Ötvenegyedik fejezet - Születés

Ötvenegyedik fejezet

Születés

Az első egy óra után már teljesen elvesztettem az időérzékemet. Fel-alá sétáltam a kórház folyosóján, James pedig szorosan mellettem haladt. Jó volt belé kapaszkodni, a vállára hajtani a fejemet, amikor jött a fájdalom. Karjaival erősen tartott, megnyugtató hangján folyamatosan bíztatott.

Erősnek akartam látszani, tartani magamat, ahogyan azt előre elterveztem. Nem akartam, hogy James azt lássa, hogy szenvedek, gyenge vagyok… hogy azt a szörnyűséget juttassam az eszébe. Na persze az elmélet és a gyakorlat olyan szinten tért el egymástól, hogy tudtam: képtelen leszek véghezvinni, amit elterveztem.

- Jó, négyujjnyi. – mondta Dr. Manning, mikor feje előbukkant lábaim közül. – Szusszanjon egy percet, aztán neki látunk. – mosolygott, majd megszorította remegő kezemet. Öt óra telt el, mióta beértünk a kórházba és én már a vajúdásban úgy elfáradtam, hogy fogalmam sem volt róla, honnan veszem majd az energiát a folytatáshoz… pedig csak most jött a java. A tarkóm vizes volt, homlokom is gyöngyözött az izzadtság, pedig James szorgalmasan törölgette a hideg vizes ruhával. Ajkam kiszáradt, ahhoz sem éreztem elég erőt, hogy inni kérjek. A fájdalomtól újra és újra kirázott a hideg.

- Igyál egy kicsit…. – mondta feszült hangon James, én pedig szomjasan vettem szájamba a szívószálat. Miután végre ittam, éreztem, hogy kissé visszatér az erőm.

- James… menj ki kérlek. – mondtam erőtlenül, mert tudtam, mindannak ellenére, amit eddig végigcsináltunk, most jön majd csak a neheze. Én pedig éreztem, hogy képtelen leszek kemény maradni.

- Szó sem lehet róla. – tette le James a poharat. – Megbeszéltük, hogy együtt csináljuk végig. Itt maradok és segítek. – simította hátra csapzott hajamat. Egy nagyot sóhajtottam, mert bármennyire is akartam volna, semmi erőm nem volt ellenkezni. – Nagyon ügyes vagy, büszke vagyok rád. – suttogta a fülembe remegő hangon, majd megcsókolta az arcomat. Nem tudom, hogyan csinálta, de sikerült erőt öntenie belém.

- Nos, Audrey, kezdhetjük? – kérdezte Dr. Manning, én pedig alig láthatóan bólintottam, bár igazából fogalmam sem volt róla, hogy készen állok-e. – Jól van. Akkor a következő fájásnál nyomjon erősen. – adta ki az utasítást a doktor, én pedig nagyokat lélegezve vártam. Rettenetesen féltem. James ujjait az enyémbe kulcsolta, majd a fülembe súgta:

- Szorítsd csak nyugodtan. – nem kellett kétszer mondania. Megjött az első fájás, én pedig összeszorítottam a fogamat és egy helyre koncentráltam az összes erőmet. Szörnyű volt a fájdalom, de mindennél jobban vártam a pillanatot, mikor a karomban tarthatom a kislányomat. Kiáltani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. A fájdalomtól minden hang bent ragadt.

Szinte alig hallottam Dr. Manning utasításait, James bátorító szavait a fülemben, csak a testemet szétszakító fájdalmat éreztem, az dörömbölt minden apró kis porcikámban. Éreztem, hogy könnycseppek folynak a szememből. Azt hittem soha nem lesz vége…

- Már csak egy nagyot kicsit tartson ki, mindjárt kint van! – Dr. Manning hangja távolinak tűnt, mintha nem is hozzám beszélt volna. A szavak tompán jutottak el hozzám és nem is fogtam fel igazán az értelmüket, csak tettem, amit tennem kellett.

- És már itt is van! – hallottam Dr. Manning elégedett hangját. Leírhatatlan volt a megkönnyebbülés, amit akkor éreztem, mikor a kislányom elhagyta a testemet. Oszladozni kezdett a fájdalom, fülemet pedig a kicsi méltatlankodó ordítása töltötte meg. Erőt kellett gyűjtenem hozzá, hogy kinyissam a szememet, de amit akkor láttam, az szóval nem leírható. Nem hiába mondják, hogy a szülés az egyetlen olyan vakrandi, ahol az ember egészen biztosan találkozik élete szerelmével. Mert Ő tényleg az volt.

- Nagyon ügyes voltál. – csókolta meg a homlokomat James, éreztem, hogy keze remeg, ahogy végigsimogatta az arcomat.

- Minden rendben? Egészséges? – kérdeztem az orvos felé fordultam, aki csak mosolyogva bólintott. – Gyönyörű kislány. – mondta, majd óvatosan a mellkasomra tette. Annyira gyönyörű volt, kis teste pedig annyira forró… ez a forróság az én testem melege volt, amiben kilenc hónapon keresztül lakott. Alig mertem megérinteni, olyan picinek tűnt. Ahogy meghallotta a szívverésemet, amely oly ismerős volt neki, azonnal megnyugodott.

- Hát szia… - suttogtam halkan, miközben a hátát simogattam. Valahogy semmi értelmes nem jutott az eszembe. – Nagyon örülök, hogy itt vagy. – szipogtam. Jamesre néztem, aki láthatóan ugyanannyira nem tért még magához, nem hitte el, hogy a kislányunk végre itt van velünk, mint én magam. – Ugye milyen szép? – kérdeztem, ő pedig bólintott.

- Gyönyörű. – mondta, miközben le sem vette róla a szemét. – Köszönöm. – csókolt meg finoman.

- Nyugodtan fogja meg apuka! – bíztatta Dr. Manning.

- Igen. Ezt neked is érezned kell. – próbáltam óvatosan felé nyújtani a kicsit, aki zöld lepedőbe csavarva, még a születés nyomaival a testén, ismét hangot adott nemtetszésének, hogy erre a hideg világra kellett érkeznie.

- Csssst… ugyan már… semmi baj… - suttogta neki James, miközben a karjában tartotta. Látszott rajta, mennyire tapasztalt az ilyesmiben. A baba teste a karján nyugodott, míg tenyerével óvatosan tartotta a fejét. – Kicsi lányom… - mondta James, majd megcsókolta a kicsi fejét. – Kicsi hercegnőm… - Most tűnt csak fel, hogy kisbabánknak milyen sok haja van. James a meghatottságtól és boldogságtól fátyolos szemmel nézett rám, majd felém fordította a csöppséget, hogy én is tetőtől-talpig megnézhessem. Éreztem, hogy nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról. – Visszaadlak Anyának, tudom, nála sokkal jobban érzed magadat. – tette egy gyors puszi után ismét a mellkasomra, ahol a pici szinte azonnal meg is nyugodott. Annyira hihetetlen volt, hogy végre láthatom… kilenc hónapig egy test és egy lélek voltunk, most pedig hirtelen itt van velem… velünk. Próbáltam nem sírni, de lelhetetlenség volt. Annyi érzés szakadt fel, annyi félelem és aggodalom… és tudtam, hogy nem csak bennem.

- Te jól vagy?  - suttogta James, miközben izzadt tincseimet simogatta. Láttam rajta, hogy képtelen teljesen a kislányunkra koncentrálni, mert még mindig miattam aggódik.

- Igen… - mosolyogtam rá. – Fáradt vagyok, de minden rendben. – próbáltam megnyugtatni.

- Nagyon ügyes voltál. És hihetetlenül erős. – mondta szeméből őszinte elismerés és szerelem áradt. – Ti nők olyan csodálatosan vagytok összerakva. Egy férfi sem tudná ezt végigcsinálni. – ajkán halvány mosoly bujkált. Szavai nagyon jól estek.

- Minden rendben van? – lépett oda hozzánk egy ápolónő.

- Igen, köszönjük. – válaszoltam neki. – Csak nem tudunk betelni a látvánnyal.

- Ezt megértem. Viszont most kis időre el kell vinnem a kicsit. A Doktor Úr megvizsgálja, megmérjük, ilyesmi. De mindenekelőtt csinálunk neki egy csinos kis karszalagot. – vette elő a rózsaszín csíkot, majd a tollat. – Nos, mi lesz a kis hölgy neve? – mosolygott ránk kedvesen. Jamesre néztem, de az ő arcán is tanácstalanságot láttam. Beszéltünk néhányszor nevekről, de valahogy egyik sem tűnt az igazinak. Végül abban maradtunk, hogy megvárjuk a nagy pillanatot. Úgy gondoltuk, ha majd a kislányunkra nézünk, tudni fogjuk, hogy milyen nevet adjunk neki.

Gyönyörű, ártatlan arcát néztem, egyszerre tört fel belőlem a megkönnyebbülés, a szeretet és a hála. Itt voltunk mindhárman, egészségesen és boldogan.

- Julie… - mondtam halkan, James pedig elkerekedett szemekkel nézett rám. – Szeretném ha Julienak hívnák a kislányunkat. – James nem tudott megszólalni, egyszerűen csak kirobbant belőle a sírás, amelyet ügyetlenül próbált leplezni, nem előlem, sokkal inkább a kórházi személyzet elől. Karomra hajtotta a fejét és úgy próbált erőt venni magán. Az elmúlt órák, percek, az elmúlt hetek, hónapok és évek feszültsége, fájdalma volt ezekben a könnyekben. Kezemmel forró, égő arcát simogattam, és már én is sírtam. Annyira szerettem, mint még soha. – Jó lesz? – suttogtam halkan, miközben remegő ajkaink összeértek, ő pedig csak bólintani tudott. – Julie lesz a neve. – mondtam az ápolónőnek, aki mosolyogva írta rá a nevet az apró karkötőre.

- Vezetéknév?

- Atherton… - motyogta James, aki még mindig a megéltek hatása alatt volt.

- Gondolom házasok, ugye? – nézett felénk, mielőtt még leírta volna. Éreztem, hogy égni kezd az arcom.

- Nem, nem vagyunk házasok. – hangomat fáradtnak, távolinak éreztem.

- De ugye a párja tett apasági nyilatkozatot? – éreztem, hogy megfagy bennem a vér. Jamesre néztem, de enélkül is tudtam a választ.

- Nem… eszünkbe sem jutott. – válaszolta.

- Sajnos a baba akkor nem kaphatja automatikusan az Ön nevét. Házassági anyakönyvi kivonat, vagy apasági nyilatkozat kell hozzá. Addig átmenetileg az anya nevén lesz anyakönyvezve. – mondta végig egyhuzamban, mert érezte, hogy erre bizony nem számítottunk. Teljesen sokkolva éreztem magamat. Nem tudtam mit mondani.

- Nem csinálhatnánk mégis valamit? – kérdezte James, aki végre magához tért.

- Ne fogják fel ilyen tragikusan. Ez csak átmeneti állapot lesz. Néhány nap múlva el tudnak menni, megtenni a nyilatkozatot és egy-két hét múlva kiküldik a papírokat. – próbált bátorítani minket. A kis Julie sírni kezdett, mintha érezte volna, hogy valami nincs rendben. – Megkérdezhetem a vezetéknevét? – nézett rám az ápolónő, én pedig láttam rajta, hogy milyen kellemetlenül érinti ez az egész.

- Adams – mondtam halkan, mire a nővérke megismételte, majd ráírta a szalagra. Közelebb lépett, majd óvatosan a kicsi csuklója köré zárta. Rettenetesen rossz érzés lett úrrá rajtam. Mindig is ettől féltem, és lám, már a kislányom földi életének első órájában elkezdődik. Ő más lesz, kevesebb, mint a többi gyerek, mint Jimmy… a karszalagon álló Julie Adams feliratra néztem, és arra gondoltam, hogy Julie az ÉN kislányom. Csakis az enyém. Könnyek fátyolozták a szememet, ahogy gyönyörű arcára néztem.

- Ne haragudj… ne haragudj… - hallottam James hangját, remegő kezei a karomat simogatták, de most valahogy nagyon idegennek éreztem.

- Nem számít. – mondtam határozott hangon. – Most semmi más nem érdekel, csak Ő. – húztam közel magamhoz a kicsit, aki ettől láthatóan megnyugodott. Egy újabb, fájón sajgó seb lett a lelkemben, úgy éreztem, hogy soha nem tudom majd megbocsájtani Jamesnek. Nem magam miatt, hanem a kicsi miatt.

- Most el kell vinnünk, de nemsokára újra itt lesz. Néhány óra múlva eljön az első szoptatási idő. – próbált az ápolónő némi mosolyt csalni az arcunkra. Miután megpusziltam még mindig forró kis arcát, nehéz szívvel hagytam, hogy elvigyék Juliet. Óvatosan megcsókoltam a homlokát, majd könnyes szemmel adtam oda. Minden olyan üres lett nélküle és elemi erővel tört rám a fáradtság. – Próbáljon pihenni kicsit. – mosolygott rám az ápolónő, és nem is kellett kétszer mondania.

- Kérsz valamit? – kérdezte James.

- Inni. – válaszoltam, mert úgy éreztem, mintha egy sivatag lenne a szájamban. Segített inni, majd mellém ült, ujjaival a hajamat simogatta.

- Holnap az lesz az első dolgom, hogy elmegyek, és megteszem a nyilatkozatot. – suttogta halkan. – megráztam a fejemet.

- Teljesen felesleges. Mind a ketten kellünk hozzá.

- A francba… hogy felejthettem el… miért nem gondoltam erre? – túrt a hajába James.

- Nekem sem jutott az eszembe. – vallottam be őszintén.

- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte újra, miközben az arcomat simogatta.

- Igen, biztos. – mosolyogtam rá. – Csak fáradt vagyok.

- Pihenj nyugodtan. Én itt leszek. – mosolygott rám erőtlenül.

- Jól van… de… de szólja, ha visszahozzák a kicsit… - suttogtam félálomban. A választ már nem is hallottam.