Hetedik fejezet - A kártyavár összedől

Hetedik fejezet

A kártyavár összedől

Lassan újabb egy hónap telt el és újabb találkozások sorozata. A legtöbbször hármasban voltunk, James, Jimmy és én, hogy James egy pillanatra se érezze úgy, hogy miattam elhanyagolja a kisfiát. Szépen, lassan én is kezdtem megszokni ezt az új felállást, a közös sétákat a parkban, a fagyizást és egyéb gyermek programokat.

Úgy éreztem, hogy Jamesszel is sikerült egyre közelebb kerülnünk egymáshoz, már nem voltunk annyira zavarban egymás közelében, vagyis inkább átformálódott közöttünk ez a fajta zavarodottság. Mind a ketten éreztük, hogy a kapcsolatunk átalakul, formálódik és ezt mindketten másképpen éltük meg.

Viszont voltak dolgok, amik aggasztottak. James soha nem hívott meg az otthonába, hogy ott töltsünk el egy közös napot vagy délutánt, nem engedett be ilyen szinten az életébe. Én sokszor gondoltam rá, hogy felhívom őt magamhoz, de úgy éreztem, előbb neki kell megtennie ezt a lépést, ezt a gesztust felém, hiszen kettőnk közül Ő az, akinek a múltja és az érzései megbonyolítják a kapcsolatunkat, neki kell jelzéseket adnia, formálnia az utat, amin haladunk, neki kell a tempót diktálnia…de valahogy megrekedtünk egy bizonyos ponton.

Éreztem növekvő vonzalmát irányomban, hogy jól érzi magát velem, ahogyan azt ő is mondta, én pedig minden pillanattal jobban szerettem. Mikor kettesben voltunk, sokszor éreztem rajta, hogy vívódik, néha viszont mindketten annyira feloldódtunk a másik társaságában, hogy észrevétlenül hajoltunk egyre közelebb a másikhoz. Néha már az arcomon éreztem a leheletét, csupán csak óriási, kék szemeit láttam, de csoda valahogy mégsem akart megtörténni. Minél elkeseredettebben vágytam a csókjára, annál távolabbra került tőlem ez az álom.

Néha már az is boldoggá tett volna, ha séta közben megfogja a kezemet, csak egy apró jelzést adva, hogy tartunk valami felé, hogy valamilyen szinten már összetartozunk. De ez sem történt meg. A hónap végére már minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy ne látszódjon rajtam a csalódottság. Nem akartam elvárásaimmal elijeszteni…

Lassan közeledett a nap, amit minden évben legszívesebben átugrottam volna, mintha nem is létezne…a születésnapom. Mindig ugyanúgy telt el, a barátaim körében ünnepelve, de mégis magányosan. Én pedig minden évben ugyanazt kívántam, mielőtt elfújtam volna a gyertyát: Hogy a következő évben már legyen valaki mellettem, aki szeret, akivel megoszthatom az életemet.

- Ugye… ugye elhívod Jamest a bulidra? – kérdezte izgatottan Jessica. – Már annyira szeretném megismerni!

- Nem tudom. – ráztam meg a fejemet. – Ha elhívnám, az kellemetlen helyzethez vezetne. Mindenki azt kérdezgetné, hogy ki ő és milyen kapcsolat van köztünk…hogy együtt járunk-e…

- Talán nem is lenne baj, végre talán nyilatkozna valamit. Már éppen ideje lenne. – dörmögte Zoé.

- Én nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. És nem is akarom semmire rákényszeríteni. – válaszoltam. – Azt szeretném, ha…ha azért lenne itt a születésnapomon, mert szeret, nem pedig azért, mert meghívom.

- Akkor ezek szerint biztosan nem lesz itt? – biggyesztette le ajkait Jess.

- Jaj, nem tudom. – temettem arcomat a tenyerembe. – Holnap találkozunk…kettesben leszünk. Talán akkor történik valami. Néha…néha már majdnem megcsókolt. Tudom, láttam a szemében. – győzködtem magamat. – Ha holnap este megcsókol, akkor elhívom. – hoztam meg a döntést. – Ha most sem teszi meg, akkor…

- Akkor is tovább koslatsz utána, mint egy pincsi kutya… - fejezte be Zoé a mondatot a saját, szókimondó stílusában, de mint általában, most is telibe talált.

Az esti mozi után James haza kísért és most mindketten ott álltunk a házam ajtaja előtt. Amikor délután találkoztunk, említettem neki, hogy a nap végén majd szeretnék tőle valamit kérdezni, de mint eddig, most sem akart megtörténni az a dolog, amivel jelet kaptam volna tőle a további kapcsolatunkat illetően. Kezdtem pánikba esni. Éreztem, hogy eljött az ideje a szokásos búcsú puszinak. Közelebb léptem, Jamesnek csak a fejét kellett lehajtania. Szemei teljesen elvarázsoltak, olyan közel álltam, hogy éreztem leheletének varázslatos illatát. Egy nagyot nyeltem.

Lehajtotta a fejét, lassan, kínosan lassan közeledett arca az enyémhez. Mikor végre elért, szakállának izgató szúrását a bőrömön éreztem. Ajka finom csókot lehet az arcomra, majd nem távolodott el nagyon, nem húzódott hátra, ahogyan szokott, ajkai az enyémek felé vették az irányt, ám az utolsó pillanatban megtorpantak kissé.

A szívem a torkomban dobogott, most én mozdultam ajkaimmal kicsit közelebb hozzá, hogy tudja, mennyire szívesen fogadnám a csókját. A következő pillanatban viszont elhúzódott, hátra lépett, szemlesütve a cipőjét kezdte el nézegetni.

- Ne haragudj… - mondta, miközben én még mindig ott álltam megdermedve, felsülve, abban a pózban, ahogyan felkínáltam neki ajkaimat. Másodpercekbe tellett, mire magamhoz tértem. – Ne haragudj… - suttogta ismét. Nem tudtam, hogy most azt sajnálja, hogy bepróbálkozott a csókkal, vagy azt, hogy nem tette meg. Egy szót sem szóltam, csak megfordultam és hangtalanul baktattam fel a lépcsőkön, a bejárati ajtó felé. De nem hagyott nyugodni a dolog. A vulkán, ami már régóta kitörni készült, most felfortyant.

- James, mond, érzel te irántam vonzalmat? Amilyet férfi nő iránt érez? Vagy csak úgy vonzódsz hozzám, mint egy baráthoz? – bukott ki belőlem a kérdés, amire már régóta vártam a választ. Láttam a szemeiben a kétségbeesést.

- Miért, az nagyon nagy baj lenne? – kérdezte rövid szünet után, amitől úgy éreztem, hogy megfagy a szívem. A szemembe könnyek gyűltek, de nem akartam, hogy lássa őket.

- Nem. Már miért lenne baj? – mondtam színtelen hangom, majd kulcsommal ügyetlenül próbáltam kinyitni az ajtót.

- Azt mondtad, hogy szeretnél valamit kérdezni. – próbálkozott James ismét szóba elegyedni. Én pedig jól tudtam, hogy ismét egyedül leszek a születésnapomon.

- Már nem számít James…nem számít. – mondtam, majd becsuktam magam mögött az ajtót.

- És James? – nézett reménykedve mögém Jessica, mikor megérkeztem hozzájuk a bárba, ahol a szülinapi bulimat készültünk megtartani.

- Hagyjuk, felejtős. – ráztam meg a fejemet, körbe köszöntem a többi barát és haver között, majd ismét leroskadtam Zoé és Jess mellé.

- Na de mi történt? – rágta a fülemet Jessica.

- Semmi. – vontam meg a vállamat. – Nem kellek neki, ennyi. – mondtam ki flegmán, de belül majdnem bele döglöttem.

- Ezt ő mondta? – kérdezte Jessica leesett állal.

- Nem, Audrey biztosan a bolygók állásából álmodta meg! – mordult rá Zoé. – Ne törődj vele Audrey, nem érdemel meg téged! Nem nagy veszteség! – szorongatta meg a kezemet Zoé, de most valahogy semmi nem tudott vigasztalni.

Láttam, hogy még mindig szállingóznak a vendégek, Glenda is alig néhány perce lépett be az ajtón, majd odajött köszönni, végül letelepedett a többi kollégám közé. Barátaim, haverjaim és kollégáim igen vegyes csapatot alkottak.

Ebben a pillanatban idegenkedve néztem végig a népes csoporton. Olyan sokan voltak, én mégis bármit megtettem volna, hogy helyettük az az egy ember ott legyen mellettem, aki igazán számít…szememmel meredten bámultam a bár ajtaját, mintha minden pillanatban azt várnám, hogy majd belép az az ember, aki…

És akkor megtörtént. Először csak azt hittem, a szemem káprázik. Jimmy ott ült a karjában, szemét körbe járatta a bárban ülők között, mígnem összetalálkozott a tekintetünk. Én azonnal elkaptam a pillantásomat és az asztal lapját kezdtem el bámulni. Inkább csak éreztem, mint láttam, James lassan az asztalunkhoz lép.

- Ugye ez nem az, akire gondolok, hogy az. – morogta mellettem Zoé, éppen elég hangosan ahhoz, hogy James is meghallja.

- Helló. – köszönt James feszült arccal mindenkinek, majd felém fordult. - Audrey, beszélhetnénk egy percet négyszemközt? – kérdezte szomorú szemekkel, miközben Jimmy kíváncsi szemekkel nézett végig az asztaltársaságon. Én nem mozdultam és képtelen voltam megszólalni. – Audrey, kérlek… - egy nagyot sóhajtva feltápászkodtam, majd Jessicán keresztül nagy nehezen kiléptem az asztal mögül.

- Ez a nagyfiú pedig addig itt marad velem. – vette ki Jimmyt Glenda James kezéből, ő pedig hagyta. Csak néhány métert sétáltunk el, a terem egyik sarkáig, ott pedig megálltam, keresztbe tett karokkal.

- Ugye…ugye ezt szeretted volna tegnap megkérdezni, ugye? – nézett rám szomorú szemeivel. – El szerettél volna hívni. De miért nem tetted meg? Ha Glenda nem hív fel ma, akkor nem is tudok róla. Megoldottam volna, tudod jól. Elviszem Jimmyt a szüleimhez…

- Nem… - ráztam meg a fejemet. – Nem akartam, hogy itt legyél. Így nem.

- Nem értem… - vonta össze a szemöldökét.

- Tegnap elég tisztán a tudomásomra hoztad, hogy úgy gondolsz rám, mint barátra. – láttam rajta, hogy mindent megértett, arcát lehajtotta.  – Nekem viszont nem barátra van szükségem. Már nagyon sok barátom van. – néztem feléjük.

- Audrey, szeretnék ma veled lenni. – nézett rám bűntudattal telt szemekkel.

- Nem, köszönöm. – mosolyodtam el keserűen. – Én…tudod én azt hittem, hogy ez lesz az első olyan szülinapom, amikor valaki lesz mellettem. Akinek jelentek valamit. Még ha nem is mondjuk ki, hogy…hogy összetartozunk, de legalább…legalább… - éreztem, hogy lassan elfátyolosodik a szemem. – Erre tegnap a képembe vágod, hogy baj lenne-e, ha csak barátként gondolnál rám… - nevettem kínomban.

- Audrey, én…én nem akartalak megbántani. Nagyon jó veled lenni, beszélgetni, nevetni…de én most többet képtelen vagyok adni.

- Akkor…akkor miért volt ez az egész? Miért volt ez a két hónap? Miért mutattad be nekem Jimmyt?

- Jimmyt minden barátomnak bemutatom. És tudtam, hogy téged nagyon szeretne.

- Értem, hát…legalább ő…ez is valami. – szipogtam. – De azt nagyon jól tudtad, hogy az én érzéseim többek, mint barátiak. Ennek ellenére újra és újra elhívtál.

- Sajnálom, nem akartalak megtéveszteni vagy…vagy megbántani. Csak láttam, hogy milyen magányos vagy és…

- Tessék??? – kérdeztem a hangomat megemelve, mert nem akartam hinni a fülemnek. – Azért…azért találkoztál csak velem, mert…mert megsajnáltál, mint egy kiscicát, akit kitettek az út szélére? Hát ennyire szánalmas vagyok? – egy forró könnycsepp gyors iramban szaladt végig az arcomon.

- Ne forgasd ki a szavaimat. – nézett rám kétségbeesett arccal.

- James, nincs mit kiforgatni. De ezt…ezt olyan nehéz elhinni. Azt hiszem…nem…én TUDOM, hogy tegnap meg akartál csókolni, csak a végén mégis visszakoztál. Láttam a szemedben, hogy szeretnéd. Akkor miért? – kérdeztem remegő hanggal és ajkakkal. James néhány pillanatig a cipőjét tanulmányozta, majd rám nézett.

- Mert tudtam, hogy te mennyire szeretnéd… - úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Égető nyomát az arcomon éreztem. A gondolat, hogy James csak azért próbált megcsókolni, mert én akartam, bár neki a kisujja sem kívánta, több volt, mint megalázó. Erre már nem tudtam mit mondani, egyszerűen csak megráztam a fejemet és ömlöttek a szememből a könnyek. Soha nem éreztem még magamat ilyen megalázottnak és hülyének. Egy világ omlott össze bennem. Láttam, hogy James felém nyújtja a kezét, magához akar ölelni, vigasztalni, de iszonyodtam ennek még csak a gondolatától is. Védekezésül magam elé tartottam a karomat és egy lépést hátráltam, ami őt is megállásra késztette. Fülemet megcsapta Jimmy hangos, boldog kiáltozása, akaratlanul is arra néztem, ahol Glenda és több szingli barátnőm is őt kényeztették.

- Nézz körül, úgy látom, akad köztük néhány ígéretes példány. – vetettem oda Jamesnek, akinek arca vörösre váltott, majd könnyeimet törölgetve elindultam vissza, az asztalunkhoz. Nem néztem senkire, Jessica gyors mozdulattal engedett be az asztal közepére, ahová James már nem tudott követni. Inkább csak érzékeltem, mint láttam, hogy Glenda vissza adta James kezébe Jimmyt, ők pedig továbbra is ott álltak az asztal előtt, én viszont továbbra is meredten bámultam a poharamat, nem néztem fel.

- Audrey, kérlek, ne haragudj… - mondta még utoljára, majd miután semmi reakciót nem ért el, sarkon fordult és elment. Alig bírtam önuralmat erőltetni magamra, hogy ne kezdjek el sírni.

Ebben a pillanatban a terem túlsó feléből egy óriási, tűzijátékkal feldíszített torta indult meg felém, majd felhangzott a „Happy Birthday” zenéje. A torta villogó fénnyel és harsány zenével érkezett meg az asztalra, rajta a „32” feliratú gyertyával.

Belőlem pedig kitört a hisztérikus zokogás.