Tizennyolcadik fejezet - A meglepetés

Tizennyolcadik fejezet

A meglepetés

Helen

- Látom, hogy valami baj van. – ültem le James mellé, amíg Jimmy egy kisautóval játszott a földön. – Miért nem mondod el? Talán tudnék segíteni. – James zavartan felnevetett, majd idegesen vakargatta a szakállát.

- Azt hiszem, erről inkább majd Apával kellene beszélnem. – mondta szégyenlős mosollyal, miközben nem nézett a szemembe. „Szóval férfi dolgokról van szó.” – szaladt át az agyamon, ami rengeteg kérdést vetett fel bennem, de tudtam, hogy nem szabad kérdeznem.

- Jól van, akkor várd meg. Fél órán belül már itthon kell lennie. – mosolyogtam rá, majd letelepedtem Jimmy mellé a szőnyegre. James nem válaszolt, én pedig a kicsivel játszottam, de közben folyamatosan járt az agyam. Nem voltam éppen egy ódivatú Anya, de tisztában voltam vele, hogy mi az a téma, amiről egy fiú legkevésbé az Édesanyjával akar beszélni. Nem is ezzel volt a problémám. Viszont nem volt nehéz észrevennem Audrey és James között annak a kapocsnak a hiányát, amelynek már régóta ki kellett volna alakulnia közöttük. És amikor láttam Audrey kétségbeesett, vággyal telt pillantásait James felé, tudtam jól, hogy bizony nem miatta áll fenn ez az állapot.

- Még nem voltam együtt Audreyval. – bukott ki hirtelen Jamesből. Egy nagyot sóhajtottam, majd felé fordultam.

- Sejtettem, hogy így van. – mondtam szomorúan.

- Audrey célzott rá? – kapta fel a fejét James.

- Ugyan, dehogy! – ráztam meg a fejemet, miközben visszaültem a kanapéra. – Hacsak a szomorú, vágytól terhes pillantásait nem vesszük célzásnak. – nevettem, hogy egy kis humort csempésszek a nehéz helyzetbe. – Mi a baj? – kérdeztem néhány másodpercnyi szünet után. – Nem szeretnél vele együtt lenni? Vagy…vagy úgy egyébként nem megy? – puhatolóztam. Keserűen felnevetett, majd végig simította magas homlokát.

- Köszönöm, az egészségemmel minden rendben. Minden tökéletesen működik. – nyugtatott meg sötét humorral. – De amikor Audreyval szeretnék lenni, akkor nem. Teljesen leblokkolok. Érzelmileg, fizikailag…totális csőd… - szürkéskék szemeivel kétségbeesetten nézett rám. Nagyon rosszul hangzott ez az egész.

- És szeretnél egyáltalán vele lenni? – kérdeztem, miután végig gondoltam a hallottakat.

- Persze! – válaszolta szinte azonnal.

- Azért szeretnél vele lenni, mert ő szeretné, vagy azért, mert te szeretnéd? Szereted és kívánod…ahogyan Julie-t? – kérdeztem, miközben tudtam, erre már egészen biztosan nem lesz olyan gyors a válasz. Láttam, hogy pillái megrebbennek egy pillanatra.

- Anya, mi lesz, ha továbbra sem fog sikerülni? – kérdezte anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésemre. De attól tartottam, már ő maga is tudja a választ, de azt akarta, hogy én mondjam ki.

- Akkor Audrey majd levonja a megfelelő következtetés… és összetörik a szíve.

Audrey

A következő hétvégén James szülei áthívtak minket, hogy töltsük együtt a napot. Pont jókor jött ez az alkalom, így legalább más irányba terelte egyébként borús gondolataimat. A Jamesnél töltött, igen kellemetlen véget ért éjszaka után reggel úgy tettünk, mintha mi sem történt volna. Az volt az érzésem, hogy egy kicsit már mind a ketten bele fáradtunk a folyamatos magyarázkodásba és bocsánatkérésekbe…vagy talán csak én. Ekkor történt először, hogy a szőnyeg alá söpörtünk egy problémát.

Hagytam pihenni a testi kapcsolat témát, inkább más célok és kihívások felé próbáltam orientálódni, amelyek reményeim szerint talán közelebb vihetnek a fő cél eléréséhez is. Szerettem volna, ha James és Jimmy több időt töltenek nálam, ha Jimmy az én lakásomat is az otthonának érezné. Én sok időt töltöttem náluk, sok napot és éjszakát, de ez nem azt jelentette, hogy jól is éreztem magamat. Az a lakás, a bútorok és képek idegenek voltak a számomra, szomorú emlékektől terhesek, amelyek engem is még inkább feszültté és elkeseredetté tettek. Az én lakásom, apró kis albérletem volt az én kis vackom, ahol meleg színek vártak, nem jártam a szeretett nő szemeinek kereszttüzében a nappaliban, mikor elhaladtam egy-egy kép előtt. Ez volt az otthonom. És szerettem volna megosztani az otthonomat Jamesszel és Jimmyvel, ahogyan ők is megosztják velem az övéket. De tudtam, hogy ez pillanatnyilag még akadályokba ütközik.

Ha egy lakásba kisgyerek kerül, ott bizony nem kevés dolognak meg kell változnia. Ezzel tisztában voltam és el is kezdtem ennek megfelelően az átalakításokat. Vettem sarokvédőt az asztalra, polcokra, hogy az esetlegesen figyelmetlenül közlekedő Jimmy be ne üsse a fejét. Kerestem babazárat a hűtőre és a szekrényekre. Elpakoltam biztonságos helyre a gyógyszereket és minden olyan tárgyat, amelyek nem valóak egy két éves gyermek kezébe. Lassan, apránként próbáltam megvalósítani a kitűzött célt, de tudtam, hogy a legfontosabb dolgokat még nem szereztem be. Szomorúsággal töltött el a tudat, hogy néhány hónapnyi spórolásra lesz szükségem, ha mindent be akarok szerezni.

Aztán váratlan szerencse ért…

Helen

- Nyugodtan menj csak be a fiúkhoz játszani. – mondtam Audreynak, mikor már egy perce törölgetett gépiesen egy tányért.

- Jaj nem, szívesen segítek! – kapta fel a fejét, mintha csak mély merengéséből szakítottam volna ki.

- Audrey, minden rendben van? – kérdeztem tőle, zavart arcát látva.

- Persze, minden rendben. – bólintott, arcára pedig kínban érlelt mosolyt erőltetett. A következő tányér után nyúlt, majd azt is törölgetni kezdte. Most szinte tapintható volt rajta a feszültség. Akkor megértettem, hogy miért áll most itt mellettem. Szinte éreztem a néma segélykiáltást, amely minden pórusából felém áradt, a kétségbeesést, a tanácstalanságot. Láttam, milyen nagyokat nyel, szinte biztos voltam benne, hogy a keserűségét, a mondatokat nyeli vissza, amelyeket fél kimondani, a kérdéseket, amelyeket fél feltenni, de amelyek már egy ideje fojtogatják. Mélyen megindított néma gyötrődése.

- Audrey… - vettem ki a kezéből az utolsó tányért. Ő meglepetten rám nézett. – Tudom, hogy mi az, ami nyomaszt. James beszélt nekem róla. – nem éreztem úgy, hogy ezzel elárulom a fiamat. Úgy éreztem nincs annál természetesebb, ha egy gyerek megosztja szüleivel a problémáit. Ráadásul Audreynak talán még nagyon szüksége volt vigasztalásra, bátorításra az adott helyzetben, mint Jamesnek. Láttam, hogy ajkai megremegnek, szeme fátyolos lett, fejét lehajtotta.

- Nem akar engem. – rázta meg a fejét, ajkába harapott, hogy ne hatalmasodjon el rajta a fájdalom. – Tudom, hogy nem vagyok olyan szép, mint Julie és hogy nem szeret annyira, de azért… - a hangja megremegett. Egy pillanatra becsukta a szemét, egy nagyot nyelt, majd felsóhajtott. – Elnézést Helen, mégis inkább bemegyek a fiúkhoz játszani. – mosolygott rám, majd láttam, hogy ismét egy nagyot nyel. Az volt az érzésem, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy ezt teszi. Csak néztem fátyolos szemét és azt kívántam, bárcsak segíthetnék neki. Úgy éreztem, vár valamire, valami csodára tőlem, ami segít megoldani a helyzetet…

- Persze, menj csak. – mondtam neki végül, ő pedig szomorkásan elmosolyodott, majd kiment a konyhából.

Telve bűntudattal törölgettem el a többi edényt. Én is magára hagytam.

Audrey

Négy óra után elbúcsúztunk James szüleitől és az én lakásom felé vettük az irányt. Próbáltam elfelejteni a kínos jelenetet a konyhában és mindent, ami ezzel kapcsolatos. Nem akartam most erre koncentrálni. Most csak az volt a fontos, hogy a meglepetés, amin olyan sokat dolgoztam, amit olyan régen tervezgettem már, elnyerje James és Jimmy tetszését. Már napokkal ezelőtt felvezettem Jamesnek, hogy van egy meglepetésem neki és Jimmynek, amit viszont csak otthon tudok átadni, így bizony kénytelenek lesznek felugrani hozzám a hétvégi ebéd után.

- Na? Felkészültetek? – néztem Jamesre és a karjában sikongató Jimmyre. – Akkor…tádááám! – nyitottam ki az albérletem ajtaját.

Apró kis menedékem egy apró előszobából állt, amiből a nappali nyílt, amerikai konyhával és abból nyílt a hálószoba, ami igen kicsi volt. Eddig is elég szűkösen éltem itt, de most még jobban össze kellett húznom magamat. Hála Istennek eddig nem halmoztam fel túl sok bútort, így volt lehetősem átrendezni kissé a szobákat. A nappaliban kialakítottam egy gyerek sarkot, vettem egy apró, műanyag asztalkát, székkel, volt itt rajzlap, ceruzák, filcek és sok-sok játék, egy külön játszó-szőnyeggel. Jimmy azonnal, magának kívül sikongatva vetette bele magát az izgalmakba.

- Hú, hát ez igazán nem semmi! – nézte a gyereksarkot csillogó szemmel James.

Boldoggá tett, hogy tetszik nekik a kis játszósarok. – Gyere, ez még nem minden! – húztam magam után Jamest a hálóba. Teljesen a falhoz húztam az ágyamat, mely vékonyabb volt, mint egy francia ágy, ám szélesebb, mint egy sima egyszemélyes. Így pont elfért még a szoba túlsó oldalán egy kiságy, hasonló ahhoz, amit most rendeltünk. Láttam, hogy James nagyon meglepődik.

- Szeretném, ha mostantól többet lennétek nálam Jimmyvel. Illetve, ha ő is itt lenne. Mert tudom, hogy nélküle te sem érzed jó magadat. – magyaráztam. – Szeretném, ha ez a lakás is az otthonotok lenne. Mert én szeretem ezt a helyet. És szeretném veletek is megosztani. – közelebb húztam a kiságyhoz.

- De…de honnan?... – nézett rám értetlenül. – Ez nagyon sok pénzbe kerülhetett.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Az egyik kolléganőm pont egy hete tett ki egy hirdetést a faliújságra, hogy a kisfia kinőtte a kiságyát és nekik már nem kell, mert már nem szeretnének több gyereket. Kettő is van nekik. – nevettem. – A családban sem kellett senkinek, szóval…felhívtam és lecsaptam rá. Glendától természetesen már mindenki értesült a…kapcsolatunkról, szóval…oda volt meg vissza, hogy segíthet. – nevettem zavartan. – A takaró új, és a párna és minden egyéb. Majd mond, ha kell még valami. – néztem rá, majd kivonszoltam a nappaliba. – Itt, a komódban csináltam két üres fiókot neked és Jimmynek, hogy tudjatok hozni magatokkal ruhát. Ha kell még hely, akkor majd szólsz. – mosolyogtam rá, ő pedig kiismerhetetlen arccal nézett vissza rám. – A fürdőszobában is csináltam helyet a dolgoknak, meg a szekrényben is. Ééééés, vettem egy hiperszuper bilit is, szóval… - próbáltam viccesre venni a figurát, de lassan őszintén kezdett frusztrálni James lesokkolódott arca. – szóval majd szólsz, ha kell még valami… - fejeztem be a mondanivalómat…aztán vártam.

James a boldogan rajzolgató Jimmyre nézett, arcán halvány mosoly jelent meg, majd kézen fogott és áthúzott a hálószobába.

- Ugye tudod, hogy csodálatos nő vagy? – kérdezte, miközben magához húzott és megölelte a derekamat. Egy mázsás súly esett le a szívemről.

- Tényleg? – kérdeztem vissza halkan, majd egyik kezével megsimogatta az arcomat és finoman megcsókolt. - Nagyon szeretlek… - suttogtam, majd újra megcsókoltam. – Szeretlek téged és Jimmyt is. És szeretném, ha minél többet lennénk együtt.

- Így lesz… - suttogta James is halkan, egy újabb, édes csók előtt.

- Akkor…akkor itt alszotok ma éjszaka? – kérdeztem, miközben szívem a torkomban dobogott. – Szerintem Jimmy jól érzi itt magát…meg lehetne próbálni.  – győzködtem. – És vettem neki pizsamát is, ki is mostam, szóval… - James csókja belém fojtotta a szót.

- És én mit fogok felvenni? – kérdezte mosolyogva. Egy pillanatra gonoszul elvigyorodtam, majd megnyugtattam.

- Majdcsak kitalálunk valamit…