Hatodik fejezet - Tanácstalanság

Hatodik fejezet

Tanácstalanság

Zoé

- Na jó, akkor ez ennyi volt! Kész, vége, kuka. – fejtettem ki rövid, tőmondatokban a véleményemet.

- Jaj, hogy lehetsz ilyen érzéketlen??? Tudod, hogy mit élhetett át az a szegény férfi? A kisfiúról már nem is beszélve… - nézett rám elérzékenyülve Jessica. – Ez egyszerűen szörnyű! Így egyedül maradni egy újszülöttel! Minden tiszteletem az Övé, hogy tudta ezt egyedül csinálni!

- A szülei nagyon sokat segítenek neki. Jimmy náluk van napközben, amíg James dolgozik. – mondta el Audrey azokat az információkat, amelyeket beszélgetésük során megtudott.

- Igazi, összetartó család, ez csodálatos! – sóhajtott fel Jess.

- Na persze. És most James keresett és talált is egy pancsert, aki majd ezek után cserélgeti a szaros pelenkákat és éjszaka ringatja a kölyköt, ha éppen hisztis. – képtelen voltam féket tenni a nyelvemre. Ordítani tudtam volna a gondolatra, hogy egy ilyen pasi behálózta Audreyt, aki túlságosan naiv ahhoz, hogy észre vegye, ki akarják használni a kedvességét, a jóindulatát és mindenek előtt a szerelmét.

- Zoé, kérlek, fogd vissza magadat! Nem érdekel, miket mondasz rólam, de nem engedem, hogy Jamesről és Jimmyről ilyen hangnemben beszélj! – dörrent rám Audrey. A fogamat csikorgatva haraptam el a következő mondatot, ami kikívánkozott, de nem akartam túlfeszíteni a húrt. Utáltam, hogy Audreyt bántom annak a hapsinak az aljassága miatt. Néhány másodpercnyi csend ereszkedett ránk.

- És mondott már valamit rólad? Vagy kettőtökről? Megcsókolt? – kérdezte Jess.

- Nem, nem csókolt meg. – rázta meg a fejét Audrey. – De azt mondta, hogy mindig megnevettetem. – Egy nagyot fújtattam. – És hogy jó velem lenni. – alig bírtam ki, hogy ne mondjak valami roppant borsosat.

- Na, ez jól hangzik! – mondta biztatóan Jess, de láttam az arcán, hogy ő is többre számított.

- Szerintem…szerintem nagyon nyomasztotta eddig, hogy nem tudtam Jimmyről. Azért nem közeledett eddig. Most majd talán változik majd a helyzet. – nézett ránk barátnőnk.

- Audrey, ne haragudj – könyököltem az asztalra, miközben újabb cigarettára gyújtottam – de te tényleg bele akarsz ebbe bonyolódni? – próbáltam annyira finoman fogalmazni, amennyire csak tudtam, de belül majdnem szétvetett az ideg. Audrey egy nagyot sóhajtott, maga elé meredt, majd rám nézett.

- Nem tudom… - rázta meg a fejét. – Pillanatnyilag semmit sem tudok, csak azt, hogy…hogy boldog vagyok, ha James velem van. Sajnálom őt azért, ami vele történt…. – szeme tele volt fájdalommal és csillogással. – Annyira helyes, kedves és figyelmes…és gyönyörű a szeme… - láttam, ahogyan arca vörösre vált. És akkor megértettem. Audrey teljesen belehabarodott ebbe a pasiba és pillanatnyilag nincs az az Isten, aki le tudná róla beszélni. Felesleges bármely szó. – És bár a véleményetekre voltam kíváncsi, mégis jól esne…jól esne néhány jó szó és…és bátorítás. – bár szavai csendesek voltak, mégis éreztem benne a maró szemrehányást. – Én is mellettetek állok mindig… - szavai eszembe juttatták a múltat, hogy mit is köszönhetek neki. Elszégyelltem magamat.

Volt idő, amikor rossz társaságba keveredtem, az ital és a drog rabságában senyvedtem, Audrey volt az egyetlen normális ember a környezetemben. Ha akkor nem fogja meg erősen a kezemet, nem jár folyamatosan a nyakamra, akkor most biztosan nem itt beszélgetnénk mi hárman, hanem csupán egy statisztikai adat lennék a kábítószer-túladagolásban elhunytak listáján. Az életemet köszönhettem neki.

- Ne haragudj. – mondtam, miközben a magam kissé durva módján megöleltem. – Én csak azt akarom, hogy boldog légy. És nem tudom szó nélkül nézni, hogy kihasználjanak.

- Tudom. – mosolyodott el végül Audrey. – De szerintem James nem rossz ember. Sokat szenvedett és szeretne új életet kezdeni. De Jimmyvel nagyon nehéz lehet neki.

- Akárcsak neked… - tettem hozzá, mire Audrey mély hallgatásba süllyedt.

*

Helen

- James, nem is mondtad, hogy ma is beugrotok látogatóba! – tártam ki szélesre az ajtót, mikor megláttam a fiamat Jimmyvel a karján.

- Hirtelen ötlet volt, remélem, nem baj. – mondta mosolyogva, majd két csókot nyomott az arcomra, én pedig átvettem tőle az unokámat.

- Tudod jól, hogy mindig örülünk, ha jöttök! – öleltem magamhoz Jimmyt. – Te minden nap egyre nehezebb vagy! – csókolgattam össze az arcát. – David! Itt van James és Jimmy! – kiáltottam át a másik szobába a férjemnek.

- Szia Apa! – mosolygott James, majd kezet fogott és megölelte Apját.

- És mitől ez a hirtelen ötlet? – kérdeztem, amitől James láthatóan zavarba jött, felnevetett, majd csak leült a kanapéra, anélkül, hogy válaszolt volna.

- Hagy vigyem el ezt a nagy legényt! – jött oda David, majd a kezébe vette a kicsit és már vitte is át a másik szobába, ahol a járókája és a kiságya volt. Ismerte már annyira a fiunkat, hogy tudja jól, leginkább nekem nyílik meg.  

- Na gyerünk, mesélj! – vettem kezembe az övét. – Ismerlek már jól, tudom, hogy van valami, amit titkolsz előlünk! – arcát másik tenyerébe temette, közben pedig mosolygott. Nagyon jó volt így látni…nagyon jó volt így látni az elmúlt egy év szörnyűségei után.

Kicsivel több, mint egy éve James elveszítette azt az embert, akit az életénél is jobban szeretett. Összeomlott, atomjaira esett szét. Nincs egy Anyának nagyobb fájdalom annál, mint amikor így kell látni a gyermekét. Az első néhány hétben mi, a nagyszülei gondoskodtunk Jimmyről, mert Jamest annyira maga alá teperte a gyász, hogy képtelen volt megadni neki azt a törődést és azt a szeretetet, amire egy újszülöttnek szüksége van. És ami még rosszabb volt: Úgy éreztem, egy kicsit őt vádolja Julie haláláért…hiszen az ő születése volt az oka a felesége halálának. Ez a tény mélyen megrázott. Itt volt ez az apró kis élet, aki soha nem fogja megtudni, milyen az édesanyja ölelése, milyen hallani szívének dobogását, amikor magához öleli, vagy milyen meleg testéhez bújva nyelni az éltető tejet…és egyre inkább úgy nézett ki, hogy James is eltávolodik tőle. Ezt pedig nem hagyhattam.

Láttam rajta, hogy egyre jobban elhagyja magát, begubózik a fájdalmába és a magányába. Én viszont kíméletlen módon rángattam ki belőle, mert tudtam, nincsen más megoldás. Átmentem hozzá, abba a lakásba, amely néhány hete még tele volt fénnyel, várakozással, a gyönyörű gyerekszoba boldogító látványával, most viszont gyász ült minden sarokban és sötétség. Elmondtam Jamesnek, hogy a fiának szüksége van rá. Hogy már csak Ő maradt neki. Emlékeztettem rá, hogy mindketten mennyire vártak rá, mennyire várták a megszületését. És hogy Jimmy ártatlan, semmiről sem tehet. Julie pedig mennyire szomorú lenne, ha látná azt, ami most történik…ezután megtettem a legnehezebb lépést, amiben akkor nem voltam biztos, de így visszatekintve ez volt az egyetlen jó megoldás. Ott hagytam nála Jimmyt. Két választása volt: Vagy gondoskodik róla, mint egy igazi Apa, vagy magára hagyja, sírva, tiszta pelenka és etetés nélkül.

Másnap megjelent az ajtónkban, a szemén láttam, hogy végre megértette a helyzetet és az óriási, ám gyönyörűséges feladatot, ami előtte áll. David és én mindenben segítettünk neki, egy hét múlva már szinte mindent tökéletesen tudott…hogyan kell pelenkázni, etetni, fürdetni, altatni, megnyugtatni Jimmyt. Egyszerre volt boldogító és nagyon szomorú látni, ahogy kialakul közöttük az a mély kapcsolat, amely közös veszteségükön alapult. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltak. Kicsit úgy éreztem, hogy James vezekelni akar az első hetekért, amikor nem volt a fia mellett, amikor a fájdalma és a bánata felül kerekedett Apai érzésein és kötelességein.

Attól a pillanattól fogva, hogy megjelent az ajtónkban, Jimmy volt számára a fény, az élete értelme. Nagyon nehéz dolga volt, hiszen dolgozott, hogy el tudja tartani a kicsit, így az unokám hét közben nálunk volt, de James ragaszkodott hozzá, hogy minden éjszakát otthon töltsön, vele. Így viszont reggelente sokszor fáradtan, karikákkal a szeme alatt csöngetett be hozzánk, ha a kicsinek éppen rossz éjszakája volt. Rettenetesen sajnáltam, de nem  tudtam többet segíteni, mert nem engedte. Bár Jimmy volt a szeme fénye, minden perc boldogsággal töltötte el, amit vele tölthetett, szeméből soha nem tűnt el a mélységes szomorúság. Annyira fiatal volt még, amikor elveszítette Julie-t…alig harminckét éves…bele sem mertem gondolni, hogy további életét csak a gyászának és Jimmynek szentelje. Szerettem volna őt újra boldognak látni egy hasonlóan különleges nő oldalán, aki el tudja Őt fogadni a múltjával, a fájdalmával és a kis Jimmyvel együtt. A tudat, hogy ez mennyire esélytelen, elkeserített…

- Na, ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled! – csaptam játékosan a térdére.

- Jól van, jól van… - csitított. – Én…én csak…szóval…egy ideje találkozgatok valakivel… - nehezen jöttek ki belőle ezek a szavak, én pedig annyira meglepődtem, hogy legalább két másodpercig meg sem tudtam szólalni. De aztán összeállt a kép.

- Istenem, ez fantasztikus!!! Nagyon örülök! – vontam magamhoz az arcát és egy hatalmas csókot nyomtam rá. – Mesélj róla! Milyen? – kifúrta az oldalamat a kíváncsiság a nő iránt, aki ki tudta rángatni a fiamat a több mint egy éve tartó melankóliájából. Észre vettem rajta a változást, hogy mostanában többet nevet, szemében néha a boldogság lángja csillan fel…de nem hittem volna, hogy nő van a dologban.

- Hát…Audreynak hívják és nagyon kedves lány…és humoros… - nevetett zavartan.

- Nagyon különleges és szép is lehet, ha megakadt rajta a szemed… - próbáltam ezzel még több információt kicsikarni belőle.

- Ő…ő nem olyan, mint Julie…nála valahogy…minden belülről fakad. – mondta, majd arca gondolkodó kifejezést öltött. Mintha ebben a pillanatban fogalmazott volna meg valamit, amit eddig csupán csak érzett. Próbáltam megfejteni, hogy mire gondolhatott. Julie egy csodálatos nő volt, gyönyörű kívül-belül. Modell alkat, gyönyörű arc…óriási szív…Ha James azt mondja, hogy Audreynál minden belülről fakad, akkor…

- Értem…szóval ennek a lánynak a lelke fogott meg téged elsőre, ha jól gondolom. – mosolyogtam rá.

- Valahogy úgy. – bólintott. – Nagyon magányos. Szerintem azért, mert valahogy…különleges. Nem olvad bele a sok éves átlagba. Szerintem egy kicsit bolond is. – nevetett ismét, miközben nem nézett rám. - Tudod néha, amikor vele vagyok, akkor…akkor úgy érzem, mintha…

- Mintha mi? – kérdeztem rá halkan, mikor nem tudta befejezni a mondatot. Egyre jobban érdekelt engem ez a lány.

- Semmi, mindegy. – rázta meg a fejét, majd egy nagy levegőt vett, mintha csak a víz alól bukkant volna elő.

- És ő oda van érted? – kérdeztem, egy kicsit más felé terelve a szót.

- Igen, igen azt hiszem… - láttam, hogy elpirul. Julie halála után növesztette meg kissé a haját és szakállat, de így is jóképű volt, még ha néhány évvel idősebbnek is látszott a koránál. Bármelyik nő belehabarodott volna.

- És tud már Jimmyről?

- Igen. Ma mutattam be őket egymásnak. – meresztette ki a szemét.

- És? Mi volt? – hajoltam izgatottan közelebb.

- Azt hiszem nem kell ecsetelnem, mennyire meglepődött. Volt egy pillanat, amikor féltem, hogy mentőt kell hívni. – nevetett. Igen…nevetett. Mint már nem először, amikor erről a lányról beszélt. A szeme pedig csillogott. Én pedig már látatlanban is imádtam ezért ezt a bizonyos Audreyt.

- És aztán?

- Azt hiszem, egész jól fogadta. Azt mondta, hogy nem zavarná, ha a továbbiakban hármasban is találkozgatnánk. – mondta nagyot sóhajtva.

- Az jó…de azért továbbra is hívd el kettesben is randizni! – figyelmeztettem. – Nem szabad, hogy úgy érezze, rá erőlteted Jimmyt.

- Igen, tudom. – bólintott. – Randizni… - ismételte utána a szót.

- Igen. Mi a baj? Hiszen már nem ez volt az első!

- Még soha nem mondtuk ki ezt a szót. Csak azt, hogy találkozunk. – nézett rám, szemében kétséget láttam megvillanni.

- De gondolom mind a ketten tudjátok, hogy ez randi. Ez a lényeg. – James csöndben maradt, nem válaszolt semmit. – Fiam, mi a baj? – simogattam meg a kezét.

- Nem tudom… - rázta meg a fejét. – Nem tudom, hogy mit érzek iránta. Nagyon jó vele lenni, élvezem a társaságát, de… - láttam rajta, hogy viaskodik Önmagával. – de nekem csak Julie létezik. Mindig csak ő létezett. Senki másra nem tudok úgy gondolni.

- James, hallgass rám. – fordítottam komolyra a szót. – Julie elment. Tudom, szörnyű ezzel újra és újra szembe nézni, de ez az igazság. Nem fog visszajönni. Te viszont egy fiatal férfi vagy és Ő is azt szerette volna, hogy boldog légy, ne pedig azzal töltsd életed hátra lévő napjait, hogy őt gyászolod. – próbáltam rá hatni. – Julie-nak örökre helye lesz a szívedben, de hidd el, jut ott még hely más nőnek is. – bátorítottam. – Ez a lány pedig tényleg különlegesnek tűnik. Légy egy kicsit türelmes és adj neki egy esélyt…adj magatoknak egy esélyt. – ő újabb sóhajtás után bólintott.

- Jól van. – mosolygott szomorúan. – Azért nem esik olyan nehezemre. Amikor vele vagyok, akkor…akkor nem gondolok semmi másra. Akkor néha…néha még Julie sem jut az eszembe. Ekkor megértettem, hogy honnan fúj a szél.

- James, ez jó dolog. – mosolyogtam rá. – Emiatt nem kell magadat bűnösnek érezned. – simogattam meg a kezét. – Már éppen eleget gyászoltad Julie-t. Tovább kell lépned.

- Jaj, Anya. – dőlt hátra a kanapén, miközben tenyerét fáradtan húzta végig az arcán. – Nem tudom…Audreyt sem akarom bántani, mert nem érdemli meg. Mert nagyszerű lány. – nézett rám kétségbeesetten.

- Akkor ne bántsd. – rosszul esett látnom a vívódását. – Egyszerűen csak hagyd, hogy boldoggá tegyen. És akkor te szíved is megnyílik majd…

*

Audrey

A lányok még ott ültek a nappalimban, amikor megszólalt a telefonom. A kiírt névből mindhárman tudtuk, hogy ki van a vonal túlsó végén. Feszülten néztük a rezgő telefont, majd felkaptam és a fürdőszobába rohantam vele.

- Heló! – szóltam bele, közben pedig görcsbe rándult a gyomrom. James még soha nem hívott fel, eddig mindig csak üzenetben érintkeztünk, nem tudtam, mit jelenthet ez a hívás.

- Szia! Nem zavarlak? – kérdezte, mély hangjától borzongás futott rajtam végig.

- Nem, dehogy. – hadartam gyorsan. – Haza értetek? Jimmy már alszik? – folytattam tovább, mintha le sem lehetne lőni.

- Igen és igen. – nevetett a telefonba. – Szerintem reggelig fel sem fog kelni. Alaposan kifárasztottuk.

- Az jó…az jó? – annyira zavarba hozott a hívás, hogy már nem is tudtam, mi a jó és mi nem az.

- Igen, az jó. Így az Apukája is végig tudja talán aludni az éjszakát. Ritka ajándék. – hangja boldog volt, pozitív, amit nagyon jó volt hallani.

- Akkor örülök, hogy így alakult. – mondtam, bár éreztem, hogy ez a mondat kissé sutára sikeredett. Aztán jött az a kínos csönd…

- Én…én igazából azért hívtalak, mert…mert el szerettem volna mondani, hogy…hogy ez egy nagyon különleges nap volt a számomra. Nagyon jól éreztem magamat veletek. Azt hiszem, régen nevettem ennyit. És Jimmy is régen érezte már ilyen jól magát. – a hasamban a pillangók gyors röpködésbe kezdtek. – Örülnék, ha többet láthatnálak…mert nagyon jó veled lenni… - az ajkamba haraptam, hogy ne sikkantsak fel a gyönyörűségtől.

- Igen, az nagyon jó lenne… - próbáltam hangomra nyugalmat erőltetni, de éreztem, hogy megremeg. – mert nekem is nagyon jó veled lenni.

Mikor letettem a telefont, még percekig ültem a kád szélén, a mobilt ölelgetve, hevesen dobogó szívvel, majd kinyitottam az ajtót és gyerekes sikítozások közepette vetettem magamat a kanapéra.

Zoé egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy tudjam: végképp lemondott rólam.