd magához húzott.

- Attól félek, ha megcsókolom az új csajomat, be kell zárnunk az ajtót, mert képtelen leszek itt megállni. – suttogta, miközben ajkaink milliméterekre voltak egymástól.

- Ó, ez esetben ne kockáztassunk. – incselkedtem vele. – Sajnos néhány hétig még egészen biztosan uralkodnod kell magadon… - húzódtam el tőle, ő viszont utánam nyúlt, karjával magához húzott, ajkai pedig szenvedélyesen tapadtak az enyémekre. – Eszméletlenül dögös vagy… gyönyörű, kívánatos és izgató… - suttogta a csókok között, én pedig úgy éreztem, a mennyben járok. Még soha nem hallottam tőle ennyi bókot.

Tényleg szépnek éreztem magamat, boldognak és felszabadultnak. Életem során először éreztem úgy, hogy igazán Önmagam vagyok. Sikerült kiteljesednem, mint nő, leendő feleség és Anya. Nem volt több kétely és kétség. Tudtam, hogy szeretnek, és új fejezet kezdődik az életemben, ez pedig olyan energiával és magabiztossággal töltött el, amelyet soha nem éreztem.

- Tiszta rúzs lettél… - vettem elő egy papírzsebkendőt, majd James felé nyújtottam.

- Nem baj, büszkén vállalom. – törölgette meg magát, amolyan tessék-lássék módon.

- Azért kíváncsi lennék, mit szólna hozzá a főorvos, amikor meglát viziten. – fejeztem be inkább én a tisztító munkálatokat.

- Legalább már ő is tisztában lenne vele, hogy milyen szerencsés férfi vagyok. – mondta büszkén.

- Apropó szerencsés férfi, Jessica üzent neked az esküvővel kapcsolatban. – jutott eszembe.

- Na végre, valami hír! – csillant fel James szeme. – És hogy szól az üzenet? – kérdezte.

- „Sikerült lefoglalni a helyet a kívánt időpontra.” – próbáltam pontosan visszaidézni Jess szavait.

- Szuper! – mosolyodott el a hír hallatán.

- És végre megtudhatom, hogy hova is kell majd mennem és mikor? – kíváncsiskodtam.

- Nem-nem, a hely meglepetés lesz! – törte le a lelkesedésemet, mire megbántott arcot vágtam. – De az időpontot elárulom, ha adsz még egy csókot.

- Ez zsarolás… - méltatlankodtam, de ajkaim végül mégis behódoltak. – Nos? – kérdeztem kíváncsian, James pedig sejtelmesen elmosolyodott.

- Hát… egészen biztosan nem lesz nehéz megjegyezned a dátumot. - mondta, majd tartott egy kis hatásszünetet. – A születésnapodon házasodunk majd össze. – Néhány másodpercnyi dermedt csend következett, mielőtt reagálni tudtam volna.

- Hú… - csak ennyire futotta a hír hallatán. Három éve ismertem Jamest, és mindehárom évben elég tragikusra sikeredett a születésnapom. Első évben azt vágta a fejemhez, hogy azért találkozik velem, mert látta, milyen magányos vagyok… a második évben éppen külön voltunk, első szakításunk után, ő pedig érzelmi zsarolással csábított vissza… a harmadik évben pedig gyűrűt adott nekem, lánykérés nélkül. – Hú… - mondtam újra, majd az ágynemű ráncait kezdtem tanulmányozni. Nem tehettem róla, rossz ómennek tűnt a születésnapomon tartani az esküvőt.

- Kicsim, tudom, hogy az eddigi szülinapok elég rosszul sültek el… na jó, katasztrófa volt mindegyik – ismerte be végül, feszült arcomat látva. – De ez éppen jó ok arra, hogy mostantól jó emlékek kötődjenek ahhoz a naphoz, amikor a szerelmem megszületett. – mosolygott rám, én pedig visszamosolyogtam rá. – Szeretjük egymást, és ez soha nem fog változni. Végülis mi történhetne? Zuhogni fog az eső? Ránk dől a sátor? – kérdezte vigyorogva, mire én felkaptam a fejemet.

- Sátor? Eső? Ezek szerint szabad téren lesz? – haraptam rá az új információra. James nevetni kezdett, közben pedig a fejét rázta.

- Ajaj, nagyon kell vigyáznom, mit mondok, mert te aztán résen vagy!

- Ez akkor most igen jelent? – Nem tágítottam, ki voltam éhezve az új információkra.

- Sajnálom, nem mondhatok semmit. – tartotta fel kezeit. – De ha ez megnyugtat, most már legalább tudod, hogy alig két hónapot kell csak kibírnod, amíg mindenre fény derül.

- Az nagyon hosszú idő! Addig kifúrja az oldalamat a kíváncsiság! – duzzogtam.

- Pedig kénytelen leszel kibírni. Szeretném, ha meglepetés lenne. – simogatta meg az arcomat.

- Hát jó. – sóhajtottam nagyot. – Megadom magamat. – tettem a kezemet az övére, amely még mindig az arcomon pihent.

- És… készülsz már a holnapra? – mosolyogtam rá. Végre egy hét után haza engedték, mivel sebei nagyon szépen gyógyultak.

- Az nem kifejezés… - sóhajtott nagyot. – Nagyon várom már, hogy otthon legyek veletek.

- A gyerekek is nagyon várják már. Főleg Jimmy. Őt nagyon megijesztette az egész, hiszen szinte soha ne voltál tőle távol.

- Azt hiszem, mindnyájunknak nagyon ijesztő volt ez az egész, de túl vagyunk rajta és ez a lényeg.

- Igen. – bólintottam. – Arra gondoltam, ha reggel úgyis jöhetsz haza, akkor összepakolok neked most, és csak azt hagyom elöl, ami még éjszakára kellhet.

- Ezzel már elkéstél. Délelőtt mindent összepakoltam. – mondta büszkén.

- Te??? – szörnyülködtem. – Neked feküdnöd kéne, nem pedig pakolgatni. Nem is értem, hogyan engedhették, hogy felkelj… - mondtam feldúltan.

- Nos akkor elárulom, hogy már tegnap sétálgattam a folyosón. – mondta büszkén, én pedig azt hittem, hogy felrobbanok. – Ugye nem gondoltad, hogy haza engednek úgy, hogy még csak a vécéig sem tudok elmenni? – nevetett. – Jól vagyok, csak egy még egy kicsit gyenge. Nincs semmi olyan bajom, amin a zseniális főztöd és az odaadó gondoskodásod ne tudna segíteni. – bókolt az arcomat simogatva.

- Ne hidd, hogy ezekkel a szóvirágokkal leveszel a lábamról… - morogtam továbbra is, de igazából már feladtam a harcot. James egyetlen mosolya képes volt lefegyverezni.

Úgy szerettem őt, mint még soha.