Negyvenedik fejezet - Remény

Negyvenedik fejezet

Remény

- A három kis nyuszi végül megtalálta az anyukáját és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. – csuktam össze a mesekönyvet, majd Jimmyre néztem, aki már félálomban volt. Magához szorította Teddy maciját – aki az Aranykorból jött velünk – és békésen szuszogott.

- Jóéjt Jimmy. – suttogtam, majd megigazítottam a takaróját és csókot nyomtam a homlokára.  Mikor az ajtó felé indultam, megláttam, hogy James minket figyel. Arcán apró mosoly jelent meg, majd ő is halkan Jimmyhez lépett és jóéjt puszit adott neki.

- Mindent kikészítettem nektek. Még reggel gyorsan kivasalom az ingeket, aztán megyek Jessicához. – vázoltam immár századszorra a holnapi nap menetét. – Jimmy mindenképpen reggelizzen, mert nem tudom, mikor lesz pontosan az ebéd. – daráltam. – Az is előfordulhat, hogy csak két-három óra felé, szóval…

- Nyugodj meg, minden rendben lesz. – ölelt magához. Tudtam, hogy megmosolyogja idegességemet, ahogyan minden erőmmel próbálom a maximumot kihozni a holnapi napból.

- Én csak szeretném, ha minden tökéletes lenne…mert Jessica ezt érdemli. Ez az Ő nagy napja. – futottam át még egyszer a marad teendők listáját, közben magamon éreztem James szemét. Egy pillanatra feltekintettem és láttam arcán a szomorúságot és a tanácstalanságot. Tudtam jól, hogy mire gondol éppen, de nem engedtem, hogy ez most kizökkentsen. – Na jó, úgy látom, ma már nem tudok jobban előkészülni. Megyek, lefekszem, jó lenne nem hatalmas táskákkal a szemem alatt ébredni. – tettem le a listát az asztalra, majd bementem a fürdőszobába. Menekültem.

Július vége volt, több, mint két hónap telt el a temetőbéli beszélgetésünk óta…és azóta visszautasítottam James mindenfajta közeledését. Nem dacból, vagy haragból. Egyszerűen taszított az egész. Képtelen voltam az intimitást bármely fajtáját is úgy megélni, vagy egyszerűen csak átadni magamat neki, hogy közben fájdalom és negatív érzések kavarognak bennem. Így volt ez Jamesszel az első, félre sikerült szeretkezésünk után is és most ismét felülkerekedett bennem ez az érzés. James lelkesen próbálkozott, de minden egyes alkalommal visszavertem az ostromot. Nem beszéltünk erről, mindketten tisztában voltunk vele, hogy mindez miért történik. Láttam rajta, mennyire hiányzik neki az érintésem, az ölelésem, az őszinte mosolyom…de képtelen voltam erőt venni magamon. Utáltam magamat ezért.

James már az ágyban feküdt, mikor kiléptem a fürdőből. Reményteli szemeit rám emelte, ajkán apró mosoly játszott.

- Már nagyon várom, hogy láthassalak a ruhádban. – mondta halkan, miközben közelebb csúszott. – Biztosan gyönyörű leszel. – csókolta meg a vállamat.

- Tényleg tetszik. – próbáltam a beszédre koncentrálni. – A színe, a szabása, az anyaga…oda vagyok érte. – ecseteltem. – Azt hiszem, az esküvő után meg is tartom. Hátha egyszer valahova ki kell majd öltözni. – próbáltam elnyomni egy mosolyt. - Nade most alvás! Holnap kisimultan kell ébrednem. – sóhajtottam nagyot, majd apró csókot nyomtam James arcára és az oldalamra feküdtem. Nem kellett sokáig várnom, hogy megérezzem James testét, amint a hátamhoz simul. Ajkaival a vállamat és a nyakamat csókolgatta, karjával átkarolt, ujjai finom vándorolni kezdtek a testemen.

- James, kérlek… - suttogtam halkan, mire egy nagy sóhajtást hallottam. Karjával engedelmesen átfogta a derekamat, lélegzetét a fülemen éreztem. Annyira szomorú volt az egész. Egy aggónia…végjáték. Tudtam, képtelen leszek így elaludni. Fészkelődni kezdtem, majd James felé fordultam, átkaroltam a nyakát arcomat az övéhez szorítottam. Ő újra sóhajtott, de ez a sóhaj némileg boldogabb volt, mi az előző. Ujjai sokáig simogatták a hátamat, az én fejemben viszont ott dübörögtek a kérdések: „Mi történik velünk? Mi történik VELEM?”

Szépen, lassan minden maradék pontot sikerült kihúznom a listáról. Alig aludtam, nagyon izgultam a mai nap miatt. Este eszembe jutott, hogy van valahol egy világos lila színű díszkendőm, amit talán fel lehetne használni még kiegészítőnek a ruhához, de nem ugrott be, hová is tehettem. Lázasan láttam neki a keresésnek a nem használt holmik között, de csak nem akart a kezembe akadni a kívánt darab.

- Naaa, hol vagy? – morogtam magam elé idegesen, majd mikor egy újabb tucat ruha mögé nyúltam, valami olyan került a kezem ügyébe, ami egyáltalán nem volt oda való. Óvatosan kivettem, hogy jobban meg tudjam nézni, mi is az. A tenyeremben tartottam és másodpercekig meredten bámultam. Egy bordó, szépen kimunkált, aprócska ékszertartó doboz volt az. Méretéből látszódott, hogy ebben bizony csak egyvalami rejtőzködhet. Lopva az ajtó felé pillantottam és hallgatóztam. James velem együtt kelt fel, most pedig éppen reggelit készített a családnak. Pillantásom ismét az apró dobozra rebbent, szívem pedig a torkomban dobogott. Bármennyire is próbáltam úrrá lenni kíváncsiságomon, tudtam, hogy csatát vesztettem. Remegő kézzel nyitottam ki a dobozka fedelét, majd az ajkam elé kaptam a kezemet, mert torkomból a sikkantás és a nyüszítés bizarr egyvelege csusszant ki.

A hattyús gyűrű volt. Az a gyűrű, amit az Aranykorban láttam, amely annyira megtetszett…amiről álmodtam. A kecses hattyúnyakak úgy fogták közre a tökéletes gyöngyöt, mintha valami drágakő lenne. Hirtelen ezer kérdés futott át az agyamon. Nagy zavaromban az a gondolat motoszkált bennem, hogy talán Julie egyik gyűrűje volt. De aztán rájöttem butaságomra, hiszen ez a gyűrű két hónapja még az Aranykor egyik vitrinjét díszítette. James csakis nekem vehette ezt a gyűrűt…ez pedig csak egy dolgot jelenthet…

- Audrey, mindjárt kész a reggeli! – hallottam egyre közeledő hangját. Gyorsan lecsuktam a dobozka fedelét és megpróbáltam pontosan oda visszatenni, ahol találtam. Szerencsére az utolsó pillanatban a kendő is a kezembe akadt. – Gyere enni, nehogy kihűljön. – nézett be James mosolygósan az ajtón, én pedig már kifelé tartottam a görcsösen szorongatott kendővel a kezemben. Hangyák mászkáltak a szemem előtt, agyam és a szívem egy ritmusban zakatolt. – Mi történt? Olyan furcsa vagy… - fogta meg a kezemet James, miközben a reggeli pirítóssal birkóztam.

- Semmi. – ráztam meg a fejemet. – Nem történt semmi, csak…csak tényleg nagyon izgulok. – próbáltam az esküvő számlájára írni az egészet. – Hú, nem is tudok többet enni. – sóhajtottam nagyot, mert tényleg úgy éreztem, hogy képtelen lennék akár még egy falatot is lenyelni. – Gyorsan megzuhanyzom, aztán megyek is. Először fodrász, kozmetikus, majd a ruha… - soroltam fel a mai délelőtt menetrendjét.

- Gyönyörű leszel. – lépett hozzám James, arcomat a tenyerébe fogva. Váratlanul, hirtelen vágytól vezérelve csókoltam meg ajkait, amelyek először meglepetten tartózkodtak, majd egy pillanattal később éhesen tapadtak az enyémekre. A kislábam ujjáig bele bizseregtem.

- Megyek…megyek zuhanyozni. – hebegtem, majd kiszabadultam James öleléséből és határozott léptekkel a fürdőbe csattogtam. Bezártam magam mögött az ajtót, majd nagyot sóhajtva a tükörbe bámultam. „A remény… - adtam meg a választ tegnapi kérdésemre. – a remény és a hit.” Tegnap éjszaka nem tudtam, hogy mi történik velem. De most már tisztán láttam. Elhagyott a remény és a hit kettőnkkel kapcsolatban…hogy mindketten ugyanazt akarjuk-e. Ma reggel viszont… újra feléledt bennem minden. És mindez egy gyűrű miatt…

Valamiért ez a tény most nyomasztóan és kiábrándítóan hatott rám. „Hát tényleg ekkora hatalma van fölöttem egy ékszernek és mindannak, amit jelent? James ma reggel is ugyanolyan odaadó, kedves, szerető, mint tegnap este. Hát nem ennek kellene számítania?” – a zuhany alatt állva teljesen összezavarodtam. Már nem tudtam, mi is az igazán fontos…

…de miközben törölköztem, már csakis azon járt az eszem, James vajon mikor és hogyan kér majd meg…és milyen jó, hogy már megtaláltam a tökéletes esküvői ruha szalont.

- Valami baj van? Olyan csöndes vagy… - kérdezte Jessica, miközben éppen a ruháját készültem ráadni. Már együtt voltunk a fodrásznál, életünk legtökéletesebb – sírásbiztos – sminkjét viseltük az arcunkon, de mindeközben szinte csak Jessica beszélt, én pedig tőszavakban válaszoltam.

- Nem, semmi. – ráztam meg a fejemet. – Ne haragudj. Csak nagyon izgatott vagyok. Még soha nem voltam koszorúslány és még soha nem ment férjhez a legjobb barátnőm. – szabadkoztam, közben pedig elhatároztam, hogy erőt veszek magamon, nehogy pont én legyek az, aki elrontja Jessica számára ezt a napot.

- Jaj, annyira édes vagy! – ölelt magához, ami a nagy abroncs miatt igen nagy kihívásnak számított. – Nem is tudom, mihez is kezdenék nélküled. – mosolygott rám, mint egy angyal.

- Jaj, ugyan már! – hárítottam el a bókot egy mozdulattal, miközben az utolsó simításokat is elvégeztem a ruhán.

Jessica úgy nézett ki, mint egy királylány. Más lányon ez a ruha, túlzásnak tűnt volna, habosbabosnak, de barátnőmön úgy festett, mintha ő lenne a megtestesült Hamupipőke. Vékony alakját tökéletesen kiemelte a szinte fűzőként rá simuló ujjatlan, selyem felsőrész, mely csillogó kövekkel volt díszítve, deréktól lefelé pedig a széles abroncson úgy terült szét a több rétegnyi tüll, mintha csak egy vízesés lenne…Hosszú, szőke hajában egy visszafogott diadém volt tűzve, amely egyben a fátylát is rögzítette, mely a földig ért, karcsú karján pedig könyékig érő selyemkesztyűt viselt. Egyszerűen gyönyörű volt.

- Csodálatosan nézel ki, Jess. – mondtam elérzékenyülten. – Peter egy hihetetlenül szerencsés fickó. – mondtam őszintén.

- James is az. – fogta meg a kezemet barátnőm, majd bátorítóan rám mosolygott. – Na gyere, most te következel! – nevetgélt izgatottan, miközben segített felvennem a ruhát. Levendula színű volt, külön kialakított mellrésszel, amely ízléses dekoltázst biztosított. A ruhát nyakban lehetett megkötni, a mellrész alatt szűkített volt, a szoknyarész pedig tüll, akárcsak Jessicáé. Engem kicsit a hatvanas évek Rock’n roll ruháira emlékeztetett, amiket imádtam. Nagy általánosságban soha nem voltam elájulva magamból, de ebben a ruhában szépnek éreztem magamat.

- Húúú Audrey, ha James meglát ebben a ruhában, menten térdre zuhan és könyörögni fog, hogy légy a felesége. – tapsikolt Jessica, de aztán meglátta a tükörben az arcomat, amelyen csak teljes zavart látott. – Ne haragudj. – rázta meg a fejét.

- Semmi baj. – fordultam oda hozzá és megöleltem. Ekkor megszólalt Jess mobilja.

- Már itt is vagytok? – sikkantott bele a telefonba. – Nem-nem, pont elkészültünk! Néhány perc és lent leszünk! – láttam rajta, hogy majd’ szétrobban az izgalomtól. - Bret és Cathy már itt is vannak! – ugrándozott egy helyben. – Gyorsan pakoljunk össze, aztán indulhatunk! – kezdte összepakolni a holmiját, én viszont valahol egészen máshol jártam. Újra a tükör felé fordultam és magamat tanulmányoztam benne. Szép voltam, de valahogy mégis idegen Önmagamnak. Megváltoztam. Próbáltam visszaemlékezni a másfél-két évvel ezelőtti Audreyra, de nem sikerült. Mintha egy évszázad telt volna el azóta.

- Ma találtam a szekrényben egy gyűrűt. – bukott ki belőlem minden bevezető nélkül. Jessica tekintete meglepetten rám rebbent, de láttam, hogy nem mer kérdezni. – Az a gyűrű volt, amit az Aranykorban is láttam. Tudod, amiről már meséltem. – Jess bólintott, láttam rajta, hogy most már tényleg alig bír magával a sok kérdéstől, amelyek az ajkait ostromolják. – Azt hiszem, hogy nekem vette. – mondtam, miközben görcsbe rándult a gyomrom.

- De hiszen ez fantasztikus! – libbent oda hozzám Jessica. – Ez azt jelenti, hogy nemsokára meg fogja kérni a kezedet! – lelkendezett. – Talán éppen ma! Hiszen ez tökéletes alkalom lenne!

- Nem hiszem…nem tudom. – válaszoltam zavartan.

- Mindegy is, hogy pontosan mikor. Most már csak türelemmel kell lenned. Ha gyűrűt vett, akkor ez azt jelenti, hogy szeretné, ha a felesége lennél. Szeret téged! – szorította meg a kezemet.

- Vagy lehet, arra jutott, hogy csak így maradok vele. – sóhajtottam nagyot. - Én nem így akartam ezt az egészet. De néha olyan nehéz az embernek lemondani az álmairól…

- Audrey, ha James megkéri a kezedet, akkor az biztosan azért lesz, mert tényleg így szeretné. Nem úgy ismerem őt, aki csupán azért megkérne, mert…

- Mert ezzel zsarolom, igaz? – fejeztem be a mondatot, mert láttam, hogy Jessica keresi a szavakat.

- Butaságokat beszélsz. – tette Jessica kezét a vállamra. – Én megértem, hogy így érzel. Megértem, hogy miért vágysz ennyire arra, hogy a felesége légy. – végig nézett magán. – Én soha nem hittem volna, hogy ilyen fontos lehet a számomra az esküvő. És most nem a ruháról vagy a nagy partiról beszélek. – mondta. – Peterrel mindig tökéletesen jól megvoltunk. Szerettük egymást, bármit megtettünk volna a másikért, semmi sem hiányzott. De amikor megkérte a kezemet… - láttam, hogy az emlék hatására elfátyolosodik a szeme – akkor tényleg úgy éreztem, hogy én vagyok számára az igazi. Hogy csak engem akar egész további életében. Megmutatni a világnak, hogy mi ketten egyek vagyunk. És ez csodálatos érzés. – vallotta be őszintén. – Amit te az elmúlt két évben végig csináltál…az minden nőnek a becsületére válna. Anya lettél és feltétel nélkül szereted a kicsit és Jamest is. Pedig ez nagyon nem könnyű, ha folyamatosan Julie árnyékában kell élned. – elmosolyodott, majd mélyen a szemembe nézett. – Ne érezd magadat bűnösnek azért, amire vágysz. És ne hidd, hogy James bűnösnek gondol téged ezért. – lehajtottam a fejemet. Ismét tanácstalan voltam.

- Jól van, most felejtsük ezt el! – hesegettem el magamtól a gondolatot. – Gyorsan pakoljunk össze, aztán irány a Limuzin! – mosolyogtam rá, majd együttes erővel összeszedtük mindenünket és az ajtó felé indultunk. – Jessica… - szóltam utána, még mielőtt kilépett volna az ajtón, mire hátra fordult. – Kérlek…ne beszélj erről Zoénak. – kellemetlenül éreztem magamat a kérés miatt, hiszen soha, semmit nem titkoltam el közös barátnőnk elől, de láttam Jess arcán, hogy megérti, miért kérem. Jamesszel kapcsolatban már sokszor vetődtem árnyékra, Zoé pedig igen kegyetlen véleménynyilvánításokkal szokta kezelni ezeket a helyzeteket.

- Lakat a szájamon. – húzta végig ujját az ajkain, majd kuncogva kilépett az ajtón.