Tizenhatodik fejezet - Tűréshatár

Tizenhatodik fejezet

Tűréshatár

Amíg haza értünk még háromszor csördült meg erőszakosan a mobilom. Semmi kedvem nem volt felvenni, amíg James is velem van.

- Fel kellene venned… - nézett rám kiskutya szemeivel.

- Nem, nem kellene. – ráztam meg a fejemet. – majd ha haza értem, visszahívom. – James egy nagyot sóhajtott. Nagyon idegesített, hogy vajon most mit gondolhat rólam, hiszen neki olyan jó volt a kapcsolata a szüleivel, főleg az édesanyjával. De nálam egészen más volt a helyzet. Nagyon jól tudtam, hogy mire kell számítanom, ha felveszem a telefont. Úgy döntöttem, hogy inkább kikapcsolom a mobilomat arra az időre, amíg haza nem érek, hogy legalább a folyamatos csengés-rezgés ne idegesítsen. Bőven elég volt a tudat, hogy otthon az lesz az első dolgom, hogy felhívjam az Anyámat.

- Azért remélem, hogy volt valami jó is ebben a hétvégében. Nem csak ez a néhány óra ragadt meg belőle. – suttogta James, mikor minden motyómat összecsomagolva ott álltam az ajtóban. Arcát az enyémhez szorította, ajkai finoman csókolgatták a bőrömet, lehelete égette a fülemet. A szokásos borzongás futott rajtam végig. Becsuktam a szememet és beszívtam az illatát. Átkaroltam a nyakát, ő pedig finoman megcsókolt. Karjai simogatóan fonták körül a derekamat.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Ez a hétvége egyszerűen szuper volt. – mondtam őszintén. – Tökéletes. Nem hittem volna, hogy nekünk lehet ilyen. – nevettem fel zavartan.

- Mert kishitű vagy. – ölelt magához mosolyogva.

- Akkor segíts, hogy tudjak hinni. – néztem rá, mikor elengedett.

- Azon vagyok… - mondta komoly arccal, én pedig bólintottam.

- Na most már tényleg indulok. Minél hamarabb vissza kell hívnom Anyámat, különben még emiatt is hallgathatok. – fújtattam nagyot. – Legyetek jók! – csókoltam még meg Jamest futólag, aztán kiléptem az ajtón.

- Ne légy már ilyen feszült, nem lehet ilyen szörnyű! – nevetett rajtam James, mikor az ujjaimat tördelve néztem ki a busz ablakán, amely egyre közelebb vitt a nem kívánt találkozáshoz.

Mikor egy héttel ezelőtt, vasárnap este visszahívtam Anyámat, a Spanyol inkvizíciót megszégyenítő vallatásnak vetett alá Jamesszel és Jimmyvel kapcsolatban, ám én csak a legszükségesebb tényeket vázoltam és sajnos képtelen voltam kibúvót találni a közös vacsora alól, amire Anyám szombat estére hívott meg minket.

– Inkább örülj, hogy bemutathatsz az édesanyádnak. Én örülök, hogy meg fogom ismerni. – kulcsolta ujjait az enyémekbe. Keserűen mosolyogva ráztam meg a fejemet.

- Ismét csak azt tudom mondani, hogy nem tudod még, mit kívánsz. – felé fordultam. – Szisztematikusan keresni fogja a gyenge pontjaidat és oda fog támadni, ahol tudja, hogy fáj. – James összehúzott szemöldökkel meredt rám. – Meg fog bántani, persze minden beszólására talál majd valami jó kis magyarázatot, hogy véletlenül se bántódhass meg rajta. Sarokba fog szorítani, hogy színt vallj olyan dolgokban, amik kellemetlenül érintenek. – keserűen felnevettem. – Ezt a tulajdonságot biztosan tőle örököltem.

- Te soha nem bántottál. – nézett rám James szomorú, kék szemeivel, majd megcsókolt. Szükségem volt most rá. A csókjára, az erejére, arra, hogy érezzem, hisz bennünk. A szemébe néztem, remegő kézzel simogattam végig a szakállát, miközben görcs állt a gyomromba.

- Hidd el…ő fog…

Miután a kötelező bemutatás megtörtént, Anya szinte azonnal bele erősített.

- Jaj, a kicsit miért nem hoztátok el? Annyira szerettem volna megismerni! Csak nem féltettétek tőlem? – kacagott fel. Egy pillanatra egészen más válasz volt a nyelvemen, de aztán még időben változtattam rajta.

- Most elsőre nem akartuk elhozni, majd legközelebb. – vágtam ki magunkat.

- Hát jól van, megértem. – rejtette Anyám csalódottságát egy bájmosoly mögé. – Bár gondolom, nagyon nehéz lehet otthagyni valahol a kicsit csak azért, mert éppen más programotok van. – sóhajtott fel.

- A szüleimnél van. Nem lehetne jobb helyen. – válaszolta James, aki szerintem lassan kezdte megérteni, hogy miről is beszéltem.

- Persze, persze, a nagyszülők. Milyen szerencsés vagy, hogy ők tudtak neked segíteni. Nagyon nehéz lehetett így Anya nélkül…

- Anya! – szóltam rá először, de nagyon jól tudtam, hogy nem utoljára.

- Jól van, elnézést…nem akartam rosszat. Egy pillanat, megnézem a vacsorát, mindjárt jövök! – libbent ki az ajtón, én pedig végig karmoltam az arcomat.

- Nyugalom, egyáltalán nem vészes! – csitított James. – Rosszabbra számítottam!

- Majd akkor nyilatkozz, ha a főétel közben nem támadnak bűnös gondolataid késsel a kezedben… - mondatom végén, arcomon bájos mosoly terült szét, mikor Anyám visszatért a szobába.

- Még néhány perc kell és ehetünk is! – mondta izgatottan, bár nekem fogalmam sem volt róla, hogyan fogok akár egy falatot is lenyelni. – El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire meglepődtem, mikor Mrs. Bank felhívott. – nevetgélt. – Esküvő? Férj? Gyerek? Ugyan már! – intett a kezével. – Tudtam, hogy csak valami félreértés lehet. – Éreztem, hogy az arcom színe kezd vörösre váltani. – Gondolom a gyűrű okozhatta a félre értést. – fordult James felé tettetett sajnálattal. – Jasmine azért hihette azt, hogy házasok vagytok. Meg kell, hogy mondjam, nagyon megható, hogy még mindig hordod a jegygyűrűdet. – Nem tudtam semerre sem nézni, a szemem előtt viszont hangyák kezdtek el mászkálni. – Nagyon szerethetted a feleségedet. És ez szerintem annyira…annyira gyönyörű… - szorította a szívére a kezét, közben pedig könnyek nélkül próbált sírni.

- Már nem hordom. – válaszolt James, akinek hangján most már ezer százalékosan éreztem, hogy megértette, milyen este előtt állunk.

- Ó…remélem, hogy nem emiatt a kínos szituáció miatt… Audrey biztosan nem bánja, ő megérti ezt. Ugyan, kit érdekel, ha valaki félre érti. – legyintett, hangjában és arcában nem volt semmi őszinteség. – A lényeg az, hogy ti jól megvagytok. – mosolygott ránk kirakat-mosolyával, majd kiviharzott a konyhába. Jamesre pillantottam.

- Most már megérted? – ő bólintott, szája sarkában mosoly bujkált. Ezen a lehetetlen helyzeten tényleg nem lehetett mást, mint nevetni.

- Jaj, olyan szépek vagytok így együtt! – ömlengett, mikor visszatért a szobába. – James, nem akarok elfogultnak tűnni, de örülhet, hogy ilyen nagyszerű lányt talált. Na persze tudom, hogy Audrey semmit sem konyít a gyerekekhez, nem igazán anyának termett, de ez biztosan nem jelent problémát. – csicseregte.

- Audrey nagyon jól bánik Jimmyvel. Nagyon megszerették egymást. – védett meg James.

- Ó, ez csodás! Persze valahol természetes is, hogy megszerette a gyermekedet, hiszen ő az út a szíved felé! – nevetett huncutan. Azt hittem, mentem megölöm. – És ha úgy vesszük, mostantól Anyának is kell lennie.

- Elkészült már az a vacsora? Éhen halok. – szakítottam félbe, bár fogalmam sem volt róla, hogyan fogok akár egy falatot is leerőltetni a torkomon.

- Ó, jó is, hogy szólsz. – röppent ki az ajtón. – Gyertek csak, a vacsora készen áll!

És tovább folytatódott a kínzás…

- El sem tudjátok képzelni, milyen boldog vagyok, hogy együtt látlak titeket. Már őszintén kezdtem aggódni. Tudod James, Audrey még soha nem hozott haza egyetlen fiút sem. Nagyon rendes lány, de hát…már éppen itt  volt az ideje… - éreztem, hogy innom kell, mert majdnem felgyulladt a fejem. – Gondolom neked is megkönnyebbülés Audrey, hogy valószínűleg nem fogsz aggszűzként meghalni. – fejezte be Anyám, mire én majdnem megfulladtam az ásványvíztől.

- Jaj, mindig elfelejtem, hogy milyen könnyen zavarba jössz! – nevetett, miközben a kezembe nyomott egy konyharuhát, amivel felitathattam a vizet. Nem mertem Jamesre nézni. – Gondolom nagyon nehéz lehetett a feleséged után egy másik nővel kezdeni. – folytatta, miközben jóízűen falatozott. – Nagy lelki teher lehet újra kezdeni, egy másik nő oldalán. És gondolom nehéz is volt új párt találni. Mármint…úgy értem, hogy sok nőt elriasztott volna az, hogy egy kisgyereket is lesz a kapcsolatban. – szedett magának még egy kis köretet. – De persze ilyen esetben mind a két félnek kompromisszumokat kell kötni. – Mintha nem is várt volna választ, tovább folytatta. – Audrey drágám mindig ilyen volt. Ha megszeretett valakit, bármit megtett a kedvéért. Mindig nagyon simulékony volt. De sajnos…a férfiak általában többre értékelik a szépséget és a tökéletes alakot. – tett egy hatalmas falatot a szájába. Én ismét vörösödő arccal bámultam a tányéromba. – Ezzel persze nem azt akarom mondani Audrey, hogy ne lennél szép, csak…más tulajdonságaid jobban az előnyödre válhatnak. – nyúlt a kezem után, de én rá sem hederítettem. – És látod-látod, most itt van James. Mind a ketten meghoztátok a magatok kompromisszumát és milyen boldogok vagytok! – nem láttam, inkább csak éreztem a bájmosolyt, ami szétterült az arcán.

Ebben a pillanatban megcsörrent a vezetékes telefon.

- Ó, egy pillanat! Ez valószínűleg Jasmine lesz! – mondta, majd repült is a nappali felé.

- Én megölöm, te pedig elásod. Ha jól tudom, van egy lapát a kamrájában. – suttogtam Jamesnek összeszorított fogakkal, ő pedig édesen mosolygott rám, majd megfogta a kezemet, amely görcsösen szorongatta a kést.

- Csak egy pillanatra hagylak magatokra és máris úgy búgtok, mint egy gerlepár! – tapsikolt Anyám. – Ez tényleg nagyon komolynak látszik! Még a végén tényleg megérem, hogy nemsokára Audrey kezén is karikagyűrű lesz! – kapta be az utolsó falatot. – James, gondolom szándékában áll újra nősülni? Talán Jimmynek is jó lenne egy testvér. Audrey sem lesz már fiatalabb…

- ANYA KÉRLEK! – az evőeszközök hangos csörrenéssel landoltak a tányéromban.

- Most mi a baj? Én csak tudakozódtam! Azért mégiscsak a lányom jövőjéről van szó! – puffogott.

- Nem Anya, te tapintatlankodsz. Azóta ezt teszed, amióta betettük ide a lábunkat. – éreztem, hogy ledobta az agyam a láncot. – Kérlek, moderáld magadat! – álltam föl az asztaltól, majd elkezdtem összeszedni az edényeket.

- Jól van, jól van, nem akartam én semmi rosszat… - viharzott be a nappaliba sértetten, miközben én idegbetegen, hangos zörrenéssel tettem be a mosogatóba az edényeket.

- Ne csináld ezt, nem ér annyit! – állt mögém James, majd átfogta a derekamat és egy csókot nyomott az arcomra.

- Rettenetesen fel tud idegesíteni…le akar járatni előtted…és ami még rosszabb, össze akar minket ugrasztani.

- Hát csak próbálja meg. Úgysem fog neki sikerülni. A konfliktuskezelésben már elég jók vagyunk. – dörgölte hozzám a szakállát, mire én is elmosolyodtam.

- Ez igaz. – bólintottam.

- Most bemegyek és megpróbálom kiengesztelni. – sóhajtott egy nagyot.

Néhány perc múlva Anyám megjelent a konyhában, majd szótlanul elkezdett mellettem mosogatni.

- Nem félsz, hogy csak néhány évre kellesz neki, amíg felneveli a gyereket? Amíg FELNEVELED a gyerekét? Utána pedig másik nő után néz? Egy olyan után, mint a felesége.

- Nem, nem félek ilyesmitől. – válaszoltam, közben pedig egy nagyot nyeltem. – James nem ilyen.

- Értem. És milyen vele a szex? – tette fel Anyám a roppant intim és zavarba ejtő kérdést.

- Jaj Anya, ne már… - fordultam el, közben pedig egy lábast kezdtem el törölgetni.

- Ó, csak nem azt akarod mondani, hogy még nem történt meg a dolog? – hangjában elégedettséget éreztem. – Tehát arra már szánt időt, hogy megtanítsa neked a pelenka-csere és a babaöltöztetés csínját-bínját, de arra még nem vette rá magát, hogy lefeküdjön veled. – jelentette ki hideg tárgyilagossággal.

- Ez nem ilyen egyszerű. – mondtam, mert nem jutott az eszembe jobb válasz.

- Hát persze. – sóhajtott fel. – Audrey, én nem akarom, hogy nagy csalódás érjen. De egy dolgot mondok neked: Ez a férfi soha nem fog téged feleségül venni. Aki még egy évvel a felesége halála után is karikagyűrűt hord, az nem vágyik újabb házasságra. És nem vágyik másik gyerekre sem. Tőled egészen biztosan nem. – A szavai mázsás súllyal ereszkedtek rám, éreztem, hogy könnyel gyűlik meg a szemem.

- Audrey, indulnunk kellene! – lépett be a konyhába James. Bár szelíden szólt, feldúlt arcából arra következtettem, egy ideje már ott állhatott az ajtóban.

- Ó, azt hittem, maradtok még. – sápítozott Anyám.

- Sajnos mennünk kell. Jimmyt korán szoktam lefektetni. De köszönünk szépen MINDENT. – nyomta meg az utolsó szót James. Láttam, hogy Anyám észrevette a hangsúlybéli különbséget.

- Igazán nincs mit. – válaszolta. – Sok boldogságot kívánok nektek. – vette fel elbűvölő mosolyát. – Ha máskor nem is…majd az eljegyzésen találkozunk…

Mikor végre kiléptünk a házból, óriási levegőket vettem. Úgy éreztem, mintha órák óta most kapnék először levegőt. Már a saroknál jártunk, mire úgy-ahogy sikerült magamhoz tértem.

- Ne haragudj. Nem lett volna szabad bele mennem, hogy te is el gyere. – néztem bűntudattal telve Jamesre. – Sajnálom, hogy… - nem tudtam befejezni, mert James hozzám lépett, megcsókolt, majd még hosszú perceken keresztül álltunk így, csókból csókba váltva.

- Kellett valami édes desszert ezután a keserű vacsora után… - mosolygott rám, én pedig visszamosolyogtam.

- Ez a kedvenc fogásom az étlapon. – nevettem.

- Mertem remélni… - simogatta meg az arcomat. – Hallottam, miket mondott neked a konyhában. – arca hirtelen komollyá változott. – Nincs igaza. Csak a rosszindulat beszél belőle.

- Tudom… - bólintottam, bár szívem szerint azt mondtam volna, hogy „remélem”…

- Igazán könnyű gyermekkorod lehetett. – nevetett fel, miközben kézen fogott és elindultunk a buszmegálló felé.

- Képzelheted… - sóhajtottam nagyot, miközben megrohantak az emlékek.

- Most már nem számít. A gyermekkornak vége. Most már mi vigyázunk egymásra. – ölelt át, majd ismét megcsókolt. – Gyere, menjünk el Jimmyért!