Ötödik fejezet - Plusz egy fő

Ötödik fejezet

Plusz egy fő

Sokkot kaptam. Megkövülten ültem, tátott szájjal, kiguvadt szemekkel bámultam a kisfiút, akinek vörösesszőkés tincsekbe göndörödő haja és szürkéskék szeme egy pillanatig sem hagyott kétséget afelől, hogy James nem csak ugratni akar. Körülbelül egy évesre tippeltem, már amennyire ilyesmin egyáltalán el tudtam gondolkozni abban a pillanatban.

James lassan megmozdult, majd a kicsivel leült mellém a padra. A nyakam nem igazán akart engedelmeskedni, inkább csak a szemem követte pillantásával a kisfiút, akit James Jimmynek nevezett. Láttam magamat kívülről, hogy úgy nézek rá, mintha a Marsról pottyant volna ide, valami idegen faj képviselője lenne és azt várnám minden pillanatban, hogy mikor ugrik a torkomnak.

- Audrey, jól vagy? – tette fel James a feleslegesnek tűnő kérdést.

- Ez egy gyerek… - tettem meg a kézenfekvő megállapítást, miközben még mindig az ájulással és erős szívdobogással küszködtem.

- Igen, az… - nevetett James, amitől egy kicsit magamhoz tértem, pillantásom egy pillanatra arcára rebbent, de utána ismét vissza szökött a kicsire, akit az ölében tartott és aki érdeklődve tanulmányozott engem. – És esküszöm, hogy nem bánt. – nyomott egy csókot a kicsi babahajas fejére, amitől az apró kis fogacskáit kivillantva kuncorászni kezdett.

- De…de hogyan…mikor…kitől…én…én nem… - próbáltam legalább egy értelmes kérdést feltenni, de valahogy sehogy nem akart összejönni.

- Elmondom. – bólintott James. – Hátha addig elmúlik a sokkhatás is. – nevetett mosolygott rám. – Szóval… - egy nagyot sóhajtott, láttam, hogy szeme a múltba réved. – Nagyon boldogok voltunk mindketten, amikor kiderült, hogy Julie terhes…és nagyon vártuk Jimmyt. Együtt rendeztük be a gyerekszobát, választottuk ki a kiságyat, a tapétát, mindent…ahogyan azt minden rendes pár teszi. Aztán…aztán amikor eljött a nap, bevittem Julie-t a kórházba és végig ott voltam vele. Nem volt könnyű szülés, de ő annyira…annyira erős volt és bátor. – láttam, hogy szemei elhomályosodnak. – Még soha nem láttam olyan boldognak, mint amikor a kezében tarthatta a kisfiunkat. Ő szerette volna, ha az én nevemet kapja. – mosolyogva megsimogatta a kicsi arcát. – Aztán…aztán hirtelen rosszul lett. Nem tudták, hogy mi történt. Vérezni kezdett, ezért meg kellett műteni, de már…de már túl késő volt. – hallgatott néhány másodpercig, láttam, hogy szemében könnyek gyűlnek. – Elment és itt hagyta nekem Jimmyt. Itt hagyta nekem a fiúnkat. Anélkül, hogy akár egy napot is együtt tölthettünk volna. Anélkül, hogy Jimmy megismerhette volna őt. – fejezte be James, majd szomorú arccal ölelte magához a kicsit. Éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon.

- Annyira sajnálom…

Hosszú percekig ültünk csendben, mindketten elrévedve a múlt fájdalmában.

- Jobban vagy már? – kérdezte, mikor úgy látszott, már ismét képes vagyok az orientált mozgásra és az összefüggő beszédre. – Nagyon lesokkoltalak, ugye?

- Ugyan, csak egy egész hangyányit… - mutattam két ujjammal.

- Igen, gondolom. – mosolygott, majd megsimogatta az arcomat ott, ahol az előbb még könnycseppek peregtek le. Éreztem, hogy elpirulok. – És…mit gondolsz? – kérdezte, majd megfordította a karjában Jimmyt.

- Nem értek a gyerekekhez. – mondtam, miközben alig láthatóan megráztam a fejemet. – Tényleg…egyáltalán. – néztem Jamesre. – Sajnálom. Ez az igazság. – kibukott belőlem a vallomás. Talán színlelnem kellett volna, hogy mennyire imádom a csöppségeket, gügyörésznem kellett volna, simogatni a kis pofiját, de valahogy…ez belőlem teljesen hiányzott. – Ne haragudj. – szégyenkezve és reményvesztetten hajtottam le a fejemet és ismét az ujjaimat tördeltem.

Jimmynek nagyon felkelthette a figyelmét az egyik, nem éppen visszafogott bizsu gyűrűm, mert látóteremben hirtelen bele kalimpált apró, pufók keze, amint a kezem után nyúl. Éreztem, hogy James finoman elengedi, Jimmy pedig a maga törekvő módján kezdett átmászni az én ölembe, közben pedig minden létező lágy- és nem lágy részembe bele taposott, ami nem volt éppen kellemes, de valahogy nem tudtam rávenni magamat, hogy megfogjam és segítsek neki. Soha életemben nem volt kisbaba vagy kisgyerek a kezemben, fogalmam sem volt róla, hogyan kell megfogni egy ilyen csöppséget, tényleg olyan volt a számomra, mint egy idegen, eddig még soha nem látott állatfaj. Ő persze megoldotta a helyzetet.

Kényelmesen elhelyezkedett, miközben James óvatosan rajta tartotta a kezét, nehogy leessen, Jimmy pedig megmarkolta a kezemet és oda húzta magához, hogy közelebbről is megnézhesse a gyűrűmet. Baba nyelven kezdett el mondani valamit, miközben minden oldalról áttanulmányozta, majd rám meresztette hatalmas, szürkéskék szemeit, amelyek James szemei voltak. Arca felderült, elmosolyodott, négy apró kis fogacskája kivillant. Rávetette magát a legkézenfekvőbb kiálló részemre, amitől éreztem, lángba borul az arcom, majd mikor megkapaszkodott, a nyakláncomra vetette magát.

- Ez hihetetlen…minden, ami fénylik… - mondtam nagy zavaromban.

- Hát most ellesz rajtad egy darabig, az biztos. – nevetett James. – Mindig ilyen részletes átvizsgálásnak veti alá az embereket, akiket megismer. – mondta büszkén. – Nagyon okos fiú.

- Mennyi idős? – kérdeztem.

- Tizennégy hónapos múlt. – mondta James. Tehát majdnem jól tippeltem. Kicsivel több, mint egy éves.

- Szóval…ha jól gondolom, miatta nem tudtunk olyan gyakran találkozni, nem pedig a munka miatt. – néztem rá. – És ezért nézegeted mindig az órádat. Hozzá sietsz haza. – világosodott meg előttem minden.

- Igen. – bólintott. – És nagyon jó érzés, hogy most már tudod. – sóhajtott nagyot. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire.

- Ennek örülök. – mondtam, miközben még mindig Jimmyvel ügyetlenkedtem, aki a nyakláncomnál fogva tartott. – Bár gondolom jobban örültél volna egy olyan tipikus női gügyögős-gyerekszeretgetős reakciónak, mint annak, amit prezentáltam. – mondtam keserűen.

- Audrey, ismerlek már annyira, hogy tudtam jól, nagy valószínűséggel nem így fog lezajlani a dolog. – nevetett.

- Hát ez fantasztikus. – morogtam. – Már most tudod rólam, hogy egy génhibás nőszemély vagyok!

- Nem ezt mondtam. – fordította komolyra a szót. – Tudtam, hogy fel kell majd dolgoznod. De ha ez megnyugtat, jobban fogadtad, mint azt vártam. – mosolyodott el újra.

- Jobban??? – néztem rá elborzadva. – Miért, mit lett volna a rosszabb opció? Hogy sikítva elrohanok? – ráztam meg mélyen megbántva a fejemet.

- Hát őszinte leszek, benne volt a pakliban. – nevetett rajtam James.

- Igazán köszönöm a bizalmat. – mondtam kesernyésen, miközben felszisszentem, mert Jimmy úgy döntött, hogy kicsit közelebbről szeretné megszemlélni a nyakláncomat.

- Jimmy, óvatosan… - mondta neki James, majd apró kis markát lefejtette a nyakláncról és a kezébe adott egy csörgős játékot, ami Hála Istennek elterelte a figyelmét. Feszengve figyeltem, ahogy a játékot nyammogja, kezeimet magam mellett a padon nyugtattam, hogy még véletlenül se érjek hozzá. – Nyugodtan megfoghatod, nem bánt. – nevetett James, mintha csak bele látott volna a fejembe.

- Nem is ettől félek. De még soha nem fogtam kisgyereket. Nem akarom, hogy valami baja legyen. – haraptam az ajkamba.

- Nem porcelánból van, semmi baja sem lesz. – bátorított James. – Add a kezedet! – mire felemeltem mindkét kezemet, az egyiket a kicsi hátára tette, a másikat pedig a feneke alá. – Ennyi!

- Oké…azt hiszem, ez menni fog. – lélegeztem mélyeket.

- Jól van! Akkor addig én hozok valamit inni, jó? Látom rajtad, hogy ki vagy tikkadva! Mindjárt jövök, jó? Csak egy perc!

- Mi? Nenenene! James!!! Itt ne hagyj! Hallod??? Neee, kérlek!!! – kiáltottam magamon kívül, de addigra már el is tűnt a fák között. – Istenem…Istenem… - suttogtam magam elé, miközben minden létező Istenhez elmondtam egy imát.

- Na, már itt is vagyok! – jelent meg James öt perc múlva ismét a padnál, amit én egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam.

- Remélem valami kemény alkohol is van benne…mert legalább két évet öregedtem és érzem, hogy elkezdtem őszülni… - sipákoltam, miközben odaadtam neki Jimmyt, ő pedig jót nevetett rajtam.

- De azért látom, még mindketten éltek. – mosolygott rám, miközben inni adott Jimmynek.

- Egy hajszál híja volt James, egy hajszál híja. – ismételgettem, miközben egy hajtásra kiittam a hideg italt.

- Te mindig megnevettetsz. – mondta, miközben kivillantak hófehér fogai.

- Hát ennek őszintén örülök. Én viszont ma lábon kihordtam egy szívinfarktust, úgyhogy ha esetleg van még valami, amit el szeretnél mondani, ki vele, úgy látszik, ma elég edzett vagyok… - nyafogtam.

- Esküszöm, nincs semmi más. – rázta meg a fejét.

- Hát ez fantasztikus! – dőltem hátra a padon. – Ó, a francba! – mondtam, mikor észre vettem a sötét nyálfoltot a fölsőmön.

- Upsz, sajnálom. Most jönnek a fogai és…

- Semmi baj…igazából bóknak kellene vennem. Életemben először voltam pasira olyan hatással, hogy rám csorgassa a nyálát. – mondtam félig viccesen, miközben próbáltam a fölsőmet törölgetni, igen kevés sikerrel. James természetesen igen jót nevetett rajtam.  

- Mostantól gyakrabban is találkozatnánk, ha…nem zavar a hármas program. – nézett Jimmyre.

- Te még tényleg találkozni akarsz velem azok után, amit ma műveltem? – szánalmasan éreztem magamat. James elmosolyodott.

- Végülis nem szaladtál el! – nevetett. – De viccen kívül… - fordította komolyra a szót. – Tudom, hogy ez most nagyon…nagyon váratlan volt neked és most biztosan össze vagy zavarodva. Hidd el, megértem. – nézett rám kék szemeivel. – De szeretném, ha tudnád, mennyire jó érzés, hogy most már tudod…hogy tudsz Jimmyről. – nagyon jól estek a szavai, arcom lángra gyúlt. Félénken elmosolyodtam, mire ő is így tett. – Szóval igen. Tényleg szeretnék még veled találkozni.

- Oké. – bólintottam, közben pedig éreztem, hogy nem tudom letörölni a mosolyt a képemről. – Az szuper lenne. Ami pedig a kis prücsköt illeti – néztem Jimmyre – már kemény öt percig kibírtuk, hogy ne legyünk károsak egymás egészségére, úgyhogy…legközelebb megpróbálkozhatnánk öt és fél perccel. – viccelődtem.

- Ez nagyon jól hangzik. – mondtam James. – Igaz Jimmy? – csókolta meg a kisfiú pufók arcát, majd ismét felém fordult. – Van kedved sétálni?

Sétáltunk, fagyiztunk, jégkását ittunk és közben sokat beszélgettünk. Láttam Jamesen, hogy mennyivel felszabadultabb így, hogy már tudom a titkot, amit egy hónapja rejteget és végre nem kell távol lennie a kisfiától sem, ha velem akar találkozni.

Nap végére én is kezdtem feloldódni, szépen, lassan alább hagyott a kezdeti pánik, amit Jimmy megjelenése keltett bennem, bár egészen biztos voltam benne, hogy amikor magamra maradok gondolataimmal, ismét rám tör majd a pánik. Nem is kellett csalódnom.

- Haza kísérünk. – mondta James, de láttam, hogy Jimmy már nagyon fáradt az egész napos hancúrozástól, nagyon laposakat pislogott, fejét Apukája vállán pihentette.

- Aranyosak vagytok, de haza találok. – mosolyogtam. – Szerintem inkább menjetek haza mert úgy látom, a picúr nemsokára kiszáll a játékból. – nevettem.

- Igen, igazából délután aludnia kellett volna egy kicsit. De most le sem lehetett állítani. Mindig ez van, ha valami új élmény éri. – magyarázta James.

- Új élmény? Ez lennék én? – mutattam magamra, mire James bólintott. – Húúú…még soha életemben nem voltam „új élmény”…ez roppant megtisztelő. – nevettem zavartan, majd nagy nehezen rávettem magamat a búcsúzásra. – Nos, köszönöm…köszönöm ezt a mai napot. A jégkását, a fagyit, a lábon kihordott infarktust… - James mosolyogva, csillogó szemekkel nézett rám.

- Te mindig megnevettetsz…jó veled lenni. – mondta komolyan, majd mintha egy pillanat alatt megbánta volna, ami kicsúszott a száján, Jimmyre nézett és ő kezdett el búcsúzkodni. – Akkor most megyünk. Vigyázz magadra haza felé.

- Oké, ti is vigyázzatok nagyon. – mondtam, majd búcsút intettem. Alig tettem néhány lépést, mikor James még utánam szólt.

- És Audrey…én köszönöm.

Hazafelé végig sétáltam és az aznap történteken gondolkoztam. A tényen, hogy Jamesnek gyermeke van, egy gyerek, aki örökre a feleségéhez köti és akit, - amennyiben úgy alakulnak kettőnk között a dolgok – el kell fogadnom. Plusz egy fő, akit egyáltalán nem kalkuláltam bele, a kapcsolatomba Jamesszel. Mondanom sem kell, hogy ez milyen komoly fejtörést okozott a számomra. Összezavarodtam. Pontosan úgy, ahogyan azt James előre megjósolta.

Még egy felnőtt kapcsolathoz is éretlennek éreztem magamat nulla tapasztalattal a hátam mögött, de egy pótanya szerephez végképp nem tartottam magamat elégnek. És igen…ez a dolog végleg zavarba hozott. Ebben a pillanatban nem láttam tisztán. Jamesnek most vajon társ kell, azért találkozik velem, mert megtetszettem neki, vagy inkább csak pótanyát keres Jimmynek? Vagy a kettőt együtt? Éreztem, hogy ismét eltévedtem a kétségek útvesztőjében, így azt tettem, amit az ilyen esetekben az egyetlen menekvés volt.

Haza érve leültem, bekapcsoltam a gépet, majd egyszerre röppent el az üzenet a két ablakban.

„Csajok, beszélnünk kell! SOS!!!”