Második fejezet - Váratlan fordulat

Második fejezet

Váratlan fordulat

Mondanom sem kell, hogy a kerti partyn történtek után milyen hülyén éreztem magamat. Nálam sajnos igen sűrűn előforduló dolog volt, hogy hülyét csinálok magamból pasik előtt, de ez az összes eddigi esetet űberelte. Újra és újra felrémlett előttem a férfi arca, amikor elhívtam a moziba, én pedig a fejemet tudtam volna verni a falba, hogyan lehettem ennyire hülye és ennyire vak, hogy nem szúrtam ki ujján a karikagyűrűt…

Glenda próbált vigasztalni, megnyugtatni, hogy az egész nem az én hibám, James egészen biztosan meg fogja érteni, de ettől egy cseppes sem éreztem jobban magamat. Az egyetlen dolog, ami megnyugtatott, az a tény volt, hogy többet úgysem látjuk egymást…megnyugtatott, de mégis szomorúsággal töltött el.

- Shila, légyszi, nézd meg ezt az iratot, egyszerűen nem értem, hogy mit szeretne az ügyfél. – könyököltem az asztalon, közben pedig esdeklően néztem kolléganőmre.

- Egy pillanat Audrey, csak ezeket aláíratom Glendával, utána megnézem! – mutatott fel egy nagy halom papírt, mire én egy megadó nyöszörgést hallattam, majd a homlokom nagy koppanással landolt az asztalon. Alig fél óra volt hátra a munkaidő végéig, fáradt voltam, de ezt még szerettem volna elintézni. Pihentettem egy kicsit a szememet, majd mikor meghallottam, hogy nyitódik az ajtó, megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Köszi Shila, hogy ilyen gyors voltál. Vagy én vagyok hülye, vagy… - de mikor felnéztem, nem Shila állt ott, hanem James. Én meg hirtelen azt sem tudtam, hogy most mit tegyek, vagy mit mondjak. Éreztem, hogy arcomat elborítja a forróság, amint ismét eszembe jutottak a partyn történtek. Fogalmam sem volt, hogy kerül oda. Végül felpattantam, és vártam, hogy most mi fog történni.

- Üdvözlöm. – mondta végül, majd becsukta maga mögött az ajtót és közelebb jött. Én valamilyen oknál fogva elfelejtettem köszönését viszonozni.

- Gondolom…gondolom Glendához jött. – hebegtem, mikor tudatosodott bennem, hogy valószínűleg őt keresheti. – Ő a szomszédban van. – mutattam magam mellé a falra. – De azt hiszem…azt hiszem, hogy most éppen van nála valaki. Ő kedvesen rám mosolygott, majd még közelebb lépett.

- Köszönöm, de igazából nem Glendához jöttem. – arca most komolyra változott. – Hanem Önhöz. – éreztem, hogy arcom elsápad. A történtek tükrében féltem, mi következhet ezután. – Szeretnék elnézést kérni, hogy olyan…olyan szörnyen viselkedtem Önnel.

- De hát nem…nem viselkedett szörnyen. – ráztam meg a fejemet, miután sikerült értelmeznem mondanivalóját. Nehéz volt kék szemeibe néznem, amelyek már első pillanatban is elvarázsoltak. – Semmi rosszat nem tett. Én voltam az, aki tapintatlan voltam. – hajtottam le fejemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem. – De esküszöm, hogy én semmit…

- Tudom. – szakított félbe. – Glenda még aznap elmondott nekem mindent és tisztázta a félreértést.

- Ennek örülök. – sóhajtottam fel. Igazából az egész nem történik meg, ha ő nem olyan erőszakos.

- Igen, mondta. – nevetett. Hófehér, szabályos fogai kivillantak, én pedig éreztem, hogy elpirulok. – Glenda már csak ilyen. De mindig csak jót akar. Őszintén sajnálom, hogy pont én akadtam az útjába. – mondta ismét komolyan. – Félek, nem könyvelte el a dolgot pozitív megerősítésnek. – nevetett zavartan.

- Áhhh, nekem már mindegy. – legyintettem. – Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Szerintem ez az eset is egy égi jel volt erre. – összegeztem a véleményemet, aztán kínos hallgatásba fulladt a beszélgetésünk.

- Nem…nem lenne kedve meginni valami munka után? – kérdezte kissé zavart arccal, mintha ő maga is meglepődött volna, hogy feltette ezt a kérdést. Hagytam egy kis időt, hátha visszavonja a meghívást, ám ez nem történt meg. Azt hiszem, semmi sem lephetett volna meg jobban abban a pillanatban, mint ez a meghívás.

- De…de, persze… - bólintottam – szívesen. – Ebben a pillanatban Shila libbent be az ajtón, majd meglepetten és tanácstalanul nézett hol rám, hol pedig Jamesre.

- Visszajöjjek később? – kérdezte, mire James felemelte a kezét.

- Nem, nem akarok zavarni. – mosolygott. – Addig bemegyek Glendához, ha éppen nem zavarom…és megvárom. – mosolygott még vissza, majd kilépett az ajtón. Ez után én még hosszú másodpercekig az ajtót bámultam.

- Húúú, helyes pasi! Randitok van? – kérdezte Shila a tőle megszokott tapintattal, ami viszont azt valószínűsítette, hogy mégsem csupán csak káprázat volt az egész.

- Nem, nincs randink. – válaszoltam, majd az orra elé toltam az iratot.

- Hát pedig legalább úgy bénáztatok, mint az első randi előtt szokás… - mondta még utoljára, amitől valamiért mosolyra húzódott a szájam.

- Nos, hova lenne kedve beülni? – kérdezte James, mikor kiléptünk a cég ajtaján.

- Hú, én nem is tudom…azt hittem, hogy Ön már tudja, hogy hova megyünk. Én…nem…nem igazán szoktam sehová sem járkálni.

- Na, akkor ezzel nincs egyedül. – sóhajtott nagyot.

- Ne haragudjon, én csak… - jöttem zavarba.

- Ugyan már. Nincs miért haragudnom. Meghívtam egy italra, de még csak azt sem találtam ki, hogy hova…inkább nekem kellene bocsánatot kérnem.

- Biztosan hirtelen jött ötlet volt. – tapogatóztam.

- Így igaz. – bólintott. – Azért remélem, hogy nem bánja.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Konkrétan nincs semmi dolgom…mint általában soha. – éreztem, hogy hangomból kicsengett a keserűség.

- Nos, ez nálam nagy általánosságban pont fordítva van. Egyáltalán nincs időm semmire. De amikor van, akkor igyekszem kihasználni az alkalmat. – mosolygott. – Mit szólna hozzá, ha inkább tegeződnénk? Ez így annyira…horrorisztikus… - nevetett fel, én pedig ismét éreztem, hogy elpirulok.

- Persze. Semmi akadálya. – válaszoltam, majd elindultunk…valamerre…

Az italból végül sütemény lett, amit én nem is bántam, tekintve, hogy soha nem ittam alkoholt. James ezen nagyon elcsodálkozott, először nem is akarta elhinni, de úgy éreztem, ahogy egyre többet beszélgettünk, rájött, hogy nem igazán azok a dolgok mozgatnak és foglalkoztatnak, mint általában a mai fiatalokat…vagy inkább szingli nőket. Furcsa mód szégyenkezve mosolyodtam el, mikor láttam, UV narancssárgára pingált körmeimet fixírozza. Bár tisztában voltam vele, hogy csupán csak udvariasságból hívott most el, egyéb másra még csak esélyem sincs nála, mint nő, természetesen szerettem volna a legjobb formámat hozni előtte. Tetszeni neki, akárcsak ő nekem…

Nehezen, mondhatni döcögősen indult a beszélgetés, mert nekem fogalmam sem volt róla, hogy miről is kérdezhetem, semmi kedvem sem volt ismét valamibe olyan szinten bele tenyerelni, mint első találkozásunk alkalmával.

- Hogyan  kerültél a céghez? – kérdezte James hirtelen, mikor már hatalmas csokitorta-szelettel viaskodtam.

- Nos…az egyik kollégánk, Samantha ajánlott be, akivel együtt jártam táncolni. Aztán ott összehaverkodtunk. Tudta, hogy éppen állást keresek és volt olyan kedves, hogy szólt két jó szót az érdekemben.

- Ez igazán kedves tőle. – mosolygott James. – Örülök, hogy csatlakoztál a csapathoz. Igazán családias hely.

- Igen, mindenki nagyon rendes. Kár, hogy te már nem vagy itt. – mondtam, de aztán arcát látva rájöttem, hogy már megint sikerült valami olyat mondanom, amit nem kellett volna. – Sajnálom… - suttogtam, közben pedig egy akkora darab tortát dugtam a szájamba, amitől mertem remélni, hogy megfulladok, szemeimmel a tányért fixíroztam.

- Ugyan. Semmi rosszat nem mondtál. – mosolygott rám, de szemei szomorú, kék fénnyel csillogtak.

Ezek után félórányi kínosan egyhangú, formális, udvarias beszélgetés következett a cégnél töltött három hónapomról és ő mesélt néhány történetet a régebbi időkből. Aztán, mikor először nézett az órájára, előzékenyen felvetettem az ötletet, hogy esetleg mehetnénk.

- Nagyon köszönöm a sütit, igazán finom volt. – mondtam, mosolyt erőltetve az arcomra, de igazából szörnyen éreztem magamat. Itt voltam azzal a pasival, aki annyira tetszett nekem a partyn, hogy képes volt hülyét csinálni magamból és most egy unalmas beszélgetésen és egy újabb hülye megjegyzésen kívül semmi másra nem futotta tőlem. Semmivel sem tudtam többet róla, mint egy órával ezelőtt. Tudtam, hogy elszúrtam az egyetlen esélyemet arra, hogy egy kicsit is megismerhessem.

- Igazán nincs mit. Én köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást. – mosolygott rám, miközben kiléptünk a cukrászdából. – Te merre mész? – kérdezte.

- Jaj, csak a buszmegállóig. – mutattam az utca vége felé. – A kétszázhuszonhatos busz pont jó nekem. – magyaráztam menet közben felé fordulva, mikor megtörtént a baj.

Egy kiálló fagyökér pontosan elég volt ahhoz, hogy gyenge bokám megadja magát, így kibillenve az egyensúlyomból egy roppant kecses dupla szaltót produkálva terüljek el a földön szép, nyári ruhámban, az esést természetesen arccal hárítottam. Egy pillanatig azt sem tudtam, hogy mi történt, amíg meg nem láttam magam előtt James arcát.

- Jól vagy? – kérdezte, miközben én esetlenül próbáltam feltápászkodni. Sajgott a lábam, a térdemről lejött a bőr, véres sebek borították, lehorzsolódott és égett a tenyerem is, éreztem, hogy a halántékomat is sikerült beütnöm. – nem válaszoltam, csak éreztem, hogy lassan elkezdek sírni. Nem kifejezetten a fájdalomtól, inkább az ijedtségtől és a tudattól, hogy immár másodszor sikerült magamból komplett hülyét csinálni James előtt.

- Miért történik ez velem mindig? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? – motyogtam szipogva magam elé, miközben James segítségével végre sikerült feltápászkodnom. Szégyenkezve vettem észre, hogy több járókelő is végig asszisztálta csodálatos mutatványomat, néhányan kuncogva fordultak el, mikor pillantásunk össze kapcsolódott.

- Jól vagy? – kérdezte meg újra James, mikor végig nézett rajtam. Kezével finoman megfogta az arcomat és elfordította, hogy láthassa halántékomon a sebet. – Ezt meg kellene mutatnod egy orvosnak. – mondta. – Elkísérlek.

- Nem, igazán nem kell. – ráztam meg a fejemet, amitől megszédültem, James fogta meg a karomat, hogy újra el ne essek. – Semmi bajom. Haza megyek és lefekszem. – James összehúzott szemöldökkel nézett rám, láttam rajta, hogy nem biztos benne, nem kéne-e tényleg látnia egy orvosnak.

- Jól van, de akkor haza kísérlek. – mondta, majd együtt indultunk a buszmegálló felé.

- De igazán nem kell. Nem szeretnélek feltartani. Biztosan van elég dolgod. – ismételgettem, de éreztem, hogy elég zavartan viselkedek. Nagyon nehezen ment a járás, minden egyes tagom fájt. – A busz úgyis majdnem a kapu előtt tesz le.

- Akkor igazán semmiből sem tart, hogy haza kísérjelek. – mondta, majd felsegített a buszra, mely Hála Istennek éppen akkor érkezett meg, mikor a sarokra értünk.

 A busz nem volt tömött, így pont akadt két hely, ahova le tudtunk ülni. Örültem, hogy így volt, mert remegtek alattam a lábaim. Még egyszer végig néztem magamon és keserűen nyugtáztam, hogy a nyári ruhám olyan mocskos, mintha sárban hemperegtem volna, akárcsak a lábaim, a térdem felsebezve, a többi testrészemről már nem is beszélve…nyomorúságosan festettem. Mindez James előtt. Ismét csak bőgni volt kedvem.

- Minden rendben? – kérdezte, mikor látta, hogy csak hallgatagon, magamba roskadva üldögélek mellette. Kezemmel végig mutattam magamon.

- Persze, minden tökéletes. – nevettem keserűen. – Eddig kettőből kétszer sikerült előtted komplett hülyét csinálnom magamból. Elég jó arány… - fújtam ki az orromat. – Na nem, mintha bármit is számítana… - fűztem hozzá csak úgy, magamnak, miközben kibámultam az ablakon. Éreztem az arcomon James tekintetét, de valahogy nem akartam ránézni.

- Gyere, csak óvatosan. – fogta erősen a kezemet, miközben lesegített a buszról. – Karolj belém. – mondta, én pedig engedelmeskedtem. Bár mindenem sajgott, mégis jó érzés volt érezni, hogy ő ott áll mellettem és van akire támaszkodhatok.

- Köszönöm…erre lesz a ház, ahol lakom. – mutattam jobbra, majd el is indultunk végig az utcán.

- Jobban vagy már egy kicsit? – kérdezte.

- Igen. – válaszoltam. – Ne haragudj, hogy hülyeségeket beszéltem össze. – kértem elnézést. – Csak ilyenkor konkrét sokkot tudok kapni. – nevettem zavartan.

- Miért, ez gyakran előfordul veled? – kérdezte nevetve.

- Nem, csak általában akkor, ha a legjobb formámat szeretném hozni valaki előtt. – válaszoltam őszintén. – Nos, itt is vagyunk. – álltam meg a ház előtt. – A másodikon lakom. Élvezet lesz felmászni. – nevettem.

- Felkísérjelek? – kérdezte és már indult is utánam a lépcsőn.

- Nem, köszönöm. Menj csak nyugodtan. És sajnálom, hogy el kellett jönnöd idáig miattam. – próbáltam mosolyogni. – És köszönöm a sütit…meg mindent.

- Igazán nincs mit. Köszönöm, hogy megismerhettelek. – mondta végül, majd mindketten búcsút intettünk.

Miután megzuhanyoztam, próbáltam leápolgatni sérült végtagjaimat, betadine, papírzsepi és sebtapasz hevert szerteszét a fürdőszobában. Mondanom sem kell, hogy bizony jól elintéztem magamat. Mind sajgó alkatrészeimet, mind pedig saját magamat James előtt. Az után a kellemetlenné és sablonossá váló beszélgetés után más már nem is kellett. Csak most tudatosult bennem, hogy valószínűleg többet nem találkozom majd vele. „Köszönöm, hogy megismerhettelek.” – mondta búcsúzóul…ez nem sok jót ígért.

A fájdalom és az önsajnálat mocsarába süppedve másztam bele az ágyamba, várva, hogy álom jöjjön a szememre, amikor hirtelen megpittyent a telefonom. Örültem, hogy magam mellé tettem és nem kellett kimásznom az ágyból érte. Egy ismeretlen számról érkezett az üzenet, ezt nem tudtam mire vélni, de azért megnyitottam. „Remélem, hogy jól vagy, jó éjszakát, James.” – Olvastam az üzenetet és egy nagyot sóhajtottam. Bár kissé formális volt, de nagyon jól esett. „Leginkább csak a büszkeségemen esett csorba, de azt túlélem. Köszönök mindent, Audrey.” – Írtam vissza a hasonlóan furcsa hangvételű levelet. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon honnan tudhatta meg a számomat, de szinte azonnal eszembe jutott, hogy biztosan Glenda keze van a dologban.

Még legalább fél órán keresztül csak forgolódtam és a mai napon gondolkoztam…és James járt a fejemben. Az első találkozásunkkor egy férfi volt, akinek nagyon vonzónak találtam a külsejét és szerettem volna megismerni…nem volt olyan nehéz szembesülni a ténnyel, hogy ez valószínűleg soha nem fog megtörténni. Most viszont már más volt a helyzet. Nem is az a fél óra, amíg a sütit majszoltuk, sokkal inkább az, ahogyan kedvesen aggódott és gondoskodott rólam, mikor elpereceltem előtte, nagyon szimpatikussá tette a számomra. Jó volt bele karolni, támaszkodni rá…látni az aggodalmat kék szemeiben…elöntött a szomorúság a gondolatra, hogy ennél többet sajnos nem várhatok kettőnk kapcsolatától. Ekkor a telefonom ismét hangosan pittyent. „Nem lenne kedved megismételni a mai napot? Mondjuk az esést ezúttal kihagyhatnád.” – hangzott az üzenet. És a válasz sem késett soká.

Én pedig aznap a kispárnámat ölelgetve aludtam el…