Harminchatodik fejezet - "Mi lett volna, ha...?"

Harminchatodik fejezet

„Mi lett volna, ha…?”

- Mit szólnál, ha ma korán ágyba bújnánk? Jimmy biztosan ki lesz merülve és gyorsan elalszik majd. – suttogta édesen, miközben csókolgatott. Egészen biztos voltam benne, hogy nem alvásra gondol.

- Sajnos…attól tartok, hogy nem fog menni. – simogattam meg az arcát. – Reggel megjött… - mondtam halkan, miközben nem néztem a szemébe. – és a teszt is negatív lett, szóval… - James nem szólt semmit, csak magához ölelt. Nyakába fúrtam az arcomat, mert nem akartam, hogy lássa a könnyeimet.

Ez volt a negyedik hónap, hogy hiába próbálkoztunk, és amíg ez egy átlagos nőnél nem okozott volna mélységes kétségbeesést, nálam igen. Tudtam, hogy fogytán az időm, ha az elkövetkezendő egy évben nem sikerül teherbe esnem, akkor valószínűleg már soha nem fog sikerülni. Testem egy hónapja ismét becsapott, azt hittem, azért maradt el a szokásos női probléma, mert végre gyereket várok. De akkor is csalódnom kell…most pedig ismét.

- Egy kicsit lazítanod kéne. – suttogta halkan a fülembe. – Próbálj meg egy kicsit nem gondolni erre. – simogatta a hátamat. – Annyira görcsösen akarod, hogy már azért nem sikerül. – tudtam, hogy igaza van. És tudtam, hogy egészen biztosan nem vele van a probléma. Hiszen ott van Jimmy…a probléma száz százalékosan bennem van.

- Ne haragudj. – töröltem meg a szemeimet. – Igazad van. Vicc, amit csinálok. – ráztam meg a fejemet.

- Én nem ezt mondtam. – James hangja komoly volt. – Teljességgel megértelek. Csak arra célzok, hogy…

- Tudom, hogy mire… - szakítottam félbe szabadkozását. – És köszönöm, hogy segíteni szeretnél. – egy apró csókot nyomtam az arcára. – Ígérem, hogy mostantól megpróbálok lazább lenni és más dolgokra koncentrálni. – mosolyogtam rá.

- Helyes. – ölelt magához szorosan. – Lassan készülődjünk, mert különben Glendától majd hallgathatunk. – mosolygott rám.

- Jaj igen, Glenda. – sóhajtottam nagyot.

- Jót fog tenni, ha most egy kicsit kikapcsolódsz. – simogatta meg a kezemet.

- Reméljük, tényleg csak ennyi lesz. – nevettem fel idegesen. – Glenda házibulijai az utóbbi időben roppant botrányosan végződnek a számomra. – emlékeztem vissza a legutóbbi kettőre. – Nem túl jó emlék.

- Mit kell hallanom? – ráncolta össze James játékosan a szemöldökét. – Neked nem jó emlék az a buli, ahol megismerkedtünk?

- Arra a bulira gondolsz, ahol botor módon ajánlatot tettem neked? – kérdeztem szégyenkezve.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Arra a bulira gondolok, ami kizökkentett a mindennapok szürkeségéből. – mosolygott rám. – Ahol egy lány olyan sután próbált randira hívni, hogy minden felháborodásom ellenére aznap már csak rá tudtam gondolni. – csókolt meg édesen.

- Kamu… - mondtam incselkedve. – Vagy legalábbis, ha rám gondoltál, csak az jutott az eszedbe, milyen faragatlan tuskó vagyok.

- Először talán… - vallotta be, szavait egy édes grimasszal kísérte. – De miután beszéltem Glendával…már én éreztem rosszul magamat a történtek miatt. – mondta komolyan. – Szerettem volna, hogy tudd, nem haragszom rád.

- És a többi már történelem. – nevettem. – Én viszont napokig szörnyen éreztem magamat.

- Sajnáltam, hogy pont én akadtam aznap a horgodra. – mondta James komolyan.

- És…még most is sajnálod? – kérdeztem, miközben mélyen a szemébe néztem.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Örülök, hogy semmit nem tudtál rólam. Örülök, hogy akkor úgy közeledtél felém…már el is felejtettem, hogy milyen élni. És milyen, ha nem csak szomorúságot és szánalmat látsz egy másik ember szemében. Te egészen máshogyan néztél rám. – mosolygott.

- Hát nem nagyon tudtam másképpen. – hajtottam le szégyenlősen a fejemet. – Az első pillanattól oda voltam érted. – nem tudtam miért, de ez a vallomás rossz érzéseket keltett bennem. Újra felidézte bennem azokat az időket, amikor mindenemet oda adtam Jamesnek, ő mégsem volt képes úgy nézni rám, mint én őrá.

- Hosszú utat tettünk meg azóta. – mondta, mikor érzékelte, hogy kissé elszontyolódtam. – És én büszke vagyok minden egyes percre, amit eddig együtt töltöttünk. – mosolygott rám. – Mások már régen feladták volna. – nagyot sóhajtott, majd arcomat a kezébe vette. – Más nő már régen feladta volna. Lemondott volna rólam és nem hatotta volna meg a bocsánatkérésem és a vallomásom. – egy nagyot nyeltem. – Különleges vagy és minden egyes nap hálát adok azért, mert aznap negyven fok volt, te pedig el akartál hívni egy légkondis mozi hátsó sorába. – nevetett fel, mire nekem is nevetnem kellett. – Úgyhogy most kérnék egy kis lelkesedést Glenda bulijához! – adta ki a parancsot. – Nélküle most nem lennénk itt!

- Igaz. – bólintottam. – És ezt a tényt ma az orrunk alá is fogja dörgölni…újra…

- Tudjátok, James és Audrey az egyik nyári bulinkon ismerkedtek össze és szerelem volt első látásra. – kezdte Glenda szinte azonnal, ahogyan betettük a lábunkat. A kollégákon kívül most néhány barátját is meghívta, akiket azonnal be kellett avatnia szerelmünk történetébe, bár a „szerelem első látásra” kissé elrugaszkodott a valóságtól.

James megfogadta, hogy ezúttal egy pillanatra sem hagy egyedül, nehogy valami olyannak legyek kitéve, mint a múlt alkalommal, bár erős volt a gyanúm, hogy Glenda a múltkori kellemetlen szituáció után minden létező képet eltett a közelemből és – az elmaradhatatlan sztorit kivéve Jamesről és rólam – eszébe sem jut felemlegetni a múltat. Végül nem mi érkeztünk utolsóként, a nappaliban álldogálva folyamatosan hallottuk, hogy újabb vendégek csöngetnek be. Feszültté tett ez a sok ember.

- Hozok valamit inni. – suttogta James a fülembe. Jimmy éppen befejezte a szokásos körét a  kolléganők között és most a lábamba kapaszkodva, boldogan vigyorogva nézett fel rám.

- Na, mi ez a vigyor, édes? – guggoltam le hozzá, ő pedig tovább kuncorászott. – Apa mindjárt hoz valamit inni, jó? – kérdeztem, mire ő bólintott.

- Audrey? – hallottam egy ismerős, női hangot, de hirtelen nem ugrott be, kihez is tartozik.

- Carol? – sejlett fel bennem a válasz, mikor rá néztem.

- Igen, én vagyok! – nevetett. – A gimi óta nem láttalak. – lelkendezett. – Te is ismered Glendát? Barátok vagytok? – kérdezte.

- Kollégák vagyunk. Glenda a főnököm. – válaszoltam.

- Ó, értem. Mi pedig nemrég költöztünk a szomszédos házba a férjemmel, Glenda pedig olyan barátságos…

- Igen, erről híres. – nevettem zavartan.

- Üdv! – köszönt James, mikor végre visszaérkezett, kezében egy pohár borral és egy gyümölcslével.

- James, hagy mutassam be neked Carolt. Középiskolában egy osztályba jártunk. Carol, ő pedig a párom, James. – ejtettem meg a gyors ismertetést, majd lehajoltam Jimmyhez, hogy megitassam.

- Milyen szép ez a nagyfiú! – ámuldozott Carol. – Nekünk még csak most jön az első, de már alig bírom kivárni. – szorította hasára a kezét. Eddig a bő ruha miatt észre sem vettem, hogy állapotos. Görcs állt a gyomromba. – Ez most a legjobb időszak, azt mondják. Már érzem, hogy rugdos, de még nem vagyok olyan, mint egy bálna. – nevetett boldogan. – Na persze ezt neked nem kell ecsetelnem. Te már tudod, hogy milyen ez. – éreztem, hogy megfagy a vér az ereimben. Ott térdeltem Jimmy mellett, aki úgy tudja, én vagyok az édesanyja, nem tagadhattam le. És persze ott volt James is. Nem mondhattam meg Carolnak, hogy fogalmam sincs, milyen érzés, ha egy kis élet növekszik bennem.

- Igen, persze. – válaszoltam fakó hangon, majd felálltam. Ahogy James karja a derekam köré fonódott, éreztem, hogy ő is feszült a kialakult helyzet miatt.

- Bocsi drágám, feltartottak. – csatlakozott hozzánk egy férfi, aki csakis Carol férje lehetett. Rövid bemutatkozás után Carol tovább folytatta.

- Ősszel házasodtunk össze és már jön is a baba. – lelkendezett. – Sokan korainak tartják, de mi nem akartunk várni. Nem volt mire várnunk. – nézett szerelmesen a férjére, majd megcsókolták egymást. – Ti mennyi időt vártatok házasság után? – kérdezte hirtelen, mire végképp belém szorult a szó. Ekkor tudatosult bennem, hogy minden, amit Carol hisz rólunk, az tévedés. Én pedig nem tudtam haragudni rá emiatt. Mert a szívem mélyén úgy éreztem én is, hogy így kellene lennie.

- Jaj gyertek, üljetek le! – lépett be Glenda legjobbkor a képbe. – Neked is sokkal kényelmesebb lesz, Carol. – mosolygott rá, mire a gerlepár búcsút intett nekünk, mi pedig ott maradtunk hangtalanul. Jimmy meghúzta a ruhámat, jelezve, hogy megint szomjas. Letérdeltem hozzá, ő pedig miközben ivott, kék szemeivel engem figyelt.

- Elég volt? – kérdeztem tőle, mire bólintott, majd ismét elszaladt, hogy feltérképezze a házat és az új vendégeket.

- Nagyon sajnálom. – suttogta James, mikor felálltam.

- Mit sajnálsz? – kérdeztem egy kicsit nyersebben, mint ahogy szerettem volna. Ahogy szeme az arcomra rebbent, tudtam, megérezte hangom élét. – Azt sajnálod, hogy más emberek házaspárnak néznek minket, egy gyönyörű gyerekkel, vagy azt, hogy nem tudod nekik azt mondani, hogy a feleséged vagyok és én szültem neked? – éreztem, hogy végig árad bennem a keserűség. Szörnyen csalódottnak és üresnek éreztem magamat.

- Sajnálom, hogy eljöttünk. – válaszolta, láttam rajta, hogy rosszul esett neki, amit mondtam. – Nem kellett volna erőszakoskodnom. – tette hozzá, majd lehajtotta a fejét.

- Ne haragudj… - öleltem át, mert rájöttem, milyen szörnyű módon viselkedtem. – Ne haragudj… - ismételgettem, miközben megcsókoltam. Megsimogatta az arcomat, majd szomorúan elmosolyodott.

- Tudom, hogy most milyen nehéz neked. Hogy sokkal érzékenyebb vagy. Nem hiányoznak most neked az ilyen helyzetek. – sóhajtott nagyot, majd körbe nézett. – Szerinted Glenda észrevenné, ha megszöknénk? – kérdezte, majd körbe nézett.

- Nem, nem hiszem. – ráztam meg a fejemet, majd szememmel főnökasszonyomat kerestem. – De hétfőn majd tuti ezt hallgathatom tőle… - haraptam az ajkamba. – De tudod mit? Vállalom a kockázatot. – mosolyogtam Jamesre, majd Jimmyvel együtt köddé váltunk.

- Valami baj van? – kérdezte James, mikor látta, hogy a konyhában vagyok.

- Nem, semmi. Csak rosszat álmodtam. – válaszoltam. Reggel hattól a konyhában olvastam, hogy ne zavarjam Jamest, de előtte is alig aludtam a folyamatosan visszatérő képek miatt.

- És mit álmodtál? – kérdezte, majd leült mellém az asztalhoz.

- Hülyeség, hagyjuk. – ráztam meg a fejemet. – Inkább csinálok reggelit. – próbáltam felállni, de James az ölébe húzott. Mosolyognom kellett.

- Na, mond el szépen, hogy mit álmodtál. – suttogta a fülembe. Egy nagyot sóhajtottam, majd neki kezdtem.

- Glenda buliján voltam. – kezdtem. – Azon a bulin, ahol megismerkedtünk.

- És ez annyira szörnyű volt? – nevetett, majd arca komollyá változott, amikor látta, hogy én nem teszem ugyanezt.

- Ugyanúgy láttalak bejönni a kertbe. Éreztem a forróságot, a napsütést…mikor megjelentél, ugyanazt láttam, gondoltam, éreztem, mint akkor. Sőt…mintha a mostani Önmagam lettem volna. Tudtam, hogy a párom vagy…hogy mindjárt hozzám lépsz. – egy kis szünetet tartottam az álom kellemetlenebb része előtt. – Aztán…aztán mikor oda akartam menni hozzád, láttam, hogy…hogy Julie odalép hozzád, Jimmyvel a karján. Nem akartam hinni a szememnek. – ráztam meg a fejemet. Teljesen ledermedtem. – éreztem, hogy James tekintete az arcomat simogatja. – Mindenki oda tolakodott hozzátok, gratuláltak Jimmyhez, ti pedig…ti pedig csak mosolyogtatok, láttam rajtad, hogy mennyire boldog vagy. – idéztem magam elé az éjszaka látottakat. – Aztán végül ti jöttetek közelebb. Rám néztél…nem…inkább keresztülnéztél rajtam. Nem voltam semmi más, csupán csak egy a sok meghívott közül. – éreztem, hogy összeszorul a torkom. – És akkor eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha Julie ott van veled. Ha nem hal meg és ez az egész szörnyűség nem történik meg. – magyaráztam, majd rá néztem. – Akkor soha semmit sem jelentettem volna a számodra. Csak keresztül néztél volna rajtam és…

- Ne! – tette a kezét finoman a szájamra James. – Ne csináld ezt. – vonta össze a szemöldökét. – Ne nézz hátra. Ne tedd fel magadnak a kérdést, hogy „mi lett volna, ha…”. – Hangján éreztem, hogy nem vigasztalni próbál, hanem komolyan beszél. – Hidd el, ha valaki, hát én kicsit többször tettem fel magamnak ezt a kérdést, mint ahányszor szabadott volna. – rám emelte szomorú, kék szemeit. – De rájöttem, hogy nem szabad, mert csak megöli az ember lelkét. El kell fogadni azt, ami történt és örülni a jelennek. – néhány másodpercig emésztettem mindazt, amit mondott, majd egy csókot nyomtam a homlokára.

- Ne haragudj. – suttogtam. Kicsit megnyugodtam attól, amit James mondott, de mégis szörnyű gyanúként motoszkált bennem a gondolat, hogy James a mai napig ezzel a kérdéssel küzd…

„Mi lett volna, ha…?”