Negyvenötödik fejezet - Hazatérés

Negyvenötödik fejezet

Hazatérés

Helen

Egy héttel korábban

Nem bírtam így látni Jamest. Szemei beestek, sötét karikák sötétlettek alattuk, tekintete vörösnek tetszett a könnyektől. Több, mint egy hétig színét sem láttuk, ezért meglátogattam, tudni akartam, hogy minden rendben van-e velük. Mikor beléptem, meg kellett állapítanom, hogy aggodalmam nem volt alaptalan. Jimmy már ágyban volt, így csupán Jamesszel üldögéltünk szótlanul a nappaliban.

- Fiam, ettél ma már valamit? – kérdeztem, mert az elmúlt hetekben aggódva láttam, ahogy egyre inkább lefogy, arcát újra elhagyta a mosoly, a derű, szemeiből eltűnt a fény. Kísértetiesen hasonlított az egész helyzet arra a szörnyű fél éves időszakra Julie halála után. Én pedig ugyanúgy nem tudtam segíteni, mint akkor. – James…kérlek… - érintettem meg, amikor már vagy egy perce nem reagált a kérdésemre.

- Megtaláltam Audreyt. – bökte ki hirtelen színtelen hangon, miközben rám sem nézett. Hirtelen elakadt a szavam. Annyi mindent kérdeztem volna, annyi mindent szerettem volna tudni…de megkínzott arcára nézve valahogy mégis az az érzés kerített hatalmába, hogy talán jó lenne mégsem tudni róla…

- És...? – ennyit voltam csak képes kibökni, majd vártam.

- Jól van. Ő és a baba is. – mondta színtelen hangon, majd idegesen a hajába túrt. – Beszélgettünk…nem volt ellenséges, de…de hazugnak tart… – láttam rajta, milyen nehéz kimondania ezeket a szavakat. – egy hazug érdekembernek, semmi másnak. – meggyötört szemeivel rám nézett. – A fejébe vette, hogy nem szeretem…hogy soha nem is szerettem. – egy nagyot sóhajtottam, majd mellé ültem.

- Tudod…Audrey számára a szerelem… számára ez a fogalom sokkal bonyolultabb dolog, mint bármelyikünk számára. Az ő szemszögéből nézve…tudod ő úgy érzi… - kétségbeesetten kerestem a szavakat, amelyekkel le tudom írni az érzéseit, de valahogy nem találtam a megfelelőeket.

-…Audrey számára az a szerelem, ha úgy szeretem, ahogyan Juliet szerettem. – mondta ki végül James az egyszerű igazságot.

- Így igaz. – bólintottam rá. – És ő soha nem fogja ennél kevesebbel beérni. Nem tud úgy boldog lenni, hogy érzi ezt a megkülönböztetést. Szeretheted bármennyire, lehozhatod neki a csillagokat az égről, akkor is így lesz…

- Igen, tudom… - mondta fogát összeszorítva. – Képzeld, azt mondta nekem…azt mondta nekem, azért nem jön vissza, mert különbséget tennék a gyermekeim között…hogy a közös gyerekünket nem szeretném úgy, mint Jimmyt, mert nem Julie az anyja. – hisztérikus nevetésben tört ki, majd mikor látta, hogy nem reagálok, lassan abbahagyta, szemében a csalódás lángja égett. – Te…te is ezt gondolod? – kérdezte megrebbenő pillával.

- Én azt gondolom, hogy Audrey jogosan jutott erre a következtetésre. Az ő nézőpontjából teljesen érthető az aggodalma.

- Nem válaszoltál a kérdésemre… - James pillantása jéghideg volt. Tudtam, hogy színt kell vallanom.

- Tudod…őszintén szégyellem magamat azért, mert…mert az elmúlt hónapokban a könnyebb utat választottam, és inkább nem vettem tudomást a problémáitokról…főleg arról, hogy Audrey mennyire szenved. Szégyellem magamat azért, mert nem beszélhetett velem erről, mert inkább becsuktam a szememet, a fülemet és a szívemet, csak hogy nekem könnyebb legyen. És mindenekelőtt azért szégyellem magamat, mert nem figyelmeztettelek, mikor láttam, hogy baj van. Hogy nem mondtam el a rossz érzéseimet. – láttam, hogy Jamest kissé felrázza mindaz, ami mondtam. De láttam arcán a csalódást. Tudtam, azt várta, hogy mellé állok, hogy azt mondom majd, Audrey butaságokat beszél…de talán a lelke mélyén érezte, hogy jogos a vád… - És miben maradtatok végül? – próbáltam túllendülni a holtponton. James megrázta a fejét.

- Megadta a telefonszámát. Azt mondta, hogy meg is látogathatom…és hogy…és hogy nem fogja tőlem eltiltani a kicsit… körülbelül ennyiben. – nevetett fel ismét keserűen. – Lehetett volna rosszabb is. – tette hozzá. – De még nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy visszajöjjön. Annyira tanácstalan vagyok… - nézett rám fáradt szemeivel.

- Ne. – ráztam meg a fejemet. – Ne tedd ezt Audreyval. Hagyd őt békén. Most egyetlen fontos dolog létezik számára, és az a baba. Ha most zaklatni kezded, nyüstölöd, hogy menjen vissza, talán megint elszökik…és olyan messzire viszi az unokámat, ahol soha többé nem találunk rá. – éreztem, hogy hangom megremeg. Láttam rajta, hogy érzékenyen érinti a reakcióm. – Azért, mert nem sírok egész nap a válladon, még nekem is ugyanúgy fáj. – vetettem a szemére. – Nem csak téged ért veszteség. – mondtam halkan. - De megérdemlem azért, amit tettem…vagyis inkább azért, amit nem tettem.

- Ne haragudj anya, hogy ilyen helyzetbe hoztalak…hogy miattam te is elveszítetted Audreyt…és a babát… - ült mellém James, majd szorosan átkarolt. – Soha nem hittem volna, hogy ez megtörténhet.

- Jaj fiam… - simogattam meg az arcát. – Hányszor mondtam… - egy nagy levegőt vettem, majd igyekeztem lehiggadni. Az arcára kiült fájdalmat látva képtelen voltam bármit a szemére vetni. - Nem a te hibád…de nem is Audreyé. – próbáltam megnyugtatni. – Mikor találkoztok újra? – Gyanúsan sokáig hallgatott. – Mi a baj? Azt mondtad, hogy felhívhatod…hogy találkozhattok is.

- Igen, így igaz… - bólintott. – De sajnos történt valami tegnap, ami mindent megváltoztat. A segítségedre lesz szükségem, mert egyedül képtelen vagyok megtenni…

- De fiam, mit? – néztem rá ijedten. Nem tudtam, mire gondolhat. – Mit kell megtenned? Néhány percnyi csönd következett, majd James nagy nehezen megszólalt.

- Mesélnem kell Jimmynek Julieról.

Audrey

Nem is nagyon emlékeztem arra, hogyan jutottunk fel a lakásba. Éreztem James erős karját a derekam körül, kezének simogatását az arcomon, hallottam mély hangját, ahogyan Jimmyt próbálja csitítani…de az egész olyan tompa volt, olyan homályos…

Megkönnyebbülten roskadtam le az ágyra, majd még egy fáradt pillantást vetettem a szobára, melyet már hónapok óta nem láttam.

- Minden rendben van. Most pihenj… - James hangja olyan távolinak tűnt, mégis oly közelinek.

Aztán sötétség…az engem körülvevő feketeségből néha hangokat hallottam, de képtelen voltam beazonosítani vagy értelmezni őket.

„- Biztos, hogy minden rendben van vele és a babával?

- Igen. Szerintem csak nagyon megviselte a mai nap. Nem lesz semmi baj, csak nyugalomra van szüksége. Kérlek, vigyétek el Jimmyt néhány napra…”

Aztán ismét zuhanás a semmibe. És álmok. Álmok, jelenetek a múltamból…a közös múltunkból. Minden szép és minden rossz…és a mai nap…Jimmy sikolya a fülemben…éreztem, hogy az emlék hatására összerándulok.

- Csssst…semmi baj…biztonságban vagy… - hallottam James suttogását, éreztem simogató kezét. És újra elnyomott az álom.

Én pedig nem féltem…biztonságban voltam.

A szemem csukva volt, de már ébren voltam. Éreztem James illatát, a teste melegét, ölelő karját magam körül. Tudtam, nem színlelhetem tovább, hogy még alszom.

- Szia… - suttogta halkan James, közben kedvesen rám mosolygott.

- Szia… - mondtam még kissé bódultan. – Mennyit aludtam? – kérdeztem felkönyökölve, miközben az ablak felé néztem, de a decemberi sötétségre kitekintve nem tudtam igazán tájékozódni.

- Több mint tizenkét órát. – válaszolta James. – Lassan dél lesz. – simogatta meg az arcomat. – Nagyon fáradt voltál. – mondta, én pedig ismét visszafeküdtem az ágyra. Még mindig gyengének éreztem magamat, de mikor gyomrom hangosan megkordult, rájöttem, hogy miért. – Csinálok egy kis harapnivalót. – mondta James, majd csókot nyomott az arcomra és halkan kiment a konyhába. Mikor ott maradtam, rájöttem, hogy ez az egész kísértetiesen hasonlít arra a reggelre, amikor a születésnapomon James elcsábított…mikor visszajöttem hozzá…”és még merik állítani, hogy a történelem nem ismétli Önmagát…” – futott át agyamon az ironikus gondolat.

A sok alvástól bedagadt szemeimet kinyitottam, majd hangtalanul bámultam a plafont. Nem ez volt életem legpihentetőbb alvása. Rengeteg minden kavargott a fejemben…a múlt, a jelen és a jövő. Szavak, vágyak, érzések…elvárások és kívánságok. Már tisztában voltam vele, hogy mit kell tennem. Nem volt véletlen, hogy tegnap este itt kötöttem ki. Itt van a helyem. Itt van a helyem Jamesszel és Jimmyvel. A gyermekeimmel kell lennem, a gyermekeimnek pedig boldogan, egy szerető családban kell felnőniük. Nem számít, hogy milyen nehéz, nem számít, hogy én és James mit érzünk, vagy mit nem. Csak Ők számítanak. Az ártatlanok, a kis életek, akik tőlünk függenek, akikért attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttuk őket, felelősek voltunk. Egy nagyot nyeltem. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hogy le kell győznöm háborgó lelkemet…

Egy nagyot sóhajtottam, majd lassan felültem az ágyon. Lábaim a puha szőnyeget érintették. Körbe néztem. Semmi sem változott. Minden olyan volt, mintha az elmúlt két hónap meg sem történt volna. Tudtam, semmi mást nem kell tennem, csak kisétálnom Jameshez és előtte is úgy tenni, mintha ez a hosszú idő csupán csak egy rossz álom lett volna. Csupán csak ennyi kell.

- Minden rendben? – kérdezte James, miközben kissé belassulva ültem le az asztalnál.

- Igen. – bólintottam. – Csak még ébredezek.

- Csak nyugodtan. – mosolygott rám, közben pedig a hűtőszekrény egész tartalmát elém pakolta. – Mit adhatok reggelire? – mutatott végig a választékon, az én agyam viszont még túlságosan tompa volt, gyomrom pedig görcsösen szorult össze a gondolatra, hogy már megint itt tartunk…már megint itt vagyunk.

- Csak egy kis pirítóst kérnék vajjal. – mondtam, csak hogy teljessé tegyem a Deja Vu érzést.

- Tessék. – tolta elém James a tányért, majd a teás bögrét. Egy apró mosollyal köszöntem meg, majd elkezdtem falatozni. A pirítós harsogásán kívül egy hangot sem lehetett hallani. Érezhető volt a feszültség. James nem mert kérdezni, nem mert megszólalni, tudtam jól, érzékei azt súgják neki, hogy várja meg, amíg én nyilatkozom. Nagyon jól tudtam, hogy mit kell tennem, hogy mi a helyes döntés. Tiszta és világos volt minden. De ez még nem jelentette azt, hogy könnyű is lesz megtenni. Lassan eltűntettem az utolsó falatot is, aminek hatására odabent nagy mozgolódás támadt. Elmosolyodtam, majd a hasamra tettem a kezemet.

- Azt hiszem, leért a kaja. – James arcán is boldogságot láttam, amelybe némi félelem is vegyült. Nem akartam őt tovább bizonytalanságban tartani. Összeszedtem a gondolataimat, ezer szó kavargott a fejemben, ezernyi érzés, amelyeket ki akartam mondani, de végül mégsem egy vallomás volt az, ami elhagyta a szájamat. – Áthozhatnánk ma a cuccaimat, ha neked is jó így. – mondtam, közben láttam James arcán a megkönnyebbülést, melyet akárhogyan is próbált titkolni, nem sikerült elkendőznie. Szemei fátyolosak lett, folyamatosan bólogatott, de láttam, hogy képtelen megszólalni. – Jól van. – nyugtáztam. - Most elmegyek, megzuhanyzok. – mondtam, majd felálltam a székről. Mikor elhaladtam James mellett, váratlanul megragadta a derekamat. Szemébe nézve láttam, hogy benne is mennyi érzés kavarog, amelyeket ugyanúgy képtelen kimondani, szavakba önteni, akárcsak én. Másodpercekig csak néztük egymást, majd lassan lehajolt és finoman megcsókolt. Nem húzódtam el, nem toltam el magamtól, de nem is viszonoztam úgy a csókját, mint amikor még…..

Esetlenül rámosolyogtam, majd a fürdő felé vettem az irányt. Miközben záporoztak rám a vízcseppek, egyszerre volt nehéz és könnyű a szívem. Tudtam, hogy jó döntést hoztam. Az egyetlen ésszerű, elfogadható döntést. Lelkem mélyén kíváncsi lettem volna arra, hogy Jamesben vajon milyen gondolatok kavarognak most. Tudni akartam, hogy vajon milyen okkal magyarázza ezt a számára pozitív fordulatot. De tudtam jól, hogy mindennek ellenére nem fogok vele beszélni a dologról. Még túlságosan friss volt a seb, én pedig túlságosan is bizonytalan. Láttam rajta, hogy mindezzel ő is tisztában van, ezért olyan óvatos…most akár egyetlen rossz szó lerombolhat mindent…

Átmentem a hálószobába, abban a reményben, hogy találok még itt néhány ruhadarabot, ami most fel tudok venni. Mikor kihúztam a gardrób fiókot, láttam, hogy az összes fehérneműm ott van összehajtogatva, a szekrénybe pedig mind beakasztva a ruháim, felsőim, a szoknyák és nadrágok…a szekrény végében pedig a levendulaszín ruha. Óvatosan kivettem és kritikus szemmel néztem végig rajta, ám James igazat mondott. A hatalmas csokifoltnak már nyoma sem volt. Egy nagyot sóhajtottam, majd óvatosan visszatettem a helyére. Olyan távolinak tűnt az a nap, amikor először és utoljára magamra húztam…

Ahogy végig néztem a szekrényben, mellbe vágott, hogy milyen sok holmit hagytam itt…az egész életemet. Óvatosan simogattam végig a ruhadarabokat, amelyek néhány hónapja még a kedvenceim voltak, most viszont leginkább olyanok, mint egy kapu a múltra. Két hónap nem olyan hosszú idő az ember életében, de ez alatt a két hónap alatt minden megváltozott. Megváltozott a világ…megváltozott a világom. És már tudtam is, miért nem esett nehezemre megválni ezektől a ruháktól….Boldog mosollyal simogattam meg a hasamat. A ruhák nyolcvan százalékába már most is igen bajos lett volna beleférnem. Próbáltam valami régen lezser darabnak számító fölsőt keríteni, de mikor az utolsó gombot próbáltam a lyukba erőltetni, rájöttem, hogy az már bizony nem fog menni. Ekkor megéreztem magamon a kutató tekintetet.

- Azt hiszem, rám fér majd néhány új holmi – mutattam viccesen a hasamon szétfeszülő blúzra, mikor megláttam James hallgatag alakját az ajtóban. - mert ez bizony már csak rosszabb lesz. – nevettem zavartan, mire James elmosolyodott.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Ez már csak egyre jobb lesz. – mosolygott rám, majd közelebb lépett. – ismét azt a kifejezést láttam az arcán, mint a reggelinél. Szemei tele voltak gondolatokkal, vágyakozással, vallomásokkal. Láttam, ahogyan az érzések majdnem szétfeszítik a mellkasát…de nem mer többet szólni. Ujjaimat az övéibe kulcsoltam, majd hozzá bújtam.

- Igen. Minden jó lesz. – suttogtam a fülébe, közben pedig őszintén kívántam, hogy így is legyen. Lelkem mélyén pedig egyre biztosabban éreztem, hogy most már el tudom fogadni azt, amit James adni tud nekem, bár tudtam, nem éppen úgy, ahogyan ezt Ő szeretné. Nem elfogadtam… csupán beletörődtem. Nem ugyanaz. Egy nagyot sóhajtottam. – Minden jó lesz…