Tizenötödik fejezet - Kellemetlen találkozás

Tizenötödik fejezet

Kellemetlen találkozás

- Ébren vagy még? – suttogta fél órán belül legalább ötödszörre James, mire én ismét halk nevetésben törtem ki. Jimmy kiságya még mindig a szobában volt, nem akartam felébreszteni.

- Nem, már alszom. – válaszoltam kezemmel James arcát kerestem magam mellett a párnán.

- Sajnálom, hogy nem tudsz aludni… - suttogta, majd arcát oda nyomta az enyémhez.

- Nem baj, egyszer majdcsak összejön! Végülis ez az első próbálkozás. A tegnapi kanapés nem számít. – mosolyogtam, közben pedig ujjaimmal James szakállát cirógattam.

- Nagyon jó, hogy itt vagy. – mondta, majd közelebb húzódott.

- Nekem is nagyon jó, hogy itt lehetek. – suttogtam. – Még soha nem voltam ilyen boldog. – finoman csókoltam meg, csupán csak éreztetni akartam, mennyire csodálatos a pillanat, amit átélek vele. Ám a csók közben megváltozott valami. Talán az volt az oka, hogy sötét volt, vagy hogy ágyban voltunk, hogy a testünk szinte minden egyes ponton összeért…de hirtelen azt vettem észre, hogy a csókom akaratlanul is elmélyül, új életre kel, a testem másképpen simult James testéhez, a kezem máshogyan simogatta…

- Próbálj meg aludni, reggel fáradt leszel… - bontakozott ki James csókomból és ölelésemből, hangján éreztem, hogy mennyire zavarban van. Ekkor eszméltem csak rá, hogy mit csináltam. Éreztem, hogy arcom vöröses színben ég, de sötétség elfedte szégyenemet.

- Igen, bocsánat… - mondtam, bár ez igen hülyén hangzott az adott helyzetben. Zavaromban inkább elfordultam, mintha csak a sarokba álltam volna, mint egy rossz gyerek.

- Nem…kérlek, te ne haragudj… - suttogta, miközben hátulról hozzám simult és egyik karjával átölelte a testemet.

Nem válaszoltam, csak lehunytam a szememet és próbáltam elaludni.

Reggel korábban keltem fel, mint James. Karjával még mindig átölelt, lélegzetét a nyakamban éreztem. Elmosolyodtam, élveztem néhány percig az új, csodálatos élményt, majd óvatosan kibontakoztam az öleléséből. Betakartam, majd lábujjhegyen mentem Jimmy kiságyáig. Láttam, hogy ott is minden rendben, nyugodtan szuszogva még mindig jóízűen alszik. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd kimentem a nappaliba.

Ma éjszaka sem aludtam túl sokat, az este történtek nagyon zavarba hoztak, utána sokáig nem jött álom a szememre. Nem tudtam, hogy ezek utána hogyan viselkedjek majd Jamesszel. Egyáltalán azzal sem voltam tisztában, hogy mekkora hibát követtem el…hibáztam egyáltalán?

Kimentem a konyhába, elkezdtem reggelit készíteni, közben pedig ezen gondolkoztam. Óriási előrelépésnek számított, hogy itt aludhattam, viszont ezek után lehet, hogy James már nem fogja ennyire szorgalmazni a folytatást. Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet. James önként ajánlotta fel, hogy aludjak mellette, abban az ágyban, ahol eddig csak a feleségével aludt, én pedig a második éjszakán rámásztam…óriási tiszteletlenségnek tűnt az egész vele, a gyászával…és az ággyal szemben. Főleg, hogy tisztában voltam vele már a nálam eltöltött néhány délután alapján, hogy James még egyáltalán nem áll készen a közeledésemre. Csak remélni tudtam, hogy sikerül túltennie magát a dolgon.

Más részről viszont valahol megértettem magamat. Már több hónapja együtt voltunk, de csókon és némi simogatáson kívül semmi sem történt közöttünk. Nem tudtam, hogy pontosan hány hónapig kell együtt járni ahhoz, hogy ilyesmivel próbálkozni lehessen, vagy ilyesmi történhessen, de volt egy olyan érzésem, hogy a mi kapcsolatunkra semmiképpen nem lehet ráhúzni semmilyen klisét, inkább csak lehúzhatom az egészet a vécén.

- Jó reggel! – lépett be a konyhába James fél óra múlva, enyhén kócos hajjal és elbűvölő mosollyal. Ekkor jöttem rá, hogy ma még én sem találkoztam össze a fésűvel… - Nem voltál ott, amikor felkeltem.

- Csak felébresztettelek volna. Gondoltam inkább hasznossá teszem magamat a konyhában és csinálok reggelit. – mondtam, miután James hozzám lépett, átölelte a derekamat és finoman megcsókolt. Hirtelen eszembe jutottak a tegnap este történtek.

- Azt hittem a reggeli az én asztalom. – mosolygott rám.

- Tényleg el is felejtettem. – mondtam zavartan, miközben nagyon nehezemre esett, hogy a szemébe nézzek. Úgy láttam, nem hagyott benne mély, negatív nyomot a tegnap éjszaka, én viszont mégsem tudtam fölötte csak úgy átsiklani.

- Nagyon szégyellem, ami tegnap éjszaka történt, kérlek ne haragudj. – tördeltem az ujjaimat, mint mindig, ha ideges voltam. Egy lélegzetvételnyi csend következett, amitől gombóc nőtt a torkomban.

- Ugyan már, Jimmy is ugyanúgy nyálfoltot hagy a párnán, igazán nem nagy dolog… - mikor értetlenül James arcára néztem, láttam, hogy próbálja viccesen elütni a dolgot, mert látja, hogy mennyire kivagyok, de láthatta rajtam, hogy most valahogy nem vagyok vevő jóindulatú poénjára. – Semmi baj. – húzott magához, arcomat a nyakába fúrtam. – Ezért nem kell szégyellned magadat. Inkább én…én érzem magamat kellemetlenül…ne haragudj, hogy még nem tudom viszonozni a közeledésedet… - nem tehettem róla, de egy apró kis nevetés hagyta el az ajkaimat. Ezek a szóvirágok jobban megmosolyogtattak, mint az előző nyálas poén.

- „A közeledésedet”…Imádom, hogy olyan szépen körül tudod írni a dolgokat. – nevettem. – Így tényleg nem hangzik olyan szörnyen…Az én verzióm szerint majdnem erőszakot tettem rajtad a saját ágyadban. – Most már ő is nevetett.

- Annyira bolond vagy. – csókolt meg. – Én pedig bolondulok érted…

Egy reggelivel, két felnőtt és egy gyerekfürdéssel később összeszedtük magunkat és neki indultunk a városnak, előbb megebédeltünk egy hangulatos kis helyen, majd beültünk egy cukrászdába, amit nem tudtam eldönteni, hogy a kis Jimmy, vagy mi élveztünk-e jobban. Az az egy egészen biztosnak látszott, hogy a kicsi mindkét kezén és a ruháján rajta volt a cukrászda egész kínálata. Kezdtem megérteni, hogy a kisgyermekes családoknak miért tartozik a szériafelszereltsége közé a nedves törlőkendő.

- Eddig azt hittem, fizikai képtelenség ilyesmit elkövetni másfél évesen, de most már tudom, hogy óriási nagy tévedésben éltem… - nevettem, miközben próbáltam Jimmyt az ölemben egy helyben tartani, amíg James a nevetéssel, a kisfiával és a nedves törlőkendővel küszködve próbálta némileg elfogadható állapotba hozni a kis porontyot. Végül majd’ egy percnyi kemény munka árán kezdett a csokimáz alól ismét előbukkanni a gyermek. – Megvan! Megtaláltuk! – kiáltottam fel győzedelmesen, James pedig széles mosollyal dobálta a szemetesbe a nem kis mennyiségű törlőkendőt. – Ugye mennyivel jobb így? – kérdeztem Jimmytől, aki apró kezecskéjével tapsikolt, közben pedig édesen vigyorgott, kivillantva nemrég kibújt alsó-  és fölső két fogát.

- Annyira jó így együtt. – suttogta James, miközben megcsókolt, keze végig simogatta a karomat, amely átfonta a kis Jimmyt. Nem tudtam, hogy a csókját az elfogyasztott csokitorta, vagy az a tény tette olyan édessé, hogy az elmúlt két nap maga volt a tökéletesség. Csillogó szemeit látva minden eddigi kétségem a semmivé foszlott.

- Audrey drágám, tényleg te vagy az? – hallottam az asztal túlsó oldalról egy hangot, amely ismerős volt, de hirtelen nem tudtam beazonosítani. Ám amikor felé néztem, már nagyon jól  tudtam, hogy kivel állok szemben.

- Mrs. Banks… - próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy az arcomból kifut a vér. Érdeklődve fürkészte Jamest és a kicsit, úgyhogy tudtam, hogy most valami bemutatás félét kellene produkálnom.

- James, ő Mrs. Banks…a…

- Audrey osztálytársának vagyok az Anyukája. És Audrey édesanyjának az egyik régi barátnője. – mutatta be magát teljes körűen. – Örülök, hogy megismerhetem. – Jaj Audrey, nem is tudod, mennyire örülök, hogy így láthatlak! -  mutatott James és Jimmy felé, miközben negédes hangon beszélt. – Alig néhány hete beszéltem Édesanyáddal, de semmit nem mondott nekem! Majd reklamálni is fogok nála! Bevallom, nagyon aggódtam miattad! Az én Elizám ugye már öt éve férjnél van és most jön a második baba…és te sem leszel már fiatalabb. Ketyeg a biológiai óra, tikk-takk-tikk-takk – nevetett fel - de ahogy látom, nálad is beindultak a dolgok! Igazán gyönyörű a csöppség és látom, gyűrű is van! – mutatott James keze felé.

Éreztem, hogy egy kőszikla ereszkedik le a gyomromba, míg a torkomba pedig egy hatalmas gombóc nő. Kívülről láttam magamat, ahogy hulla fehér arccal bámulok ki a fejemből. Mrs. Banks nem láthatta a kezemet, melyet James keze takart el. James még mindig, hűségesen viselte a karikagyűrűjét, amit én soha nem tettem szóvá. Most viszont roppant kellemetlen helyzetbe sodort minket. Képtelen voltam ránézni, fogalmam sem volt róla, hogy most mit gondolhat, mit érezhet. Teljesen magamra voltam utalva.

- Nem vagyunk házasok. A kicsi pedig nem az enyém. – mondtam ki tőszavakban az igazságot, miközben úgy éreztem, hogy fuldoklom. Néhány másodperces hatásszünet következett.

- Ó, értem… - bólintott Mrs. Banks összevont szemöldökkel, de nagyon jól tudtam, hogy nem ért ő semmit. Látta, ahogyan szerelmesen csókolózok Jamesszel, akin karikagyűrű van, gyerekkel az ölemben, most pedig körülbelül azt mondtam, hogy semmi közöm sincs egyikhez sem… - Jól van, akkor nem is zavarok tovább, szép napot! – intett még búcsúzóul mindnyájunknak, majd kilibbent az ajtón.

- Jól vagy, Audrey? – hallottam James hangját, miközben hangyák mászkáltak a szemem előtt és hányingerrel küszködtem. Remegő kézzel emeltem fel az ásványvizes poharat.

- Nem, nem igazán. – vallottam be az igazságot. Éreztem, hogy elfátyolosodik a szemem.

- Nagyon sajnálom. Nem hittem volna, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe kerülhetünk. – mondta, miközben a karomat simogatta.

- Persze, tényleg lehetetlennek tűnik a dolog, hiszen itt vagyunk ketten, mint egy pár, én gyerekkel a kezemben, te pedig gyűrűvel az ujjadon. Tényleg hülyeségnek tűnik bármely ember részéről a gondolat, hogy talán egy család vagyunk. – a keserűségemet arra az egy emberre zúdítottam, akit az egészért felelősnek tartottam. – Azért te is mondhattál volna valamit…igazán…hogy ne nézzek ki komplett hülyének. – szipogtam, majd még mielőtt válaszolni tudott volna, átültettem az ölébe Jimmyt, én pedig kiszaladtam a cukrászda mosdójába.

Jó negyed órába telt, mire sikerült annyira megnyugodnom, hogy hideg vízzel próbáljam emberek számára is fogyasztható formába hozni az arcomat. De valahogy nagyon nem akaródzott kimennem. Tudtam, hogy újabb kellemetlen beszélgetés és szituáció vár rám Jamesszel. Nem akartam bocsánatot kérni tőle, mert nem éreztem magamat hibásnak a kiborulásomért. Már megint én kerültem kellemetlen helyzetbe, már megint én érzem magamat hülyén, már megint bennem van keserűség…és akkor a következményekre már gondolni sem mertem…

Végül erőt kellett vennem magamon és ki kellett lépnem a csokimázzal és epersziruppal kikövezett hadszíntérre. Leültem James mellé, de nem tudtam ránézni. Ujjaimat tördeltem, mint mindig. Ő kezét az enyémbe csúsztatta, majd ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Akkor láttam meg, hogy már nincs rajta a karikagyűrű.

- Ne haragudj… - suttogta halkan, miközben közelebb húzott, apró csókokkal halmozva el forró arcomat. – Azt hiszem, nem gondolok bele eléggé bizonyos dolgokba…és azok következményeibe. Te túlságosan nagylelkű és elnéző vagy velem utána pedig téged ér miatta keserűség…én pedig nem álltam melléd…Ne haragudj…

- Persze, hogy nem álltál mellém. – csuklottam, miközben még mindig hullottak a könnyek a szememből. – Mert azt csak úgy tudtad volna megtenni, ha azt mondod, hogy szeretjük egymást és a párod vagyok. De te ezt képtelen vagy kimondani, mert nem ezt érzed. – szembesítettem az igazsággal. Hiába teltek el hónapok, ő továbbra sem mondta nekem, hogy szeret, csupán csak, hogy fontos vagyok neki. Láttam rajta, hogy teljesen tanácstalan. – Mindegy… - ráztam meg a fejemet. – Menjünk inkább. Még úgyis össze kell cuccolnom és haza kell mennem.

- Remélem, soha többé nem találkozunk vele… - törte meg a csendet James, miközben kézen fogva sétáltunk hazafelé. Tudtam, hogy Mrs. Banksről beszél.

- Ó, nem Mrs. Banks a probléma. – nevettem fel keserűen.

- Ezt hogy érted? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.

- Ha még emlékszel, említette, hogy Anyám egyik legrégebbi barátnője. Szerinted hány órának kell eltelnie, hogy eljusson hozzá a mai találkozásunk története? – éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

- De…de miért? Édesanyádnak még nem is meséltél rólunk? – állt meg hirtelen és szembe fordult velem.

- Nem. – ráztam meg a fejemet.

- De miért? – nézett rám sötéten.

- Nem ismered az Anyámat. – hajtottam le a fejemet. – Beszéltél már Zoéval. Nos, Anyám olyan, mint Zoé, csak ezerszer rosszabb, ráadásul ő mindenkinek szívja a vérét. Én vagyok a kedvenc áldozata. – vallottam be keserűen. – Ez az oka annak, hogy egy évben egyszer beszélünk. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy mit szólna a kettőnk történetéhez. – láttam, hogy James már mindent ért.

- És gondolod, hogy Mrs. Banks majd… - ebben a pillanatban megszólalt a mobilom.

- Nem James, nem gondolom…én TUDOM. – nyomtam meg az utolsó szót, majd nagy gombóccal a torkomban mutattam fel neki a telefon kijelzőjén díszelgő „Anya” feliratot.