Negyvennyolcadik fejezet - Testvérek

Negyvennyolcadik fejezet

Testvérek

Az elkövetkezendő napokban sajnos szembesülnöm kellett vele, hogy nem csak James és az én kapcsolatommal vannak problémák. Jimmy boldog volt, hogy visszatértem hozzá, ám az új családtag, a testvér érkezéséről viszont nem volt hajlandó tudomást venni.

- Várod már a kistestvéredet? – kérdeztem Jimmyt, mire ő továbbra is tüntetőleg a mesekönyv lapjait nézte. Végül dacosan megrázta a fejét.

- Miért nem? – kérdeztem tőle, közben pedig megsimogattam szőke tincseit. – Amikor sétálunk, akkor mindig odamész a kisbabákhoz. Szereted őket. – próbáltam faggatni. Jimmy durcásan megvonta a vállát. – Davie-nek és Samnek is van testvére. – hoztam fel példaként bölcsis társait. – Van másik olyan Anyuka is, akinek több gyereke van. És mindegyiküket ugyanúgy szereti. – simogattam meg az arcát, de ő továbbra is dacos volt. – Jimmy, a testvérednek szüksége lesz rád. Szüksége lesz arra, hogy szeresd.

- Nem akajom! – szólalt meg hirtelen. – Add vissza. – lapozgatott kezével a könyvben. Nem értettem.

- Mit adjak vissza és kinek? – néztem rá értetlenül.

- A gólyának! – vágta rá azonnal. – Adja másnak. – éreztem, hogy arcomat elönti a forróság, a könnyek szinte csípték a szememet. Felálltam Jimmy mellől, kivettem kezéből a könyvet, majd gépiesen egy csókot nyomtam a homlokára és betakargattam.

- Jó éjszakát Jimmy. – mondtam színtelen hangon, majd az ajtó felé léptem.

- Angyal Anya biztos öjülne neki. – nézett fel az ágyból Jimmy, nekem pedig kifutott lábamból az erő. Meg kellett kapaszkodnom az ajtóban. „Nem tudja, mit beszél…” – hajtogattam magamban, miközben szótlanul kiléptem a szobából, elbotorkáltam gyorsan a kanapéig és leroskadtam.

- Kérsz valami édességet? – kérdezte James, mikor kilépett a fürdőszobából, egy kis lefekvés előtti nasi reményében. Mikor nem válaszoltam, hozzám lépett, én pedig a könnyeimet törölgettem.

- Mi a baj? – kérdezte, miközben megsimogatta az arcomat.

Két napja volt már annak az őszinte, fájdalmas beszélgetésnek, amely szeretkezésünk utána történt, azóta James láthatóan és érezhetően eltávolodott tőlem. Mindent, amit eddig érzett, mióta visszajöttem, bizonyossággá vált a számára. És szinte egészen biztos voltam benne, azt hiszi, hogy direkt, szándékosan bántom, hogy tényleg kamatostul akarok visszaadni neki mindent, amit az elmúlt években végig csináltam mellette.

- Jimmy… - szipogtam, közben pedig megráztam a fejemet. – Teljesen elutasító a kicsivel szemben. – simogattam meg a hasamat. – Nem beszéltem még erről többgyerekes anyukával, de nem hiszem, hogy ez természetes… - James egy nagyot sóhajtott és mellém telepedett, tenyerével csitítóan simogatta a hátamat.

- Tudod…Jimmynél teljesen más a helyzet. Valamennyire megérti mindazt, amit elmondtunk neki. Szerintem attól fél, ha a kicsi megszületik, akkor őt kevésbé fogod szeretni, mert az ő első anyukája Julie volt. – egy nagyot sóhajtottam, majd Jamesre néztem.

- Azt…azt mondta, hogy adjuk vissza a babát… a gólyának, vagy… vagy adjuk Angyal Anyának, mert ő örülne neki. – újra kitört belőlem a sírás, mikor kimondtam ezeket a szavakat. A jelentésüktől kirázott a hideg.

- Jaj, Istenem… - húzott James magához, én pedig átkaroltam a nyakát. – Ne haragudj rá, nem tudja, hogy mit beszél. – suttogta a fülembe.

- Igen, tudom. – szipogtam. – De fogalmam sincs, hogy még mit tehetnék azért, hogy elfogadja. Nem akarom, hogy még akkor is így érezzen, amikor megérkezik a baba. Azt szeretném, ha mindnyájan boldogok lennénk. – túrtam idegesen a hajamba.

- Nyugodj meg Audrey, kitalálunk valamit. – adott egy apró csókot. – Majd beszélek vele. – ígérte, én pedig bólintottam. Olyan jó volt hozzá bújni…

- Nem akarom, hogy azt hidd, direkt bántalak… hogy ez valamiféle morbid vendetta. – mondtam halkan, majd a szemébe néztem. – Te sem akartál engem soha bántani. De te sem tudtál egyik pillanatról a másikra változtatni az érzéseiden. Neked is idő kellett hozzá. Most pedig nekem kell egy kis idő. – mondtam remegő ajkakkal. – De nem akarlak bántani… - csuklott el a hangom.

- Tudom, tudom… - ölelt szorosan magához, majd csókokkal halmozta el az arcomat. – Ne haragudj, hogy olyan morcos voltam a napokban. – homlokát az enyémnek döntötte, majd egy nagyot sóhajtott. – Csak nagyon nehezen viselem ezt az egész helyzetet… - egy nagyot nyelt, majd folytatta. – Nagyon hiányzik a szerelmed. – láttam, hogy elfátyolosodik a szeme.

Tudtam, hogy min megy most keresztül. Ő is úgy érzi, hogy mindent megtesz azért, hogy őszintén szeressem, mégis ott van kettőnk között az a fal. A falat pedig az a tény emelte, hogy én már nem tudtam hinni a szavainak, az érzéseinek… hogy tudtam, bármennyire is szeretné, nem tudja nekem megadni azt, amire igazán vágyom.

- Talán… talán nálunk ez az időszak az a nehézség, amiről beszéltél… ami igazán összehozza a párokat. – próbáltam másik oldalról megközelíteni a kérdést. – Talán ez fog minket megerősíteni. – mondtam halkan, ő pedig alig láthatóan bólintott.

- Szeretném, ha így lenne.

- Köszönj el a fiúktól Jimmy, aztán indulunk! – borzoltam össze a haját, mire ő játékosan sikkantott, majd visszafutott bölcsődés csoportszobájába. Kivettem pulóverét és kabátját a nevével ellátott fakkból, közben szemem sarkából láttam, hogy a szobából kilép az a fiatal nevelő, akivel anno az Anyák napi afférom volt.

- Jó napot. – köszönt nekem félénken, majd a kezét nyújtotta felém. – Janet vagyok, a múltkor… a múltkor elfelejtettem bemutatkozni.

- Üdvözlöm Janet. Audrey vagyok.  – mosolyogtam rá, majd kezet fogtunk.

- Ne haragudjon, én… én csak szeretnék elnézést kérni a… a múltkori miatt. – arcán igazi bűntudatot láttam, pillantása végigsiklott gömbölyödő alakomon.

- Ugyan, emiatt igazán ne érezze magát kellemetlenül. – mosolyogtam rá, mert láttam, hogy komolyan bántja a dolog. – Ön nem tehet róla. Egy kellemetlen félreértés volt.

- Mr. Atherton még aznap telefonált. – emlékezett vissza. – Nagyon rossz volt a tudat, hogy Önök talán emiatt… - nem fejezete be a mondatot, zavartan az ajkába harapott.

- Nem, nem emiatt. – nyugtattam meg. Tudtam, arra az időszakra gondol, mikor eljöttem Jamestől. Mivel akkor leginkább Helen járt Jimmyért, nem volt nehéz összeraknia a képet. Arcán látszott, hogy sikerült kissé megnyugtatnom.

- De… ahogy látom, most minden rendben. – mutatott a hasamra.

- Igen, minden rendben. – mosolyogtam rá, háta mögött pedig a szememmel Jimmyt kerestem.

- És… terveznek esküvőt? – tudtam, kötelességének érezte egészen addig szóval tartani, amíg Jimmy vissza nem tér. Minden jóindulata ellenére különleges képessége volt arra, hogy fájó sebeket szakítson fel.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Nem tartjuk fontosnak. – válaszoltam, közben pedig döbbenten nyugtáztam, hogy tényleg így is gondolom…igen…most már én is így gondolom.

Ebben a pillanatban Jimmy végre megérkezett, én pedig föladtam rá a pulóvert és a kabátot, miközben Janet eltántoríthatatlanul asszisztálta végig a folyamatot.

- És Jimmy, várod már a kistestvéredet? – kérdezte tőle mosolyogva, én pedig végleg nyugtáztam, hogy szegény lánynak tényleg különleges érzéke van ahhoz, hogy olyasmibe tenyereljen, amibe nem kellene.

Jimmy nem válaszolt, csak bosszúsan nézett rá. Arca Jamest juttatta eszembe, mikor éppen mérges.

- Mennünk kell. Viszlát, Janet. – búcsúztam el tőle gyorsan, de még láttam, ahogyan arca elsápadt, mikor érzékelte, hogy ismét nagyon betalált.

Szinte biztos voltam benne, hogy többé a közelünkbe sem mer majd jönni.

Hazafelé menet láttam, hogy Janet utolsó kérdése rendesen rányomta bélyegét Jimmy hangulatára. Általában jó kisfiú volt, de most, mintha ördög bújt volna belé.

Sűrű pelyhekben hullott a hó, a szél pedig úgy felkavarta, hogy alig lehetett látni. A friss hóréteg alatt sok helyen felfagyott a már letaposott réget, ezért nagyon lassan, óvatosan haladtunk. Jimmy persze élvezte a havat, jobbra-balra rohangált és hógolyókat dobált.

- Gyere ide Jimmy, jön a kereszteződés. – nyújtottam felé a kezemet.

- Nem! Egyedül!  - rázta meg dacosan a fejét. Már többször is hangot adott ama véleményének, hogy ő már nagyfiú, de természetesen soha nem engedtünk neki semmi hasonló partizán akciót.

- Jimmy, nem szabad. Most nem. Majd ha Apa is itt lesz. – próbáltam megpuhítani, de ő továbbra is a fejét rázta. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Jimmy, gyere ide kérlek és fogd meg a kezemet. – mondtam erélyesen, Jimmy viszont megrándította a vállát, és a kereszteződés felé kezdett futni, ahol éppen most váltott pirosra a lámpa. – Jimmy! – kiabáltam utána, de ő nem figyelt rám. Megszaporáztam lépteimet, hogy sikerüljön utol érnem, de futás közben megcsúsztam az egyik rejtett jégfolton, és elestem. Eltartott néhány másodpercig, amíg a sokktól magamhoz tértem. Nagyon megijedtem. A kabáton keresztül a hasamra tettem a kezemet, csak remélni tudtam, hogy esés közben nem ütöttem meg.

- Jól van, Hölgyem? – állt fölém egy férfi, aki Jimmyt kísérte vissza.

- Igen, azt hiszem… - szipogtam, ő pedig felsegített a földről. – Biztos, hogy minden rendben? Ne hívjak mentőt? – kérdezte, mikor látta, hogy állapotos vagyok.

- Nem, azt hiszem, minden rendben…köszönöm… - mondtam zavartan, majd elköszöntünk egymástól. Jimmy sírva fogta meg a kezemet, így indultunk tovább. Én egy kicsit bicegve mentem, és még óvatosabban, mint eddig. De nem esett jól ez az esés…

…nagyon nem esett jól…

Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy szólaljon meg végül Dr. Manning. A szememből könnyek folytak, miközben az ultrahang képernyőjét néztem.

Mikor Jimmyvel haza értünk, a mosdóban észrevettem, hogy vérzek. Úgy éreztem, hogy megfordul velem a világ. Azonnal felhívtam az orvosomat, majd Helent, akivel alig fél órával később találkoztunk a rendelő előtt. Ő értesítette Jamest, mert én egyszerűen képtelen voltam értelmesen beszélni. Végül mire bejutottunk a vizsgálóba, már James is megérkezett.

- Minden rendben, nem történt komoly baj. – mondta ki végül a doktor, belőlem pedig kirobban a megkönnyebbült zokogás. James az arcomat simogatta, Dr. Manning pedig a kezemet szorította meg. – Ne sírjon, nincs semmi baj. De most néhány napig maradjon ágyban és pihenjen. – mondta, de képtelen voltam megszólalni, James válaszolt helyettem.

- Otthon maradok vele. – hallottam James fojtott hangját.

- Helyes, helyes… és próbáljanak megnyugodni. – mondta még végül a doktor, én pedig köszönetet rebegve álltam fel a vizsgálóasztalról.

Azon az estén képtelen voltam Jimmyre nézni.

A következő néhány napban még mindig a sokk hatása alatt voltam, semmi másra nem voltam képes, csak begubózva feküdni az ágyban, és dobogó szívvel figyelni a baba minden egyes rezdülését. Megőrjített a gondolat, hogy most már nem csak James aggódik, hanem immár én is rettegésen fogom leélni a szülésig hátra lévő napokat.

Szerettem a babát, a kislányunkat, aki még mit sem tud a körülötte dúló viharról. Nem bántam volna ki, hogy elveszítsem. Ráadásul nyomasztó árnyékként telepedett rám a tudat, hogy valószínűleg többet már nem lehet gyerekem. Csoda, hogy a testem megadta nekem még ezt az utolsó sanszot. Ráadásul, ahogyan Jamesszel most álltunk… egy nagy sóhaj hagyta el a mellkasomat.

- Szia… - lépett be James olyan hangtalanul a szobába, hogy már csak akkor vettem észre, amikor az ágy mellé lépett.

- Szia. – válaszoltam, majd óvatosan felé fordultam, mikor az ágy szélére ült.

- Meséltem Jimmynek, úgyhogy gyorsan elaludt. – mondta James, közben az arcomat fürkészte. Tudtam, hogy a reakciómra kíváncsi.

- Jól van. – nyögtem ki az igencsak semmitmondó választ, mire ő egy nagyot sóhajtott.

- Tudom, hogy haragszol rá, de kérlek… kérlek ne büntesd tovább. – szavai tele voltak szomorúsággal. – Már nagyon megbánta… és nagyon hiányzol neki. – próbált rám hatni. De én képtelen voltam elfelejteni, ami történt. Lassan két napja, hogy nem beszéltem Jimmyvel. Igazából látni sem akartam.

- Nagyon szépen megkértem, hogy maradjon velem, ne futkosson el. Többször is megkértem egymás után. – mondtam kimérten.

- Igen, tudom. – tette James kezét az enyémre. – De ő gyerek. A gyerekek pedig sokszor nem úgy viselkednek, ahogyan mi szeretnénk. Nem akart rosszat. Csak nem fogta fel igazán, hogy most jó fiúnak kell lennie. De komolyan elbeszélgettem vele. – győzködött James.

- Nem akarja a babát. Nem akarja, hogy testvére legyen. – mondtam egy nagyot nyelve.

- Erről is beszéltem vele. Azt hiszem, négy évesen még nem érti, mit is jelent ez igazán. Arra gondoltam, hogy ő is ott lehetne a következő ultrahangon. Ha látná, sokkal kézzelfoghatóbb lenne számára az egész… Ha látja, ahogyan mozgolódik… oda lenne érte. – próbált némi derűt erőltetni a hangjába, de én képtelen voltam még csak elgondolkodni is a dolgon. Újra és Újra lejátszódott szemem előtt a jelenet, ahogyan a zuhogó hóesésben botorkálok, Jimmy pedig a kérésemmel mit sem törődve a száguldozó autók felé futkározik.

- Nem lett volna szabad visszajönnöm. – böktem ki végül, miközben a párnámat fixíroztam. Éreztem, hogy egy könnycsepp folyik le az arcomon. – Békét és nyugalmat szerettem volna a kicsinek, de te lelkiismeret furdalást keltettél bennem. Visszajöttem Jimmyhez, mert láttam, mennyire szenved. De ő csakis magának akar engem, és mindent megtesz, hogy a testvére ne szülessen meg…

- Audrey… - pattant fel mellőlem James, arcán láttam, hogy nagyon feldúlt. Szemei szikrákat szórtak. – Hogy tudsz egyáltalán ilyet kiejteni a szájadon??? – a soha nem tapasztalt harag kissé váratlanul ért, de megerősített mindabban, amit gondoltam.

- És te??? – támadtam vissza. – Te hogy tudod így védeni, mindezek után???

- Jimmy a fiam, és jó gyerek! Nagyon jól tudod te is! Most nehéz időszakon megy keresztül, de igenis, nagyon jó gyerek, te pedig úgy teszel, mintha szarvai nőttek volna és maga lenne az ördög, csak mert gyerek mert lenni…

- Igen James, Jimmy a gyereked, akárcsak a lányunk! – ültem fel immár én is az ágyban. Éreztem, hogy a szívem kalapál. Láttam arcán, hogy kissé megilletődött. – Én mindig tiszteletben tartottam azt, hogy Jimmy a kisfiad életed szerelmétől és soha nem vártam el, hogy a kislányunk is megüsse nálad ezt a szintet. – James arcán ismét árnyék futott át. – De legalább azt tiszteletben tarthatnád, hogy NEKEM viszont Ő a gyermekem, életem szerelmétől. – remegett meg az ajkam. – Felfogtad egyáltalán, hogy majdnem elvesztettük?... – hangom alig volt több suttogásnál. – Hogy majdnem elveszítettem? – James nem szólt semmit, de láttam, hogy nagyon ellentétes érzések kavarognak most benne. – Úgyhogy kérlek, ne várd el tőlem, hogy most Jimmy lelkét nyugtassam. Soha nem tudtam volna megbocsájtani neki, ha bármi történt volna a babával. – éreztem, hogy szavaim úgy vágnak, mint egy penge éle. Jimmy pillái megremegtem, majd sarkon fordult, kiviharzott a szobából és rám csapta az ajtót.

Tudtam, most túlfeszítettem a húrt, de képtelen voltam másképpen érezni. Persze megértettem James érzéseit, hiszen Jimmy volt a szeme fénye, más részről viszont ott voltunk mi, a baba és én, és a baleset, ami a minap történt. Egy részről még magam is elborzadtam attól, amit mondtam, más részről éreztem: ki kell mondanom, ki kell adnom magamból ezt a keserűséget. Arról viszont fogalmam sem volt, hogyan jutunk keresztül mindezen…

…ez volt az első éjszaka, mikor James nem aludt mellettem.

Óvatosan szálltam ki a zuhany alól, majd megtörölköztem és felvettem a tiszta  hálóingemet… és akkor megéreztem. Igazán megéreztem. Ez volt a legfurcsább és egyben legcsodálatosabb érzés, amit valaha is megtapasztaltam. A kislányunk minden bizonnyal a késő esti tornagyakorlatait végezte, és már elég nagy és erős volt ahhoz, hogy én is megérezzem.

Sírva fakadtam. Nem… zokogtam. Hirtelen annyi érzés kavarodott fel bennem, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni. Csodálatos volt érezni a kislányunkat, azt akartam, hogy James is érezze… sírnom kellett a tudattól, hogy mi lett a kapcsolatunkból…hogy nem futhatok ki boldogan a fürdőszobából, és nem tehetem kezét a hasamra, miközben csillogó szemmel nézünk egymásra…bárhogyan is igyekeztem, képtelen voltam megteremteni a békét és a harmóniát. Nem csak a kapcsolatunkban, de még Önmagamban sem. Keserű érzés áradt szét bennem a tudatra, hogy ezt a célomat sem tudtam megvalósítani.

- Jézusom Audrey, mi a baj? – rontott be James a fürdőbe. Kétségem sem volt hozzá, hogy a hálóig hallatszott a zokogásom. Nem tudtam megszólalni. – A baba? – kérdezte, arcára félelem és pánik ült ki. Most annyira sajnáltam. Nagy nehezen megráztam a fejemet.

- Nincs semmi baj. – motyogtam halkan, de láttam, James még mindig feldúltan néz rám. – Igen, a baba… - fogtam meg a kezét és erősen a hasamra szorítottam. Mintha csak megérezte volna, a kicsi erőteljes nyújtógyakorlatokba kezdett, az eddigi edzés levezetéseként.

James másodpercekig szinte levegőt sem vett, feszült figyelemmel leste gyermekünk minden egyes mozdulatát. Nem tehettem róla, újra sírni kezdtem. James átölelt, nagyon jól tudta, mi keserített el ennyire.

- Ne haragudj… - mondta, miközben égő arcomat csókolta.

- Nem… - sóhajtottam nagyot. – Te ne haragudj. – kapaszkodtam bele a kezébe. – Sajnálom ezt az egészet Jimmyvel… és sajnálok mindent, amit mondtam… csak nagyon megijedtem… – szipogtam, mire James szorosan magához ölelt.

- Cssst… nyugodj meg, nincs semmi baj… - csitított, miközben én újra sírni kezdtem.

- Nem így akartam ezt az egészet. Én tényleg azt akartam, hogy boldogok legyünk…hogy a gyerekeink is boldogok legyenek, de nem megy… képtelen vagyok megteremteni azt az életet, amit magunknak akartam. – zokogtam fel ismét.

- Audrey, próbálj megnyugodni. – suttogta, miközben ajkaival forró arcomat csókolgatta. – Ne sírj, mert azt a baba is megérzi, és ő is szomorú lesz. – vígasztalt halkan, mire vettem néhány nagy levegőt, hogy sikerüljön abbahagynom a görcsös zokogást. – Így… jól van… - törölgette le arcomról a könnycseppeket. Másodpercekig álltunk szótlanul, tekintetünk összefonódott. Végül James szólalt meg.

- Tudom… tudom, hogy nem így képzelted el. Mert én sem így képzeltem el. És nagyon fáj ezt az egész…ami azóta történt, hogy…azon a napon nem kértem meg a kezedet. – az emlék hatására újra könnyek gyűltek a szemembe. – De azóta minden nap azon vagyok, hogy… hogy egyszer majd úgy érezhessem… úgy érezhessük, hogy EZ az, amit gyerekeinknek és magunknak kívánunk. – őszintesége mélyen megérintett. – És tudod, hogy mi az egyik dolog, ami reményt ad a számomra? – nézett rám, szomorú mosollyal a szemében. Megráztam a fejemet. – Ami a múltkor mondtál… amikor veszekedtünk. – az emlék hatására arca elfelhősödött. – Azt mondtad, hogy én vagyok életed szerelme. – éreztem, hogy újra könnyek gyűlnek a szemembe. – Ebbe kapaszkodok… - tekintetéből sütött a kétségbeesés és a szeretet. – De kérlek, soha többé ne vádolj azzal, hogy nem szeretem a kislányunkat, vagy hogy kivételezek Jimmyvel. Ez nagyon fáj. Fogalmad sincs róla, hogy mennyire. – most James szemei fátyolosodtak el. – Mindkettőjüket nagyon szeretem, és nem tudod, hogy milyen érzés, amikor elvárod tőlem, hogy válasszak kettejük között… – arca tele volt őszinte fájdalommal.

- Ne haragudj rám… - simogattam végig meggyötört arcát. – Csak annyira megijedtem… annyira megijedtem… - bújtam hozzá, ő pedig szorosan magához ölelt.

- Tudom… tudom… - suttogtam a fülembe, és nyugtatóan simogatta a hátamat. – Semmi baj, túl vagyunk rajta. – hangja megnyugtatott, beszélgetésünk elcsitította a lelkemben dúló vihart.

- Kérlek… kérlek gyere vissza. – mondtam halkan, mire ő kedvesen elmosolyodott. – Aludj újra együtt velem… - simogattam meg az arcát, mire ő bólintott… olyan jól esett megcsókolni…