Ötvenedik fejezet - Mérföldkő

Ötvenedik fejezet

Mérföldkő

Még számomra is hihetetlennek tűnt, de az elkövetkező három hónap majdnem teljes nyugalomban és békében telt. Már célegyenesben voltunk, James pedig egyre izgatottabb és feszültebb lett, ahogy közeledett a nagy pillanat.

- Jaj ne már, most miért vagy ilyen morcos? – kérdeztem Jamest, aki szemmel láthatólag nem rajongott az ötletért, hogy elmenjünk itthonról.

- Nagyon jól tudod, hogy miért. Inkább itthon kellene maradnunk. Pihenned kellene. Már csak két hét… - pufogott tovább.

- James, ez Glenda szülinapi bulija, nem tehetjük meg, hogy nem megyünk el. Gondolj bele, ha ő nem rendez bulit, akkor most nem állna előtted még kétévnyi pelenka-cserélgetés… - próbáltam jobb belátásra bírni, miközben megigazítottam az ingét. Arcára halvány mosoly ült ki.

- Akkor is jobban szeretném, ha pihennél. – tette hozzá gyorsan. – Ráadásul Glenda bulijain valami mindig rosszul sül el, és botrány lesz a vége. Emlékezz csak vissza! – győzögetett.

- Tudom, ne is mond… - legyintettem. – Egyszer öt percnyi ismeretség után moziba hívtam egy pasit, aztán nézd meg, mi lett a vége! – mutattam a hasamra, amely már akkora volt, mintha keresztbe nyeltem volna le egy görögdinnyét. Ezt már James sem bírta ki nevetés nélkül.

- Mondom én, veszélyes hely az… - húzott magához, megcsókolt, majd egy nagyot sóhajtott. – Egye fene, menjünk, de nem maradunk sokáig, és szólsz, ha elfáradtál. Rendben? – szeme nem tűrt ellentmondást.

- Igen, így lesz. – tettem a szívemre a kezemet. – Egyébként meg terhes vagyok, nem beteg… - pufogtam most én játékosan, mire James csak rosszallóan a fejét rázta. Tudtam, hogy aggódik értem… értünk. De tisztában voltam vele, ha engedek, akkor végleg maga alá temeti ez az érzés.

- Gyere Jimmy, megyünk Glenda nénihez! – fogtam meg apró pracliját, majd Jamesbe karolva, „kecsesen” kilibbentem az ajtón.

Mikor megérkeztünk, nem volt nehéz észrevenni, hogy Glenda most aztán rendesen kitett magáért. Ő volt a kerti- és házibulik koronázatlan királynője, aki folyamatosan azon volt, megugorja az Önmaga által felállított lécet. Összenéztünk Jamesszel és ugyanarra gondoltunk: sikerült neki.

- Jaj, de örülök, hogy eljöttetek! James azt mondta, hogy inkább otthon szeretnél maradni pihenni, de szuper, hogy mégis itt vagytok! – tessékelt be minket, James pedig morgott valamit az orra alatt. Két hónapja eljött az addigi munkahelyéről, mert a főnöke meg volt róla győződve, hogy a beosztottai mind robotok, korlátlan energia készlettel és mindent elbíró idegrendszerrel. Glenda pedig kapva kapott az alkalmon és lecsapott. Azóta szerette volna visszacsábítani Jamest a céghez, amióta csak elment… amikor egyedül maradt Jimmyvel…

- Hú Glenda, ez nem semmi! – néztem körül a házban, ami már tele volt emberekkel. Minden asztalon ínycsiklandó hidegtálak, sült húsok sorakoztak, hozzá pedig változatos bor- és egyéb ital választék, a szobák pedig szülinapi díszbe voltak öltöztetve.

- Ó, köszönöm, igazán semmiség! – legyintett a kezével, de láttam, milyen jól esik neki a bók.

- Akkor meg is ragadjuk az alkalmat és Boldog Születésnapot kívánunk! – nyújtottam át neki az ajándékot.

- Jaj, igazán nem kellett volna. – mondta Glenda, közben pedig bezsákolt mindegyikünktől két puszit. – Hogy te milyen nagy vagy már, Jimmy! – simogatta meg szöszke fejét, Jimmy pedig szégyellősen James lába mögé bújt. – Menjetek csak be nyugodtan, és fogyasszatok. Van miből válogatni. És majd lesz sok-sok finom süti is. – kacsintott Jimmyre, aki ettől némiképp barátkozósabb hangulatba került.

Lassan végig sétáltunk a nagy hall-on, be a tágas nappaliba, közben pedig vagy ötvenszer elmondtuk, hogy jól vagyunk, és mikor is jön pontosan a kicsi. Nem akartam mondani Jamesnek, de már ez kifárasztott.

- Szia Audrey! – lépett elém kolléganőm, Jean. Néhány hónapja született meg a második gyermeke, így azóta nem is láttuk egymást.

- Szia Jean, hogy vagytok? Hogy van a pici? – mosolyogtam rá.

- Jaj, olyan jó baba! – áradozott. – Bár este, amikor letesszük, néha van egy kis hiszti, de mindent összevetve… csodálatos kislány. – láttam, szeme őszinte, soha nem múló szeretettől csillog. – Ahogy látom, te is nemsokára megtapasztalod majd ezeket a finomságokat. – nézett hatalmas pocakomra.

- Igen, már csak két hét. Eléggé be vagyok sózva. – mondtam izgatottan.

- Ismerős. Én is így voltam az elsőnél. Most már azért könnyebb.

- Igen, Jamesnek biztosan könnyebb lesz, hiszen ő már végigcsinálta ezt Jimmyvel. De én nagyon aggódom, hogy valamit rosszul fogok csinálni…

- Csodálatos anya leszel. – nyugtatott meg azonnal James. – És én is ott leszek, szóval nincs min izgulnod. – nyomott egy édes csókot az arcomra.

- Jaj, annyira jó rátok nézni! – tette Jane szívére a kezét. - Gyertek, hagy csináljak rólatok egy képet! – rendezgetett minket nagy hévvel, majd mikor tökéletesnek találta a hátteret, várta, hogy pózoljunk egyet.

- Így jó lesz? – kérdezte James sokkal inkább tőlem, mint kolléganőmtől, miközben hátulról átkarolt, két kezét pedig a pocakomra tette.

- Tökéletes. – fordítottam oldalra a fejemet, és egy gyors csókot nyomtam az ajkára.

- Nagy mosoly… - irányított Jean, majd végre elkészült a várva várt kép.  – Ez tökéletes lett! – lelkendezett, mi pedig végre újra mertünk levegőt venni. – Majd átküldöm neked, jó? – kérdezte, mire bólintottam. A következő pillanatban elbúcsúzott tőlünk, mert újabb kolléganőt szúrt ki, akivel hónapok óta nem találkozott. Minden bizonnyal nehéz lehet egész nap otthon ülni, kettesben a gyerekekkel… - gondoltam. – Biztos örül, hogy egy kicsit újra felnőttek között lehet…

- Jimmy hová tűnt? – kérdeztem Jamest, mikor érzékeltem, hogy nem látom sehol szöszke fejét.

- Nem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy a süteményes asztal körül majd megtaláljuk… - fogott kézen és elindultunk a tágas, amerikai konyha felé. – Hogy én ezen miért nem lepődök meg? – sóhajtott fel, fejét ingatva, mikor megláttuk Jimmyt néhány kolléganő- és az ínycsiklandozó sütik csodák erdejében.

- Roppant találékony. – mondtam elismerően, majd mi is csatlakoztunk a falatozókhoz.

- De jó végre ágyban lenni… - sóhajtottam nagyot, miután emberfeletti küzdelem árán sikerült bemásznom az ágyba. – na nem mintha bármi esélyem is lenne egy-két óránál több alvásra. – morogtam, mert egy ideje már semmilyen létező pózban nem tudtam aludni.

- Mondtam, hogy ne menjünk el. Sokkal jobb lett volna, ha pihensz. – húzódott közelebb James.

- Nem voltunk ott sokat. Jól esett kimozdulni. – mondtam, ami igaz is volt. A lelkem élvezte a kimozdulást, a testem már kevésbé honorálta.

- Glenda ma nagyon kitett magáért. – vigyorgott rám James. – Szerintem a nyáron tuti vidámparkot fog építtetni a kertbe.

- Na, csak ne adjál neki ötleteket, mert még képes és megcsinálja. – mosolyogtam vissza, majd megsimogattam a haját. – Mi az? – kérdeztem, amikor láttam, hogy nagyon elgondolkozik.

- Csak eszembe jutott a buli, ahol megismerkedtünk. – mosolyában volt valami szomorú.

- Jaj, ne… - tettem kezemet szégyenkezve az arcomra, mire ő felnevetett.

- Nem, tényleg… - húzta el ujjaimat, majd egyenként végig csókolta őket. – Visszaemlékeztem rá, hogy milyen voltál akkor… hogy milyen voltál az első találkozásainkkor… az első hónapokban. – egy nagyot sóhajtottam.

- Elég távolinak tűnik az az énem. – mondtam komolyan. – Gyerek voltam… most már tudom. Egy nagyra nőtt kamasz…

- Te mentettél meg. Azzal, amilyen voltál. A lelkesedéseddel, a humoroddal, a szertelenségeddel és a rajongásoddal. – mondta, miközben arca komoly maradt. – Tudom… tudom, azt hiszed, hogy soha nem játszottam előtted nyílt kártyákkal… hogy soha nem mondtam el neked őszintén, hogy mit érzek irántad… és mostanra már az sem segítene, ha beszélnék róla, mert már nem tudsz hinni nekem. – nem tudtam, hogyan jutott most mindez az eszébe, de nem igazán voltam ezen az estén felkészülve egy ilyen mélyen szántó beszélgetésre.

- Miért… miért szerettél volna velem újra találkozni a cukrászdás beszélgetés után? Azért, mert sikeresen eltaknyoltam hazafelé? – próbáltam egy kicsit oldani a beszélgetést. James egy nagyot sóhajtott.

- Az alatt a húsz perc alatt, amíg a buszon ültünk, többet tudtam meg rólad, mint előtte a cukrászdában egy óra alatt. – hangja őszintének tűnt. – Egy éven keresztül semmi és senki nem tudott igazán megérinteni. De ahogy ott ültünk a buszon… LÁTTAM a fájdalmadat. Bevallom őszintén, ott a bulin azt hittem, hogy egy tipikus flörtölős fruska vagy. – mosolyodott el, majd megrázta a fejét. – Aztán a cukrászdában pont ellenkezőleg, elég sótlannak találtalak… de amikor a látványos esésed után romjaidban ültél mellettem a buszon, akkor… akkor rájöttem, hogy EZ vagy te igazából. A bulin és a cukrászdában is azért viselkedtél úgy, ahogyan, mert komolyan tetszettem neked és próbáltál úgy viselkedni, hogy az felkeltse az érdeklődésemet irántad. – még én magam sem gondoltam így végig saját viselkedésemet, de Jamesnek igaza volt. Mindig is meg akartam felelni neki, amióta csak megismertem. – És láttam, hogy komolyan összeomlottál, amikor úgy érezted, mindent elrontottál.

- Tehát akkor sajnálatból hívtál el újra, igaz? – kérdeztem halkan.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Az elején azt hittem, hogy ez az ok. Nem is hagytam magamnak, hogy másra gondoljak. De ahogy telt az idő… most már tudom jól, hogy nem ez volt az oka.

- Akkor mi? – kérdeztem a homlokomat ráncolva.

- Mert nem tudtál rólam igazából semmit. Nem sajnálkozással és gyásszal az arcodon fordultál felém. Mert te hoztál vissza az élők közé. Akkor már egy éve éltem úgy, hogy csak Jimmy és a szüleim léteztek a számomra. Kerültem azoknak az embereknek a társaságát, akik ismertek engem előtte, és csak sajnálatot láttam az arcukon. Mert mindegyikük arcában csak Juliet és a veszteséget láttam. Új embereket pedig semmi kedvem nem volt megismerni. Erre jöttél te, és egy pillanatra sem titkoltad az érdeklődésedet irántam. – éreztem, hogy elpirulok. – A te arcodon mást láttam. A te szemed mástól csillogott. A szemedben nem egy gyászoló férj tükörképét láttam, hanem egy olyan férfiét, akinek a létezéséről már lassan elfeledkeztem. De azon a napon azt is megtudtam, hogy neked is tele van a szíved fájdalommal. – felkaptam a fejemet. – Megnyugtató volt a közelséged. Nagyon… nagyon magányosnak tűntél, bennem pedig… egyre erősebb lett a késztetés, hogy megismerjelek, hogy melletted kicsit a régi Önmagamnak érezhessem magamat. Jó érzés volt téged haza kísérni, gondoskodni rólad. – mondta, közben pedig az ágynemű mintáját tanulmányozta. Meglepett ez a hirtelen vallomás. De ami igazán megijesztett, az volt, hogy őszintének tűnt. Már úgy éreztem, teljesen ellenálló vagyok bármivel szemben, amit James mond, de ez most alapjában ingatta meg ezt a hitemet. Nem bizonygatta, hogy az első pillanattól szeretett, nem próbált egy pillanatig sem valami cukormázas, rózsaszín világot elém tárni. Logikus volt minden, amit mondott és nagyon őszinte. Találkozott egy olyan emberrel, aki csak hírből hallott arról a szörnyűségről, ami vele történt, ám akit annyira elvakított az őrült tinédszer-rajongás, hogy ezzel nem sokat törődött. Tényleg én szakítottam ki abból a közegből, amibe addig begubózott, én voltam az, aki felrázta.

- Köszönöm, hogy elmondtad. – simogattam meg a szakállát. – Mindig is azt szerettem volna csak tudni, hogy te éppen mire gondolsz, vagy mit érzel. Az igazságra, nem pedig arra, amit hallani akarok.

- Tudom. – válaszolta, majd a tenyerembe csókolt. – De attól félek, ha mindig elmondtam volna, hogy igazán mit is érzek, vagy mire gondolok… most nem lennénk itt. Én pedig nem akartalak elveszíteni. Az elejétől fogva éreztem, hogy szeretném, ha az életem része lennél. Elég sok időbe került, mire rájöttem… mire be mertem vallani magamnak, hogy milyen szerepet is tölthetnél be. Tudtam, hogy te mire vágysz. Ettől valahogy még nehezebb lett az egész… – Úgy éreztem, ez a vallomás mérföldkő a kapcsolatunkban. James elismerte, hogy sokszor mást mondott nekem, mint amit igazán érzett. Ő így kért bocsánatot.

- Boldog vagy velem? – bukott ki belőlem hirtelen.

- Igen. – mondta szomorú szemekkel, majd ismét bele csókolt a tenyerembe. – Tudom, hogy nem hiszed, de az vagyok. Sokáig én magam sem hittem… de így van. – mosolygott rám. – És nagyon szeretném visszakapni azt az örökké mosolygó lányt, aki mindenféle bolondságot beszélt mindig össze. – mosolygott rám.

- Talán többet kellene őszintén beszélnünk. Az sokat segítene. – mondtam elcsukló hangon. – Jó lenne, ha egyszer mindent elmondanál… őszintén. Sokkal jobb lenne, ha mindent elmondanál úgy, ahogyan tényleg volt. Akkor újra tiszta lappal tudnánk kezdeni. Ha nem ismerem az igazi érzéseidet, az igazi gondolataidat, csak amit mutatsz, akkor egy idegennel élek együtt. – James bólintott.

- Na jól van, tegyük el magunkat holnapra. – vetettem véget a kínos beszélgetésnek. – Hosszú volt ez a nap. – bújtam oda Jameshez, amennyire csak a testem engedte. Egy nagyot sóhajtottam.

Jól esett ez a beszélgetés.

Lassan az ágy szélére ültem és másodpercekig tanulmányoztam James arcát. Bár éppen aludt, arca mégis, mintha feszült lett volna. Tudtam, hogy őt sokkal inkább megviselik az utolsó hetek, mint engem… inkább lelkileg, mint testileg. Hiába is próbáltam volna őt nyugtatni, bármivel is elterelni a figyelmét. Ezt a mélyen gyökerező félelmet, rettegést képtelen voltam bármivel is oldani. Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy ma mindennek vége lesz…

- James… - suttogtam halkan. Rossz érzés volt felébreszteni őt, miközben jól tudtam, milyen nehéz nap áll előttünk. – James, ébredj… - simogattam meg finoman az arcát, mire mozgolódni kezdett és néhány elégedetlenkedő morgás után kinyitotta a szemét.

- Baj van? – ült fel kipattant szemekkel az ágyban, mikor meglátta, hogy én ülök mellette.

- Nem, nincs baj. – simogattam meg az arcát. – De azt hiszem, a kislányunk úgy döntött, hogy nem vár még két hetet. – mosolyogtam, miközben könnyek homályosították el a szememet. Láttam James arcán az öröm, az izgalom és a pánik furcsa egyvelegét.

- És… és jól vagy? – kérdezte, miközben idegesen kikászálódott az ágyból. Ott ültünk mindketten, én pedig próbáltam nagyokat lélegezni.

- Hát… voltam már jobban. – haraptam az ajkamba a hirtelen jött fájdalom hatására. James magához szorított, éreztem, hogy remeg.  – Nincs semmi baj. Csak aminek lennie kell.  – próbáltam megnyugtatni. – A táska már össze van készítve, kérlek, ébreszd fel Jimmyt, de ne ijeszd meg. – adtam ki a feladatot, remélve, hogy ettől James egy kicsit magához tér. – Menj, addig én összekészülök. – Csókoltam meg finoman, ő pedig görcsösen ölelt magához, majd egy óriási sóhajtva a gyerekszoba felé vette az irányt.

Körbe néztem a hálószobán és nagyon furcsa érzés lett rajtam úrrá… néhány éve, talán pont egy ilyen hajnalon James és Julie indult útnak a kórház felé… de Julie soha nem tért vissza… Megráztam a fejemet. Most nem szabad, hogy ilyen gondolatok járjanak a fejemben.

Néhány mély levegőt vettem, erőt gyűjtöttem, majd a fürdőszobába mentem.

Nagy szükségem volt egy zuhanyra.