Tizenharmadik fejezet - Barátnők

Tizenharmadik fejezet

Barátnők

- Audrey…Audrey… - hallottam valahonnan távolról James hangját, keze simogatását pedig az arcomon éreztem.

- Mi?...Tessék?... – néztem körül begyógyult szemekkel.

- Elaludtál Kicsim. – mosolygott rám, miközben én az álmot próbáltam kidörgölni a szememből. – Tényleg nagyon fáradt lehettél.

- Hány…hány óra van? – kérdeztem, miközben valahogy próbáltam nyitva tartani a szememet.

- Már tizenegy is elmúlt. – válaszolta, miközben apró csókokkal próbált ébresztgetni. – Ezért is keltettelek fel.

Még soha nem maradtam nála ilyen sokáig. Tudtam, hogy bizony ideje mennem…de valahogy semhogy sem akaródzott. Úgy éreztem, mintha ólom béklyózná le tagjaimat.

- Hívok neked egy taxit, jó? – mondta, majd a telefonért nyúlt.

- Ne, semmi szükség rá. – ellenkeztem, majd fáradt szemekkel kerestem a kardigánomat.

- De igen, ragaszkodom hozzá. – kezdte el tárcsázni a számot, én viszont kikaptam kezéből a telefont.

- Fél óra alatt otthon leszek, haza visz a busz. – éreztem hangomban a keménységet. Még túlságosan kába voltam, de tudtam, hogy bánt valami, amit még nem tudtam megfogalmazni magamban.

- Hideg van kint. – próbálkozott újra, mikor felvettem a cipőmet, magamra kanyarítottam a sálamat és a kabátomat.

- Semmi baj, van rajtam védelmi felszerelés. – mutattam öltözékemre. – Nem az Északi Sarkon vagyunk.

- Jól van…de nagyon vigyázz magadra és hívj fel, ha haza értél. – adta fel a hiába való küzdelmet.

- Úgy lesz. – bólintottam, majd apró csókot nyomtam az ajkára.

Mikor félálomban vártam az éjszakai buszt, végre sikerült rájönnöm, hogy mi volt az, ami annyira bántott. Péntek este volt, másnap egyikünknek sem kellett munkába sietnie, James tudta jól, mennyire ki vagyok bukva, mennyire el vagyok fáradva, mégis inkább felébresztett és taxiba dugott volna, hagyja, hogy haza menjek, ahelyett, hogy egy pokrócot dobott volna rám és ott feküdhettem volna reggelig a kanapén, ájultan a testi- és lelki kimerültségtől. Ha úgy vesszük kitette a szűrömet.

Éreztem, ahogy ismét szétárad bennem a keserűség. Nem arról volt szó, hogy fektessen a Julie-val közös ágyukba, csak hogy ott aludhassak a kanapén, végre kicsit úgy érezhessen, otthon vagyok abban a lakásban. De nem…

Mikor haza értem, már megint sírtam. A szemeim be voltak dagadva a könnyektől és az álmosságtól.

Nem hívtam fel Jamest, csak végig feküdtem az ágyon és azon nyomban elaludtam.

- Jézusom Audrey, nem mondhatod komolyan, hogy ezt csinálta? – dörmögte Zoé a telefonban.

- De igen…most mond meg, én reagálom túl, mert már mindenen felhúzom magamat? De őszintén! – kérdeztem, miközben még mindig az ágyamba fetrengtem, pedig lassan már dél is elmúlt.

- A francokat! – kiáltott olyan hangosan, hogy majdnem maradandó halláskárosodást kaptam. – Hihetetlen, hogy mennyire figyelmetlen és nemtörődöm! Néha nehéz elhinni, hogy nem direkt csinálja! Viszont ha nem direktben nyomja, akkor egy érzelmi analfabéta! – méltatlankodott tovább.

- Ne mondj ilyet…azért…azért nagyon igyekszik. Nem haragudott rám azért sem, amit mondtam. És olyan kedvesen vígasztalt…

- Audrey, könyörgöm, ne csináld ezt, mert esküszöm, kinyúlok a telefonból és jól megrázlak! – fenyegetőzött. – Még jó, hogy nem te kérsz tőle bocsánatot! Ez volt a minimum, amit tennie kellett!

- És azt is mondta, hogy szívesen találkozna veletek… - próbáltam tovább mentegetni Jamest, igazából már megbántam, hogy egyáltalán bármit is meséltem Zoénak a tegnapról. De nem volt nagyon más, akinek adtam volna a véleményére.

- Na, ez aztán a meglepetés! – horkant fel. – Én már őszintén kíváncsi vagyok a fantom pasidra! Ami azt illeti, holnap este pont ráérek! És ha jól tudom, Jessicának sincs programja! – csapott le azonnal a témára.

- Jól van, jól van, akkor majd megbeszélem Jamesszel is… - ebben a pillanatban elkezdett pittyegni a telefonom. – Zoé, most le kell tennem, James hív a másik a vonalon!

- Oké, de el ne felejtsd megkérdezni a holnapot! Szia!

- Jól van, szia! – köszöntem el gyorsan, majd átvettem a másik vonalat. - Szia James!

- Szia Audrey! Tegnap este nem hívtál fel. Nagyon aggódtam. Csak féltelek felhívni, hátha már alszol.

- Igen, ne haragudj. Csak ahogy haza értem, be is dőltem az ágyba. Nagyon álmos voltam. – mondtam, miközben megint gombóc nőtt a torkomba. Eszembe jutott a tegnap este.

- Jól van, semmi baj. Örülök, hogy épségben haza értél. Van kedved ma is valami közös programhoz? – tudtam jól, hogy ez pontosan egy hármasban töltött napot jelent, Jamesszel hétvégén soha nem voltunk kettesben. Az agyamat ezres fordulatszámra pörgetve kerestem valami jó okot, amivel kibújhatok a mai találka alól.

- Ühm…ma pakolnom kell, mert tudod, a jövő héten csapatépítő tréningre megyünk. – jutott eszembe a kézenfekvő kibúvó.

- Nem is mondtad. – hallottam James meglepett hangját a telefonban.

- Tényleg? Akkor elfelejtettem, ne haragudj…Mostanában kissé szétszórt vagyok.

- Semmi baj…akkor esetleg holnap? Még mielőtt elmész? – kérdezte.

- Hú, jó is, hogy mondod. – sóhajtottam. – Esetleg…esetleg nem lenne kedved holnap beülni valahova…a barátnőimmel? – a szívem a torkomban dobogott. A vonal végén egy kis csend következett.

- De igen, persze. – kissé hiányoltam a lelkesedést a hangjából, de gondoltam hirtelen érte program. – Arra néhány órára majd elviszem Jimmyt a szüleimhez.

- De…de csak akkor, ha nem baj… - dadogtam.

- Nem, nem baj. – nevetett a telefonban. – Hiszem megbeszéltük. – a szívemet egy kis melegség járta át.

- Akkor holnap. – búcsúztam.

- Akkor holnap.

Mondanám, hogy jól kezdődött James első, igazi találkozója a barátnőimmel, de hazudnék. Zoé az első pillanattól fogva szúrós szemmel méregette, Jessica viszont el volt olvadva tőle, folyamatosan Jimmyről kérdezgette és vagy százszor elmondta, hogy milyen jól nézünk ki együtt és milyen jó, hogy egymásra találtunk. Mondanom sem kell, hogy ez is igen frusztráló volt egy idő után.

Végig annyira izgultam, hogy egymás után ittam az üdítőket, így alig egy óra elmúltával azon vettem észre magamat, hogy kénytelen leszek a legkisebb helyiség felé venni az irányt, pedig nagyon nem szándékoztam James egyedül hagyni a barátnőimmel. De sajnos a természet nagy úr…

- Elnézést, elmegyek bepúderezni az orromat. – pattantam föl, mikor már nem bírtam tovább.

- Én is veled megyek Audrey, a lányok úgyis mindig párban járnak. – kuncogott Jessica, én viszont hirtelen nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Akár egy percre is egyedül hagyni Zoét és Jamest, ez több volt, mint rossz ötlet.

- Ne nézz már így Audrey, esküszöm, hogy épségben itt lesz, mire visszajöttök. – nevetett fel Zoé, majd egy újabb szúrós pillantást vetett Jamesre. Tudtam, hogy ez bizony Sakk-Matt. Egy gyors pillantást vetettem Jamesre, aki láthatóan nem nagyon aggódott a dolog miatt, úgyhogy egy nagy sóhaj kíséretében magam után vontam Jessicát.

Már előre tudtam, hogy ez lesz életem leggyorsabb mosdó-látogatása.

Zoé

- Miért van olyan érzésem, hogy nem kedvelsz engem? – kérdezte James, apró mosollyal a szája szélén.

- Talán mert nagyon jók a megérzéseid. – mondtam én kemény hangon.

- És mivel vívtam ki így ismeretlenül az ellenszenvedet? – most már James arca is komoly volt. – Hiszen te is tudod, hogy milyen fontos nekem Audrey és szeretném boldoggá tenni.

- Tényleg? – nevettem fel idegesen. – Hát akkor szedd össze magadat, mert baromi szarul állsz. – mondtam minden kímélet nélkül. - Tudod, engem egyáltalán nem hat meg a történeted és nem érdekel a kölyköd sem. – láttam, ahogyan arca elvörösödik, de csöppet sem érdekelt. – Az egyetlen aki érdekel, az Audrey és az ő boldogsága. Valami érthetetlen módon teljesen beléd esett, amit bevallom, igazán nem értek. – mértem végig. – Én semmi különöset nem látok. Ő viszont meg van róla győződve, hogy te vagy számára a lottó ötös. Ami még viccnek is rossz. Nap mint nap a lelkét is kiteszi, hogy megfeleljen neked és a gyerekednek, közben pedig szinte semmi viszonzást nem kap érte. Semmi miatt nem mer neked szólni, mert attól fél, hogy majd elhagyod, ha túl sokat nyávog, ami már önmagában is abszurdum! – fújtam ki a cigaretta füstöt. James összevont szemöldökkel hallgatott, de nem szólt egy szót sem. – Ahogy én látom, inkább NEKED kellene mindent megtenned, hogy a kedvébe járj, a tenyereden kellene hordoznod és NEKED kellene attól rettegned, hogy egyszer csak elege lesz a szaros pelenkák cserélgetéséből és a halott feleséged képeinek bámulásából a lakásodban. – imádtam nézni, ahogy lesokkolva, hol vörösen, hol pedig holt sápadtan meredt rám kékszín szemeivel. – Ezzel szemben te magasról teszel rá és az érzéseire. Még csak meg sem próbálod bele élni magadat az ő helyzetébe. A héten még nem nagyon volt olyan nap, amikor ne sírva hívott volna fel valami miatt. El vagy foglalva a saját…fájdalmaddal és problémáiddal, ő meg oldja meg, ahogyan akarja. – Tudtam, hogy szemeim villámokat szórnak.

- Ez nem igaz. – szólalt meg most először. – Pénteken beszéltünk erről. Elmondta, hogy mostanában mennyire feszült bizonyos dolgok miatt és megkértem, hogy beszéljünk ezekről. Csak túlságosan fáradt volt hozzá, de…

- Ja igen… - nevettem ismét idegesen. – Hallottam, hogy pénteken rendesen kiborult és azt is, hogy miután végre megnyugodott volna kicsit, te biztos ami biztos alapon rúgtál bele még egyet… - James kutató szemekkel nézett rám, láttam rajta, hogy fogalma sincs arról, miről is beszélek. Elmondhatatlanul idegesített az a fajta tanácstalanság, amit a szemében láttam. Őszintén sajnáltam Audreyt.

- Na, gyorsak voltunk? – kérdezte csicseregve Jess, mikor ismét helyet foglalt mellettem. Audreyval egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, aztán lehajtottam a fejemet. Valahol szégyelltem magamat, hogy nem tartottam meg az ígéretemet és a távollétében neki támadtam Jamesnek. De nem tudtam uralkodni magamon. Mikor újra felnéztem, James éppen magához húzta Audreyt és egy apró csókot adott az ajkára. Ujjaival finom simogatta meg az arcát. Láttam, barátnőm csillogó szemmel néz rá. Nem értettem ezt a varázslatot, amit ez a férfi kiváltott belőle. De azt tudtam, hogy boldognak szeretném látni. Tekintetem összefonódott James tekintetével, én pedig tudtam, hogy egy szót sem szól majd beszélgetésünkről.

Audrey

- Gyere fel egy kicsit. – mondta James, mikor oda értünk lakása kapujához, karjában már Jimmy is ott volt, mert hazafelé beugrottunk érte a szüleihez.

- Késő van már, nem akarok zavarni. – rázta meg a fejemet.

- Ne mondj ilyet. Nem zavarsz. – suttogta, majd megcsókolt. Megfogta a kezemet, majd lassú iramban mentünk fel a lépcsőn.

James gyorsan lefektette Jimmyt, közben én készítettem néhány szendvicset.

- Sajnálom, nem készültem vacsorával. Azt hittem, olyan helyre megyünk, ahol enni is fogunk. – szabadkozott.

- Semmi baj. Ez a pub a törzshelyünk. Mindig ide megyünk. A szendvicseket pedig neked csináltam, én majd eszek valamit otthon. – mosolyogtam rá.

- Olyan figyelmes vagy… - mondta, miközben a szendvicseket nézte.

- Igen. Vicces, bolond és figyelmes. Ez vagyok én. – mutattam magamra enyhén ironikusan.

- Nagyon…nagyon szép voltál ma este… - suttogta, miközben átkarolta a derekamat. Rettenetesen zavarba jöttem, nem szoktam hozzá, hogy ilyeneket mondjon nekem.

- Ugye…ugye Zoé nem mondott neked semmi otromba dolgot, amíg elmentünk Jessicával? – váltottam hirtelen témát. – Csak mert…csak mert mind a ketten nagyon furcsák voltatok, amikor visszamentünk. – tanulmányoztam az arcát.

- Nem, nagyon jól elbeszélgettünk. – mondta, de nem volt meggyőző a póker arca.

- Ó, úgy tudtam! – szabadítottam ki magamat az öleléséből. – Remélem, hogy nem volt nagyon durva! Direkt, nyomatékosan megkértem, hogy bírjon magával! – tettem a homlokomra a kezemet. – James, nagyon sajnálom. – ráztam meg a fejemet. – Sajnos ő ilyen. Jó lelkű lány, de…ami a szívén, az a száján és…ilyenkor nem törődik vele, hogy csúnyán megbánt embereket.

- Tudom. – mosolyodott el szomorkásan. – Nagyon szeret téged. – megfogta a kezemet és a nappali felé húzott, majd leült a kanapéra, én pedig pontosan előtte álltam, kezeimet az ő kezeiben tartotta. – Kérlek, mond el, hogy mivel bántottalak meg péntek este. – kérlelt, miközben óriási, kék szemeit rám függesztette.

- Jaj James, ne… - próbáltam szabadulni a kezei közül. – Nem akarok erről beszélni…

- De igen, kérlek. – mondta határozott hangon. – Nem akarlak bántani. De úgy látszik, hogy valahogy mindig sikerül. – láttam, hogy szemei mennyire szomorúan csillognak. – Szeretnélek boldognak látni és tanulni a hibáimból. Szeretném, ha mindig elmondanád, ha valamivel megbántalak. Érted? MINDIG! Most pedig kérlek, hogy mond el, mivel bántottalak meg. – szemét le sem vette az arcomról. Tudtam, hogy nincs kibúvó, színt kell vallanom.

- Én csak…én csak pénteken nagyon ki voltam bukva és…és nagyon jó volt utána itt lenni veled és hozzád bújni. – kezdtem, bár tudtam, hogy inkább a fojtatást lesz nehéz kimondani, ám magamon éreztem James szemét, tudtam, hogy várja a folytatást. – És nagyon jó volt így elaludni. – Egy nagyot nyeltem, mert tudtam, most jön a legnehezebb része. – Viszont nagyon rossz volt, amikor felkeltettél azért, hogy menjek már haza. Arra…arra gondoltam, hogy milyen jó lett volna itt maradni, csak betakarózni és reggelig aludni. Nem…nem arra vágytam, hogy velem aludj, vagy hogy…vagy hogy a Julie-val közös ágyatokban aludjak. – éreztem, hogy elpirulok. – Csak arra, hogy úgy érezzem, van itt egy kis helyem. Hogy nem csak egy látogató vagyok…csak ennyi. – mondtam, közben pedig végig a kanapét bámultam. Képtelen voltam James szemébe nézni. Éreztem, hogy a péntek este történtek felidézésnek hatására könnyek szöknek a szemembe.

- Jaj Audrey, ne haragudj. – döntötte arcát James a hasamnak, én pedig megsimogattam selymes haját. – Megint igazad van, mint mindig. – nézett rám szomorú kiskutya szemeivel. – Én pedig teljesen hülye és érzéketlen voltam. – Ajkaim szavakat formáltak, de végül egyiket sem mondtam ki. Azt akartam mondani, hogy nem baj, nem számít, de képtelen voltam rá. – Gyere ide… - húzott le magához, majd a térdére ültetett. – Ígérem, hogy mostantól figyelmesebb leszek. Tényleg… - suttogta, szakálla a nyakamat csiklandozta. – És én is szeretném, ha többet lennél itt. Mert nem csak látogató vagy. És tényleg szeretném, ha ez a lakás is az otthonod lenne. - mondta, közben pedig az arcomat simogatta. – Nem lenne kedved ma itt aludni? – kérdezte hirtelen, én pedig egy nagy sóhajtás után megráztam a fejemet.

- Sajnos most nem jó. Tudod, holnap megyek csapatépítőre és otthon van az összepakolt bőröndöm. Korán indulunk és a kisbusz házhoz jön. – emlékeztettem.

- Jaj, igen…a francba. – döntötte arcát a nyakamnak. – Akkor most egy hétig nem látlak?

- Talán jobb is így. Kicsit legalább kipihenjük egymást. – mondtam félig viccesen, ám mondanivalómban nem kevés komolyság is vegyült. James szomorúan nézett rám.

- Azt hiszem, ismét el kell gondolkoznom néhány dolgon. – sóhajtott nagyot.

- Igen, azt hiszem mindkettőnknek.

- De ugye nem fogsz szakítani velem? – nézett rám ijedten. Mosolyogtam számomra érthetetlen reakcióján.

- Sajnálom, de nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen.

- Bolond… - ölelt magához, majd leborított maga mellé a kanapéra. – Mikor is jöttök haza? – kérdezte.

- Péntek este. – válaszoltam.

- Akkor mi lenne, ha pénteken hozzám jönnél haza és itt aludnál? Szombaton pedig közös programot csinálnánk? – kérdezte, én pedig annyira meglepődtem, hogy semmi másra nem voltam képes, csak hogy megcsókoljam.

- Az…az is bántó, hogy ilyenkor nem kísérlek haza? – kérdezte James, mikor ismét felöltözve álltam az előszobában.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Tényleg nem. – mondtam ismét, mikor láttam James arcán a kételkedést. – James, a szomszéd szobában ott alszik Jimmy, természetes, hogy nem hagyod itt egyedül, vagy ébreszted fel csupán csak azért, hogy engem haza kísérj. – győzködtem. – Engem nem az ilyen, magától értetődő, természetes dolgok azok, amik bántanak. Én nem várom el tőled, hogy kettészakadj. – magyaráztam. – Engem az bánt, amikor valahol nekem is helyem lehetne, amikor igazán semmibe sem kerülne, hogy én is igazán boldog lehessek, de úgy érzem, hogy az neked egy csöppet sem hiányzik. – Láttam James arcán, hogy megértette.

- Tudod…lehet, azt hiszed, hogy tapasztalatlan vagy a párkapcsolatok terén, de mégis én tanulok tőled. – nézett rám szomorú mosollyal. – Nagyon fogsz hiányozni és nagyon várlak haza. – ölelt át, vékony karjai erősen tartottak. – Majd hívlak és majd írok… - mondta, majd megcsókolt. – és még majd hívlak is meg írok… - csókolt meg újra.

- Jól van. – nevettem. – Akkor majd hívjál, meg írjál… - adtam még egy utolsó csókot, majd integetve kiléptem az ajtón.