Nyolcadik fejezet - Vívódások

Nyolcadik fejezet

Vívódások

Helen

- Jézusom, James, mi történt? – kérdeztem összeszoruló gyomorral, mikor megláttam fiamat az ajtóban. Ő nem szólt semmit, csak megrázta a fejét, majd mielőtt kértem volna, a kezembe adta Jimmyt.

Nagyon ijesztő volt az egész szituáció, James a hajába túrt, vörös szemekkel járkált föl-alá a nappaliban, miközben egy szót sem szólt. Én leültem Jimmyvel a kanapéra, majd vártam, hogy lecsillapodjon. David nem volt itthon, így jobb híján csak vártam, hogy elüljön a vihar. Eltelt néhány perc, mire James megnyugodott annyira, hogy ő is leült, de fátyolos tekintetével akkor is csak a szőnyeget nézte. Mivel Jimmy egészségesen, bár kissé fáradtan üldögélt az ölemben, nem kellett nagy ész ahhoz, hogy kitaláljam, ki lehet az a másik személy, aki miatt James ilyen állapotba került. Nem tudtam, mi történhetett és ez nagyon idegessé tett, de nem faggattam. Tudtam, ha készen áll, majd úgyis elmesél mindent.

- Vége van…Audreyval… - szólalt meg hirtelen, minden felvezetés nélkül. Én pedig hirtelen úgy éreztem, minden remény a semmivé foszlik, amit az elmúlt néhány hétben a szívemben őrizgettem. Ezer kérdésem lett volna, de tudtam, csak szépen, lassan kérdezhetem, különben bezárkózik.

- De mi történt? Hiszen olyan jól ment minden… - próbáltam óvatosan tapogatózni.

- Nem…semmi nem ment jól. – James hátra hajtotta a fejét a kanapén, kezével végig simította a homlokát. – Csak hazudtunk magunknak…hazudtam Audreynak… - a szavak óriási súlyként hagyták el ajkait, éreztem hangján a fájdalmat.

- Hogy érted, hogy hazudtál neki? – kérdeztem és egyre jobban éreztem, hogy itt tényleg komoly dolog történt.

James egy ideig nem szólt semmit, csak ujjaival idegesen babrálta a szakállát. Az volt az érzésem, ha tehette volna, legszívesebben hangosan ordított volna a nappalink közepén.

- Tegnap…tegnap amikor haza kísértem, akkor…akkor majdnem megcsókoltam. De végül mégsem. – megrázta a fejét. – Audrey pedig…ő pedig hirtelen megkérdezte, hogy vonzódom-e hozzá mint nőhöz, vagy csak úgy érdekel, mint egy barát…én…én pedig megkérdeztem tőle, hogy baj lenne-e, ha csak barátként gondolnék rá…

- Jaj James… - hajtottam le a fejemet. – Miért mondtad ezt neki? Hiszen te is meg akartad csókolni! Tehát vonzódsz hozzá!

- Ajjjj, azért akartam megcsókolni, mert ő már annyira szerette volna! – pattant fel a helyéről. – Azért, mert ezt láttam a szemében! És nem akartam megbántani, mert…mert tudom, hogy ő többet érez irántam és…és olyan magányos…Ezt meg is próbáltam ma neki elmondani…

- Mi? Jaj James, te ilyeneket mondtál annak a szegény lánynak? – kérdésemre újra leroskadt a kanapéra és fátyolos szemekkel nézett rám.

- Anya, én nem akartam őt bántani. Ő volt a legjobb dolog, ami Jimmyn kívül az elmúlt egy évben történt velem. De képtelen vagyok neki megadni azt, amire vágyik. Most pedig azt hiszi, hogy becsaptam…

- Hát, ha mindezt így előadtad neki, nem csodálom, ha kiborult… - próbáltam higgadt maradni, de ebben a pillanatban nagyon mérges voltam a fiamra.

- Ma volt a születésnapja… - bámult maga elé üveges szemekkel. – Azért nem hívott el, mert nem barátra van szüksége, hanem…

- …hanem egy férfira, aki fogja a kezét és megcsókolja, mikor elé tolják a tortáját… - fejeztem be a mondatot. – James, nem hinném, hogy Audrey az, aki túlzott elvárásokat támasztott kettőtökkel kapcsolatban. Több, mint két hónapja találkozgattok, elfogadta Jimmyt, Julie emlékét, a szabályokat és korlátokat, amelyekkel együtt kell élnie, ha szeretne téged, te pedig megrándítottad a válladat és úgy teszel, mintha ez az egész semmit sem jelentene. – láttam rajta, mennyire rosszul esnek neki vádló szavaim.

- De igenis, sokat jelent. – védekezett – De képtelen vagyok tovább hazudni neki. – megrázta a fejét. – Nem tudom neki megadni, amire vágyik. – néhány másodpercnyi szünet következett. – Még mindig Julie-t szeretem. Csak ő létezik a számomra. És nem is felejthetem el őt. – ez volt az a pillanat, amikor mindent megértettem.

- Nem akarsz tovább hazudni Audreynak, hát inkább magadnak hazudsz? – álltam fel a kanapéról. – Tudod, nekem az a véleményem, hogy egyszerűen csak megijedtél. – láttam James arcán, hogy tudtán kívül bár, de lelepleztem. – Megijedtél az érzéstől, hogy egy másik lány is szépen, lassan olyan kedves lehet a szívednek, mint Julie. Félsz elengedni Juliet és a gyászodat. – közelebb léptem hozzá Jimmyvel, majd leültem mellé. – És azt is tudom, hogy miért. Szégyelled magadat minden egyes percért, amit Audreyval töltesz, amikor megnevettet, amikor boldog vagy vele és amikor a csókjára vágysz. – megfogtam a kezét. – Azért, mert eddig ezeket az érzéseket csak Julie-val élted át és hűséget fogadtál neki. Úgy érzed, hogy megcsalod őt. Pedig hidd el James, ez nem így van. Julie boldog lenne, ha látná, hogy találtál egy ilyen nagyszerű lányt. – James tenyerét az arca elé tette, tudtam, hogy a könnyeit próbálja elrejteni.

- Jaj Anya, még mindig annyira hiányzik. – hangja fojtott volt a sírástól. Már régen láttam ennyire kiborulni, szörnyű volt ismét ilyen állapotban látni.

- Tudom fiam, tudom… - öleltem át, fejét a vállamra hajtotta, karjaival átölelt engem és Jimmyt. Kezemmel simogattam vörös, hullámos haját, amíg megnyugodott kicsit. – Figyelj rám kicsit. – törölgettem le arcáról a könnycseppeket, miközben kék szeme fájdalmasan gyönyörűen világított. – Egyszer, egy éve, már hoztál egy komoly döntést. Akkor felvállaltad, hogy egyedül is felneveled Jimmyt és apja leszel a gyermekednek. Most egy újabb fordulóponthoz és komoly döntéshez érkeztél. Csak rajtad múlik, hogy tovább tudsz-e lépni. – mondtam halkan, miközben az arcát simogattam. – Tudom jól, hogy milyen nehéz. És azzal is tisztában vagyok, hogy milyen érzések kavarognak benned. Látom, hogy vívódsz. Tudom jól, hogy többet érzel Audrey iránt, mint amit most mondasz, csak még magadnak sem vallod be, mert még a gondolatát is bűnösnek találod. – apró csókot nyomtam az arcára, amely még mindig égett a könnyektől. – De hidd el, nincs ebben semmi bűnös dolog. És erre magad is rá fogsz jönni, ha egy kicsi elgondolkodsz. – bíztattam. Ő bólintott, majd megcsókolta a kezemet.

- Köszönöm Anya. – szipogta, majd bólintott. – Most haza megyek. Kicsit hosszú volt ez a nap. – mosolyodott el keserűen. – Lesz min gondolkodni…

- Gondolom, Audrey is így van vele. – mondtam szomorúan. – Mit szenvedhet most az a szegény lány…a születésnapján…

Audrey

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy James távozását és az én kiborulásomat követően a buli enyhén szólva is botrányba fulladt. Zoé és Jessica voltak olyan kedvesek, hogy mindenkit haza küldtek, hogy ne kelljen látnom a szánakozó tekinteteket.

Végül egyedül baktattam haza a sötét utcákon, miután sikerült két fegyverhordozómat lebeszélnem arról, hogy elkísérjenek. Csöndre és magányra volt szükségem.

Újra és újra végig pörgettem a fejemben a beszélgetésünket, újra és újra megkínoztam magamat minden egyes szóval, amit James mondott nekem és amelyek olyan hatással voltak rám, mintha tőrt döftek volna a szívembe.

Nehéz volt szembe néznem a ténnyel, hogy mennyire vak voltam, mennyire a szőnyeg alá söpörtem minden jelet, amely már előre vetítette a szörnyű tényt, hogy bizony James egyáltalán nem úgy vonzódik hozzám, mint ahogyan én hozzá. Éreztem, hogy ajkaim megremegnek a visszafojtott sírástól.

Nem is tudtam már, hogy mi fájt a legjobban. A hónapok, amelyek alatt azt hittem, végre talán engem is viszont szerethet valaki? Vagy a tény, hogy hitegettek? Vagy az, hogy Önmagamat csaptam be azért, hogy ne kelljen tudomást vennem az egyébként nyilvánvalóról? Annyi érzés kavargott bennem, hogy úgy éreztem, szétrepesztik a szívemet és a fejemet. Talán örültem is volna, ha ezzel véget ér a szenvedés.

Mikor haza értem, elhatároztam, hogy kidobok mindent…mindent, ami erre a két hónapra emlékeztet. De amikor szétnéztem a szobámban, rájöttem, hogy nincs semmi. Nincs egy kép, egy tárgy, egy hang…semmi, ami arra a csodára utalna, amiben az elmúlt két hónapban éltem. Könnyektől homályos szemmel zuttyantam le az ágyamra. „Hát tényleg csak az én fejemben létezett csupán?” – kérdeztem magamtól, miközben ajkaim megremegtek. Hihetetlen, hogy az ember mennyire nem hajlandó észrevenni a nyilvánvalót, még ha a szeme előtt is van…

Abba az álomba ringattam magamat, hogy most végre megtörik a varázs, engem is szerethet valaki, én is különleges lehetek valakinek, még akkor is, ha soha nem leszek az első a szívében…de nem…ez a csoda is eltűnt az életemből. Ott ülve hirtelen már nem is tudtam, hogyan gondolhattam arra, hogy most másként lesz…

Még soha nem voltam ilyen közel a boldogsághoz és pontosan ez volt az, ami miatt még jobban fájt az egész. Úgy éreztem, hogy szeretnek…hogy fontos vagyok…de az egész felépített világom egy perc alatt omlott szét. Éreztem, hogy kitörni készül belőlem az eddig visszafojtott fájdalom és keserűség. Eldobtak, elhajítottak…nem voltam elég jó…ismét…

Végig feküdtem az ágyon és álomba sírtam magamat…

Másnap reggel láttam a mobilomon, hogy James hívott, de semmi kedvem nem volt egy újabb, hasonló típusú beszélgetéshez. Úgy éreztem, tegnap mindent megbeszéltünk, amit kellett, elmondta, hogy mit érez, illetve, hogy mit nem, ezen igazából semmi sem változtathat. Mindketten tudtuk, hogy ezzel vége, semmi szükség nem volt arra, hogy ezt szóban is megerősítsük.

Ennek ellenére engem nagyon bántott az utolsó megjegyzés, amit tettem, így egy nagy levegőt vettem, leültem a gép elé és egy rövid üzenetben elnézést kértem tőle ezért. Semmi mást nem írtam. Búcsúzásként még annyit írtam, hogy minden jót kívánok neki és Jimmynek, aztán elküldtem az üzenetet. Úgy éreztem, minden más szó teljesen felesleges.

Még aznap láttam, hogy James visszaírt, de nem olvastam el. Azt mondogattam magamnak, hogy úgyis mindegy mit írt, már úgysincs többet közünk egymáshoz. De igazság szerint azért nem nyitottam meg, mert tudtam, hogy képtelen lennék megállni, hogy ne írjak vissza neki. És akkor teljesülne a vágya: barátok maradnánk.

Én viszont nem akartam ismét egy olyan barátot, aki egy nagy szerelemből avanzsált át ebbe a posztba. Csináltam már ilyet, nem is egyszer. Aztán szépen végig néztem, ahogy az illető párt talál, együtt turbékolnak, majd élnek boldogan és ezt nem szándékoztam még egyszer végig csinálni.

Az első egy hétben James még többször megpróbált felhívni, de soha nem vettem fel. Üzenetekkel és e-mailekkel bombázott, de ezeket sem néztem meg soha. A második hétben már ritkultak az üzenetek, a harmadik héten pedig már alig volt egy-kettő.

Én pedig majdnem bele döglöttem. Két hónap után megint meg kellett szoknom, hogy egyedül vagyok, hogy nem vár program, hogy nem vár egy csillogó szempár, egy gyönyörű mosoly és egy tipegő kis manó.

Minden olyan üres lett. Üres és sötét.