Harmincharmadik fejezet - Új érzések

Harmincharmadik fejezet

Új érzések

Miután Julie szülei haza utaztak, minden visszaállt a régi kerékvágásba. Pontosabban szólva végre kialakulhatott kis családunk életében a rend, a nyugalom, a napi rutin. És minden csodálatos volt. Soha nem hittem volna, hogy egy teljesen új élet, új kihívások, felelősségek és feladatok ilyen gyorsan az ember szerves részévé tudnak válni, mígnem a végén már úgy érzi, hogy nem is volt élete ezelőtt.

Meg voltam győződve róla, hogy az első hónapok feszültségben, félelemben és gyanakvásban fognak eltelni, de nem így történt. Nem volt rá idő. Egymás után teltek a napok, hetek és hónapok, mi pedig egyre olajozottabban éltük egy mindennapi család életét. Összecsiszolódtunk.

Együtt készülni a karácsonyra, Jamesszel nézni Jimmynek ajándékot, bevásárolni a karácsonyi vacsorához és feldíszíteni hármasban a fát, már mind annyira természetes dolognak tűnt, mintha mindig is így lett volna.

Nevetve néztük végig, ahogyan Jimmy darabokra tépi a csomagolópapírt az ajándékokon, majd a hatalmas karácsonyfa körül ugrál, mikor megkaparintotta a hőn áhított játékot. Láttam Jamesen is, hogy felszabadult, nem vívódott, örlődött ő sem. Tudtam, láttam rajta, hogy mennyire boldog. Boldog velünk, Jimmyvel és velem, a mindennapokkal, szívében végre béke uralkodik, teljesen átadta magát boldogságnak, amelyet mi ketten jelentettünk a számára.

Az Újévet várva új remények, érzések és várakozások ébredtek bennem. És mindenek előtt egy új érzés, amely lassan teljesen elhatalmasodott rajtam…amelyet azt hittem, soha nem fogok megélni, és amely teljesen összezavart.

De még mielőtt tisztázhattam volna magamban, semmivé foszlott…

- Istenem, már azt hittem, hogy soha nem érek haza. – csuktam be magam mögött az ajtót, majd felakasztottam a kabátomat. – Helen és Jimmy még nem jöttek? Azt hittem, hogy… - megálltam a mondat közepén, amikor megláttam James feszült arcát. – Valami baj van? – kérdeztem, mire ő felmutatott egy borítékot. A kék-rózsaszín díszítésű levél minden kétséget kizáróan csak is egy helyről jöhetett.

Nagyot sóhajtottam, majd közelebb léptem és átvettem tőle a levelet. „Gibson Nőgyógyászati Klinika”. Állt a feladó helyén. Éreztem, hogy arcom vörös pírral ég.

- Köszönöm. – válaszoltam, közben pedig átkoztam magamat botorságomért, hogy a leleteket nem elektronikus úton kértem.

- Nem is mondtad, hogy nőgyógyászhoz mész. – kezdett bele James óvatosan.

- Nem tartottam fontosnak. – próbáltam rámosolyogni, de éreztem, nem igazán sikerül. – Minden nő jár nőgyógyászhoz, ez természetes dolog. – nagyon igyekeztem, hogy hangom könnyednek hasson.

- De ugye minden rendben? – fogta meg a kezemet, de képtelen voltam a szemébe nézni.

- Persze, semmi baj. – emeltem fel nagy nehezen a tekintetemet. James összevonta szemöldökét, szemei gyanakodva figyelték az arcomat.

- Audrey, kérlek, mond el. – hangján éreztem, hogy aggódik miattam. – Gyere… - húzott maga után, majd leültünk a kanapéra. Nagyon kellemetlenül éreztem magamat, nem akartam még erről vele beszélni. – Szóval? Mi ez az egész? – nézett rám gondterhelt arccal.

- Semmi…semmi különös. – ráztam meg a fejemet. – Csak…csak nem jött meg, és… - roppant kellemetlen volt erről beszélni, folyamatosan elakadtam mondandómmal. Néhány másodpercnyi csend következett, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, de James megelőzött.

- Gyereket vársz? – kérdezte, arcán halvány mosoly bujkált.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Azt hittem, de nem…Na nem mintha túl nagy esélye lett volna. – nevettem fel erőltetetten, hiszen James is tisztában van vele, hogy minden alkalommal védekezünk.

- Akkor miről van szó? – láttam rajta, hogy ismét nagyon aggódik. – Megijesztesz…

- Semmi okod nincs rá. – adtam egy csókot az arcára. – Csupán csak úgy néz ki, a testem kezdi feladni a hiábavaló próbálkozást a reprodukcióra. – nevettem keserűen. – Ez nálunk, női ágon, elég gyakori probléma. És hát hiába…már harminchárom vagyok. – nyeltem nagyot. Ujjaimat tördeltem és vártam James reakcióját.

- Éreztem, hogy az elmúlt hetekben valami megváltozott. Teljesen kivirultál, nagyon boldognak láttalak. – mondta halkan James, én pedig éreztem, hogy elfátyolosodik a szemem. – Azért voltál boldog, mert azt hitted, gyermeket vársz, igaz? – kérdezte, közben pedig megsimogatta az arcomat. Nem válaszoltam, képtelen voltam rá. Hülyének éreztem magamat és roppant nevetségesnek. – Nem mondtad, hogy babát szeretnél. – fogta kezébe az enyémeket.

- Én magam sem tudtam, hogy szeretnék, egészen addig, amíg nem hittem azt, hogy terhes vagyok. – válaszoltam kis szünet után. – Nagyon jó érzés volt azt hinni…hogy…hogy gyereket várok tőled. – arcomon végig gördült egy könnycsepp, James pedig magához ölelt és végig csókolta az arcomat.

- Jaj, Kicsim… - suttogta, miközben én halkan pityeregtem. Karjai édesen, szerelmesen simogatták a hátamat, míg végül sikerül abbahagynom a sírást. - Tehát? – kérdezte két csók között. – Szeretnél gyereket? – szemei annyi gyengédséggel néztek rám, hogy jóleső melegség járta át a bensőmet.

- Nem az számít, hogy én mit szeretnék. – ráztam meg a fejemet. – Az a fontos, hogy TE mit szeretnél. – James összevonta a szemöldökét, tudtam, nem érti, hogy mire is célzok pontosan. – Neked már van egy gyereked attól a nőtől, akit mindennél jobban szerettél. – egy nagyot nyeltem. – Nem vagyok benne biztos, hogy tőlem is szeretnél egyet. – mondtam ki, ami a szívemet nyomta. – James egy nagyot sóhajtott, kezét az arcomra tette, majd a pillantásomat kereste.

- Audrey. – kezdte komolyan. – Szeretlek téged és szeretném, ha lenne gyerekünk. – simogatta meg könnyektől égő arcomat. – Szeretném, ha lenne KÖZÖS gyerekünk. – hangsúlyozta ki. Másodpercekig nem válaszoltam. – Nem hiszel nekem? – nézett rám szomorúan.

- Félek, csak azért mondod, mert boldoggá akarsz tenni…vagy inkább nem akarsz megbántani. Én csak úgy szeretnék gyereket, ha biztosan tudom, hogy te is ezt szeretnéd…ha biztosan tudom, hogy a mi gyerekünket is tudnád úgy szeretni, mint Jimmyt. – égő szemeimet rá emeltem. – Nem akarom, hogy azt mond, szeretnél tőlem gyereket, mert meg akarsz nekem adni mindent, amire vágyok. Nem akarom, hogy úgy tegyél, mintha te is szeretnéd, csupán csak azért, mert így könnyebb. Volt már példa ilyesmire és az sem vezetett semmi jóra. – fújtam ki az orromat.

- Audrey, elhiheted, hogy komolyan így érzek. – mondta, de láttam rajta, rosszul esik neki, amivel meggyanúsítottam. – Szeretném, ha lenne gyerekünk. Te pedig csodálatos anya leszel. – mosolygott rám. – Hiszem már most is az vagy. – szavai megmelengették a szívemet.

- Halihó! Megérkeztünk! – lépett be az ajtón Helen a kis Jimmyvel.

- Majd még beszélünk erről. – pattantam fel a kanapéról, majd az újonnan érkezettek üdvözlésére siettem. Örültem, hogy vége szakadt ennek a kellemetlen beszélgetésnek. – Szia Helen! – léptem hozzá, közben próbáltam kezdeni valamit a szemeimmel, amelyek vörösek voltak a sírástól. Gyorsan két puszit nyomtam az arcára, aztán Jimmyhez fordultam. Magamon éreztem Helen tekintetét, szinte biztos voltam benne, hogy nem tudtam becsapni, azonnal látta rajtam, hogy valami történt. Megpusziltam Jimmyt is, aztán egy futó pillantást vetettem Helen arcára. Kellemetlenül éreztem magamat azért, mert most megint aggódik miattunk. Láttam rajta, hogy legszívesebben kérdezne, de a lelke mélyén tudja, hogy nem ez a megfelelő alkalom.

- Nos, akkor én nem is zavarok tovább. Csak haza hoztam a nagyfiút! – simogatta meg Jimmy fejét, majd az ajtó felé vette az irányt.

- Nem zavarsz! – mondtam hirtelen. – Maradj még egy kicsit…kérlek. – tettem még hozzá. Szükségem volt most arra, hogy eltereljem a gondolataimat, hogy egy kicsit lecsillapodhasson háborgó lelkem.

- Igen anya, maradj még! – lépett oda James is, csókot nyomott Helen arcára, majd folytatta.  – Felhívom apát is, hogy jöjjön ide és akkor együtt vacsorázhatnánk. Mit szóltok? – nézett ránk mosolyogva.

- Rendben…ha…ha tényleg ezt szeretnétek. – nézett Helen hol egyikünkre, hol pedig másikunkra.

- Igen. Ez fantasztikus ötlet. – mosolyogtam rá, majd Jamesre néztem. Láttam rajta, hogy tudja, most erre van szükségem. Kicsit megnyugodni, kiengedni, mielőtt újra kettesben maradunk. Megsimogattam az arcát, majd hálásan megcsókoltam.

- Ó, hát, ha így áll a helyzet, akkor örömmel elfogadjuk a meghívást! – láttam Helen arcán, hogy kissé megnyugodott csókunkat látva. – No, és mit főzünk? – kérdezte.

- Főzésről szó sem lehet! – emelte fel James a telefont. – A vacsora házhoz jön!

Már elmúlt kilenc óra, mire Helen és David haza mentek. James kocsival haza vitte őket, addig én nagy nehezen lefektettem Jimmyt, aki túlpörögte magát kissé az este, most viszont már én cipeltem az ágyba, mert elaludt a kanapén.

Jellemző módon még arra sem ébredt fel, hogy pizsamába öltöztettem, csupán morogva befordult a fal felé, mikor végre puha ágyikóját érezte maga alatt. Néhány másodpercig csöndben néztem, a göndör fürtjeit, amelyek a párnán nyugodtak, a kis plüssbékáját, amit álmában magához húzott és éreztem, hogy megint könnyes lesz a szemem. Egy hete még azt hittem, hogy nemsokára anya leszek, a saját gyermekemre nézhetek majd így le, őt takargathatom be és neki adhatok jóéjt puszit. De aztán ez az álom semmivé foszlott, én pedig hülyének éreztem magamat azért, mert ilyen érzések támadtak bennem hirtelen, szinte a semmiből és mert egy pillanatig is azt hittem, hogy mindez megtörténhetett.

Sötét felhőként ereszkedett rám a tudat, a szörnyű diagnózis, hogy a testem már nem úgy működik, mint egy fiatal nőé. Néhány hónapja az anyaság puszta gondolata is megrémített, most viszont semmit sem kívántam jobban. Kusza érzéseim feszültté és magányossá tettek. Senkinek nem tudtam volna elmondani, hogy mit érzek, hogy minden megfordult, átértékelődött bennem. Én magam sem tudtam megmagyarázni magamnak az egészet, ijesztőek voltak számomra a saját gondolataim. Mintha egy új nő született volna bennem, akit még nem ismertem, akinek az érzései egyszerre voltak ismerősek és szörnyen idegenek.

- Szia. – suttogta James a fülembe. Nem is hallottam, mikor jött meg. Leült mögém az ágyra, majd átölelt. Arcát az enyémhez hajtotta, szakálla finoman cirógatta a bőrömet, karjait körém fontam. Legalább egy percig néztük így Jimmyt, aki a közönségről mit sem tudva édesen szundikált. – Gyere… - duruzsolta a fülembe, majd kézen fogva átballagtunk a mi szobánkba. Mikor becsukódott az ajtó, James magához húzott és megcsókolt. Az este folyamán én menekültem a további beszélgetés elől, de most mégis úgy éreztem, hogy meg kell szólalnom.

- James, én… - csak eddig jutottam, mert ajkai újra rátaláltak az enyémekre és édes fogságba ejtették. Kezei izgatóan simogattak, a ruhák veszett iramban kerültek le rólam. Már nem volt kedvem beszélni, csak elveszni ebben az ölelésben, ebben a szenvedélyben. Csodálatos, felszabadító érzés volt…

És ez az éjszaka magában hordozta az anyaság ígéretét.