Negyedik fejezet - Kétségek között

Negyedik fejezet

Kétségek között

Amikor kijöttünk a moziból, halvány lila fogalmam sem volt róla, hogy pontosan milyen filmet néztünk meg, vagy miről szólt a sztori és ezekre az információkra napokkal később sem tudtam emlékezetemből fényt deríteni. Csak arra emlékeztem, hogy James ott volt mellettem a bársonyszékben, éreztem parfümjének férfias illatát, én pedig kényelmetlenül, feszengve, egyenes derékkal és összeszorított térdekkel ültem, kezeimmel az ölemben és idegesen az ujjaimat tördeltem. Egyszer perifériás látásomból észrevettem, hogy szeme idegesen járó kezeimre téved, amitől még inkább zavarba jöttem. Életemben először voltam férfival moziban, ami ráadásul megdöbbentő hasonlóságot mutatott egy igazi randihoz.

Szerencsére James nem tette szóvá ideges viselkedésemet, ha hazafelé vezető úton pedig már oldódott a hangulat. Legnagyobb megkönnyebbülésemre, mikor a búcsúzásra került a sor, ő maga ajánlotta fel az újabb találkozó lehetőségét. Hazafelé éppen a Nemzeti Múzeumban nemrég megnyílt impresszionista kiállításról beszélgettünk, ő pedig felvetette az ötletet, hogy akár együtt is megnézhetnénk. És ez így ment tovább…

A kiállítás után egy aktív sétával töltött találkozó következett a parkban, majd újra vissza tértünk az Aranykorba, ahol ezúttal beültünk az emeleten található apró, hangulatos, békeidőbeli kávézóba, ahol sokat beszélgettünk. Elmeséltem neki az egész – jobbára igen unalmas és sivár – eddigi életemet, ami nagyjából negyed órát vett igénybe. Őt viszont nem mertem kérdezni. Láttam rajta, hogy érzékeli ezt, hiszen valahogy mindig sikeresen bele lépkedek valami olyan témába, amibe nagyon nem kellene. Így végül ő kezdett el mesélni magáról, én pedig ittam a szavait.

Megtudtam, hogy szereti a Rugbyt – játszott is az egyetemi csapatban – mindent, ami régi, kedvenc színe a kék, viszont utálja a nutellát és úgy egyébként mindent, amiben mogyoró van.

És ami a legfontosabb dolog volt a számomra: Beszélt a feleségéről. Ettől – bár kicsit rossz volt, hiszen a szerelméről beszélt, akit elveszített és akit valószínűleg soha senki nem fog tudni pótolni – valahogy sokkal jobban éreztem magamat. Úgy éreztem, hogy megnyílik felém, bizalmas, fájdalmas dolgokat is megoszt velem, amit én akként könyveltem el, hogy kapcsolatunk valamilyen szinten talán elmélyült.

Megtudtam, hogy a feleségét Julie-nak hívták és az egyetemen ismerkedtek meg. James végzős volt, mikor Julie elkezdte az egyetemet, szerelem volt első látásra. Nem kellett túl nagy fejszámolást végeznem ahhoz, hogy rájöjjek, Julie két évvel fiatalabb volt, mint én. De itt megszakadt a történet. James nem vitte tovább, úgy láttam, többet most nem szeretne elárulni. Reméltem, hogy nem azért, mert az arcom esetleg bármi rosszallást, vagy az érdeklődés hiányát fejezte volna ki…inkább csak azért, mert fájdalmas volt róla beszélnie. De engem már csak ez a kevés is örömmel és reménnyel töltött el, annak ellenére, hogy láttam elfátyolosodni szemét a könnyektől…de láttam a szemét csillogni a nevetéstől is, amikor együtt voltunk.

Több mint egy hónapja találkozgattunk már Jamesszel anélkül, hogy bárminek is neveztük volna, hogy bármi is igazából történt volna. Kezdtem őszintén tanácstalan lenni. Romantikus olvasmányaim és a filmekből merített széleskörű tapasztalataim alapján lassan már a kézen fogva sétálásnál és az első csóknál kellett volna tartunk…ez lett volna a sablon, na persze nálunk kissé meg volt bonyolítva a helyzet.

Eddig még senkinek sem beszéltem arról a…kapcsolatról, ami James és közöttem kialakult, mert nem tudtam, hogy miként nyilatkozzak róla, hogy minek nevezzem. Csak azt tudtam, hogy minden együtt töltött perccel egyre fontosabb nekem…és még annál is több. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy ő vajon miként érezhet irántam, ő mit gondolhat kettőnkről. Úgy láttam, hogy jól érzi magát velem, de zavarba ejtett a kétség, hogy vajon úgy élvezi-e a társaságomat, mint egy barátét, vagy pedig úgy tekint rám, mint nőre. És persze ott volt Julie…

Éreztem, hogy ez a helyzet kezdi meghaladni a képességeimet. Tanácsra és segítségre volt szükségem, mégpedig attól a két személytől, akikben a legjobban megbíztam és akik elég tapasztaltak voltak párkapcsolatok terén.

Főleg, miután valami olyasmi történt, ami teljesen összezavart. A nyolcadik találkozónkról tartottunk hazafelé, amikor az ajtóban való búcsúzáskor valami nagyon furcsa dolog történt.

- Lenne kedved vasárnap is találkozni? – kérdezte mosolyogva, amin én nagyon meglepődtem, mert furcsa mód hétvégén soha nem találkoztunk, mert azt is végig dolgozta, hogy hét közben néha el tudjon szabadulni és ne kelljen túlóráznia.

- Persze…szívesen… - válaszoltam meglepetten. – És mi lesz a program? – kérdeztem, mert hirtelen semmi értelmes kérdés nem jutott az eszembe. James zavaromat látva elmosolyodott, majd arca ismét komoly lett.

- Szeretnélek bemutatni valakinek. – mondta, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy mit is reagáljak erre. Most örülnöm kellene? Vagy…ki kellene mutatnom, hogy örülök, vagy…vagy egyszerűen csak vegyem tudomásul?

- Ó, értem… - bólintottam. Jelen pillanatban többre nem futotta. Idegesen haraptam az ajkamba, mert nem tudtam, hogy a jelen szituációban mit kellene még mondanom.

- Díjazom a lelkesedésedet. – mosolyodott el, szemei úgy csillogtak, hogy a gyomromban a benne lakó pillangók ismét gyors röpködésbe kezdtek.

- Ne haragudj, én…én örülök, hogy… - szabadkoztam, mire közelebb lépett és mint mindig, most is egy csókot nyomott az arcomra, amitől én menten elhallgattam.

- Csak vicceltem. – villantotta rám ismét ellenállhatatlan mosolyát, majd arca nagyon komollyá változott. – Ez nagyon fontos nekem.

Nem tudtam, hogy miért, de borús gondolatok ereszkedtek rám.

- Özvegy? Ugye ezt most nem mondod komolyan??? – kérdezte Zoé, amikor Jessicának és neki egy rövid, öt perces gyorstalpaló keretében vázoltam az eddigi kapcsolatomat Jamesszel.

Zoé egy igen kemény, vad lány volt, de a szíve mindig a helyén. Fekete, rövid haja egyik oldalon teljesen fel volt nyírva, a másik oldalon pedig a szemébe volt fésülve. Orrában karika piercing, szemöldökében pedig ugyanezen testékszer egy másik fajtája volt, testét pedig több helyen is tetoválások ékesítették. Több, mint tíz éve barátok voltunk, még egy diákmunkán ismerkedtünk meg és annak ellenére, hogy annyira különbözőek voltunk mi ketten külsőre, lelkiekben valahogy mégis egymásra találtunk. Zoé szókimondó őszintesége sokszor bántó volt, de sokszor terelt a helyes útra.

- Ugyan már Zoé, mi a baj azzal, ha özvegy? Ha elvált lenne, még megérteném, azok általában széria hibásak, de ebben az esetben…jajj szegény… - szorította Jess mellkasára a kezét.

Jessica nagyon jószívű, szőke lány volt, aki hitt az őszinte szerelemben, a hercegben a fehér lovon és a világbékében. Az első munkahelyemen ismertem meg, őszinte naivsága, álmodozó, kedves lénye azonnal magával ragadott. Ha Zoé volt a realista, földhöz ragadt és kissé negatív, akkor Jess volt a rózsaszín felhők között lebegő, mindent pozitívan látó. Nem hittem volna, hogy Zoé valaha is el tudja majd fogadni Jessicát, de legnagyobb meglepetésemre mi hárman mégis csodálatosan összekovácsolódtunk. Azt hiszem mindhárman megláttunk a másikban valami olyan tulajdonságot, amit szerettünk, tiszteltünk a másikban.

- Jaj Jess, gondolj csak bele! Adva van egy pasi, aki elveszítette élete nagy szerelmét…és most Audrey-val randizgat…

- Azt hiszem, ez nem is igazán randi, csak…

- Lényegtelen. – vágott a szavamba Zoé. – Szóval most Audrey-val találkozgat. Szerintem ez az egész nem egészséges. Csak gondoljatok bele. Mindig a feleségéhez fogja hasonlítani. Hogy szebb, jobban csókol, jobban főz, vagy jobb-e az ágyban, mint amilyen ő volt. Ez pedig beteges. Soha nem győzhetsz egy halott nő szellemével szemben. – fejtette ki álláspontját Zoé, miközben elnyomta negyed óra alatt az ötödik cigarettáját. Véleménye legsötétebb félelmeimet vetítették elém.

- Szerintem pedig nincsen igazad! Ha James úgy döntött, hogy randizgat Audreyval, akkor minden valószínűség szerint új életet akar kezdeni. És ehhez megtalálta a legtökéletesebb lányt! – simogatta meg a karomat Jessica. – Szerintem csak egy kis türelem kell hozzá. Nagyon nehéz lehet neki most újra ismerkedni és újra megnyílni. – magyarázta lelkesen Jess. – De meglesz az eredménye! Ez az egész annyira romantikus!!! – lelkendezett, lelkesedése egy pillanatra rám is átragadt.

- És? Nyilatkozott már valamit? – kérdezte Zoé, a hatodik cigarettára gyújtva.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – De tegnap azt mondta, hogy holnap találkozzunk újra, pedig  hétvégén soha nem szoktunk talizni. – egy kis hatásszünetet tartottam. – Azt mondta, hogy be szeretne nekem mutatni valakit…

- Na, látod! – mutatott rám Jessica, miközben Zoéra nézett. – Biztosan bemutatja egy jó barátjának…vagy talán a családjának…és akkor majd beindul minden! – rendezte le.

- Aha…csak nehogy meglepetés érjen… - emelte fel Zoé a jobb szemöldökét, majd egy nagyot szívott a cigarettájából.

Szavai még hazafelé is a fülemben csengtek.

Másnap délelőtt nem kevés rossz érzéssel és gyomorideggel indultam el otthonról, hogy a megbeszélt helyre, a St. James parkba menjek, ahhoz az eldugott kis padhoz, amit néhány hete találtunk a park mélyén. Mivel nem volt otthon maradásom, már jóval előbb neki indultam, táskámba süllyesztve a legújabb antikvár szerzeményemet, amelyet az Aranykorban történt legutóbbi látogatásunkkor sikerült beújítanom. Verőfényes, fülledt nyári nap volt, de tudtam, hogy a parkban nagyon kellemes ilyenkor a levegő.

Összeszoruló gyomorral közeledben a pad felé, ahol már nem egyszer üldögéltünk, beszélgettünk és ahol most valószínűleg megismerhetek valakit, aki fontos az ő életében. Gyorsan végig simítottam a szoknyámon és a fölsőmön, amit hosszú válogatás után választottam ki. „Ez nagyon fontos nekem.” Hallottam James szavait a fülemben. Tökéletes akartam ma lenni, mind külsőleg, mind pedig, ami a viselkedésemet illeti, mert éreztem a hangjából, ez a nap most tényleg fontos.

Nagyot sóhajtva telepedtem le a padra, ami egy terebélyes fa alatt volt, így kellemes árnyékot adott a tűző nap elől. Elővettem a könyvemet, majd neki kezdtem olvasni. Az első oldalt körülbelül háromszor ismételtem újra, mert mindannyiszor elkalandoztak a gondolataim, ám a végén magával ragadott a történet és már nem érzékeltem az idő múlását.

- Szia! Azt hittem, hogy én érek majd ide előbb. – hallottam meg hirtelen James hangját. A szemem elé kellett tartanom a kezemet, mert pont szemből sütött a nap, így csak nagy nehezen tudtam arra nézni, ahol állt.

- Szia! – köszöntem én is, majd a másik alakot kerestem a szememmel, de az erős napfénytől nem láttam senkit, csak mintha James tartott volna valamit a kezében. – Szerencsére szabad volt a pad, úgyhogy… - kezdtem bele a mondókámba, miközben ő közelebb lépett, én pedig végre nem csak körvonalakat láttam belőle…viszont éreztem, hogy az összes vér kifut az arcomból.

- Audrey, hagy mutassam be neked Jimmyt…a fiamat.