Negyvenkilencedik fejezet - Világbéke

Negyvenkilencedik fejezet

Világbéke

Helen

Egy mázsás súly gördült le a szívemről, miközben Jamesre és Audreyra néztem. Egy újabb nehéz időszakon voltak túl, amely ismét próbára tette a kapcsolatukat. Ahogy Audrey ott ült a földön, hátát Jamesnek döntve, mellette a boldogan játsszó Jimmyvel, könnybe lábadt a szemem. James gyengéden csókot adott Audrey arcára, miközben ujjaival gömbölyödő pocakját simogatta.

Akaratlanul is felrémlett bennem a kép, mikor alig egy héttel korábban James feldúltan állított be hozzánk… akkor lehetetlenségnek tűnt, hogy a közeljövőben így láthassam hármójukat.

- James… ugye nincs baj Audreyval? – hűlt meg bennem a vér, mikor ajtót nyitva megláttam fiam zaklatott arcát. Audrey balesete nagyon megrázott, hálát adtam érte, hogy nem történt nagyobb baj.

- Nem, nincs baj. – lépett be, de arca falfehér volt.

- James… - suttogtam halkan, mert nagyon megrémített, amit rajta láttam. Hozzá léptem, ő pedig görcsösen szorított magához. – Anya, én ezt már nem bírom tovább… képtelen vagyok… annyira fáj… - hiába kérdezgettem, percekig nem válaszolt. Nagy nehezen nyugodott csak meg kicsit, mikor végre be tudtam vezetni a nappaliba, és egy nyugtató tea mellett végre el tudtunk kezdeni beszélgetni.

- Audrey… teljesen kifordult magából… - kezdett bele nagy nehezen. - A fejébe vette, hogy Jimmy… hogy Jimmy nem akarja a babát, ezért… ezért történt a baleset is. – mondta ki nagy nehezen, mintha egy gombóc lett volna a torkában. – Egyszerűen nem tudom, hogy mondhat ilyet. – nézett rám segélykérően, szeme pedig ismét elhomályosodott. Végig kellett gondolnom mindazt, amit elmondott. Ha Audrey elhidegül Jimmytől, az olyan problémát vetít előre, amelyet csak egy újabb szakítás követhet, amely ezúttal talán végleges lesz…

- Audreynak van valami oka arra, hogy ezt gondolja? Jimmy hogy viszonyul a kistestvére érkezéséhez? – kérdeztem lágyan, mert láttam, hogy James teljesen össze van törve. Egy nagy sóhaj következett, majd James belevágott.

- Nem örül neki. Ez igaz. – adta meg megát. – Leginkább tudomást sem vesz az egészről. És ha kérdezgetjük ezzel kapcsolatban, akkor… akkor nagyon elutasító. De azt hiszem, mindannyian pontosan tudjuk, hogy miért. – nézett rám aggodalmasan. Láttam rajta, hogy egy pillanatig sem akarja hibáztatni a fiát.

- Arra gondolsz, hogy azért érez… féltékenységet a babával szemben, mert tudja, hogy neki nem Audrey a szülőanyja? – kérdeztem rá.

- Nem, én arra gondolok, hogy egyszerűen csak félelmet érez. – szeme hidegen villant meg. – Nem féltékeny, egyszerűen csak fél, hogy Audrey jobban fogja szeretni a kicsit, mint őt. Jimmy nagyon okos fiú, tökéletesen átlátja a helyzetet.

- Tökéletesen átlátja? – kaptam rajta ezen a két szón. – Ezek szerint te is úgy gondolod, hogy jogos a félelme? – kérdésem utána James sokáig csöndben maradt, úgy éreztem, talán még ő maga sem tudja pontosan, hogy mit is gondoljon.

- Attól tartok, hogy… ez valahol természetes. Természetes, hogy Audrey, a saját gyerekét jobban szereti…

- Úgy érted, hogy a közös gyereketeket… - javítottam ki.

- Jaj Anya, tudod jól, hogy úgy értettem! Ne kezd már te is! – csattant föl. Inkább nem szólaltam meg. Tudtam jobb, ha most inkább magától beszél. – Nem akarom, hogy még te is arra célozgass, hogy nem szeretem annyira a babát, mint amennyire Jimmyt. Bőven elég, ha Audreytól ezt kell hallgatnom. - még mindig nem szólaltam meg, csak vártam. Háttal állt nekem és láthatóan próbált lecsillapodni. Nem fordult meg, csak oldalra fordította a fejét. – Tudom, hogy most azt várja tőlem, hogy teljes vállszélességgel mellette álljak és neki adjak igazat. Tudom, hogy azt szeretné, büntessem meg Jimmyt… de én képtelen vagyok rá. – végre, újra felém fordult, szemei pedig tele voltak könnyekkel. – Én megértem őt. Megértem az érzéseit és el sem tudom képzelni, hogy egy gyerek számára milyen lehet mindezt feldolgozni. – egy nagyot sóhajtott. – Persze Audreynál mindez úgy csapódik le, hogy egyáltalán nem érdekel engem az, ami történt… hogy veszélyben volt a kisbabánk… - láttam, hogy egy nagyot nyel. – Jimmy teljesen maga alatt van. Az Anyukája két napja rá sem néz, hozzá sem szól… - idegesen a hajába túrt. – nem tudom, hogyan kezeljem ezt az egészet. Látom, hogy mind a ketten szenvednek, de Audrey már felnőtt nő! Neki kellene belátóbbnak lennie…

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Audrey ebben a pillanatban nem felnőtt nő, hanem Anya. Ezt pedig mindent felülír. – láttam Jamesen, hogy ő ezt nem igazán így gondolja. – Tudod, én beszéltem vele azon a napon, amikor a baleset történt. Képtelen volt abbahagyni a sírást. Rettenetesen megijedt, hogy elveszíti a kicsit. James, jó lenne, ha tudatosodna benned, hogy előfordulhat, Audreynak soha többé nem lehet majd gyereke. Ez a baba, aki a szíve alatt növekszik, mindennél fontosabb a számára. Mert mind a ketten benne vagytok. Én pedig megértem, hogy néha úgy érzi, te ezt egyszerűen képtelen vagy felfogni. – féltem, hogy James úgy fogja érezni, most ellene és Jimmy ellen beszélek, de reménykedtem benne, elgondolkozik mindazon, amit mondok. – Gondolom első pillanattól arra próbáltad rávenni, hogy bocsásson meg Jimmynek. – mondtam látatlanban, arcán pedig láttam, hogy nem állok messze az igazságtól. – James, én megértem, hogy mindig Jimmy oldalán állsz, hiszen az édesapja vagy, és a legjobb életet és a legtöbb szeretetet szeretnéd neki nyújtani, mert az édesanyja sajnos nem lehet vele. Viszont itt van Audrey. És nem arra lett volna szüksége a baleset után, hogy arról győzködd, bocsásson meg Jimmynek. Olyan sokk érte, aminek hatására az ember nem tud tisztán gondolkozni. Az kellett volna, hogy teljes vállszélességgel mellette állj, néhány napra háttérbe szorítsd Jimmyt. Hogy érezze, te is ugyanúgy megijedtél, mint ő. Hogy te is érzed mindennek a súlyát. Erre te továbbra is csak a kötelességeire figyelmeztetted. Nem csodálom, ha így reagált…

- De mit kellene csinálnom, Anya??? – szeméből a kétségbeesés és a harag könnyei folytak. – Egyszerűen képtelen vagyok kettőjük között igazságot tenni. Jimmy egy gyerek, aki még olyan keveset ért a világból, amit viszont tud, az kétséggel és félelemmel tölti el. Audreynak kellene belátóbbnak lennie. Tudhatná, hogy Jimmy nem gonosz… nem szándékosan csinálta ő ezt… - mély hallgatásba burkolóztam. Tudtam, James egyáltalán nem érti azt, amiről beszélek. Ebben a helyzetben is csupán a fiát látja. Felelősnek érzi magát azért, mert most nem a vérszerinti anyja van mellette, és ezt úgy próbálja kompenzálni, hogy mindig és mindenben mellette áll. – Most te is mérges vagy rám, mint Audrey, igaz? – rebbent meg a szempillája, mikor felmérte, hogy nem érkezik tőlem válasz.

- Én azt gondolom, hogy Audrey rengeteg mindent feladott már. Rengeteg mindenről lemondott. Már nem akar olyan helyet elfoglalni a szívedben, mint Julie. Már nem akarja, hogy elvedd úgy feleségül, hogy nem érzel iránta olyan szerelmet, mint Julie iránt. Példamutató módon neveli és szereti Jimmyt, pedig elhiheted, hogy biztosan nem könnyű neki. Csupán egyetlen dolog van, amit nem képes a háttérbe szorítani, akivel kapcsolatban nem hajlandó megalkudni. Ez pedig a baba. A TI gyereketek. Azt hitte, hogy el fogja veszíteni. Nem kívánom, hogy megértsd, milyen az, mikor érzed, hogy egy kis élet növekszik benned, hogy milyen mély, örökre szóló kapocs szövődik ilyenkor. Ő pedig azt hitte, hogy elveszíti. Ez a baba a kapocs közte és közted is. Ez a baba az irántad érzett szerelmének a megtestesülése. Amikor vele szemben Jimmynek adsz igazat, amikor lerázod magadról mindazt, ami történt, akkor igazából azt a szerelmet és őszinte érzést gyalázod meg, amivel Audrey mindig is feléd fordult… és amely érzés majd a babával újjá születik. – láttam az arcán, hogy megrendült és elég rosszul érzi magát. – Tehát a válaszom igen… - szeme fájdalmasan rám rebbent. – Haragszom rád. Mindazok után, ami történt, nagyon fáj azt tapasztalnom, hogy te még mindig nem látod át a helyzetet. Az pedig kifejezetten vérlázító, hogy Audreyt vádolod pontosan ezzel. Ha ez a kapcsolat valamennyire is működik, vagy működni fog, az egészen biztosan nem a te érdemed lesz…

De már majdnem egy hét telt el a megrázó beszélgetés óta, most pedig a kis család itt ült a nappalinkban, nyugalomban, szeretetben és békében. Nem tudtam, mi történhetett ezen idő alatt, számomra csak az volt a fontos, hogy úgy nézett ki, újra sikerült egymásra találniuk, átbeszélni a történteket… vagyis inkább csak remélni tudtam, hogy ez történt, nem pedig Audrey engedett ismét, csak hogy végre béke lehessen… de a hetedik érzésem azt súgta, hogy most tényleg béke van… igazi világbéke.

Audrey

- Még jó, hogy van négy része… - suttogtam Jamesnek, miközben a Jégkorszak második részét néztük hármasban Jimmyvel, a héten legalább harmadszorra. Hallottam, hogy James jót derül, majd a hajamba csókol.

Kihúztuk a nappaliban lévő kanapét, és most mindnyájan rajta terpeszkedtünk. Én Jameshez bújtam, míg Jimmy hasalt, feje a tévé felé.

Majd’ két hét telt el szerencsétlen balesetem óta, és egy hét azóta, hogy Jamesszel kibékültünk. Az első ijedtség után sikerült legyőznöm a rossz érzéseimet, amelyek Jimmy felé irányultak. Lassan minden visszatért a régi kerékvágásba, kislányunk egyre gyakoribb mozgolódása pedig megnyugtatott, és hihetetlenül boldoggá tett.

- James… - suttogtam halkan, majd a hasamra simítottam a kezét. Láttam rajta, hogy nagyon koncentrál, majd arcán mosoly terült szét.

- Nagy buli van odabent. – suttogta, majd megcsókolt.

- Lehet, hogy ma sem fog hagyni aludni, de nem zavar… - simogattam körbe az egész pocakomat. – Olyan csodálatos érzés…

- Mit csinyáj? – kérdezte Jimmy, aki időközben hátat fordítva kedvenc meséjének, immár minket tanulmányozott. Mellém térdelt, mutatóujját pedig elgondolkodva a szájába tette. James a baleset után tényleg elbeszélgetett vele a kicsiről és rólam, ami úgy látszott, hatásos volt.

- Játszik odabent. – mondta James, Jimmy pedig mélyen elgondolkodva figyelte a ruha alá rejtett pocakomat.

- Add ide a kezedet. – mosolyogtam Jimmyre, aki érdeklődve nyújtotta felém apró kis ujjait. Megfogtam a kezét, a pocakomra szorítottam, saját kezemet az övére simítva. Egy pillanatra csönd volt és nyugalom, mintha a kicsi megérezte volna, hogy most nem csak az én kezem simogatja. Láttam, hogy Jimmy tátott szájjal várja, mi fog most történni. Aztán kislányunk végre úgy döntött, hogy kikopog.

Jimmy nagyot sikkantva és kacagva húzta el a kezét, majd tapsikolni kezdett. Jamesszel nem tudtuk megállni, hogy mi is ne nevessünk. Jimmy – immár saját magától – visszacsúsztatta kezét a pocakomra, majd ismét kuncogva kapta el.

- Tedd ide a füledet és akkor hallhatod is. – mondtam Jimmynek, aki először gyanakodva nézett rám, majd mellém kúszott. – Próbáld meg! – bíztattam, mire kényelmesen elhelyezkedett, kicsi fülét pedig a hasamra tapasztotta. Egy idő után már nem nevetgélt, csak átszellemült arccal hallgatta, mi folyik odabent.

- Annyaaa, mikoj jön ki? – nézett rám hatalmas, kék szemeivel.

- Hát, még eltart egy ideig… de addigra már tavasz lesz. Elmúlik a hideg és mindenhol virágok lesznek. – próbáltam a számára legérthetőbben betájolni az időpontot.

- És hogyan jön ki? – kérdezte, miután sikeresen túllendült az előző kérdésem. Hirtelen nem tudtam erre mit válaszolni.

- Szerintem erről most inkább ne beszéljünk… - néztem segítség kérően Jamesre.

- És hogyan kejült be? – böködte óvatosan ujjacskájával a hasamat.

- Jimmy, azt hiszem, ideje lefeküdni! – kaptam fel őt James az ölemből, miközben láthatóan jól mulatott. A karjában vitte a gyerekszobába, ahonnan továbbra is Jimmy boldog kuncogását hallottam. Könnybe lábadt a szemem. Boldog voltam, mert úgy láttam, Jimmy most már talán el tudja fogadni a kicsit. Ez volt, amire pillanatnyilag a legjobban vágytam. A levegőt még mindig Jimmy kuncogása töltötte meg, James pedig vigyorogva nézett vissza rám a gyerekszoba ajtajából. Láttam rajta, hogy az ő szívéről is egy óriási kőszikla gördült le.

Én pedig nem tudtam mást tenni, mint szívből visszamosolyogni rá.

- Sajnálom… - mondtam halkan, mikor már mi is az ágyban feküdtünk. James értetlenül nézett rám. – Sajnálom, hogy az elején nem értettem meg az érzéseidet Jimmyvel kapcsolatban. – nyeltem nagyot, miközben ő láthatóan még mindig nem tudja, miről beszélek. – Sokszor voltam mérges amiatt, hogy sietned kell hozzá haza, vagy, mert szinte mindig velünk volt. – egy nagyot sóhajtottam, közben pedig az ágynemű mintáját tanulmányoztam. – És azt is szégyellem, hogy sértetten távoztam, amikor az első szeretkezésünk közben felsírt, te pedig hozzá rohantál. – James keze lassan simult az enyémre. – Nem értettem… - ráztam meg a fejemet, közben könnyeimmel küszködve néztem rá. – Nem értettem azt a köteléket, ami köztetek van… amit iránta érzel. – vallottam be. – De most már tudom. – mosolyogtam rá halványan, ő pedig kedves, kék pillantásával simogatott. – A lányunk még meg sem született, de én már most el sem tudom képzelni, hogy akár egy pillanatig is távol legyek tőle… - folytak végig arcomon a könnyek.

- Ezt én sem tudom elképzelni. – simogatta meg az arcomat. – Alig várom, hogy a karomban tarthassam és soha ne engedjem el. – mondta halkan, majd megcsókolt, én pedig egy nagyot sóhajtva hozzá bújtam.

- Remélem, most már minden rendben lesz. Jó lenne egy kis nyugalom a hátra lévő négy hónapban.

- Már csak három és fél. – mosolygott rám, közben pedig viccesen emelgette a szemöldökét, amitől nevetnem kellett.

- Hú, valaki nagyon képben van! – mondtam elismerően.

- Még szép! – nézett rám büszkén. – Én is ugyanúgy várom, mint te.

- Ennek örülök. - mondtam rövid hallgatás után, és őszintén reméltem, hogy így is van. James szemében fájdalom villant meg válaszom hallatán. Tudtam, hangomból hiányzott a meggyőződés, bármennyire is igyekeztem ezt eltitkolni. Felrémlett bennem a beszélgetésünk, mikor James azt mondta, soha többé ne vádoljam őt azzal, hogy nem szereti eléggé a kislányunkat. Arcáról leolvashattam, hogy tényleg milyen rosszul esik neki, hogy ezt feltételezem róla. Hirtelen eluralkodott rajtam az önvád, hogy James bármit is tesz, én eldöntöttem, hogy nem hiszek neki. Aztán rájöttem, hogy nem véletlenül érzek így… nem véletlenül döntöttem így. Mindaz, amit az elmúlt években tapasztaltam, szkeptikussá tett James szavaival szemben. – Tudom, hogy te is nagyon várod már. És tudom, hogy szereted. – nyeltem egy nagyot, közben pedig megsimogattam elfelhősödött arcát. Néhány pillanatig csak szomorúan nézett rám, majd végül beszélni kezdett.

- Én is sajnálom, hogy… hogy olyan rosszul kezeltem ezt az egészet… - szemeivel bűnbánóan nézett rám. – Hajlamos vagyok apatigrissé változni, ha Jimmyről van szó. – nevetett zavartan. – De nem várhatom el tőled, hogy uralkodj az érzéseiden, amikor én magam is képtelen vagyok rá. – egy nagyot nyelt. – Szégyellem magamat azért, mert azt éreztettem, hogy engem nem rázott meg az, ami történt. – éreztem, hogy elszorul a szívem. – Pedig nagyon megijedtem… nem bírtam volna elviselni, ha történik valami veletek… képtelen lennék újra végig csinálni… annyira szeretlek… – szemébe könnyek gyűltek, arcát a nyakamba hajtotta.

- Semmi baj… túl vagyunk rajta… - suttogtam vigasztalóan a fülébe, mire lassan megnyugodott. - Őszintén remélem, hogy a kicsi segít majd abban, hogy köztünk is rendbe jöjjenek a dolgok.

- Igen, én is remélem. – szeméből sütött az őszinteség. – Szerintem nagyon jó úton haladunk. A megértés vezet a boldogsághoz… és az elfogadás. – mondta, miközben finoman megcsókolt. – Kezdesz olyan érzéseket megérteni, amelyek eddig ismeretlenek voltak számodra… hogy milyen mélyen gyökerezik az emberben a szeretet egy gyermek iránt. – mosolygott rám, miközben megsimogatta az arcomat. – Változol… napról napra. Egyre csodálatosabb vagy. – éreztem, hogy elpirulok a bók hallatán, de nem hagyhattam figyelmen kívül a tényt, hogy ismét én vagyok az, aki változik. – És ha végre a kis hercegnő is megérkezik… - tenyerét a hasamra simította – Akkor minden összeáll. – mosolya tele volt reménnyel és bizakodással, ami engem is mosolygásra késztetett.

Annyira jó lett volna hinni neki…