Negyvenhetedik fejezet - Félelmek

Negyvenhetedik fejezet

Félelmek

- Ugye tudod, hogy James nagyon szeretett volna itt lenni? – kérdezte aggódva Helen, miközben a magán nőgyógyászom várójában ültünk.

- Persze, hogy tudom Helen. – tettem megnyugtatóan kezére az enyémet. – Hidd el, ebből semmi baj nem lesz köztünk Jamesszel. – láttam, hogy megnyugszik kissé. Jamest ismét jól elkapták a munkahelyén, egy nagyon fontos tárgyalást ütemeztek be erre az időpontra, ő pedig rettenetesen kikelt magából, amikor közölték vele, hogy ha nem lesz ott, akkor másnap már ne is menjen be dolgozni. Próbáltam őt megnyugtatni, de lehetetlenség volt. Mindennél jobban el akart jönni, végre látni a kisbabánkat…

…a kisbabánkat, aki most látványosan produkálta magát az ultrahang előtt. Mintha csak tudta volna, hogy nézzük.

- Szokta már érezni? – nézett rám a doki, miközben a kis picur még mindig nyújtógyakorlatokat végzett a pocakomban.

- Néha…azt hiszem… - mosolyogtam. – De még annyira nem tudom megkülönböztetni minden mástól. – nevettem zavartan.

- Nos, az elkövetkező egy-két hétben már egészen biztosan fogja érezni. Főleg, ha továbbra is ennyire aktív lesz. – mutatott ismét a képernyőre. Könnyes lett a szemem, ahogyan néztem ezt az apró kis tökéletességet a monitoron.

- Doktor Úr, lehet már tudni, hogy kisfiú vagy kislány? – kérdezte Helen, aki bejött velem a vizsgálatra. Doktor Manning rám nézett, én pedig alig láthatóan megráztam a fejemet. Tudtam, hogy Helen nem vette észre.

- Nos, nézzük meg jobban… - feszült újra az ultrahang a hasamnak, mi pedig a doktorral  együtt, ám  laikus módjára próbáltuk meglátni a dolgokat. Egy nagyot sóhajtott, majd hátradőlt a széken. – Sajnos nagyon szégyellős. – mosolyodott el. – Talán majd legközelebb. – mondta, de közben sokat sejtetően nézett rám.

A vizsgálat után gyorsan felöltöztem, szíven hevesen dobogott. Vártam a pillanatot, mikor Helen kilép előttem az ajtón…

Doktor Manning ekkor hozzám lépett és egy édes titkot súgott a fülembe.

- Őszintén sajnálom, hogy nem lehettem ott. – láttam James arcán, mennyire zaklatott. – Annyira szerettem volna látni… - arcát a hasamhoz nyomta. Láttam rajta, hogy vigasztalhatatlan.

- James…ez csak egy rutin vizsgálat volt. Majd ott leszel legközelebb. – próbáltam megnyugtatni, miközben ujjaimmal az arcát simogattam. Őszintén sajnáltam, hogy most nem lehetett ott. Tudtam, mennyire várja, hiszen ő még soha nem láthatta ultrahangon, élőben a kisbabánkat. Egy ideig csöndben feküdt, fejét az ölemben nyugtatva, aztán egy nagyot sóhajtva megszólalt:

- Audrey, szeretnék beszélni veled valamiről. – nézett rám szomorú, kék szemeivel.

- És mi lenne az? – kérdeztem.

- Én…én arra gondoltam, hogy…talán nem kellene természetes úton szülnöd. – bökte ki végül. Egy nagyot sóhajtottam. „Hát erről van szó. Retteg attól, hogy megismétlődik, ami a múltban történt.” – Szeretném, ha inkább a császármetszést választanád. Sokkal biztonságosabb és kevésbé fárasztó mindkettőtök számára. – Nem válaszoltam. Tudtam, hogy Jamesben minden bizonnyal egyre erősebben törnek majd fel a szörnyű emlékek, ahogyan egyre közelebb kerülünk a nagy naphoz, de nem gondoltam volna, hogy ezzel hozakodik majd elő.

- James, én…én megértem, hogy aggódsz… aggódsz értem és a kicsiért, de hidd el, nem lesz semmi baj…

- Legalább gondolkodhatnál róla… - tett még egy kétségbeesett kísérletet. – Sokkal nyugodtabb lennék. – szemei kétségbeesetten kérleltek.

- James, tudod jól, hogy a császárnak is ugyanúgy megvannak a veszélyei, mint a természetes szülésnek. Az mégiscsak egy műtét… - Láttam rajta, hogy nagyon nem tetszik neki, amit mondok. Elfordította a fejét és inkább a hálószoba falán függő képet fixírozta. – Én pedig…én pedig szeretném átélni…megélni ezt az egészet… - Elhallgattam, arra vártam, hogy James újra rám nézzen. Eltartott néhány másodpercig, amíg végre megtette. – Hidd el, nem lesz itt semmi baj! Vékony derék, széles csípő! Simán kipottyan majd! – próbáltam mosolygásra bírni, ám minden kísérletem kudarcba fulladt. James továbbra is aggodalmas arccal nézett rám, majd újra elfordította a tekintetét. Tudtam, most van itt az idő. Ez az a pillanat, amire vártam.

- Kérlek James, ne gondolkozz most ezen. Még olyan messze van. Nem akarom, hogy az elkövetkezendő négy hónapot végig idegeskedd. – újra megsimogattam szomorú arcát, majd kiböktem. – A kislányunknak egy nyugodt, boldog apára van szüksége… - eltartott két másodpercig, amíg tudatosodott Jamesben, amit mondtam.

- A kislányunknak? – nézett rám csillogó szemekkel. – Kislány? – kérdezte immár mosolyogva, elfátyolosodó szemekkel.

- Igen. – válaszoltam. – Most már biztos. - Nem szólt többet, csak a hasamhoz szorította az arcát, kezével pedig annyi szeretettel simogatta, hogy attól az én szemem is fátyolos lett. James kislányt szeretett volna és teljesült a vágya. Ahogy láttam őszinte, boldog reakcióját, egészen biztos voltam benne, hogy nagyon fogja szeretni a kicsit… más pedig nem érdekelt.

A pillanatnyi öröm után viszont sajnos rá kellett jönnöm, hogy ezzel talán még inkább rontottam a helyzeten. Boldoggá akartam tenni a hírrel, hogy kislányunk lesz, azt akartam, hogy másra gondoljon, el akartam terelni figyelmét a szülésről, ám miután megtudta ezt a hírt, még inkább felülkerekedett benne az aggodalom és a pánik.

Vacsora alatt is szinte teljesen szótlan volt. Megértettem, hogy aggódik. Most, hogy mi is babát vártunk, átéreztem, hogy milyen is ez, bele sem mertem gondolni, milyen lehetett a számára, mikor ketten bementek a kórházba, abban a tudatban, hogy hazafelé már hárman lesznek…de Julie ott vérzett el a szülőszobán. Akaratlanul is kirázott a hideg.

- Hozzak egy kardigánt? – kérdezte James.

- Nem, köszönöm. – ráztam meg a fejemet. Ő megpróbált rám mosolyogni, de mosolya kínban érlelt volt.

Este minél hamarabb próbáltam Jimmyt ágyban tudni, hogy James mellett lehessek. Nem akartam, hogy még jobban bele lovallja magát ezekbe a borús gondolatokba. Túlságosan korán volt még ahhoz, hogy a hátralévő időt ilyen félelmek között őrlődve csinálja végig. De nem igazán tudtam, hogyan segíthetnék neki.

- Ne haragudj, hogy ma teljesen hasznavehetetlen voltam. – nézett rám bűnbánóan, mert ő is érezte, hogy ma úgy járkált fel-alá, mintha nem is lett volna közöttünk.

- Semmi baj. – simogattam meg a karját, majd mellé bújtam az ágyba. – Megértem a félelmeidet. De kérlek, értsd meg, nem hagyhatom, hogy engem is maga alá gyűrjön. – láttam rajta, hogy megint kerüli a tekintetemet. – Inkább azt szeretném, ha te is belátnád, hogy nincs mitől tartanod. Minden rendben van velünk és minden rendben is lesz. Ne rontsd el a hátralévő időt azzal, hogy emészted magadat. A hátra lévő hónapok még annyi csodálatos élményt tartogatnak a számunkra. Az elkövetkezendő évekről már nem is beszélve. – mosolyogtam rá. Ő egy ideig bólogatott, majd megcsókolta az arcomat.

- Ne haragudj. Majd igyekezni fogok, hogy… hogy ne gondoljak erre. – mosolygott rám, de tudtam, milyen nehezére esik. Holnap már biztosan jobban leszek. – mondogatta, de úgy éreztem, inkább magát szeretné meggyőzni, mint engem. – Jó éjszakát. – kúszott oda hozzám, finoman megcsókolt, majd miután leoltottam a lámpát, jobb oldalára fordult, háttal nekem.

Minden este úgy aludtunk, hogy hozzám bújt és átölelt. Érezni akarta a közelségemet, azt, hogy ott vagyok… mert érezte, hogy lélekben néha nagyon messze járok. Most viszont rettegett. Attól rettegett, hogy elveszít engem… az illatomat, a közelségemet, az érintésemet…az anyát… „de nem a feleséget és az igaz szerelemét” – gondoltam keserűen, de azonnal elhessegettem a gondolatot. Érdektelen.

Hallottam színlelt, egyenletes légzését, amellyel el akarta hitetni, hogy már alszik. De nagyon jól tudtam, hogy a falat bámulja, és egyre mélyebbre süllyed a félelem bugyraiban. Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy itt fekszik mellettem és csöndben retteg… tudtam, hogy mit kell tennem. Ma este új leosztás volt, és az én lapjaim között volt a Jolly Joker.

Óvatosan odakúsztam Jameshez, majd végig simítottam a karját.

- Valami baj van? – fordult felém, majd felült az ágyon. Láttam, mennyire meg van feszülve. Nem válaszoltam neki, csak oda hajoltam hozzá és megcsókoltam…aztán újra…és újra…Éreztem, hogy először óvatosan viszonozza csókjaimat, majd mikor megérezte forróságukat, ő is hasonlóképpen reagált.

Háttérbe szorítottam érzéseimet és szabadjára engedtem a vágyaimat… azokat a testi vágyakat, amelyek ugyanolyan forróak voltak bennem James iránt, amelyek nem koptak meg... amelyek viszonzásában soha nem kellett csalódnom. Simogató kezeim könnyedén csusszantak be James pólója alá, majd sürgető gyorsasággal segítettek neki megszabadulni a feleslegessé vált ruhadarabtól. James talán szólni szeretett volna, kérdezni, talán még ellenkezni is, de éhes ajkaim nem adtak neki lehetőséget erre.

Óvatosan a hátamra fektetett, miközben ajkai és kezei tovább kényeztettek. Türelmetlenül, a vágytól hajszoltan húztam le róla az alsónadrágot, amelyet ő egy apró mosollyal honorált. Az ő kezei sokkal óvatosabbak voltak, mikor lehúzták rólam a bugyimat, de forróságukból éreztem, hogy őt is hasonló vágy hevíti. Amíg a földre hajította a bugyimat, felhajtottam a derekamig a hálóinget. Nem mintha bármi kivetnivalót találtam volna abban, hogy másállapotban szeretkezzek, de a női hiúságom nem volt oda az ötletért, hogy James most meztelenül lásson. Na persze James férfiúi hiúsága egészen más véleményen volt. Óvatosan hámozta le rólam a hálóinget, izgató csókjaival és érintésével biztosított szerelméről minden egyes centimétert, amely előbukkant a ruha alól. Végül a nem kívánt ruhadarab is a földön landolt, James pedig szótlanul, csillogó szemekkel nézett végig rajtam. Éreztem, hogy arcom vörös tűzzel ég, ám még mielőtt igazán kellemetlenül érezhettem volna magamat, James ajkai az enyémre tapadtak, onnantól kezdve pedig eltűnt belőlem minden szégyenérzet.

Lassan, óvatosan töltötte el a testemet, közben pedig egy óriásit sóhajtott. Régen nem szeretkeztünk már. Csak ebben a pillanatban tudatosodott bennem is, hogy mennyire vágytam már arra, hogy újra együtt legyünk. James minden pillanatban a reakcióimat figyelte, hogy nem okoz-e kellemetlenséget, de tudtam, az egyetlen, amit láthat az arcomon, az a vágy és a gyönyör, amit számomra okoz. Néhány perc után ő is feloldódott, átadta magát az érzésnek, a vágynak és a szenvedélynek. Minden egyes mozdulata közelebb vitt a megkönnyebbüléshez… lassan megszűnt a stressz, a görcsösség. És őszintén reméltem, hogy ő is pontosan ugyanígy érez. Mert emiatt történt az egész. Hallottam a hangját, éreztem az érintéséből, a forró leheletéből, hogy az én oldottságom rá is áldásos hatással van. James még a nehézségek ellenére is megtalálta a módját, hogy hozzám férjen ott, ahol a gyönyöröm koncentrálódott. Nem kellett sokáig ügyeskednie… nagyon kívántam és nagyon élveztem minden egyes csókot… minden egyes érintést és mozdulatot.  A megkönnyebbülés és a feszültség a hangszálaimon keresztül tört ki belőlem. Csak remélni tudtam, hogy Jimmy már mélyen alszik. James a nyakamba fúrta a fejét, ütemes nyögései a fülemet perzselték.

Sokáig maradtunk így. Óvatosan mellém heveredett, de ugyanúgy, szorosan ölelt. Finoman csókolgatta végig az arcomat, simogatta a hajamat, a testemet. Olyan nyugalmas volt… mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Örültem, hogy megtettem. Éreztem magamon, hogy jót tett. Jót tett a testemnek és bizonyos szinten a lelkemnek is. Mindkettő megkönnyebbült. Én is szótlanul simogattam Jamest, jó volt újra hozzá bújni… de valahogy mégis annyira új volt az egész. Nem olyasmit éreztem, mint eddig… sokkal jobban megérintette az érzés a testemet, mint a lelkemet.

- Szeretném azt hinni, hogy nem csak azért szeretkeztünk, hogy eltereld a figyelmemet. – szólalt meg hirtelen. Hangja halk volt, kiéreztem belőle a kétségeket, akárcsak kérdő tekintetéből. Zavarba jöttem. Bár ez volt a cél, mégsem értettem, hogy miért gondolt erre.

- Ne mondj ilyet James. – simogattam meg az arcát. – Tudod, mondtam a múltkor, hogy csak fáradt vagyok, és legközelebb majd szeretkezhetünk… nos, ez volt a legközelebb. – próbáltam a félhomályban mosolyommal megnyugtatni. James néhány másodpercig kutatva tanulmányozta az arcomat, majd becsukta a szemét és magához húzott.

- Nagyon más voltál most… - suttogta, én pedig éreztem, hogy hideg árad szét bennem. Hát észrevette… észrevette, hogy most csak a testem szeretkezett, nem pedig a lelkem.

- Nem… nem tudom, hogy mire gondolsz. – adtam az értetlent. – Talán… talán nem volt jó neked? – kérdeztem, de láttam, hogy ezzel csak még inkább elárulom magamat.

- De igen. – válaszolta. – Veled mindig nagyon jó. És tudom, hogy neked is mindig jó velem. De nem olyan volt, mint eddig. Éreztem, hogy mennyire szeretnéd… hogy mennyire élvezed…de nem azt, hogy velem voltál együtt… - egy nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy minden szava igaz.

- Biztosan a terhesség miatt van… - próbáltam magyarázkodni. – Majd el fog múlni. – mondtam kétségbeesetten. De láttam rajta, hogy meg sem hallja szavaimat.

– A szemedben vágyat láttam csak, és az érintésedben, a csókodban is azt éreztem…nem pedig a szerelmet. – Nem volt erőm ahhoz, hogy tagadjam. Nem tudtam megszólalni. – Tudom, hogy megpróbáltad…hogy úgy érezzem… - simogatta meg ismét az arcomat. Szeméből áradt a szomorúság. Szavai régen eltemetett emlékeket szakítottak fel bennem.

- Amikor először szeretkeztünk, te is próbáltál úgy tenni… - a szavak anélkül tódultak ajkaimra, hogy átgondoltam volna őket. - … úgy tenni, mintha szeretnél. – James simogató ujjai a párnára hullottak, szeme mély fájdalomról tanúskodott. – És utána még hányszor tettél így? – halkan mondtam ki a szavakat, nem volt célom veszekedni. És nem is vártam választ. Túlságosan is egyértelmű volt mindkettőnk számára az egész. – Tudtad, hogy nincs összehasonlítási alapom… hogy nem fogom észrevenni. – suttogtam tovább. – Ez most nem szemrehányás. Hiszem, hogy azért tetted, mert abban reménykedtél, hogy ez majd idővel változni fog. Mert jó érzés volt neked és reménykedtél abban, hogy ennél majd még sokkal jobb is lehet… - láttam James a könnyeket… a könnyeket, melyek azt jelentették, hogy lelepleztem…és hogy már ért mindent… - Talán én is azért teszem, mert reménykedem benne, hogy idővel majd minden változni fog. – megsimogattam az arcát, ő pedig szorosan magához ölelt.

- Ne haragudj. – mondta halkan. – Ne haragudj… nagyon köszönöm, hogy… próbálkozol. – az utolsó szó fájdalmasan bukott ki a szájából. Mindketten ugyanarra gondoltunk. A hónapokra, amikor ő hozzám sem ért, mert képtelen volt rá… mikor a képembe vágta, hogy ő „próbálkozik.” Úgy éreztem, ebben a pillanatban értette csak meg igazán, hogy mitől voltam akkor annyira elkeseredve… hogy mi fájt akkor annyira.

- James, kérlek… - túrtam bele a hajába. – Ne tedd ezt… - Jól éreztem magamat a szeretkezésünk után… persze inkább testileg, mint lelkileg. De ez az egész most mindent elrontott. Ugyanott voltunk, ahonnan egy órája indultunk… vagy talán még mélyebben.

- Ne haragudj… - húzódott el kicsit, majd egy hervadt mosollyal simogatta meg az arcomat. – Tudod… tudod igazából nagyon jó volt… - próbált kissé jobbkedvűnek tűnni. – Az, hogy szeretkeztél velem… azt jelenti, hogy törődsz velem… fontos a számodra, hogy jobban érezzem magamat. Ez pedig azt jelenti, hogy szeretsz még. – vonta le a végkövetkeztetést. – Nekem pedig türelmesnek kell lennem. – könyökölt fel mellettem. – Most én élem át mindazt, amit te, amióta csak együtt vagyunk. Ez így igazságos. – nyugtázta. – És kamatostul visszaadsz mindent…