Harmadik fejezet - Aranykor

Harmadik fejezet

Aranykor

Majdnem egy hét telt el addig a napig, amíg újra találkoztattam Jamesszel. Nagyon sok munkája volt, így csak öt nappal későbbi időpontra tudtuk megbeszélni a találkozót, de addig is, minden nap váltottunk legalább egy-két üzenetet. Még soha nem szerettem így a mobilomat. A telefonom, amely eddig egész napra el volt süllyesztve a táskám mélyére, most az asztalomon pihent, én pedig két percenként nézegettem, mikor érkezik a napi boldogság adagom.

Az első üzenet dupla szaltóm másnapján igencsak meglepett, de örömmel és izgalommal töltött el. Féltem, nem gondolta komolyan, csak sajnálatból tette fel a kérdést, hogy lenne-e kedvem ismét találkozni vele, de a tény, hogy keresett, lassan meggyőzött.

Valahol viszont kissé értetlenül álltam az egész dolog előtt. Nem tudtam, mivel kelthettem fel a figyelmét. Vagy felkeltettem azt egyáltalán? Még olyan élénken előttem volt a reakciója, amikor elhívtam moziba, rá néhány napra pedig ő hív el valahova…Furcsa volt az egész, váratlan, csodálatos és izgalmas. Bármennyire is próbáltam magamra nyugalmat erőltetni, hogy ne ébredjenek bennem hiú remények, mégis képtelen voltam rá. Felrémlett előttem James kék szeme és azonnal pillangók repkedtek a gyomromban.

Nagyon ugrottam a székben, amikor gondolataimból kiragadott a mobiltelefon pittyegése. Shila gyanakodva nézett rám, szokatlan volt, hogy annyi üzenetet kapjak egy héten, mint most. De próbáltam az egészet barátnőim viharos lelki életére kenni. „Hatkor a megbeszélt helyen, nézz a lábad elé!” – szólt az üzenet, én pedig ajkamba harapva próbáltam elrejteni mosolyomat.

A megbeszélt helyen, a gyilkos cukrászda előtt álltam, árnyékba húzódva és jégkását kortyolgatva, miközben elmerülten olvastam az aktuális könyvemet, mert bizony sikerült kicsit korábban érkeznem a találkozónkra, mint kellett volna, na persze ilyen kiegészítők mellett ezt egy csöppet sem éreztem kellemetlennek. Izgatott voltam, hogy a mai találkozásunk vajon hogy sikerül. Elhatároztam, hogy észnél leszek és igyekszem minél többet megtudni Jamesről, de persze mindezt úgy, hogy lehetőleg ne bántsam meg semmivel. Tervnek nagyszerű volt, ám előre tudtam, hogy a kivitelezéssel bizony lesznek apróbb kis problémák. Hacsak arra gondoltam, hogy megint a közelében leszek, átható, kék tekintete az én zöld szemeimbe fúródik, akkor rögtön görcsöt éreztem a gyomromban.

- Szia! – hallottam meg hirtelen a hangot, amelyet titkon már annyiszor felidéztem magamban. – Sokat késtem? – kérdezte zavartan, mikor felnéztem. Tudtam jól, teljesen az a kép jön le rólam, hogy már évezredek óta itt várok…

- Jaj nem, én érkeztem előbb, aztán…aztán nem akartam dehidratálódni, mert akkor hülyeségeket beszélek össze, úgyhogy inkább vettem egy kis innivalót. – alapoztam meg monológommal a napot.

- Aha, értem. Örülök, hogy „normális” maradtál. – nevetett, én pedig kiéreztem szavai mögül a viccbe ültetett iróniát. Összecsuktam a könyvet, majd a táskámba tettem.

- Szereted a régi könyveket?  - kérdezte, mikor meglátta a könyvem ütött-kopott, ám annál ritkább példányát.

- Igen. – válaszoltam büszkén. – Imádom az antik darabokat. De nem csak a könyvekből. Egyszerűen…szeretem a régiségeket…a régi bútorokat, használati tárgyakat, a zenét, az ékszereket, egyszerűen mindent! – tártam szét a karomat. – Ez valamiféle…őrület nálam. – magyaráztam.

- Értem. – mosolyodott el cinkosan James, majd összecsücsörítette ajkait. – Akkor már tudom is, hogy hova megyünk!

- Szerintem már sokkal jobban néznek ki. – mutogattam meg útközben a sebeimet, mikor James az állapotomról kérdezett.

- Mihez képest? – kérdezte a száját elhúzva, mikor meglátta a térdemet.

- Most már egész szép, de tényleg. Az első két napban szilva lila volt az egész, aztán elkezdett bordóba fordulni, most meg már csak simán zöld… - meséltem el az egész folyamatot.

- Remélem, most már jobban vigyázol magadra. – mondta.

- Vigyázok én, de a testem egyszerűen nem kompatibilis az agyammal. – méltatlankodtam. – Nem engedelmeskedik… - James jól mulatott magyarázkodásomon.

- Nézd, itt is vagyunk! – mutatott be egy kis utcába. – Ismered ezt a helyet? – kérdezte, mikor a ház ajtaja elé értünk.

- „Aranykor” – olvastam föl az aranyszínű feliratot, amely az ajtó fölé volt festve. – Nem, nem is hallottam róla soha. – ráztam meg a fejemet.

- Helyes! Ebben reménykedtem! – kacsintott rám. – Azt hiszem, ez tetszeni fog! – indult el a lépcsőn, én pedig utána.

- De milyen hely ez? – ő nem válaszolt, csak rám mosolygott, majd kinyitotta előttem az ajtót. Ami utána a szemem elé tárult, az szavakkal nem elmondható. Egy házba léptünk be, ami egy igazi lakóház volt, ám odabent emberek sétálgattak, a helyiségek pedig antik módon voltak berendezve, mindegyikbe szinte faltól falig könyvespolcok voltak könyvekkel, apróbb berendezési tárgyakkal és andalító zene szólt.

- Ugye mondtam, hogy tetszeni fog! – mosolygott büszkén James.

- De…de mi ez pontosan? – néztem körbe, majd elindultam az egyik szoba irányába.

- Nos…ezt elég nehéz körül írni. – suttogta James, miközben elkezdtük körbe járni az első szobát. – Kicsit talán olyan, mint egy interaktív antikvárium. – értetlenül néztem rá. – A könyveket, amiket látsz, mind meg lehet venni. Ahogyan a berendezési tárgyak nagy részét is. – mutatott végig a századforduló környéki kanapékon, székeken, porcelán holmin. – De akár ki is vehetsz egy könyvet és leülhetsz olvasgatni. Ahogy az a Hölgy is ott. – suttogta, meleg leheletét a fülcimpámon éreztem, ami nagyon zavarba hozott.

- Ez szuper. – mondtam, közben pedig nem tudtam betelni a látvánnyal. – Valami rendszer szerint vannak felpakolva? – kérdeztem végig simogatva a könyvek gerincét, mert hirtelen nem találtam semmit, ami útba igazított volna.

- Nos, időrend szerint vannak a polcra felrakva a könyvek. Ha a szobába belépve balra indulsz el, ott vannak a legrégebbi könyvek, az ezernyolcszázas évek nagy klasszikusaival. – indultunk el a megadott irányba. Képtelen voltam betelni a látvánnyal. – Ha tovább sétálsz, ott találod, a középső könyvespolcon a századfordulós és első világháború előtti irodalmat…a szoba végénél pedig az első világháború és a húszas évek világirodalma.

- Ez hihetetlen! – álmélkodtam. – És ezek mik? – térdeltem le a földre.

- Nos, ezek azok, amik miatt én szívesen járok ide…bár…nagyon régen volt, hogy utoljára itt jártam. – térdelt le mellém. – Ezek lemezek.

- Jé, tényleg… - emeltem fel egyet óvatosan az egyik, papírborítóban lévő lemezt. – Ezek szerint te ilyeneket hallgatsz? – néztem meg tüzetesen a megbarnult borítót.

- Hát ami a kezedben van, olyat pont nem… - nevetett, miközben végig pörgette a másik tucatnyi lemezt. – De például ezt…húúú… - egy nagyot fújtatott. – Ez igazi ritkaság! – Fordította felém a lemez borítóját, amin egy barna, hideghullámba rendezett hajú, csókos szájú Hölgy képe volt. – Ismered ezt a dalt? – kérdezte.

- „Marion Harris – Somebody loves me”- olvastam le az előadó nevét és a dal címét. – Nem. – ráztam meg a fejemet. – Azt hiszem, hogy nem ismerem.

- Ó, pedig a húszas évek óriási klasszikusa volt! Csodás kis dal! – csillogott a szeme, ahogyan erről beszélt. – Akkor most be is pótoljuk a lemaradást! – mondta, majd felállt a lemezek mellől. Eddig észre sem vettem, de a szoba egyik sarkában egy gramofon állt, az volt a halk zene forrása.

- Szabad ezt? – kérdeztem, mikor láttam, hogy James leállítja a másik lemezt, majd a miénket teszi a helyére.

- Már miért ne lehetne? Tudod, ez egy interaktív hely! – nevetett - Másként honnan is tudhatnánk, hogy minden rendben van-e a lemezzel? – kérdezte, majd hozzáértő alapossággal helyezte fel és indította el a korongot.

- Nagyon értesz hozzá… - bókoltam.

- Otthon is van egy hasonló…bár nem ilyen régi. – mosolygott, majd elkezdődött az andalító muzsika. Egy lány arról énekelt, hogy a kezdet kezdetén az volt a nagy terv, hogy Isten lányt rendelt minden magányos férfi mellé és az ő nagy bánata az volt, hogy neki ennek ellenére nem volt párja…eddig…de most van valaki, aki szereti…Nagyon aranyos, kedves dal volt, amely egy lány hangján szólaltatta meg egy férfi fájdalmát és reményét…”James talán így próbál célozni valamire?” – gondoltam, miközben a dalt hallgattuk.

- Na, hogy tetszett? – kérdezte, mikor a végére ért a korong.

- Nagyon jó volt! Én is nagyon szeretem az ilyen muzsikát! – lelkendeztem. – És hallhatóan jó állapotban van a lemez.

- Igen. Igazi főnyeremény! – láttam rajta, hogy tisztára fel van dobva. – És neked köszönhetem! Ha nem látom meg a kezedben azt a könyvet, akkor most nem itt lennénk! – éreztem, hogy elpirulok. – Gyere, nézzünk szét a többi szobában is! – indítványozta, majd további felfedezőútra indultunk…a lemez pedig jött velünk.

- Nagyon köszönöm, hogy elvittél az Aranykorba…egyszerűen csodálatos az a hely! Az embernek nincs is kedve eljönni onnan! – mondta több mint egy óra múlva, mikor már elejétől a végéig bejártuk a ház minden apró kis szobáját és szegletét. Minden könyv, bútor, kiegészítő, a zene annyira a helyén volt, olyan csodálatos elegyet alkotott, hogy az ember egy komplett időutazáson vehetett részt…csak kicsit rossz volt haza  érkezni.

- Nem, én köszönöm, hogy neked köszönhetően én is újra körbe járhattam. – mosolygott rám. – És megszerezhettem ezt! – lobogtatta meg a lemezt. – Régen volt, hogy utoljára így végig jártam volna elejétől-végéig az egész Aranykort…nagyon jó volt ezt a társaságodban tenni. – mondta, mire nekem ismét csak szemlesütésre és egy zavart mosolyra futotta. – És örülök, hogy végre tudtunk egy kicsit beszélgetni is.

- Igen, annak én is. – bólintottam. Sokkal többet szerettem volna mondani, azt, hogy milyen fantasztikus érzés volt az oldalán sétálni és felfedezni azt a csodavilágot, hogy milyen volt látni arcán a mosolyt és a boldogságot, milyen volt együtt nevetni…de tudtam, hogy nem beszélhetek ilyesmiről. – Nos, itthon is vagyok. – állapítottam meg szomorúan, mikor mindketten ott álltunk házam kapuja előtt. És akkor jött az a kínos csönd. Zavartan néztük egymást, valahogy úgy éreztem, ő is hasonló érzésekkel küzd, mint én. Tudtam, hogy el kell búcsúznom, de valahogy sehogy sem akaródzott. Végül egy nagy levegőt vettem, ám mégis ő szólalt meg előbb.

- És…milyen filmre akartál igazából elhívni? – kérdezte, visszautalva első találkozásunkra.

- Ó, jaj. – temettem arcomat a tenyerembe. Meglepett a kérdés. – Hogy jutott ez most az eszedbe? – néztem rá pirulva. - Fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy milyen filmek mennek mostanság a moziban. Csak egy hirtelen ötlet volt, igazából a mai napig nem tudom, hogy mertem megtenni. Tudom, hihetetlen, de nem szoktam idegen pasiknak ilyen kérdéseket feltenni ismerkedésünk első öt percében. – nevettem zavartan. – Csak Glenda egyszerűen nem hagyott békén ezzel a „légy merész” dumával, úgyhogy… - megráztam a fejemet.

- És mi lett volna, ha igent mondok? – kérdezte nevetve.

- A világ nyolcadik csodája. Azt úgy hívják. – nevettem ironikusan. Láttam, hogy arca elszomorodik.

- Kérdezd meg még egyszer… - mondta rövid szünet után, kissé határozatlanul, én pedig egy pillanatra azt hittem, csak viccel, de szomorú-kék szemeibe nézve tudtam, komolyan mondja.

- Nem…nem lenne kedved eljönni velem moziba? – kérdeztem, majd azt a jeges pillantást vártam, amelyet Glenda partyján is kaptam. De nem ez történt. James hozzám lépett, egy apró csókot nyomott az arcomra, majd mosolyogva ennyit mondott.

- Örömmel…