Harmincötödik fejezet - Kétség és ábránd

Harmincötödik fejezet

Kétség és ábránd

 - James beszélt neked a babáról? – kérdeztem félénken Helentől, miközben a hétvégi ebéd romjait próbáltuk eltűntetni. Az elmúlt három hétben valami megváltozott Helen és James között. Úgy láttam, Helen távolságot tart, mintha haragudott volna valamiért a fiára. Velem is keveset beszélgetett, szinte kerülte ezeket a szituációkat. Jamest nem mertem megkérdezni a dologról, így inkább Helen felé fordultam. Ő mindig kedves volt velem, sőt azt mondhatom, hogy szeretett. Ennek a változásnak minden bizonnyal komoly oka lehet. Ki kellett derítenem, hogy mi lehet az.

- Igen, mondta, hogy gyereket szeretnétek. – mosolygott rám, de a mosolyában volt valami roppant idegesítő.

- És…rossz ötletnek tartod? Vagy nem szeretnéd? – kérdeztem óvatosan, mire ő letette a törölgető ruhát.

- Nem Audrey. – rázta meg a fejét. – Tudod jól, hogy mennyire szeretlek téged is. Örülnék, ha gyereketek születne. Nekem pedig egy másik unokám. – simogatta meg a karomat.

- De akkor mégis mi a baj? – néztem a szemébe. – Érzem, hogy valami nem stimmel hármunk között. Mintha haragudnál Jamesre, vagy haragudnál rám. Kerülsz minket! – zúdítottam rá mindent. Láttam, milyen kellemetlenül érinti, hogy szemtől szembe rákérdeztem a dologra. Néhány másodpercig nem mondott semmit, fejét lehajtotta. Láttam rajta, hogy vívódik.

- Audrey, én…én nem akarok most erről beszélni. – mondta végül. – Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon szeretlek téged. És Jamest is nagyon szeretem. Ez soha nem fog változni. – láttam rajta, hogy gondolkozik a folytatáson, de nem jönnek ki a szavak. Vártam egy ideig, aztán végül én szólaltam meg.

- Ennyi? – kérdeztem remegő hangon. – Miért nem mondod el, hogy mi a baj? Hátha tudnék segíteni. – rimánkodtam. – Én…én azt hittem, hogy most végre minden rendben van, boldog vagyunk mindnyájan, erre kiderül, hogy mégsem így van.

- Audrey, minden rendben lesz. – mondta Helen, de éreztem, hogy hangjából hiányzik a meggyőződés. – Bevinnéd ezt, kérlek? – adott a kezembe egy süteményes tányért, majd kényszeresen tovább folytatta a törölgetést.

Zoé

- Gyerek??? – kérdeztem immár harmadszorra, mert nem akartam hinni a fülemnek. – Te tényleg gyereket akarsz neki szülni? – egyszerűen nem értettem, Audrey hogy találta ki ezt a sületlenséget.

Mikor megtudtam, hogy újra James bűvkörébe került, majdnem felrobbantam az idegességtől. Emlékeztem még az éjszakai telefonhívásokra, a beszélgetésekre, amelyek teljesen felbőszítettek. Ennek a férfinak a sutasága, vaksága és az Audreyval szembeni viselkedése teljesen kiakasztott. Hazudott neki, nem egyszer és nem kétszer. Hazudott az érzelmeiről, a terveiről, a közös jövőjükről. Most pedig visszatért Audrey életébe, mint valami hős lovag, ő pedig hirtelen mindent elfelejtett. Elfelejtette azokat az időket, mikor a szakításuk után sírva fetrengett otthon, mikor én és Jessica tartottuk benne a lelket. Nem értettem, hogyan képes újra ugyanabba a szaros gödörbe bele lépni. Most meg ez a gyerek dolog…

- Miért ne? – nézett rám idegesen. – Miért ne lehetne közös gyerekünk Jamesszel? Szeretjük egymást és úgy érzem, hogy jó anya lennék. Hiszen ott van Jimmy is…

- …aki az Ő gyereke. – fejeztem be a mondatot. – Már az is éppen elég baj, hogy neki az anyja vagy. Nem még hogy egy másik gyerekkel véglegesen hozzá kösd magadat.

- Miért? Miért lenne baj, ha hozzá kötném magamat? Hiszen ez természetes. Ő is ugyanúgy szeretne kisbabát. Ezzel ő is hozzám köti magát.

- És más módon nem akarja véletlenül hozzád kötni magát? – éreztem, hogy hangom hasít, mint a kés éle. – Bele ment, hogy csináljatok gyereket, de ugyan megkérte már a kezedet? – szívtam egy mélyet a cigarettámból. – Ha gyereket szeretne, akkor előbb talán az anyját kellene megtisztelnie, nem? – láttam, hogy Audreynak elvörösödik az arca. – Vagy ha majd terhes leszel, akkor hirtelen térdre borul és megkéri a kezedet? – éreztem, hogy egyre idegesebb leszek ettől a témától. Egyre jobban felhergelem magamat. – És ha akkor sem méltóztatik megtenni? Akkor majd ott fogsz állni egy gyerekkel a karodon, nagy boldogságodban, ő pedig még csak arra sem méltatott, hogy elvegyen? – Audrey mély hallgatásba burkolózott. Láttam rajta, hogy veszettül gondolkozik.

- Jaj Zoé, te mindig annyira sötéten látsz mindent! Bírom Jamest, szerintem az igaz szerelem vezette vissza Audreyhoz, ezt az is ékesen bizonyítja, hogy ő is szeretné, ha lenne kisbabájuk! – csicseregte Jessica. – Én egészen biztos vagyok benne, hogy nemsokára megkéri majd Audrey kezét. James igazi úriember és…

- Úriember? – nevettem fel ironikusan. – Ha csupán azért veszi el Audreyt, mert úriember akar lenni, akkor az több, mint szánalmas. Ha igazán úriember lenne, akkor tudná, hogy egy ilyen komoly kapcsolatban mit jelent az, ha gyereket vállalnak. És másnap már gyűrűvel a kezében kellett volna haza mennie. Ha egy kicsit is azt szeretné, hogy tudd, tényleg veled akarja leélni az életét, akkor most kellene cselekednie. Nem pedig később, mikor már terhes leszel és egyszerűen csak „úgy illik.” – fejeztem be. – Nekem ez a véleményem.

Úgy láttam, hogy szavaim súlya alatt Audrey teljesen összetört. Ő maga talán még bele sem gondolt ebbe, a pillanatnyi boldogság és most ez a baba dolog teljesen elvette az eszét. Láttam rajta, hogy többször szóra nyitja a száját, de nem sikerült eléggé összeszedni a gondolatait. A következő pillanatban felállt, majd gyors léptekkel a kijárat felé vette az irányt.

- Most látod, mit csináltál??? – fortyant fel Jessica, majd Audrey után futott.

Audrey

Zoé kíméletlen szavai úgy értek, mintha pofon vágtak volna. Rosszul esett, de miközben hazafelé sétáltam, rájöttem, nem hiába hozta fel ezt a témát. Zoé talán még jobban ismer, mint én magamat. Nagyon jól tudja, hogy mire vágyok, hogy miről álmodom már fiatal korom óta. És nagyon jól tudta James is.

Mikor megpróbált visszahódítani, ott, a tó partján kérdezte meg tőlem, hogy mire vágyom legbelül kettőnkkel kapcsolatban. Én pedig elmondtam neki. Eljegyzés, házasság, gyerek…

Nem éreztem úgy, hogy feszélyezi a dolog, sőt ő maga mondta, hogy tudja, milyennek képzelem a közös életünket. Mindketten régimódiak vagyunk, ugyanúgy látjuk egy kapcsolat útját. „Nagyon jól tudod, hogy elveszem azt a nőt, akit szeretek.” Szinte hallottam a fülemben a szavait, amelyek oly megnyugtatóan hatottak akkor rám. Most viszont pont ellentétes hatást váltottak ki belőlem.

Minden a feje tetejére állt, minden teljesen kusza lett. Azzal, hogy kiderült, versenyt kell futnunk az idővel, hogy Anya lehessek, minden felborult. Felcserélődött a sorrend, én pedig bele sem gondoltam abba, hogy ez mit is jelent a számunkra. James ott a tóparton azt is elmondta, hogy a mi kapcsolatunk, szerelmünk még nem olyan mély, mint amilyen neki Julie-val volt. De megértettem azt, amit mondott. Julie-val több évig éltek együtt, sokmindenen mentek keresztül, amely csak még inkább összekovácsolta őket, amely erősítette a szerelmüket. A mi történetünk azonban teljesen más. Az első időkben csak egy pár voltunk, kölcsönös szerelem nélkül, akik csak vergődtek. Minden probléma csak még messzebb taszított minket egymástól. Most viszont együtt vagyunk, szeretjük egymást, de még mielőtt sikerült volna kiegyensúlyozott életet létrehoznunk, közbe jött a gyerekkérdés és újra minden összekuszálódott. James mellettem állt benne, ami fantasztikus érzés volt. Arra gondoltam, hogy talán ez is előbbre visz minket. Most viszont teljes zavar uralkodott el bennem.

Kíváncsi lettem volna rá, hogy vajon James mit gondol erről a dologról. Vajon gondolkozik-e rajta egyáltalán? Lehet, hogy ez a helyzet erőteljes nyomásként hat rá? Tudtam, hogy az ilyen helyzetek számunkra nem szerencsések. Eddig James akárhányszor sarokba szorítva érezte magát velem kapcsolatban, akkor az csak még messzebb sodorta tőlem. Ezt nem akartam megkockáztatni. Látszólag jó kedve volt, boldognak láttam, nem pedig olyannak, aki éppen nehéz döntés előtt áll. De azzal is tisztában voltam, hogy James néha igen jól el tudja kendőzni a valódi érzéseit. Talán még ő maga sem vesz róluk tudomást. Ez nagyon idegesített. Nem tudtam, ő vajon gondolt-e már rá, hogy megkérje a kezemet, és ha igen, akkor vajon milyen döntésre jutott.

- Szia! – lépett hozzám, mikor becsuktam magam mögött az ajtót.

- Szia. – válaszoltam, majd megöleltem.

- Milyen volt a lányokkal? – kérdezte, miközben lesegítette rólam a kabátot.

- Jó volt. – válaszoltam tőszavakban, mire ő gyanakodva rám nézett.

- Zoé undok volt? – kérdezte, mert tudta, hogy ez volt az első találkozóm vele, mióta újra együtt vagyunk, ő pedig nagy kegyesen megbocsájtott nekem.

- Nem, nem igazán. – ráztam meg a fejemet. – Jót beszélgettünk.

- Nem hangzik túl jónak. – sóhajtott nagyot. – Elmondtad neki a baba dolgot és most szeretné átharapni a torkomat, igaz? – emelte fel viccesen az egyik szemöldökét.

- Nem érdekel, hogy Zoé mit gondol. – rázta meg a fejemet. – Nincs az én helyemben. Nincs a MI helyünkben. Természetes, hogy másként lát mindent.

- Nos, attól tartok, hogy soha nem leszek a kedvence. Nem hiszem, hogy tudnék olyat tenni, ami elnyeri a tetszését. – nevetett keserűen. Néhány másodpercig csendben ültünk egymás mellett, majd én szólaltam meg.

- Mi ez a dolog köztetek Helennel? – bukott ki belőlem hirtelen. Láttam, hogy arca elvörösödik. – Mi történt? – James hátra dőlt a kanapén, meg sem próbált hárítani, vagy megjátszani, hogy nem tudja, miről is beszélek.

- Semmi különös, tényleg… - rázta meg a fejét. – Csak az, mint neked Zoéval. – összehúztam a szemöldökömet, mert nem tudtam, pontosan mire is gondol. – Nincs az én helyemben. Nincs a MI helyünkben.