Negyvenhatodik fejezet - Más célok

Negyvenhatodik fejezet

Más célok

- Itt vagyok! Mit vigyek még? – lépett be az ajtón James, majd mosolyogva nézett rám.

- Azt hiszem, ennyi volt. – sóhajtottam nagyot. Két bőrönddel jöttem el hazulról, és nem sokkal több holmival távozok most innen. Egy nagyot sóhajtva körbe néztem, agyamban végig futottak az elmúlt hónapok képei…

Még csak most kezdtem volna magaménak érezni ezt a kis lakást, ezt a menedéket, ahol új életet szándékoztam kezdeni. Most tettem még csak képeket a falra, virágokat és egyéb apróságokat a bútorokra. Emlékeztem az első éjszakákra, amelyeket végig bőgtem, majd a nyugalomra, amely néhány hét múlva megszállt. Ezt volt a kis fészkem és bár tudtam, hogy most haza megyek, valahogy mégis szomorúságot éreztem… feladtam az új életről szőtt álmaimat.

- Audrey… - lépett hozzám James, mikor látta, hogy gondolataim elkalandoztak. Ujjait az enyémbe kulcsolta, orrával finoman simogatta az arcomat. Egy nagyot sóhajtottam.

- Jól van, menjünk. – mondtam halkan, majd az ajtó felé indultam, de hirtelen megakadt a szemem valamin. – Hmmm…ezt majdnem itt hagytam. – mutattam meg Jamesnek a képet, amely egy antik foglalatban állt az éjjeliszekrényemen. Mi hárman voltunk rajta. James, Jimmy és én…és még valaki, akinek létezéséről akkor még csak én tudtam.

- Igen, ezt igazán kár lett volna itt hagyni. – mosolygott a képre nézve James. – Ez alig egy héttel előbb készült, mint ahogy…

- … ahogy elmentem…igen. – fejezetem be helyette a mondatot.

- Miért pont ezt a képet tetted ki? – kérdezte, hiszen oly sok kép volt rólunk az elmúlt két évből.

- Azért mert… mert ezen mindnyájan rajta vagyunk. – válaszoltam a képet nézve.

- Ó, igen… - kapott James a fejéhez. – te már akkor tudtad. – csúsztatta le kezét a hasamra. Annyira új volt ez az érzés, melegséggel töltött el a bensőmet. Őszintén reméltem, hogy a baba is érzi. Mert csakis miatta történt mindez. – Gyere, menjünk haza… - húzott maga után James, mikor érzékelte, hogy kissé magamba zuhantam. – Otthon majd eszünk valamit, aztán lepihensz, jó? – kérdezte, miközben én mindkét zárat duplán ráfordítottam.

- Jó. De előbb menjünk el Jimmyért. – fordultam hozzá, mikor már lefelé mentünk a lépcsőn. Láttam, hogy James egy pillanatra nem tudja, mit mondjon.

- Arra gondoltam, hogy néhány napig Anyáéknál lehetne, hogy ki tudd pihenni magadat…hogy kettesben lehessünk. – magyarázkodott.

- Nincs semmi bajom James. – próbáltam bátorítóan rámosolyogni. – Jimmynek pedig ott a helye, velünk. – mondtam őszintén.

- Jól van… - bólintott, bár láttam, hogy meglepte elhatározásom. – Akkor felhívom Anyáékat…

- Melyik mesét olvassuk most? – kérdeztem Jimmyt, mikor a lefekvéshez közeledve belopózott a hálószobánkba és mellém feküdt az ágyon. Ő már természetesen hozta is a kedvencét, aminek elmondásához már könyvre sem lett volna szükségem.

- Jimmy, megint ezt? – fordítottam felé mosolyogva a könyvet.

- Olyan jégen meséjted… - vackolta bele magát a karomba, én pedig egy nagyot sóhajtva kinyitottam a könyvet, majd a mesehősök hangját utánozva bele kezdtem a történetbe, amelyet Jimmy láthatóan nagyon élvezett. Néhány perc múlva szemem sarkából megláttam, hogy James mosolyogva figyel minket az ajtóból.

- Gyere, csatlakozz hozzánk itt, a Csodaerdőben! – mondtam az egyik szereplő hangján, majd James felé nyújtottam a kezemet.

- Apppaaaa!!! – dobolt Jimmy kis kezével az ágyon, ahová nemsokára James is odaheveredett, én pedig folytattam a sztorit. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a kicsi egy percen belül benyomta a durmit. Érezte, hogy ott vagyok, érezte, hogy James is ott van, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy szinte azonnal kikapcsoljon. Jó volt ezt látni, jó volt ezt érezni. Mert ez volt az egész lényege.

- Fel sem ébredt, amikor leraktam. – jött vissza James a hálószobába, mire én elmosolyodtam. Én már éppen megigazítottam a párnámat, mikor feltűnt, hogy James még mindig ott áll az ajtóban.

- Valami baj van? – kérdeztem, mert nem tudtam mire vélni furcsa viselkedését.

- Csak…csak nem tudom, hogy én is itt aludhatok-e…veled… - mondta halkan, én pedig egy nagyot sóhajtva megráztam a fejemet.

- Jaj James... bújj be gyorsan, mert oltom a lámpát. – helyeztem ujjamat jelentőségteljesen a kapcsolóra. – James megkönnyebbült mosollyal nyugtázta fenyegetőzésemet. Éreztem, hogy már ő is ágyban van, ezért lekattintottam a kislámpát. Mikor szemem hozzászokott a sötéthez, láttam, hogy James engem néz…mintha csak így, némán kért volna engedélyt. Zavarba hozott a pillantása, amelytől reflexszerűen becsuktam a szememet. Így telt el néhány másodperc, majd éreztem, hogy James közelebb húzódik, karjával finoman átölel, majd óvatosan hozzám bújt. Kinyitottam a szememet, szemeiben láttam az attól való félelmet, hogy elhúzódok majd. De nem így tettem. Még mindig féltem a holnaptól, az új élettől, ami rám vár. Jól esett most biztonságot nyújtó ölelése. Nem szóltam semmit, csak becsuktam a szememet és egy nagyot sóhajtottam. James egy apró csókot lehelt az arcomra, majd szinte azonnal mély álomba merült.

Én viszont nagyon nehezen aludtam el. Az arcát tanulmányoztam, szemei alatt a sötét árnyékokat, az arcát, mely most soványabb volt, mint néhány hónapja. Arccsontjának vonala sokkal határozottabban rajzolódott ki, mint eddig bármikor. Nem kellett egy szót sem mondania, hogy mindenki lássa rajta, az elmúlt időszak milyen nehéz volt számára. Tudtam, hogy szenvedett. Ahogy itt feküdt mellettem, sajnáltam. Nem csak az elmúlt két hónapért…hanem mert tudtam, a szenvedése még nem ért véget.

James tizenkét órát aludt egyvégtében. Szinte meg sem mozdult egész éjszaka. Karjával szorosan ölelt, arca szinte az arcomhoz ért. Tudtam, ő is ugyanaz érzi, mint én, még ha pillanatnyilag nem is tudatosul benne: biztonságot. Olyan mélyen aludt, mintha az elmúlt hónapok lelki fáradalmait egyetlen éjszaka alatt próbálná kipihenni. És miután felkelt, úgy is tűnt, mintha sikerült volna neki…

Mellette maradtam egészen addig, amíg fel nem ébredt. Alvástól fátyolos szemein láttam, milyen boldog, hogy erre ébredhet fel…ott fekszem mellette, ő pedig átölelhet…megérinthet.

- Lassan fel kellene kelni. – mondtam halkan. – Csodálom, hogy Jimmy még nem jelentkezett reggeliért. – néztem az órára, amely már fél tizenegy felé járt.

- Igen, ideje kimásznom az ágyból. – dörgölte meg szemeit James, majd rám nézett. – Bár szívesen itt maradnék akár egész nap. – mosolygott rám.

- Az elhiszem. – mosolyogtam rá vissza, majd felültem az ágyban. – Jól fog esni egy kis reggeli. - James üdvözült mosollyal nézte a hasamnál rám feszülő hálóinget.

- Apa csinál valami finom reggelit, jó? – suttogta a hasamnak, majd csókot nyomott rá és már pattant is ki az ágyból. Láthatóan tele volt energiával. Még mielőtt kiment volna a szobából, visszamosolygott rám. A mosolya tele volt reménnyel és boldogsággal. Ismertem Jamest. Tudtam, hogy most mi jár a fejében. Az elmúlt egy nap békésen, veszekedések és szemrehányások nélkül telt. Tudtam úgy hiszi, hogy néhány nap- vagy hét és minden úgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Ő mit sem tudott a változásokról a lelkemben. Hitt a mosolynak, a kedvességnek. Mert én azt akartam, hogy így legyen.

- Ébresztő álomszuszék, készen van a vacsora! – simogattam meg James arcát, aki csak nagy nehezen nyitotta ki a szemét. Fáradtan kinyitotta a szemét és arcához szorította simogató kezemet. – Ilyen csodálatos ébresztés után még egy fenséges vacsorát is kapok… - bele szimatolt a levegőbe. – Elkényeztetsz… - mosolygott rám bágyadtan.

Három hét telt el, és nekem rá kellett jönnöm, hogy James nem csupán a lelki tehertől olyan fáradt. Munkahelyén lecserélődött a főnökség, akik most annyit sajtoltak ki az alattuk dolgozó emberekből, amennyit csak lehetett. James majdnem minden nap túlórázott és néha még hétvégére is plusz munkát hozott haza, ami rettenetesen megterhelő volt. A hétvégéi munka nem lett volna kötelező, de James a fejébe vette, hogy a kicsi születése utána vegyünk egy házat, mert a lakás két gyerekre már szűkösnek bizonyul, és szerette volna, ha egy kertes házban nőhetnének fel. Ebből az álmából pedig nem engedett egy jottányit sem, hiába próbáltam meggyőzni róla. De nem hagytam magamat. Ha már nem tudtam lebeszélni erről a dologról, akkor más oldalról lendültem támadásba.

- James, beszélnünk kellene valamiről. – váltottam komoly hangnemre, ő pedig összevonta a szemöldökét.

- Valami baj van? – kérdezte, láttam, hogy arca megfeszül.

- Nem, semmi baj. Minden rendben van. – nyugtattam meg, mert tudtam, hogy értem és a babáért aggódik. – Csak beszéltem Glendával. Azt mondta, hogy visszamehetek dolgozni…

- Nem, arról szó sem lehet! – ült fel az ágyon James. – Nemsokára jön a baba, neked pedig pihenned kell…

- James… - szakítottam most én félbe. – Terhes vagyok, nem beteg. – mondtam határozottan. – Látom nap mint nap, hogy milyen fáradt vagy…hogy milyen sokat dolgozol értünk. Egyszerűen csak én is szeretném belőle kivenni a részemet…

- Nekem ez nem megterhelő. Örömmel csinálom, hogy nektek…

- James! – szóltam rá, immár határozottabban. – Akár bevallod, akár nem, a végkimerülés szélén állsz. Arról már nem is beszélve, hogy Jimmy alig lát téged. Hiányzol neki. – láttam James arcán a fáradtságot és bűntudatot. – Szüksége van rád, hogy vele legyél. Szüksége van arra, hogy együtt legyünk. – sulykoltam belé a lényeget.

- Én nem…nem akarom, hogy dolgozz. – rázta meg a fejét. – Majd megpróbálok több időt itthon lenni, gyorsabban elvégezni a munkát…

- James, nem!!! – éreztem, hogy kezdek bedühödni. – Nagyra értékelem, amit értünk teszel, de ez így nem mehet tovább. Tönkre teszed magadat. Mit érünk azzal, ha lesz egy csillivilli házunk, de te viszont bele rokkansz? – kérdeztem. – A gyerekeinknek apára van szükségük, akire számíthatnak. Úgyhogy ennek most véget vetünk. – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. - Három hónapig még simán be tudok járni dolgozni. Glendával megbeszéltem, csak hat órát leszek bent. Utána el tudok menni Jimmyért az bölcsibe, és lesz időm mellette még bevásárolni, elmenni valahova, ha szükséges. Tudom, hogy nem lesz sokkal több a pénzünk, de az egyáltalán nem érdekel. Ez így nem mehet tovább. – láttam, hogy Jamest teljesen lehengereltem határozott fellépésemmel. Tudtam, hogy nincs ehhez szokva. Legnagyobb meglepetésemre elmosolyodott.

- Akkor most ejtsük meg a beígért veszekedést? – nézett rám kék szemeivel, mire én is elmosolyodtam. Mikor legutóbb a cukrászdában találkoztunk, szóvá tettem, hogy keveset veszekedtünk a kapcsolatunk alatt…inkább magunkba fojtottunk mindent. Ő pedig megígérte, ha visszajövök, hetente veszekszünk majd egy jóízűt.

- Nem, arra semmi szükség. – nevettem. – Egyszerűen csak add fel végre ezt az eszelős tervet. Ha annyira szeretnéd, akkor lesz házunk. Csak egy kicsit később. De legalább nem rokkansz bele. És mellette apa is tudsz lenni…

- …és férj… - tette hozzá, mire én nagy nehezen bólintottam. – Jól van, megadom magamat. – tette fel a kezét, majd újra visszahanyatlott az ágyra. – Minden úgy lesz, ahogyan te szeretnéd.

Helen

- És…milyen a kapcsolatotok, amióta Audrey visszament? – kérdeztem rá minden köntörfalazás nélkül. Láttam, James nem is lepődött meg a kérdésen.

- Még…még kissé feszült. – simogatta kényszeresen térdén a nadrágot. – Nem is feszült, inkább…inkább csak tartózkodó. – javította ki magát, majd tartott néhány másodpercnyi szünetet. – Igazság szerint elég…rideg… - vallotta be végül, majd rám pillantott. – De tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű. Csak idő kell neki. …… - nem szóltam egy szót sem, mert úgy láttam, most szívesen beszél. – Nagyon sokat változott. – mondta egy nagy sóhaj után. – Sokkal eltökéltebb és határozottabb lett. Ez tetszik. – mosolygott, de mosolyából hiányzott a magabiztosság. – Szerintem jót tesz neki…ez jót jelent. Egyre biztosabb magában, nem gyötrik kétségek. Tegnap kijelentette, hogy még vissza szeretne menni dolgozni. És nem volt apelláta. – nevetett zavartan.

Mikor Audrey visszament Jameshez és Jimmyhez, megfogadtam magamnak, hogy soha többé nem hagyom őt magára, hogy vállalom azt a sokszor kellemetlen, de szükséges feladatot, hogy kívülről segítsem a kapcsolatukat…és segítsem őt magát is. Jamest elvakították a saját reményei és vágyai, sokszor azt látta, amit ő látni akart. De valahogy ki kellett őt rángatnom a valóságba.

- James… - kezdtem lassan, miközben megpróbáltam olyan szavakba önteni a mondanivalómat, hogy az ne hangozzon túlságosan keményen. – én is észrevettem, hogy Audrey sokkal határozottabb és céltudatosabb, mint amilyennek valaha is láttam. – értettem egyet vele. – De attól tartok, te rosszul értelmezed ezt a változást. – próbáltam finoman a helyes útra terelni.

- Ezt hogy érted? – nézett rám összevont szemöldökkel.

- Mond, szerinted minek köszönhető ez a változás Audreynál? – tette fel neki a jogos kérdést. Láttam, hogy elgondolkozik.

- Nem értem, hogy mire akarsz kilyukadni. – mondta ingerülten, ám ingerültsége mögött leplezett félelmet éreztem.

- Szerintem pedig nagyon is tudod. – mondtam nyugodtan. – Azt hiszed, vagy inkább azt akarod hinni, hogy Audrey most azért olyan határozott, mert végre megnyugodott, rájött, hogy ti egy család vagytok, és csak ez számít. De félek, hogy nem erről van szó. Audrey nem azért változott meg, mert sikerült elérni a céljait, az álmait, amelyekért a múltban mindent feladott. Nem. – ráztam meg a fejemet. – Régen azért volt határozatlan, azért szenvedett annyit, mert mindennél jobban szeretett téged és meg akar neked felelni, hogy úgy tudd őt szeretni, ahogyan Juliet szeretted. De rá kellett jönnie, hogy ez soha nem fog sikerülni. Ezért tört össze a szíve. – Jamesre nézve láttam, hogy ezzel ő is tisztában van.

- És szerinted akkor most mi történik vele? – kérdezte James, idegesen dobolva a térdén, bár arcán láttam, hogy legbelül maga is tisztában volt a válasszal.

- Más célokat talált magának. Más érzések mozgatják. – mondtam ki a fájdalmas igazságot. – Eddig te voltál a legfontosabb dolog az életében, de rá kellett hogy jöjjön, téged soha nem kaphat meg úgy, ahogyan szeretne…ezt a levelében is leírta. – emlékeztettem Jamest. – Most csak egyetlen dolog mozgatja: hogy a gyermekeiteknek olyan családja legyen, amilyet megérdemelnek. Ez az a feladat, amiben most szeretne tökéletes lenni. Jó anya akar lenni és jó feleség…aki gondoskodik a családjáról és háttérbe szorítja Önmagát…a saját érzéseit. – James ajkai megfeszültek, tudtam, nem ilyen szavakat akart most hallani.

- Csak idő kell. – mondta, mintha meg sem hallotta volna mindazt, amit mondtam. – Csak idő kell neki. – hajtogatta. – Talán ha megszületik a baba, akkor megenyhül…

- …vagy még inkább a gyermekeire fog koncentrálni… - világítottam rá a szerintem lényegesen valószínűbb lehetőségre.

- Na jól van, inkább elmegyek. – pattant fel James, mintha megégették volna.

- James…fiam! – léptem utána, mire ő megállt, de arcán láttam, hogy semmi kedve nincs már folytatni ezt a beszélgetést. – Én nem akarlak bántani téged James, - simogattam meg gond felhőzte homlokát. – De szembe kell nézned a valósággal.

- Nem!!! – lépett hátrébb James, szemeiben a düh könnyei remegtek. – Én ismerem Audreyt. Tudom, hogy szeret. Még most is szeret.

Audrey

Visszatértem. Újra itt voltam a régi életemben, amely egyszerre volt nagyon ismerős és nagyon idegen. Tudtam, kettős érzéseimnek oka az, hogy én magam is megváltoztam…hogy minden megváltozott. Mikor első reggel felébredtem és szétnéztem a szobában, már tudtam, hogy mit kell tennem. És ahogy teltek a napok, minden letisztázódott bennem. Már tudtam, hogy mit és miért teszek.

Sok mindent megértettem. Néhány dologra magam jöttem rá, néhány dologra pedig James vezetett rá. Meg kellett értenem, hogy ez nem egy sima, egyszerű kapcsolat, ahonnan csak kilép az ember. Nem csak Jameshez köt ugyanis kapcsolat, hanem Jimmyhez is. Onnantól kezdve, hogy beléptem az életébe, felelősséggel tartozom érte. Olyan szerepet vállaltam az életében és a szívében, amely nem elszakítható, ha az ember úgy érzi, sérelem érte. Ez a kapocs örökre összeköt minket. Ez a kapocs, ez a szeretet, amely csak anya és gyermeke között létezik, örök és elszakíthatatlan, még akkor is, ha soha nem éreztem mozgását a bensőmben, ha a testem soha nem is táplálta az övét. Ez egyáltalán nem számított.

És ott volt az a gyermek, akit most a szívem alatt hordtam, és aki magában hordozta mindazt a jót, mindazt a szerelmet, amit James iránt éreztem… ő pedig családot érdemelt. A legjobb családot érdemelte, ami csak létezik a világon. Én egy valamit biztosan tudtam: James csodálatos apa. És azt is beláttam, hogy a közös gyerekünknek is csodálatos apja lesz.

Tudtam, mindent meg fogok azért tenni, hogy ennek a két gyermeknek megteremtsem a tökéletes családot, amelye érdemelnek. Bármi áron.

Elnyomom szívemben a keserűséget, a megalázottságot, a csalódottságot. Mindez nem számít már. Beletörődtem a helyembe, a ténybe, hogy soha nem leszek James számára olyan, mint Julie. Beletörődtem, de lelkem mélyén képtelen voltam elfogadni. De ezeket az érzéseket elnyomtam magamban…mert már nem voltak fontosak.

Éreztem, hogy meg fogom tudni csinálni…hogy jó anya válik majd belőlem, hogy jó otthon és jó családot fogok tudni teremteni a kicsiknek. Abban viszont már közel sem voltam biztos, hogy jó feleség is tudok majd lenni ezek után.

Mikor Jamesre néztem, már az apát láttam benne, nem pedig a férjet, a férfit. Azok az érzések valahogy meghaltak bennem. A szerelem iránta, amely egykor a legszentebb érzés volt a számomra, kihunyt. Minden mosolya, érintése és szava mögött hazugságot és színlelést sejtettem…de nem eshettem ki a szerepemből.

Próbáltam jó feleség lenni. Soha nem hoztam fel a múltat. Mosolyogtam és viccelődtem. De tudtam, hogy James is érzi kettőnk között azt méter vastag falat, amelyet közösen építettünk. De soha nem beszélt róla. Ő is tudta jól, hogy az csak felszakítaná a sebeket. Így inkább reménykedett. Tudtam jól, hogy így van.

Én színleltem, hogy boldog feleség és családanya vagyok, ő pedig színlelte, hogy elhiszi…

James este még beugrott Helenékhez, mert ezen a napon ők vitték haza magukhoz Jimmyt a bölcsődéből, hogy utána elvigyék fagyizni. Mikor James belépett az ajtón, már láttam rajta, hogy valami nem stimmel. A vacsorát majdnem csöndben ülte végig, a gondolataiba merülve. Hála Istennek Jimmynek nem tűnt fel apjának szótlansága.

- Valami baj van? – kérdeztem Jamest, mikor Jimmy éppen a lefekvés előtti rajzfilmjét nézte, így kettesben tudtunk maradni néhány percig. Láttam az arcán, éreztem a viselkedésén, hogy valami nagyon nyomasztja. Mindenképpen meg akartam tudni, hogy mi az.

- Semmi, nem fontos. – rázta meg a fejét, de közben nem nézett a szemembe. Láttam rajta, hogy teljesen begubózott. Ez nem volt jellemző rá, főleg mióta visszajöttem hozzá.

- James… - mondtam halkan, majd közelebb léptem és átöleltem a derekát, miközben a tekintetét kerestem. Pillantása az arcomra rebbent, láttam rajta, hogy jól esik neki az érintésem.

- Semmi baj, tényleg. – mondta halkan, miközben megcsókolta az arcomat és szorosan magához ölelt. – El fog múlni…majd el fog múlni.

Nem mondhatnám, hogy mélységesen megnyugtatott az, amit James mondott. Ő képtelen volt hazudni, vagy rejtegetni fájdalmát. Minden az arcára volt írva. Én pedig nagyon jól láttam, hogy most nagyon elkeseredett. A lelkem mélyén éreztem, tudtam, hogy miért, de képtelen voltam arra, hogy bármit is tegyek ellene.

Lefektettük Jimmyt, olvastam neki egy rövid mesét, majd a hálószobába mentem. Reméltem, hogy azért még ki tudok húzni valamit Jamesből. Még beszélni is jobb volt a problémáról, mint csak látni, hogy szenved. Hallottam a fürdőből a víz csobogását, így az ágyba feküdtem és vártam, miközben egy bababútor katalógust lapozgattam.

- Választottál már? – kérdezte halkan James, mikor belépett a szobába. Egy derekára tekert törölközőn kívül semmi nem volt rajta.

- Nem. – rázta meg a fejemet. – Ahhoz előbb tudni kellene, hogy kisfiú-e vagy kislány. – simogattam meg a pocakomat.

- Remélem, hogy kislány. – heveredett le James az ágyra, fejét az ölembe hajtotta, kezét az enyémre tette.

- Kislányt szeretnél? – kérdeztem meglepetten. Még nem beszéltünk erről eddig, igazából furcsa is volt, hogy nem került szóba.

- Igen. – mosolygott rám. – Jó volt a mai napi letörtsége és szótlansága után mosolyogni látni. – Miért, mit hittél? – könyökölt fel az ágyon.

- Nem…nem tudom. Őszintén szólva azt hittem, hogy fiút szeretnél. – mondtam zavartan. – Én is azt szeretném, ha fiú lenne. – böktem ki végül.

- Fiút? De hiszem már van egy fiunk. – simogatott tovább. – Helyre kellene billenteni a nemek arányát a családban. – viccelődött.

- Szeretném, ha rád hasonlítana…ahogy Jimmy is. – sóhajtottam nagyot. – De azt is szeretném, ha én is benne lennék. – tudtam, nem kerüli el a figyelmét, hogy ezzel nyíltan kimondtam: Jimmy nem teljesen az én fiam. Nem néztem a szemébe. – A fiú az fiú. Minden férfi így gondolkozik, még ha nem is vallja be.

- Jaj Audrey, butaságokat beszélsz! – szemein láttam, hogy kezdi felidegesíteni, hogy ilyen vaskalapos vagyok. – Talán régen így volt, de most már más világot élünk. Ennyire azért ne legyél régimódi! – simogatta meg az arcomat. – Én őszintén azt szeretném, ha kislányunk lenne és rád hasonlítana. Egy kis hercegnő… - mondta, szemei pedig kék fénnyel csillogtak. Nagyot kellett nyelnem. Megfogadtam, hogy soha többé nem adok hangot keserűségemnek, vagy elégedettlenségemnek, bármi olyasminek, ami Julie-val kapcsolatos…de nagyon nehezemre esett visszafojtani a kérdést: „Attól a nőtől van fiad, akit mindennél jobban szerettél…tőlem elég egy lány is?” Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem és ezt James is észrevette.

- Audrey… - mondta halkan, mikor látta, hogy elkalandoztam.

- Hát…majd úgyis kiderült nemsokára. – zártam le a témát, majd összecsuktam az újságot és az éjjeliszekrényre tettem. Mikor visszafordultam, láttam, hogy James még mindig engem néz.

- Esetleg…kívánsz még valamit alvás előtt? – kérdezte, majd finoman megcsókolt. – Gyümölcslevet… - egy csók a nyakamra. – egy kis édességet… - csók a fülemre. – vagy engem? – James lehelete perzselte a fülcimpámat. Éreztem, hogy forróság árad szét bennem, arcom lángolt. – engem…? – kérdezte újra James, miközben kezével az arcomat simogatta, közben pedig apró csókokkal halmozta el az arcomat.

- James, én… - csak ennyit tudtam kinyögni, annyira meglepett ez a hirtelen támadás. Kezeimmel próbáltam hárítani, de éreztem, hogy ez édeskevés.

- Ha a baba miatt aggódsz…

- Nem. – hangom immár erélyes volt, végre sikerült magamhoz térnem. – Nem erről van szó. – hangomat próbáltam finomabbra fogni. És tényleg nem erről volt szó. A testem nagyon kívánta a szeretkezést és tudtam, hogy James is így van ezzel. Szeretkezni a nővel, akinek a testében ott növekszik férfiasságának bizonyítéka…

A lelkem viszont tiltakozott ellene. Most már egészen biztos voltam benne, hogy mi nyomasztotta Jamest egész nap. Egyre inkább elkeseríti az a fal, ami kettőnk között van. Nem szokott ahhoz hozzá, hogy én tartsak távolságot kettőnk között. Az elmúlt hetekben pedig bárhogyan is igyekezett, minden próbálkozása kudarcot vallott. Most pedig végső kétségbeesésében megpróbálta bevetni a Jolly Jokert. Kettőnk között a testiség, a kémia mindig tökéletesen működött…és ő nagyon jól tudta, hogy ezzel szinte mindig le tud venni a lábamról. Ebben a pillanatban csábítási kísérlete mélységes undorral töltött el. Ehhez az eszközhöz fordult, mintha azt hinné, hogy ennyi kell csupán…lefekszik velem és minden olyan lesz, mint régen. Mélységesen megalázónak éreztem a helyzetet.

Megláttam magam előtt James szerelemre éhes, sóvárgó tekintetét és volt annyi józan eszem, hogy megértsem, tettét tényleg a kétségbeesés vezérli. Őszintén nyomasztja és bántja őt a közénk férkőzött ridegség és mindennél jobban vágyik arra, hogy átöleljem…hogy szeressem és ő viszont szerethessen. Ám a történtek után én még nem álltam készen erre.

- Ne haragudj James… - suttogtam halkan, miközben idegesen simogattam meg az arcát. – Én…én egy kicsit fáradt vagyok. Elég hosszú volt a nap. – szabadkoztam, de egészen biztos voltam benne, hogy átlát a szitán.

- Persze, semmi baj. – erőltetett egy fáradt mosolyt az arcára, majd megcsókolt. – Jó éjszakát. – mondta végül, majd mellém feküdt, elfordult tőlem, hogy ne láthassam az arcát. Szinte egészen biztos voltam benne, hogy szomorú szemeivel a falat bámulja. Odakúsztam hozzá és átöleltem, mire felém fordult és átkarolt.

- Ne haragudj. – suttogtam halkan. – Majd legközelebb, jó? – próbáltam esetlenül megnyugtatni.

- Jól van. – mosolygott rám szomorúan, majd átölelt.

Szorosan hozzá simultam, közben pedig próbáltam nem gondolni rá, hogy mit teszek majd „legközelebb”.