Első fejezet - Elefánt a porcelán boltban

Első fejezet

Elefánt a porcelán boltban

Glenda szokásához híven, minden évben legalább három alkalommal meghívta a legközelebbi kollégáit és barátait egy kerti mulatságra nagy, kertes házukba, ahol aztán óriási grill party keretében, majdnem ötven ember nyüzsgött.

Az emeletes ház London kertvárosi részében volt és egy szép, méretes kert tartozott hozzá, ahol Glenda féltett virágait nevelgette, férje, Joe pedig felállította hőn szeretett hintaágyát, amiről egész nyáron szinte le sem szállt, hacsak ideje engedte. A kert többi része füves volt, egyik sarkában egy kis tölgyfa állt, némi árnyékot adva a nyári hónapokban, míg a másikban pedig egy hatalmas, három méter magas fenyőfa, amelyet Glenda állítása szerint minden Karácsonykor feldíszített a család.

A ház fehér homlokzata nem volt egyedülálló ezen a környéken, sem pedig a ház belső elrendezése, az viszont igen, hogy valaki egy amerikai típusú grillpartyt adjon, ilyen sok embernek, ráadásul nem is egyszer.

Számomra még újdonság volt ez az egész, a sok ismeretlen ember látványa roppantmód feszélyezett, de igyekeztem ott segíteni Glendának, ahol csak tudtam.

Éppen a hamburger húsokat fordítottam meg a rácson, amikor megláttam. Magas, vékony alakja rögtön magára vonta a figyelmemet. Vöröses haja hosszabbra volt hagyva, hátra simította, így még jobban érvényesült magas, intelligenciáról tanúskodó homloka. Láttam, hogy tincseinek végei apró csigákba göndörödnek, ami valahogy kisfiús bájt adott megjelenésének, az arcát szegélyező, szépen nyírt szakáll ellenére is. És a szeme…

Miközben a hússal bíbelődtem, ő egyre közelebb jött. Többen oda mentek hozzá, megölelték, megveregették a hátát…nem hallottam, hogy mit mondtak, pedig kíváncsi lettem volna rá. Mintha csak megérezte volna, hogy nézem, pillantása rám rebbent. Gyönyörű szemei voltak. Világos szürkéskék fénnyel ragyogtak, de nagy szomorúságot láttam bennük. Elkaptam a tekintetemet, majd átadtam Glenda férjének a stafétát.

- Audrey, ne kelljen még egyszer mondanom! – lökdösött ki Glenda a konyhából. Már sajnáltam, hogy egyáltalán megemlítettem neki a férfit, aki olyan nagy hatást tett rám. Elmondásom alapján hirtelen nem tudta beazonosítani az illetőt, de természetesen azonnal kerítő üzemmódba kapcsolta magát és egy tapodtat sem hátrált meg. – Itt van a nagyszerű lehetőség, hogy ismerkedj! Csinos vagy, nyár van, mi kell még? – foglalta össze dióhéjban a lényeget.

- Oké, oké, értettem! – emeltem fel a kezeimet. – Már itt sem vagyok! – libbentem ki a konyhából.

- De aztán várom ám az élménybeszámolót! Csak bátran! – kiáltotta még utánam, én pedig a fejemet rázva léptem ki a kertbe. Nem kellett sokáig keresgélnem, azonnal kiszúrtam magas, vékony alakját. Éppen egy idősebb Úrral beszélgetett, közben pedig valami frissítőt iszogatott. Sötét farmer és egy világoskék, rövid ujjú ing volt rajta, ami nagyszerűen kiemelte kék szemeit. Ő megint észrevette, hogy figyelem, pillantásunk ismét egymásba fonódott, én pedig éreztem, hogy arcomat elborítja a forróság és elfordítottam a fejemet. Egy hang azt mondogatta a fejemben, hogy nekem is ideje valami frissítő után néznem.

- Elnézést Hölgyem, hogy csak így megszólítom, de ismerjük egymást? – hallottam meg a hátam mögül a bársonyos, mély hangot, aminek köszönhetően a fél limonádémat sikerült kilötykölnöm. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy ki a hang gazdája.

- Mi? Tessék? – fordultam  oda teljes zavarban.

- Elnézést, csak azt gondoltam, ismerjük egymást valahonnan. – mosolygott rám, szeme viszont ugyanúgy, mély szomorúságról tanúskodott.

- Jaj nem, még nem találkoztunk. – ráztam meg a fejemet, éreztem, hogy nagyon hülyén viselkedek.

- Á, értem. Csak azt hittem, hogy esetleg…még a cégtől ismerjük egymást…azért nézett annyira. -  mondta, én pedig éreztem, hogy elpirulok. Őszintén reménykedtem benne, hogy tényleg csak ez fordult meg a fejében.

- Ön…Ön is a cégnél dolgozott? – kérdeztem meglepetten.

- Igen. – bólintott. – Úgy egy éve léptem ki. – mosolya keserű volt. – És Ön? Mióta tagja a csapatnak? – kérdezte, közben egy nagyot kortyolt a hideg limonádéból.

- Még csak három hónapja. Nagyon új még minden. – nevetgéltem zavartam. – Egyébként Audrey vagyok. Nyújtottam a kezemet.

- James. – hosszú ujjai finoman fonódtak a kézfejemre. – És hogy tetszik Glenda partyja? – kérdezte udvariasan.

- Sok az ismeretlen ember. Egy kicsit elveszettnek érzem magamat. – vallottam be. – De most már eggyel többet ismerek, úgyhogy… - nevettem idegesen. – És ez a meleg… - a hőmérő árnyékban is harmincöt fokot mutatott, pedig még csak június elején jártunk.

- Igen, elég kegyetlen. – válaszolta. – És még éjszakára sem hűlik le a levegő.

- Igen, ez a legrosszabb. Azt hiszem, ha ennek vége van, beszabadulok egy maximálisan légkondicionált moziba. – Fújtattam egy nagyot, ő pedig kedvesen mosolygott. És akkor megtörtént. Valami hirtelen adrenalin löket, valami vörös köd, ami elborította az agyamat, vagy egyszerűen csak a negyven fokos meleg…és már csak arra eszméltem, hogy kimondtam… - Nem lenne kedve eljönni velem? Biztosan adnak valami nézhetőt… - kérdeztem idegesen, miközben egy nagyot kortyoltam a hideg limonádéból. Szinte rögtön láttam, hogy nagy valószínűséggel ma egyedül megyek hűsölni a moziba.

- Köszönöm a meghívást, de nem igazán van kedvem a mozihoz. – mondta, arca keménnyé változott, akárcsak a hangja. – További jó szórakozást. – mondta, majd letette a poharát és ott hagyott.

Néhány másodpercig kővé dermedve álltam, lesokkolódva és megszégyenülve, mint már annyiszor. Körbe néztem és reménykedtem benne, hogy senki nem volt szem- és fültanúja ennek a kellemetlen jelenetnek. Még egy nagyon kortyoltam a limonádémból, aztán én is letettem az asztalra, James pohara mellé és besiettem Glendához a konyhába.

- Na, mi volt??? – kérdezte azonnal, én pedig azonnal leültem, mert remegtek alattam a lábaim.

- Semmi… - ráztam meg a fejemet. – Tragédia, mint mindig. – vertem a homlokomat a konyhaasztalba.

- Naaa, de mégis, mond már el, hogy mi volt! – ült le mellém, kezét egy konyharuhába törölve.

- Nem tudom…beszélgettünk, nagyon kedves volt, meg minden, aztán…aztán megkérdeztem, hogy lenne-e kedve eljönni moziba, erre…erre kábé úgy nézett rám, mintha…mintha… azt el sem tudom mondani. – az emlék hatására kirázott a hideg. – Közölte, hogy nem kér belőlem, aztán pedig sarkon fordult és ott hagyott. Ennyi. – vontam meg a vállamat. – Tényleg nem tudom, hogy mit gondoltam. Egy ilyen jó pasi…csoda, hogy egyáltalán szóba állt velem…

- Na most már igazán kíváncsi vagyok rá, hogy ki volt ez a szívtipró. Azt hiszem, nem teszi zsebre, amit tőlem kap! – mondta mérgesen Glenda. – Mutasd csak meg! – állt fel az asztaltól.

- Nem, semmi kedvem sincs kimenni. – ráztam meg a fejemet. – Azt…azt mondta, hogy ő is a kollégád volt, de úgy egy éve kilépett. Vöröses haja van és szakálla, kék szeme, Jamesnek hívják és…

- Ó, a francba. – huppant vissza Glenda a székre. – Nem hittem volna, hogy eljön. A múlt alkalommal is hívtam, de akkor is hiába.

- Hát most itt van, bárki is legyen. – támasztottam fejemmel még mindig az asztalt.

- Sajnálom Audrey, hogy pont őt nézted ki magadnak. Ha tudtam volna, hogy itt van, akkor figyelmeztetlek. De nem hittem, hogy eljön.

- Figyelmeztetsz? Ugyan mire? Hogy előtte azért ne csináljak magamból komplett hülyét? – nevettem keserűen.

- Audrey, nem érted. Itt sokkal komolyabb dologról van szó. – érintette meg a kezemet Glenda. – Jamesnek nagyon jó oka van arra, hogy így viselkedett veled és hogy visszautasított. Nem a személyed ellen van kifogása, ebben egészen biztos lehetsz.

- Köszi Glenda, de nem kell vigasztalnod, nem vagyok már gyerek. Túlteszem rajta magamat. – álltam fel az asztal mellől.

- Audrey, hallgass ide! James alig egy éve veszítette el a feleségét. – szavai úgy hatottak rám, mintha pofon ütöttek volna. – Csodálatos pár voltak, óriási volt a szerelem kettőjük között. James akkor hagyta ott a céget, amikor a felesége meghalt. – mesélte el Glenda, láttam rajta, hogy őt is mélyen érintette a dolog. – Még most is őt gyászolja. Nem tudom, hogy mikor lesz képes rajta túljutni. De az már előre lépés, hogy legalább emberek közé jár. – sóhajtott nagyot. Néhány másodpercnyi csend telepedett közénk.

- Jézusom… - temettem arcomat a tenyerembe. – Uram Isten…szerencsétlen…szegénykém… - ráztam meg a fejemet. – Ez valami borzasztó! – néztem Glendára. – De…de hogyan történt? – kérdeztem.

- Erről most inkább nem beszélnék. Ez James dolga. – állt fel a székről Glenda.

- Uram Isten… - motyogtam még mindig magam elé. – Hogy én mekkora állat vagyok! Szegény eljön ide, hogy találkozzon a régi barátaival, erre én elkezdek vele flörtölni és elhívom randizni, miközben ő a feleségét gyászolja…Istenem, mit gondolhat most rólam??? – csaptam a homlokomra. – Hogy egy érzéketlen, hülye liba vagyok. Egy elefánt a porcelán boltban… - ingattam a fejemet.

- Semmi baj Audrey, nem tudhattad. Majd megmondom neki, hogy nem a te hibád volt és ezért ne nehezteljen rád.

- Nem! – ráztam meg a fejemet. – Nekem kell bocsánatot kérnem tőle. – vettem egy nagy levegőt és már kint is voltam a konyhából. Miközben a kertbe tartottam, hirtelen összeállt bennem a kép…James szomorú-kék szemei…az emberek, akik körbe állták, megölelték…”Istenem, hogy lehetek ilyen hülye?” Ostoroztam magamat, szememmel őt kerestem. Kis idő múlva meg is találtam. A kert egyik eldugott sarkában állt az egyik nagy, lombos fa alatt, amely árnyékot adott az égető nap elől. Kihasználva a pillanatot, amikor senki nem volt a közelébe, egy nagy levegőt vettem és hozzá léptem.

- Hello! Kérem ne haragudjon azért, amit az előbb mondtam, illetve…illetve kérdeztem… - kezdtem el hadarni, mert attól féltem,  hogy amint meglát, ismét sarkon fordul és otthagy. – Nem…nem tudtam semmit arról, ami Önökkel történt, nem tudtam a feleségéről és…és szeretném kifejezni a részvétemet, nagyon…nagyon sajnálom, tényleg… - éreztem, hogy össze-vissza beszélek, csak nagy ritkán mertem felpillantani, féltem, mit látok majd a szemében. – Remélem, hogy el tudja felejteni azt, amit az előbb mondtam, mert…mert ha ezt tudom, akkor nem kérdeztem volna ilyet… - most vettem csak észre a karikagyűrűt az ujján, hirtelen el sem tudtam képzelni, hogy nem vettem észre ezt előzőleg. – Szóval csak ezt akartam mondani…Nem akarom, hogy rosszat gondoljon rólam… – fejeztem be kissé gyerekesre sikerült monológomat, majd minden erőmet összeszedve arcára néztem, amely meglepetést tükrözött, semmi egyebet.

Ezúttal én voltam az, aki emberfeletti gyorsasággal elfordult és felvette a nyúlcipőt.