Tizenkettedik fejezet - Vékony jégen

Tizenkettedik fejezet

Vékony jégen

A következő hetek csodálatosak voltak, ám valahogy mégis vegyes érzelmek uralkodtak bennem. Élveztem a megannyi új, varázslatos érzést, James közelségét, az érintését, a csókjait, azt, hogy végre tartozom valakihez.

De ott volt a másik oldal, amely folyamatos feszültséggel töltött el, amely megmérgezett minden együtt- illetve külön töltött pillanatot.

Az első alkalommal, amikor egy párként találkoztunk Jamesnél, mindkettőnk számára nyilvánvalóvá vált, hogy bizony nem lesz sétagalopp mindaz, ami még előttünk áll. Mindkettőnk maximális türelmére, jóindulatára, elnézésére szükség lesz a másik iránt és a másikkal szemben. Mindketten vékony jégen táncoltunk, elkerülhetetlenek voltak a kisebb-nagyobb balesetek, amikor megbántottuk egymást, amikor egyikünk nem úgy viselkedett, nem olyan reakciót produkált, mint amilyet a másik elvárt volna.

Azt hiszem, talán mondanom sem kell, hogy én voltam kénytelen a több békát lenyelni. Miután Jamesszel már hivatalosan is egy párt alkottunk, végképp arról szólt minden egyes pillanatom, azon igyekeztem, hogy mindenben megfeleljek az elvárásainak, türelmes legyek vele és az érzéseivel kapcsolatban, hiszen nagyon jól tudtam – akármennyire is fájt ez – pillanatnyilag én még mindig több érzelmet táplálok iránta, mint amennyit ő az én irányomban. Görcsösen próbáltam megfelelni neki, mindenhez jó arcot vágni, nagyokat nyelni még akkor is, ha igazából fájdalmat okozott valamivel. Nem akartam az együtt töltött időnk felét méltatlankodással, vagy veszekedéssel tölteni. Őszintén be kellett valljam magamnak: attól féltem, ha túl sokszor nyilvánítom ki nemtetszésemet dolgokkal kapcsolatban, James ismét arra a következtetésre jut majd, hogy ennek a kapcsolatnak még nincs itt az ideje és nincs jövője. Én pedig ezt nem akartam. Inkább csak nyeltem és vártam. Éppen emiatt sajnos előbb-vagy utóbb elkerülhetetlen volt, hogy kirobbanjon belőlem a feszültség.

Nagyon nehéz volt megfelelni…megfelelni úgy, hogy közben próbáljak ne gondolni arra, vajon Julie hogyan is csinálta ezt vagy azt…vagy miként csinálná…helyt állni Anyaként, miközben most fogtam életemben először kisgyereket a kezemben, most tanultam meg pelenkázni, etetni…könyveket vásároltam össze, lassan több gyerekekkel foglalkozó könyv állt otthon a polcomon, mint több gyakorló Anyának. Mégis úgy éreztem, hogy kevés…minden kevés, amit elkövetek.

Bár ezt sem mondtam soha Jamesnek, de nem szerettem nála lenni. Idegennek, egy bitorlónak, csupán csak vendégnek éreztem magamat, egy pillanatra sem járt át az a jóleső érzés, hogy ez lenne a második otthonom. Nem. Továbbra is rideg maradt a számomra, James és Julie közös otthona, amelyet még együtt töltött perceink sem tudtak felmelegíteni.

Az egyetlen mentsváram saját otthonom volt. Mivel már semmi kivetnivalót nem találtam benne, azokon a napokon, amikor kettesben voltunk, általában a közös program után nálam voltunk néhány órát, ezek az órák jelentették számomra a tökéletességet, a nyugalmat, amikor megtépázott, megfeszült idegszálaim kissé ellazultak.

De nagyon kevés volt az ilyen nap, nagyon kevés volt az ilyen óra. Ennek több oka is volt. Egy részről csak akkor lehettünk nálam, ha Jimmy nem volt velünk, hiszen nálam nem volt járóka, kiságy, játékok, amivel el lehetett volna szórakoztatni a kicsit. Másik ok pedig abban gyökeredzett, hogy nem volt nehéz észrevennem, hogy amíg én sikeresen feloldódtam, mikor kettesben voltunk az otthonomban, James ezzel egyenes arányban kissé feszültté vált. Nem igazán tudtam megmagyarázni, hogy pontosan miért, rákérdezni pedig nem akartam. Úgy gondoltam, egyik oka biztosan az lehet, hogy Jimmy nincs velünk. Bár az ő lakásában is voltunk már kettesben és akkor nem éreztem rajta ilyen vibráló feszültséget. Aztán amikor egyszer a szokásosnál jobban bele felejtkeztem az egyik csókunkba, megértettem. Megláttam pánikot és feszültséget az arcán.

Jamest frusztrálta, hogy ilyenkor hazai pályán vagyok, oldottabb, bátrabb és merészebb. Sokkal inkább átengedtem magamat a vele kapcsolatos érzelmeimnek és vágyaimnak úgy, hogy közben nem éreztem magamon Julie tekintetét minden egyes fényképről. És ez egyértelműen megrémítette. Nem állt készen erre. Engem viszont ez rémített meg. Hiszen tudtam jól, akkor vagyok Önmagam, amikor itthon vagyok együtt vele, ami viszont a számára sok és kellemetlen. Ezek szerint pillanatnyilag azt a lányt kedveli, akinek megjátszom magamat…aki feszültségben, megfelelési kényszerben éli mindennapjait…és ez elgondolkodtatott. Vajon meddig megy majd ez így? Fog ez az állapot valaha is változni?

Néha szerettem volna vele beszélni az ilyesmiről…és még nagyon sok másról is, de aztán valahogy mindig lebeszéltem magamat róla…és csak nyeltem. De tudtam jól, egyszer majd – talán valami hülye kis apróságon – kiborulok és akkor ki tudja, mi lesz a vége…egyedül éreztem magamat ebben a helyzetben…magányosnak és csapdába esettnek…

- James! Nem ér megint Paparazzit játsszani! – méltatlankodtam, amikor észre vettem, hogy a mobiljával minket fényképez. A homokozó közepén térdeltem és éppen valami homokvár-szerűséget próbáltunk építeni Jimmyvel.

- De olyan aranyosak vagytok! – vigyorgott James. – Na, most mind a ketten nézzetek ide! Csííííz! – mondta, én pedig átöleltem Jimmyt, miközben próbáltam boldogan mosolyogni. Nem ez volt az első alkalom, hogy pózolnom kellett a kicsivel, amivel egyébként nem volt semmi bajom, az elmúlt időben elég jól összebarátkoztunk, csak hát…amíg a Jimmyvel közös képeimből lassan már albumot lehetett volna nyitni, addig Jamesszel egy közös képünk sem volt.

Nem tudom, hogy mi bántott jobban: Hogy nem veszi észre, mennyire rosszul esik az, hogy annak ellenére, hogy több mint egy hónapja egy pár vagyunk, még sincs rólunk egy közös kép, vagy pedig az, hogy láthatóan nincs is rá semmi igénye.

Nagy valószínűség szerint csajos dolog a pasinkkal közös képet a pénztárcánkban hordani, kitenni mobil- és számítógép háttérképnek vagy a barátnőinknek mutogatni…de keserűséggel töltött el a gondolat, hogy neki egy olyan barátja sincs, akinek meg szeretne mutatni engem…vagy esetleg kettőnkről is lehetne egy kép a lakásában. Na persze Julie képei mellett szentségtörésnek tűnt még csak a gondolata is.

- Majd átküldöm ezeket is, hogy meg tudd mutatni bent és a barátnőidnek is. - jött oda és megcsókolta az arcomat, én pedig összeszorított fogakkal mosolyogtam. – Húúú, ez aztán gyönyörű vár! – telepedett le ő is remekművünk mellé.

- Hát… nem egy Buckingham Palota, de…azért majd még dolgozunk az ügyön… - gyúrtam össze még egy kis homokot egy kevés vízzel, közben pedig próbáltam nem James szemébe nézni.

- Jól érzed magadat? – kérdezte mosolyogva, mikor egy pillanatra rá rebbent a pillantásom.

- Igen, persze… - nyomtam el egy villámmosolyt. – A homokvár építés benne van a Top 10 elfoglaltságaim között. – nem néztem rá, egy pillanatra féltem, hogy hangomból erőteljesen kicseng a keserűség és az irónia, de a következő pillanatban James felpattant, leporolta a nadrágját, majd kijelentette, hogy hoz valami innivalót.

Még semminek nem örültem ennyire…

- Na neee, egy újabb babás kép. Hogy bírod? – morgott Zoé, mikor aznap este prezentáltam nekik James legújabb fotósorozatát Audrey-Jimmy témakörben.

- Hát…szerintem magamhoz képest egész jól. – dőltem hátra a székben. – Bár nagyon elfáradtam.

- Nem erre voltam kíváncsi. – szívott egy nagyon cigijéből Zoé.

- Igen, tudom. – mondtam, miközben a plafont bámultam, majd becsuktam a szememet.

- Kérlek ne értsd félre, de nagyon szarul nézel ki. – vetette oda Zoé, én pedig hisztérikus nevetésben törtem ki.

- Igen, már én is észrevettem. Azt hiszem, ez a kapcsolat kissé árt a szépségemnek. – simítottam végig az arcomon. – Néha teljesen tanácstalan vagyok.

- És a fantom tudja, hogy valami gáz van? – kérdezte Zoé.

- Jaj Zoé, ne hívd már így! Olyan kiállhatatlan vagy! – korholta le Jessica.

- Miért? Audrey születésnapja óta még csak a színét sem láttuk. Több mint két hónapja együtt nyomulnak és még csak az engedélyünket sem kérte, hogy udvarolhasson a lánynak… - méltatlankodott Zoé. – Az egyetlen bizonyíték a létezéséről a sok kép, amit állítólagosan ő készített a gyerekéről és a pótanyuról.

- Zoé! – csapott az asztalra Jessica. – Most már elég legyen!

- Jaj Jess, tudod jól, hogy igazam van! Te egy hónapja vagy együtt Peterrel, de a múlt héten már bemutattad nekünk és kész fotósorozatotok van a Brightoni kirándulásotokról! – nyomta el Zoé a csikket. – Mindenki láthatja, hogy összetartoztok.

- Jól van, de tudod jól, hogy Audreyéknál sokkal bonyolultabb a helyzet. – mentegetett Jessica.

- Nézd Jessica, ahogyan én látom a dolgokat csak két helyzet lehetséges egy kapcsolatnál: Vagy felvállalom, hogy együtt vagyok valakivel, vagy pedig nem. Ennyi. Jamesnél pedig nem érzem azt, hogy egy kicsit is fontos lenne számára, hogy Audrey érezze, összetartoznak.

Jessica segélykérően nézett rám, ám én csak egy nagyot sóhajtottam, majd újra a plafont bámultam. Zoé mindig bele látott lelkem legsötétebb bugyraiba, mindig kimondta helyettem azokat a sötét gondolatokat, amik nyomasztottak. Jessica viszont hiába próbálta megragadni azt a kevés kis fényt és energiát, amit mellette talált, mindig elvesztette a csatát.

- Most inkább haza megyek. – mondtam, majd haza indultam.

Másnap délután nehéz szívvel, gombóccal a torkomban kopogtam be Jameshez. Egy hármasban töltött este állt előttem, miközben még mindig nem tudtam lerendezni magamban azokat a dolgokat, amelyek már hetek óta bántottak. Volt egy kósza gondolatom a délelőtt folyamán, hogy lemondom az esti találkozót, de lelkem másik részének szüksége volt James ölelésére, csókjára, a hitre, hogy idővel majd minden megváltozik és a helyére kerül. Így erőt vettem magamon és eljöttem.

Mikor James mosolyogva kinyitotta az ajtót, én beléptem, ő pedig a karjaiba zárt, egy pillanatra olyan hülye kis semmiségnek tűnt az, amin aggódom, ami bánt. Ajkai édes íze, szakállának bizsergető érintése a bőrömön elfújta a sötét gondolatokat, mintha csak esőfelhők lettek volna.

- Jól időzítettél, éppen most végeztem az etetéssel. – mondta, majd kézen fogva maga után húzott a nappaliba. Jimmy éppen az evéstől kissé bágyadtan játszott a járókában.

- Szia Kicsi! – léptem oda, majd egy puszit adtam göndör tincseire.

- Gyere, mutatok valamit! – mosolygott rám James, én pedig érdeklődve követtem. – Annyira aranyos lett ez a kép rólatok, hogy ide kívánkozott!

Éreztem, hogy megfagy az arcom. A gombóc a torkomban, amely már majdnem felengedett, most újra úgy elszorította a levegő útját, hogy azt hittem megfulladok. A könyvespolcon ott virított egy szép keretben Jimmy és az én homokozós képem. Úgy néztem ki rajta, mint egy örömmámorban úszó Anyuka, aki büszke rá, hogy a kicsi fia milyen szép várat épített. Megborzongtam. Minden egyes kis porcikám üvöltve tiltakozott a látvány ellen. Mi ez??? Kérdeztem magamtól. Jimmy nem az én fiam! Én nem vagyok az Anyja! Én…én Jamest szeretem! Miért nem ő van a képen???

- Audrey, mi a baj? – lépett hozzám James, összehúzva szemöldökét. Láttam rajta, hogy fogalma sincs arról, mi megy végbe bennem.

- Ilyen…ilyennek akarsz engem látni? Vagy már most is ilyennek látsz? Csak mert én ettől kiborulok. Én…én ezt nem bírom! – mutattam a képre. – Én nem vagyok az Anyja! – remegtem az idegtől. – Mit gondolsz…mit gondolsz, mit kommunikál az a barátaim felé, hogy már egy kész albumot tudok nekik bemutatni a Jimmyvel közös képeimből, de az állítólagos pasimmal egy sincs? – éreztem, hogy eluralkodik rajtam a hiszti roham. James lesokkolódva állt, tudatom egy apró, tiszta kis pontján érzékeltem, hogy kifakadásom teljesen váratlanul éri. – Jogosan kérdezik, hogy most főállásban Anya vagyok és mellékesben talán a barátnőd, vagy mi? – vontam meg a vállamat. – Már két hónapja együtt vagyunk, de egy rohadt kép sincs rólunk. Semmi, ami azt jelezné mások felé, hogy összetartozunk. De a legnagyobb baj az, hogy úgy látom, téged ez egyáltalán nem is zavar! Igényed sincs rá! – hangom remegett a sírástól, a könnyektől. – Hát nekem meg van! – mutattam magamra. - Neked nincsenek barátaid, akiknek szeretnél megmutatni engem?...Megmutatni kettőnket? Tudnak egyáltalán rólam?– vetült fel bennem a gyanú árnyéka. - Jessica alig egy hónapja van együtt a pasijával és már kész fotósorozatokat néztünk meg a közös hétvégi kiruccanásukról. A múlt héten találkoztunk is vele, Jessica elhozta bemutatni. Én meg itt állok a fantom pasimmal és egy tucat képpel egy gyerekkel, akihez semmi közöm! – egy vörös vészvillogó vijjogott fel a fejemben, mikor kimondtam az utolsó mondatot. Hirtelen felszállt a köd a szemem elől, megláttam James fátyolos tekintetét és szomorú arcát. Nem bírtam tovább, sírva szaladtam ki a fürdőszobába, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

- Jézusom, miket mondtam… - suttogtam magam elé, miközben a tenyerembe temettem az arcomat. – Istenem, Istenem, Istenem… - ismételgettem újra, miközben nem tudtam abbahagyni a sírást. A torkomban nőtt gombóc miatt nagyon nehezen tudtam csak nyelni, még a lélegzetvétel is fájt. Átkoztam magamat azért, mert most ide jöttem, miközben éreztem magamon, hogy mennyire ki vagyok bukva. – Istenem, hogy lehetek ilyen hülye? Hogy mondhattam ilyen? – döntöttem fejemet a fürdőszoba tükörnek, miközben nem tudtam abbahagyni a sírást.

- Audrey… - hallottam James hangját a hátam mögül. Nem is hallottam, mikor jött be. Képtelen voltam megfordulni. Végül éreztem, ahogyan karjai hátulról átfonják a derekamat, arcát forró, könnyektől áztatott arcomhoz nyomja. Ajkai apró csókokat leheltek a bőrömre, amíg szépen, lassan megnyugodtam. Mikor elég erőt gyűjtöttem, szembe fordultam vele, de nagy erőfeszítésembe került a szemébe nézni.

- Ne…ne haragudj. – csuklottam. – Nem úgy gondoltam.

- Tudom. – simogatta meg a hajamat, majd megölelt. – Ne haragudj, hogy olyan figyelmetlen voltam. – suttogta halkan a fülembe. – Te mindig odafigyelsz arra, hogy nekem…nekünk mi a fontos én pedig hajlamos vagyok figyelmen kívül hagyni, hogy neked is vannak jogos elvárásaid és elképzelésed a kapcsolatunkról. – A szemembe nézett, finom kezével az arcomat simogatta. – Nekem most Jimmy és te vagy a legfontosabb dolog az életemben, azért szerettem volna rólatok képeket. Főleg, hogy úgy látom, nagyon jól kijöttök egymással. – magyarázta. – Nem pedig azért, mert ezt tartom az elsődleges szerepednek a kapcsolatunkban. Nem azért vagyok veled együtt, hogy Anyja légy Jimmynek. – kék szemei fátyolosak voltak. – De nagyon jó látni, amikor együtt vagytok. Mert van olyan dolog, amit én nem adhatok meg neki, bármennyire is szeretném. De amikor veled van, akkor azt a törődést is megkapja. – ittam a szavait…szükségem volt minden egyes kis betűre és hangra, hogy megnyugodjon a szívem. – Ami pedig a barátokat illeti…nagyon szívesen találkoznék a barátnőiddel, mert tudom, mennyire közel álltok egymáshoz. És tudom, milyen fontos neked, hogy én is jóban legyek velük. Szeretném megismerni őket. – halványan elmosolyodtam. – Én pedig büszkén vállalom, hogy összetartozunk. Mert fantasztikus nő vagy. És tudom, hogy mennyi mindent fel kell áldoznod Jimmyért és értem. Minden pillanatban szeretném neked meghálálni, amiért ilyen megértő és csodálatos vagy… - suttogta mély, andalító hangján, majd finoman megcsókolt.

- …és ellenállhatatlan és szép és mindenek fölött szexis… - fejeztem be a mondatot, mire ő édesen elmosolyodott.

- Igen, ez mind… - suttogta, majd újabb csók következett. – És még ennél sokkal több.

Egy óriási sóhaj hagyta el a testemet. Átöleltem Jamest, éreztem, hogy a lelkem kissé megnyugszik. Ezzel egy időben iszonyatos fáradtság lett úrrá rajtam. Megtántorodtam, de James karjai erősen öleltek.

- Hoppá…azt hiszem…nem vagyok túl jól. – vallottam be őszintén.

- Mi a baj? – kérdezte aggódó tekintettel.

- Semmi, csak… - megráztam a fejemet. – Mostanában…mostanában nagyon fáradtnak érzem magamat. – ültem le a kád szélére. – Tudod…sokat aggódok kettőnk miatt…túl sokat gondolkodom dolgokon és ez…és ez leszívja az energiáimat. Most is ezért borultam ki. Ez…ez olyan hülyeség…csak már annyira feszült voltam… - ráztam meg a fejemet.

- Audrey, ha valami bánt, vagy valamiről beszélni szeretnél, akkor ne fojtsd magadba! Ne várd meg, amíg tele leszel miatta keserűséggel. – térdelt le mellém. – Nem kell mindenhez jó képet vágnod és mosolyognod. Egy kapcsolatban természetes, ha vannak bukkanók…de ezeket meg kell beszélni. – magyarázta, miközben én idegesen a hajamban turkáltam. – Szóval Audrey, kérlek mond el, ha még bánt valami. Beszéljük meg. – simogatta meg a kezemet. Vártam néhány másodpercet, aztán megráztam a fejemet.

- Most ne…le kell higgadnom. Képtelen vagyok most normális beszélgetést folytatni. – simítottam végig még mindig égő arcomon.

- Annyira bolond vagy. – térdelt le mellém James arcát az enyémhez érintve.

- Már megszokhattad volna. – nevettem bágyadtan.

A következő pillanatban Jimmy sírását hallottam a nappaliból. Becsuktam a szememet. A gyomrom újra görcsbe rándult.

- Csak megijedt, hogy eltűntünk. – nyugtatgatott James, majd felállt, kézen fogva kivezetett a fürdőszobából.

Igaza volt, Jimmy ahogy meglátott minket megnyugodott, bár látszott rajta, kicsit azért is nyűgös, mert már álmos, így James elvitte lefeküdni, én pedig addig leroskadtam a kanapéra. Olyan szintű fáradtságot éreztem, amilyet eddig még soha.

- Jól van, elaludt. – csatlakozott hozzám James alig negyed óra múlva. – Te viszont még mindig elég rosszul nézel ki. – telepedett le mellém.

- Köszi, minden nő arra vágyik, hogy ilyet mondjanak neki. – morogtam.

- Nem baj, most lazítunk egyet. – mondta James, majd bekapcsolta a tévét. Valami szörnyű romantikus film ment rajta. Halkabbra vette, hogy Jimmyt fel ne ébressze, majd magához vont. – Bújj ide… - suttogta, én pedig átöleltem, mint egy gyerek a kedvenc Teddy mackóját, lábamat feltettem a kanapéra. Fejem és az egyik kezem a mellkasán pihent, ő pedig a hátamat simogatta, ajkaival a homlokomat és az arcomat csókolgatta.

Lehunytam a szememet és élveztem a tökéletességet.