Harmincegyedik fejezet - A bitorló

Harmincegyedik fejezet

A bitorló

Tudtam, hogy Jamesnek idáig mindez meg sem fordult a fejében. Most viszont láttam rajta, hogy feje fölött kezdenek összecsapni a hullámok. Egy igen kellemetlen beszélgetés állt előtte Julie szüleivel miattam, magát a tényt közölni velük, hogy új életet kezdett egy másik nő oldalán, éppen elég embert próbálónak tűnt. Ám semmi volt ahhoz képest, amit az a tudat okoz majd nekik, hogy unokájuk egy számukra jelentéktelen, idegen nőt hív Anyának, nem pedig az ő lányukat, aki az életét adta azért, hogy őt a világra hozhassa.

Őszintén sajnáltam James és most már tisztán láttam, ez az egész helyzet sokkal kényesebb annál, mint amilyennek én néhány hónapja, első sértődésemben láttam. Szerettem volna segíteni neki, de tudtam, ebben a harcban magára van utalva. Tudta, hogy még azelőtt fel kell készítenie őket a találkozásra, mielőtt az megtörténne. Láttam rajta, hogy húzza-halasztja, fél, hogy nem találja majd a megfelelő szavakat és még ha minden a legjobban megy is, ha jól fogadják a hírt, még akkor is ott van a probléma Jimmyvel, amit tudtam, végképp képtelen lesz elmondani  nekik.

Szerettem volna vele lenni, mikor telefonon elmondja nekik, hogy van valakije és szeretné nekik bemutatni, de nem engedte. Különösen kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy ezt telefonon kell közölnie velük. De nem volt más megoldás. Még Amerikában voltak és amikor holnap megérkeznek majd, a szálloda után ide vezet az első útjuk. Ide, Jimmyhez, aki valószínűleg boldog pillanatok helyett inkább fájdalmas perceket fog szerezni a számukra.

Mikor James elvonult a hálószobába a telefonnal, láttam rajta, milyen nehéz a szíve. Nem akartam már ezt az egészet. Csak békét akartam. Nem érdekelt, hogy megismerem-e Julie szüleit, hogy James felvállal-e előttük, csak azt szerettem volna, hogy ne kelljen Jamesnek miattam ilyen kellemetlen dolgon keresztülmennie. Tudtam, hogy vegyes érzések dúlnak most benne, egy részről szeretne új életet kezdeni, egy új életet VELEM, elszakadni a múlttól, a fájdalomtól, más részről viszont Julie szülei a régi életét jelentették a számára, azt az életet, amelyet nem tudott és nem is akart elfelejteni. De én soha nem is kértem ezt tőle. Soha nem akartam, hogy elfelejtse Julie-t, vagy bármit, aki a régi életéhez köti. Tudtam, ez a vallomás most Julie szülei felé és a várható negatív reakció olyan a számára, mintha megindulna a föld a lába alatt, mintha elveszítené a gyökereit…

Amíg bezárkózott a szobába, én próbáltam főzéssel elterelni a figyelmemet. Bármilyen kíváncsi is voltam arra, hogy miként zajlik a beszélgetés, képtelen lettem volna oda lopózni és hallgatózni.

Körülbelül fél óra telt el, mikor lassan kinyitódott a szoba ajtaja. Láttam Jamesen, hogy megtört, szemei pirosak voltak. Képtelen voltam bármit is kérdezni. Valami oknál fogva féltem odamenni hozzá, féltem közelebb lépni. Az futott át az agyamon, hogy lehet, olyan rosszul fogadták a hírt, hogy minden szörnyűséget James fejéhez vágtak, ő pedig most talán rám sem bír nézni. Éreztem, hogy a szívem hevesen kalapál. Végül James lépett közelebb, nem nézett rám, szemeivel végtelenül szomorúan a földet nézte. Hozzám lépett, majd magához húzott és szorosan megölelt. Éreztem mennyi fájdalom és kétségbeesés van ebben az ölelésben. Belém kapaszkodott, mert ez az egy dolog jelentett most a számára vigasztalást. Nem kérdeztem semmit, csak öleltem…úgy öleltem, mint még soha.

- Jó leszek így? – fordultam meg James előtt, mikor éppen Julie szüleinek az érkezésére vártunk. Nadrágot és egy szolid, ám csinos, türkizkék fölsőt vettem fel, szolid, hozzá passzoló ékszerekkel. Nem akartam, hogy azt higgyék esetleg, hogy versenyezni kívánok a lányukkal öltözködésben, vagy megjelenésben. Viszont azt sem szerettem volna, hogy szürke kisegérnek tartsanak.

- Tökéletes. – mosolygott rám, de mosolyát idegesnek éreztem.

- Nem lesz semmi baj. – léptem oda hozzám és egy csókot nyomtam az arcára.

James csak egy nap elteltével volt képes mesélni a lezajlott telefonbeszélgetésről. Diana első reakciója a mélységesen mély döbbenet volt, a csend a vonal túlsó végén mindent elárult. James attól tartott, hogy letette a telefont, de másodpercek múlva szűkszavúan közölte, hogy nyugtázta a helyzetet. Az első sokkhatás nem engedte, hogy szemrehányást tegyen Jamesnek, vagy, hogy kikeljen magából. Kissé rideg hangon beszélte meg Jamesszel a mai találkozót, majd letette a telefont.

Jamesszel úgy döntöttünk, hogy előbb kettesben fogadjuk Julie szüleit, beszélgetünk velük egy kicsit, Jimmyt majd kicsit később hozzák majd Helenék. Ez alatt az idő alatt valahogy módot és időt kell találnunk arra, hogy elővezessük a Jimmyvel kapcsolatos dolgot.

Ahogy teltek a percek, mind a ketten érezhetően egyre feszültebbek lettünk. Azt kívántam, bárcsak itt lennének már és tűnne el ez a szörnyű érzés a gyomromból…szerettem volna már velük szembe nézni, a legjobb arcomat mutatni, hogy ha már barátként nem tudnak, de semmiképpen se ellenségként tekintsenek rám.

Aztán végre megszólalt a csengő. Egymásra néztünk, és gyorsan még megigazítottam az egyébként kifogástalan frizurámat és ruhámat, majd James mellé álltam, aki szélesre tárta az ajtót.

- Üdvözöllek titeket. – mondta ideges mosollyal. – Fáradjatok be. – invitálta be őket, én pedig idegesen topogtam mögötte. Láttam, hogy ez idáig még egyikük sem vett tudomást rólam. Diana csókot adott James arcára, Frank pedig kezet fogott vele. Csak ezután fordultak felém.

- Diana, Frank… - lépett hozzám és a derekamra tette a kezét. – Ő a párom, Audrey. – próbáltam mosolyogni, miközben kezet nyújtottam Diana-nak.

- Örülök, hogy megismerhetem. – léptem közelebb, Diana pedig lassan nyújtotta a kezét. Leplezetlen kíváncsisággal mért végig, amitől kicsit úgy éreztem magamat, mint egy ló a vásáron, akinek még a fogait is megnézik. Kezet fogtam Frankkel is, majd beinvitáltuk őket a nappaliba.

- Nahát! – nézett körül Diana. – Hová tűntek a bútoraitok? – ekkor jutott csak eszembe, hogy őket most váratlanul éri a lakás új berendezése. Oldalra tekintve láttam, hogy ez Jamesnek sem jutott az eszébe.

- Kicseréltük őket. – vallotta be aztán őszintén. Erre a kérdésre nem állt készen előre megfontolt válasz, féltem, túlzottan keményen hangzik.

- Julie nagyon szerette azt a bútort. – sóhajtott nagyot. – Na persze ez már nem számít. – nézett körbe. Diana tekintete Jamesre rebbent, akinek arca lángba borult, majd végül rajtam állapodott meg. Láttam, hogy összevonja a szemöldökét.

- Nem találkoztunk mi már valahol? – kérdezte. – Olyan ismerősnek tűnsz… - láttam rajta, hogy vadul keresgél a memóriájában, hogy rátaláljon a válaszra. Én pedig tudtam, hogy honnan vagyok neki olyan ismerős…visszagondoltam arra a pillanatra, amikor egy másodpercre összeakadt a tekintetünk…

- Ó, igen! – csettintett az ujjával. – Te vagy a „szomszéd”, igaz? – kérdezte győzedelmesen, én pedig úgy éreztem, hogy megnyílik alattam a föld. Láttam, hogy James is képtelen erre reagálni. Hiába vettünk számba minden kellemetlen szituációt és eshetőséget, az élet mégis teljesen mást produkált, mint amire számítottunk. – Tehát így ismerkedtetek meg? Hogy szomszédok voltatok? – jártatta kíváncsian a szemét kettőnk között. Úgy éreztem, ha még egyszer kimondja azt az „sz” betűs szót, menten sírva fakadok.

- Nem. – lépett hozzám James, mikor úrrá lett zavarán. Ismét átölelt, mert tudta jól, hogy az a bizonyos szituáció mennyire szörnyű emlék a számomra. – Nem így ismerkedtünk meg. Audrey nem szomszéd. – nagyon esetlenül hangzottak ezek a szavak, de tudtam, ő sincs jobb állapotban, mint én. – A volt munkahelyemen keresztül ismerkedtünk meg. Glenda egyik buliján. – magyarázta.

- Értem. – bólintott Diana, de láttam, hogy nem áll neki össze a kép. – Ezek szerint már akkor is együtt voltatok, amikor… - nem fejezete be a mondatot, de mindketten tudtuk, hogy miről beszél.

- Igen. – válaszolta James. – De akkor még nem akartam elmondani.

- Aham. – nyugtázta Diana. – Pedig úgy lett volna logikus. Különben miért jött volna pont akkor ide? – mutatott rám, de a nevemet képtelen volt kimondani.

- Diana, kérlek váltsunk témát. – indítványozta James, majd a kanapé felé terelgette őket.

- Mit hozhatok inni? – kérdeztem, miután kezdtem újra magamhoz térni. – Narancslevet? Bort? Esetleg valami üdítőt? – próbáltam jó háziasszony lenni.

- Köszönöm, én csak valami üdítőt. – próbált kedvesebb hangot megütni Frank.

- És Önnek, Diana? – kérdeztem idegesen.

- Én MINDIG csak vizet iszom. – nézett mélyen a szemembe. – James, van itthon ásványvized? – fordult felé, mintha ebben a lakásban csupán csak James lenne otthon és pedig csak valamifajta felszolgáló személyzet.

- Természetesen Diana, készültem. – fordított hátat, majd a konyhába ment. Egy másodpercig ott tébláboltam, de láttam rajtuk, hogy nem igazán tudják elkezdeni a beszélgetést.

- Addig én hozom az üdítőt. – vágtam ki magamat és kimenekültem Jameshez. Ő rám pillantott, de nem szólt semmit. Örültem volna, ha mond valamit, akár rosszat, akár jót, csak tudni akartam, éppen mi jár a fejében. Kétségbeejtő volt ez a csend. Kitöltötte az ásványvizet, én pedig remegő kézzel az üdítőt, majd a nappali felé indultunk. Ám a konyhaajtónál egy pillanatra megtorpant, rám nézett, majd egy apró csókot nyomott az ajkaimra. Ennyi elég volt ahhoz, hogy fellélegezzek.

- És hogy vagytok mostanában? Brittany? A gyerekek? – James mesélte, hogy Julie nem egyetlen gyerek volt, Diana és a férje a másik lányukhoz, Brittany-hoz költöztek ki Amerikába, hogy az ő közelsége és az unokák fényt vigyenek az életükbe.

- Köszönjük, mindenki jól van. – felelte Frank. – Az ikrek már négy évesek és néhány napja derült ki, hogy Brittany újra terhes. – mosolygott a férfi.

- Ó, gratulálunk nekik! – mosolyodott el James. – Most biztosan nagyon örültök.

- Inkább újra aggódunk. – felelte Diana. – Azok után, ami Julie-val történt. – arcát a tenyerébe temette és megrázta a fejét. – Ha bele gondolok, hogy még mindig élhetne…és itt lehetne velünk…

- Diana, kérlek… - simogatta meg a hátát Frank. – Megígérted…

Képtelen voltam Jamesre nézni. Nem akartam látni, hogy milyen érzelmek ültek ki az arcára. Nem akartam látni, hogy ő is visszaemlékezik minderre, hogy neki is átfut az agyán, milyen lenne, ha most Julie ülne itt mellette. Diana szavai még ha csak érintőlegesen is, de azt jelentették, hogy bárcsak Julie lenne most itt, nem pedig ez az idegen nő…de persze ez érthető volt. A lányukat veszítették el. Viszont abban nem voltam biztos, hogy ezt a kirohanást csak a hirtelen támadt fájdalom szülte, vagy tényleg ellenem irányult. Nem tudtam mit mondani, de már nem is akartam. Valahogy semmi másra nem vágytam, csak hogy legyen vége a napnak, ennek a kellemetlen látogatásnak és újra Jameshez bújhassak…bár tudtam, éreztem, mindkettőnket teljesen felkavar ez a találkozás, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés. A szőnyeget bámultam, sem a zokogó Dianara, sem pedig Jamesre nem voltam képes ránézni. Ujjaimat tördeltem és csak vártam, hogy túllépjünk ezen a témán.

Ekkor James keze az enyémhez ért, ujjai az enyémekbe kulcsolódtak. Hálásan, fátyolos szemekkel néztem rá. Ő közelebb húzódott és átkarolt. Vártunk, amíg Diana megnyugszik, következő kérdése pedig már Jimmyre irányult. James megnyugtatta, hogy már csak néhány perc és ő is itt lesz, aztán óriási meglepetésemre James vezette fel azt a témát, amitől mindketten annyira féltünk.

- Diana, Frank… - kezdett bele olyan hangon, amely már előre vetítette a két ember számára, hogy itt bizony valami komoly dologról lesz szó. – Tudnotok kell, hogy Audreyval már több, mint egy éve együtt vagyunk és…és mivel Jimmy másfél éves korától őt látja maga körül…ő játszik vele és ő gondoskodik róla…szóval…Jimmy Audreyt tekinti az édesanyjának. – bukott ki Jamesből az a vallomás, amely beláthatatlan következménnyel járt. Diana néhány pillanatig csak bámult ránk, aztán robbant a bomba.

- Mi??? Micsoda??? – nézett hol rám, hol pedig Jamesre Diana. Láttam, hogy ismét közel áll a hisztérikus síráshoz.

- Jimmy Anyának szólítja Audreyt. És akként is szereti. – mondta ki James a nehéz szavakat. Diana olyan szemekkel meredt rám, amitől legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.

- TE!!! Ugye TE mondtad neki, hogy az Anyja vagy??? És TE erőltetted, hogy Anyának  hívjon? – mutatott rám, miközben hangosan kiabált. – Mindent megteszel annak érdekében, hogy a lányomnak még csak az emlékét is kitöröld mindenkiből! – ordította. – Hát nem elég mindez? – mutatott körbe. – Nem elég, hogy megszerezted magadnak a férjét? Még a gyereke is kellene neked??? – éreztem, hogy ereimben meghűlik a vér. – Neked semmi közöd Jimmyhez és semmi közöd az anyasághoz! Az én lányom az életét adta azért a kicsiért! Hogy merészeled…

- Diana, ezt most azonnal hagyd abba! – állt fel James, láttam, hogy ő is magán kívül van attól a vádtól, amelyet Diana a fejemhez vágott. Én még mindig alig tértem magamhoz. – Jimmy magától kezdte el Audreyt Anyának szólítani, nem pedig azért, mert valaki rá erőltette! – emelte fel ő is a hangját. – Ő pedig egy csodálatos nő, aki elfogadta a kisfiamat. Elhihetitek, hogy neki sincs valami könnyű dolga! – állt ki mellettem. – Inkább örülhetnétek neki, hogy Jimmy úgy nő fel, hogy van édesanyja! – éreztem, hogy ez már kicsit sok lesz.

- És az én lányom??? – csattant fel ismét Diana. – Meghalt Jimmyért, de ő még csak azt sem tudja, hogy Julie valaha is létezett! Én azt hittem, hogy szeretted a lányomat, hogy ő volt a mindened. Erre összejössz ezzel a kis…

- Elég! – pattant fel én is. – Nem vagyok hajlandó ezt elviselni! – mondtam emelt hangon. – Nem akarom átvenni Julie helyét sem James, sem pedig Jimmy szívében. És soha nem is akartam. Én úgy gondolom, hogy ott mindkettőnknek van hely. Mindkettőnknek megvan a maga helye. – láttam Diana arcán, hogy meglepetésként érte a kifakadásom. – Jimmy pedig még túl kicsi. Túlságosan sérülékeny. Hiába is mondanánk el neki az igazságot, még túl kicsi ahhoz, hogy meg is értse. És miért kellene értelmetlenül ilyen megrázkódtatásnak kitenni??? – kérdeztem, majd tartottam egy kis hatásszünetet. – Ami pedig engem illet, nem tűröm tovább, hogy az otthonomban sértegessenek. Megértem, ha nem tudnak elfogadni engem, de adják meg a tiszteletet, ahogyan én is megadom Önöknek! – fejeztem be a mondandómat. A hirtelen beállt csöndben a kés is megállt volna a levegőben. Tudtam, hogy ez most fordulópont. Ha James most mellém áll, akkor tudom, hogy tényleg új életet akar velem kezdeni, kockáztatva azt, hogy talán soha többé nem látja sem ő, sem pedig Jimmy a nagyszülőket. Ha viszont ellenkezőképpen reagál…

- Audreynak igaza van. - Lépett mellém James, majd ismét átkarolt. – Kérlek Diana, próbáld megérteni a helyzetet. Most mindnyájunknak nehéz. Lehet, hogy te ezt nem hiszed, de attól még így van. Audrey pedig semmiről sem tehet. Csak ártatlan elszenvedője ennek az egész helyzetnek. Szeretem őt és Jimmy is szereti. Nagyon jól tudjátok, hogy Julie milyen fontos volt az életemben…hogy majdnem belepusztultam az elvesztésébe. De nem hiszem, hogy ha most lát minket, azt akarná, hogy őt gyászolva éljem le az egész életemet. – Diana lesütötte a szemét, láttam rajta, hogy elgondolkozik. – És azt sem szeretné, ha Jimmy úgy nőne fel, hogy nem ismeri az Anyai szeretet. – egy nagyot nyelt. – Ha most lát minket, akkor biztosan szomorú. Mindannyiunkat szerette és mindig boldognak akart látni minket. Nem pedig úgy, hogy bántjuk egymást. – néhány másodpercnyi csend állt be, én pedig boldog voltam és elérzékenyült. James kiállt mellettem, a kapcsolatunk és az új életünk mellett.

A következő pillanatban megszólalt a csengő, James pedig az ajtóhoz ment, hogy kinyissa. Helen és David lépett be és persze Jimmy, aki, miután Apukája felkapta és agyon csókolgatta, kalimpálva igyekezett újra a földre kerülni, majd hozzám futott. Lehajoltam hozzá, túláradó örömétől mindig elérzékenyültem.

- Annnyaaa! – csimpaszkodott a nyakamba, én pedig megcsókoltam szöszke fejét.

Nem mertem Dianára nézni…de hallottam az elfojtott sírás hangjait.